Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A középosztály küldetése – Kornis Gyula a kultúrpolitika feladatáról

"Elvi szinten ugyan Kornis egy olyan állam eszméjét körvonalazza, amely az egyes társadalmi csoportok külön érdekei fölött áll, de álláspontja valójában semmiképp sem tekinthető semlegesnek. A háború és a forradalmak okozta „dezorganizáció” fényében már a Kultúrpolitikánk irányelveiben arra a következtetésre jutott, Szekfű Gyulához hasonlóan, hogy az új magyar államot a középosztályra kell építeni. Tegyük ehhez hozzá, hogy a középrétegek preferálása a politikai gondolkodásnak egy olyan markáns hagyománya, amely sosem volt idegen a konzervatívoktól, sőt kifejezetten számíthatott a rokonszenvükre."

Milyen kapcsolatban áll egymással a hatalom és a kultúra? Teremthet-e a hatalom kultúrát, és részesíthet-e az állam megkülönböztetett támogatásban egy társadalmi osztályt azért, mert másoknál – vélhetően – többet tesz a kultúráért? Ezek az akár ősréginek is tekinthető kérdések behatóan foglalkoztatták a 20. századi magyar politikai gondolkodás egyik jelentős, noha mára szinte elfeledett alakját, Kornis Gyulát.[1] Nyilvánvalóan erre az ösztönözte őt, hogy a dualista rendszer felbomlása és a forradalmak után a magyar állam újjáépítésének kényszere napirendre tűzte e dilemmákat. Kornis a kultúra támogatását nem egyszerűen csak dicséretesnek és hasznosnak, hanem az állam legfontosabb céljának és kötelességének tekintette, és szorosan összekapcsolta a középosztály felkarolásával, mert ebben a társadalmi rétegben látta a kultúra legfontosabb hordozóját. Számára tehát a kultúra és a középosztály ügye egymástól elválaszthatatlan volt. Mivel az ehhez kapcsolódó kérdések ma is a közéleti viták kereszttüzében állnak, érdemes megismerkedni az 1920-as évek meghatározó jelentőségű teoretikusának a felfogásával, amelyet többen is a Bethlen István nevével fémjelzett nemzeti-konzervatív irányvonal eszmei megalapozásaként értékeltek. És tegyük hozzá, nem is alaptalanul. Az alábbiakban megkíséreljük röviden felvázolni, miként látta Kornis az állam, a kultúra és a középosztály egymásrautaltságát.[2]

Az állam összeomlását a lelkek összeomlása, a nemzet dezorganizációját a lelkek dezorganizációja előzte meg” – foglalta össze a véleményét 1918–1919 eseményeinek a hátteréről 1921-ben megjelentetett, programadónak is tekinthető munkájában, a Kultúrpolitikánk irányelveiben. (A „klebelsbergi kultuszkormányzat kottája” – írta egy cikkében Vasas Géza.)[3] A konklúziója egyértelmű volt: a „lelkek formálásának művészete” a kultúrpolitikának a feladata, az államnak nincs is ennél lényegesebb tennivalója. A kultúrpolitika tehát nála mindennel szemben elsőbbséget élvezett – s ez összhangban állt Klebelsberg Kunó hitvallásával, miszerint Trianon után az országot nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg. A világháború előtti magyar politikai vezetés e kötelességét elmulasztotta – állította Kornis, s levonta a következtetést is: „Nemzeti tragikumunk egyik fő forrása, hogy államférfiaink túlnyomó része nem vette észre a kultúrpolitikának minden fölött álló centrális jelentőségét.”[4]

 

A kultúra mint az állam célja

 

De miért is beszélhetünk a kultúrpolitika „centrális jelentőségéről”? A válaszhoz meg kell értenünk, miként gondolkodott Kornis az állam és a kultúra kapcsolatáról. Ezt a következőképp határozta meg: „Az állam fogalma három mozzanatból áll. Először is a hatalom az állam végső alapja és eszköze. Másodszor a jog az a norma, mely a hatalom alkalmazását szabályozza. Harmadszor a kultúra az a cél, melyet végső elemzésben a hatalomnak a jogtól szabályozott alkalmazása szolgálni köteles. Az utóbbiban rejlik az állam etikai jelentősége, s ez adja meg az állami életnek végső értelmét.”[5]

Mi tehát a kultúra, amelyet a hatalom szolgálni köteles? Kornis felfogásában „az abszolút értékek rendszere”, különösképpen „a jó, az igaz, a szép és az isteni” értékeinek a megvalósulása. Neveléstörténet és szellemtörténet című cikkében erről így ír: a kultúrjavakban – mint egy-egy korszak történeti termékeiben – „bizonyos értékek és eszmények rejlenek, melyeket az emberi tevékenység megvalósított bennük.”[6] A kultúra értékei mindig megvalósítást követelnek – hangsúlyozza számos írásában. Amint már ebből is kitűnik, joggal sorolják őt a Wilhelm Dilthey nevével fémjelzett szellemtörténeti irányzat (Geistesgeschichte) hazai képviselői közé, azon – német fogantatású – irányzathoz, amely a történelem mozgatórugóit az eszmékben kereste, s amely a 20. század első harmadában igen nagy tudományos tekintélyt vívott ki Magyarországon is. Kornis a kultúrát az idealista értékelmélet nézőpontjából közelíti meg, és úgy fogalmaz, hogy vissza kell követelni „az emberi lélek számára az abszolút értékeket, melyek nélkül sem az egyén, sem az egész emberiség életének semmi értelme nincs”.[7] Ugyanerről így ír a Történetfilozófia című monográfiájában: „A kultúrába foglalt eszményeknek kötelező ereje nélkül nem volna az emberiség történeti életének magasabb rendeltetése.”[8] Megállapíthatjuk tehát, hogy ő nem a kultúra szélesebb, az életmódot is felölelő szociológiai definícióját fogadta el, amely ma jóval nagyobb népszerűségnek örvend, s amelyet a kiemelkedő konzervatív gondolkodó, T. S. Eliot is képviselt. Az angolszász tradíció forrásai persze igen nagy mértékben eltértek azoktól, amelyekből Kornis felfogása táplálkozott; rá e tekintetben a korszak talán legjelentősebb magyar filozófusa, az objektív idealista Pauler Ákos gyakorolt meghatározó hatást. Somos Róbert szavaival a pauleri idealizmus fő eszménye éppen „az értékek abszolút voltának a tétele” volt.[9] Kornis arra is figyelmeztet, hogy kizárólag a fejlett kultúra képes biztosítani „az állami hatalom és a jog helyes gyakorlását”.[10] E gondolatmeneten haladva az állam sem nevezhető önmagában értékesnek vagy értéktelennek: igazi értéket és legitimációt a kultúra biztosíthat neki.

Így jutunk el oda, hogy az állam értékének a megítélése elválaszthatatlan a kultúrához való viszonyától. Az állam nem „önérték”, hanem csak eszköz a kultúrértékek szolgálatában. A lényegét pedig a céljaiból határozhatjuk meg – mutat rá Kornis A kultúra mint államcél című fontos tanulmányában, azt is kiemelve, hogy a célok mögött mindig megtalálható a „világnézet, a filozófiai álláspont”.[11] A világnézetben pedig az „értékelő állásfoglalás” a legfontosabb – olvashatjuk Az államférfi első kötetében.[12] Adódik a kérdés: szabad-e, jogos-e világnézeti alapon mérlegelni az állam céljait? Kornis igent mond erre, s válasza jól tükrözi a szellemtörténeti iskola hatását: a metafizikának „és vele a politika terén az államcél-elméleteknek” a jogosultsága (és tudományos jellege) nem vonható kétségbe.[13] Ennek alapján szögezi le, hogy az állam végső célja a kultúra. Ez összhangban áll azzal a meggyőződésével, miszerint az állam maga is elsődlegesen „szellemi kategória”, hiszen célok által irányított szellemi tevékenység, nem pedig „vak természeti folyamat” eredménye. E megközelítés fényében logikus a következtetés: „liberálisnak vagy szocialistának, konzervatívnak vagy radikálisnak, demokratának vagy arisztokratának, nacionalistának vagy internacionalistának lenni annyit jelent, mint más és más értékfelfogást táplálni az állam célja felől.”[14] Minden politikai elv ugyanis végső soron valamilyen állásfoglalást jelent az állam céljait illetően.

 

Szellem versus hatalom

 

A kérdésünkre, amely e tanulmány bevezetésében megfogalmazódott, Kornis határozottan azt a választ adja, hogy a szellem hatalom, ám a hatalom nem szellem. A hatalom nem tud önmagában kultúrát teremteni, legfeljebb csak „gyökértelen, senyvedt művirágokat”.[15] Ez az összefüggés azonban az ő szemében a legkevésbé sem menti fel az államot a kultúrpolitikával kapcsolatos kötelezettségei alól; az anyagi és a jogi feltételek biztosításával a hatalom ugyanis sokat tehet a kultúra fejlesztése és támogatása érdekében. Ennek keretében kulcsszerepet szánt a jó iskolarendszernek, amivel számos írásában foglalkozott. (Emlékezetes, hogy a Bethlen-kormány, amelyben Kornis 1927 és 1931 között Klebelsberg Kunó kultuszminiszter államtitkáraként dolgozott, 1925 és 1930 között a nemzeti költségvetés csaknem 10 százalékát fordította évente az oktatás és a kultúra céljaira!)[16] Az ő terminológiájával az államnak „akaratlanul is rá kellett ébrednie kultúrpolitikai hivatására”, mert egyébként számos olyan feladat, amely „benső énje szempontjából éppen nem közömbös”, megoldatlan maradt volna.[17] („Magasabb értékszankció nélkül” az állam „nyers hatalommá fokozódik le”.) Az anyagi alapok előteremtése érdekében az államnak a gazdasági életbe is be kell avatkoznia; Kornis így határozottan elutasítja azt a liberális felfogást, miszerint az államnak a rend és a törvényesség fenntartásán túlmenően semmi feladata nincs. Érdemes megjegyezni, hogy az állami szerepvállalás kiterjesztése a két világháború közötti időszakban szinte az egész világon érvényesülő tendencia volt, amelyet a „nemzeti önellátásra” való törekvéssel magyarázott a neves brit gazdaságtörténész, Robert Skidelsky.[18]

Elvi szinten ugyan Kornis egy olyan állam eszméjét körvonalazza, amely az egyes társadalmi csoportok külön érdekei fölött áll, de álláspontja valójában semmiképp sem tekinthető semlegesnek. A háború és a forradalmak okozta „dezorganizáció” fényében már a Kultúrpolitikánk irányelveiben arra a következtetésre jutott, Szekfű Gyulához hasonlóan, hogy az új magyar államot a középosztályra kell építeni. Tegyük ehhez hozzá, hogy a középrétegek preferálása a politikai gondolkodásnak egy olyan markáns hagyománya, amely sosem volt idegen a konzervatívoktól, sőt kifejezetten számíthatott a rokonszenvükre.

De nézzük meg közelebbről is, hogy miért tulajdonít kulcsjelentőséget Kornis a középosztálynak, miért véli azt, hogy ez „egy nemzet energiáinak legfőbb forrása”! A kérdésre több írásával is felel, a legrészletesebben a Mi a középosztály? (1926) című tanulmányával. E ponton szükséges emlékeztetni arra, hogy ő filozófusként, nem pedig a szociológus vagy a társadalomtörténész vizsgálati módszerével közelített e témához, a munkáiban ezért a „Sein” (van) és a „Sollen” (kell) elemek erősen keverednek. Írásaiból így nem is szerzünk újabb empirikus ismereteket a korszak középosztályáról, viszont képet kaphatunk egy sajátos konzervatív gondolkodásmódról, amely ötvözi a húszas évek magyar konzervativizmusának néhány alapvonását Kornis egyéni preferenciáival. S e soroknak épp e kép felrajzolása a célja.

Ha a középosztályról gondolkodunk, és a társadalmi funkcióit keressük, az első feladat értelemszerűen annak a meghatározása, hogy kikből is áll. Ez Kornis számára sem könnyű, meg is jegyzi, hogy a felső és az alsó rétegeket könnyebb definiálni. Ezzel persze nem mond újat, hiszen a középosztály-kutatások régi dilemmájáról, a „közép” stratifikációs tartalmának az értelmezéséről van szó; már a kortárs Weis István is úgy fogalmazott a magyar társadalomról készített elemzésében, hogy ez a legnehezebben körülhatárolható réteg.[19] Kornis azonban nem csak tudományos, hanem gyakorlati szempontból is felveti ezt a kérdést, mégpedig abból kiindulva, hogy a háború utáni nehéz társadalmi körülmények között a középosztálynak világszerte éppúgy meg kellene szerveznie önmagát, mint ahogy a nagytőke és az ipari munkásság teszi. Szerinte e két utóbbi csoport „egy félszázadon keresztül” küzdött egymással, de a középosztálybeliek mégis „sokáig némán” nézték ezt a harcot, mert nem ébredtek saját érdekeik tudatára. (Egyedüli eredményként az 1923-ban Bernben megalakított Nemzetközi Középosztályuniót említi.)[20]

Az „organizálás küszöbén” tehát óhatatlanul felmerült, kiket is sorolhatunk ide. Annyit már a vizsgálódás elején leszögez: ha e réteg „természete szerint olyan egységes és egynemű lett volna, mint a plutokrácia vagy az ipari szervezett munkásosztály, bizonyára már régen megtalálta volna a maga hasonló, egységes szervezésformáját”.[21] Tisztában van azzal, hogy nem a statisztikailag középen lévők adják a középosztályt – ehhez több kell. Végül ő is elfogadja a két leggyakrabban alkalmazott kritériumot. Az egyik a gazdasági: a közepes nagyságú jövedelem. Egyetértőleg idézi fel Arisztotelészt, aki a Politikában kifejti: „A vagyoni állapotban is a legtöbbet ér a közepes. Az ilyen ember hallgat a legkönnyebben a józan észre.”[22] A másik hagyományos szempont „a műveltség bizonyos mértéke”. Ez kulcstényező Kornis szemében, de úgy foglal állást, hogy a középosztályhoz tartozáshoz e két kritérium együttes meglétére van szükség. Bár írásaiban (s említett tanulmányában is) többnyire általánosságban beszél a középosztályról, az ide tartozás kulturális feltételeit illetően konkrétan utal a magyar helyzetre: úgy határozza meg ezeket, hogy legalább négy középiskolai (gimnáziumi, reáliskolai), vagy legalább négy polgári iskolai osztály elvégzésére van szükség.[23] (Meglepően alacsonyan vonja meg így az „iskolai cenzus” alsó határát; nem csak Weis, hanem az uralkodó közgondolkodás is legalább a középiskolai végzettséghez, sőt többnyire az érettségihez kötötte a középosztályhoz tartozást. A jövedelmi határok megjelölésétől Kornis elzárkózott.) A középosztály „szellemi pályán mozgó rétege” adja a társadalom „szellemi arisztokráciáját”, így „ebből a szempontból a középosztály voltakép a felsőosztály”.[24] Álláspontját megerősítendő hozzáfűzi ehhez: amiként „a Földön nem az északi sark eszkimója, sem a tropikus tájak szerecsene építette fel az emberiség mai kultúrájának hatalmas dómját, éppúgy a társadalmi rétegek között is sem az egészen nincstelenek hideg és sivár miliője, nem a nagyon gazdagok elpuhító bősége teremti meg a kultúrát, hanem a kettő közé eső középrend műveltségi zónája, melyben a szellemi értékek kultusza hagyományszerű s folyton továbbösztönző indítékul szolgál”.[25] Minden jól működő társadalomban a középső rétegnek kell tehát betöltenie a „vezérosztály” szerepét. Hiszen már Arisztotelész is úgy vélte, idézi fel, hogy az állami közösség akkor a legjobb, ha a középosztályra támaszkodik.[26] Kornis érvelésében ugyanakkor az is benne van, hogy az állam azért is érdekelt a középosztály felkarolásában, mert a kultúra értékeinek a megvalósítása a hatalmát is erősíti; kultúra által hatalmat lehet szerezni. A szellem ugyanis tényleg hatalom.

 

A történeti középosztály megítélése

 

Kornis vitatkozik a középosztállyal foglalkozó korabeli irodalomnak azzal az irányzatával, amely szembeállította egymással az „önálló” és a „nem-önálló” (alkalmazott) szereplőket. E disztinkció az előbbivel az ún. „régi” középosztályt azonosította, melynek az iparosok, a kereskedők, valamint a kis- és középbirtokosok voltak a tagjai, az utóbbival pedig az „újat”, amelybe a szellemi munkát végzőket sorolta, ide értve az állami és magánhivatalnokokat, valamint a szabadfoglalkozású értelmiségieket. Az önállóság kritériuma azonban nem meggyőző alap, mutatott rá, hiszen egyrészt az iparosok és a kereskedők is függőségben vannak hitelezőiktől és vásárlóiktól, másrészt pedig a hivatalnokok közül is sokan élveznek bizonyos fokú függetlenséget, a szabadfoglalkozású értelmiségiekről nem is szólva.[27] Ebben bizonyára igaza is van, saját maga azonban nem próbálkozott meg a középosztály következetes szerkezeti elemzésével. Gyáni Gábor a Horthy-korszak középosztályáról készített alapos munkájában világos – és logikus – különbséget tett e réteg három fő komponense, a „köztisztviselői”, a „polgári” és az „értelmiségi” csoportok között, Kornis munkáiban azonban ezek az elhatárolások hiányoznak, vagy csak elmosódottan vannak jelen.[28] Ő azt tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy a „régi” és az „új” középosztály azért sem állítható egymással szembe a fenti értelemben, mert a magyar hagyományban a „régi” középosztály terminusa alatt elsősorban a birtokos köznemességet és a művelt városi polgárságot értik, „melyek együttesen töltötték be a közhivatalok túlnyomót részét”. Így jut el a kulcsjelentőségű következtetéshez: „Nálunk az ún. történeti középosztály a par excellence középosztály.”[29] Weis ezzel kapcsolatban azt a véleményt képviselte, hogy a két világháború között tulajdonképpen nem is volt nyugati mintájú középosztály, csak egy „tisztviselőosztály”; megjegyezve: „nálunk a ’középosztály’ hívószóra csaknem kizárólagosan a hivatalnok fogalma jelenik meg előttünk”.[30] Ezt súlyos problémának látta Szekfű is, aki a harmincas évek elejétől, több ponton is szakítva korábbi álláspontjával, mind élesebb bírálatban részesítette a magyar középosztályt.[31] Kornis másként értékel: ő nem látta annyira problematikusnak ezt a társadalmi képletet, és a zömmel tisztviselőkből álló „történeti középosztályt” az egész középosztály „gerincének” tekintette. Kritikája azért persze neki is volt. A Kultúrpolitikánk irányelveiben egy bekezdés erejéig sajnálkozik azon, hogy nem alakult ki olyan – a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodó, „erős magyar érzésű” polgári középosztály, amely ellensúlya lehetett volna az októberi forradalomhoz vezető polgári radikalizmusnak és a bolsevizmusnak.[32] Felrója, hogy „a magyar középosztály inkább élete fogytáig íróasztal mellett a legjelentéktelenebb ügykörben görnyedt, semmint boltba vagy gazdaságba ment volna.”[33] Az „úri” és a „polgári” középosztály azon (túl?)hangsúlyozott szembeállítása azonban, amely Erdei Ferenc „kettős társadalomszerkezeti” modelljének központi eleme, nála nem jelenik meg. Írásaiban a polgárosodás dimenziója háttérbe szorul, s ezzel összefüggésben a zsidóság középosztályosodásának a dilemmáival s az 1920-as „numerus clausus” törvény társadalmi következményeivel sem foglalkozik.

A középosztályt azonban mégsem szűkítette le kizárólag a „tisztviselőosztályra”; számol a piac működéséhez kötődő csoportokkal is. Úgy véli, hogy a történeti középosztály magához vonja – mint hasonló osztályhelyzetű elemeket – azokat a „kis- és középiparosokat és kereskedőket”, akik „lényegében ugyanazon konzervatív, a történeti és nemzeti értékeket megbecsülő világnézeten vannak”.[34] Az elsőbbséget azonban egyértelműen a történeti középosztálynak tartja fenn, s rá kíván támaszkodni; ezt tükrözi azon megjegyzése is, miszerint hiába múlja felül egyesek jövedelme az utóbbiét, ha ők nem tartoznak még „a középosztály lelki egységébe”. A kulturális mintaadó funkciót a két világháború közötti konzervatív gondolkodásban egyértelműen a történelmi középosztály adta, s a polgári elemeknek és az arisztokráciának egyaránt hozzá kellett hasonulnia. Kornis érdemben nem szól tehát a magyar középosztályt belülről feszítő ellentétekről, s azokról, akik nem a konzervatív világnézetet vallják – de bármekkora is a csábítás, semmiképp sem eshetünk abba a gyakori hibába, amelynek a veszélyeire nyomatékosan figyelmeztet Quentin Skinner az eszmetörténet-írás buktatóit elemezve, nevezetesen, hogy a történész utólag próbálja megalkotni a vizsgált szerzőnek egy adott kérdésben ki nem fejtett álláspontját.[35] Kornis mindenesetre hangsúlyozza, hogy e rétegből hiányzik a „belső egység” s ezt már csak azért is sajnálatosnak tartotta, mert megítélése szerint a középosztály érdekeit a nagytőke és a szervezett proletariátus egyaránt fenyegette. Az ide tartozók nem ismerik fel, hogy ők „magasabb szempontból mégis csak egyetlen érdekközösségbe” tartoznak, „erkölcsi-szellemi közösséget” alkotnak – jegyzi meg szomorúan, nem is titkolva a középosztály sorsa iránti aggodalmát.[36] (Tegyük hozzá: a legújabb kutatások fényében Gyáni Gábor is úgy fogalmaz, hogy „ez a társadalmi közép” nem alkotott „belülről kellőképp integrált társadalmi csoportot”, „ugyanakkor több volt, mint középrétegek szervetlen konglomerátuma”.)[37]

Az értelmiség szerepével kapcsolatban Kornis abból indult ki, hogy a szellemi munka magasabb rendű a fizikainál. Ez szoros összefüggésben áll azon meggyőződésével, miszerint a szellemi kultúrának elsőbbsége van az anyagival szemben. Annál is inkább hangsúlyozza ezt, mert megítélése szerint a világháború után jelentősen megerősödött az a vélekedés, hogy a testi és a szellemi munka azonos értékű. A szellemi munkát valójában tárgyának értéke teszi magasabb rendűvé – mutat rá A szellemi munka válsága címmel készített munkájában.[38] Különösen fontosnak tartja, hogy – kedvelt kifejezését használva – a „szellemi munkások” esetében a közepes mértékű vagyonnál vagy jövedelemnél fontosabb „a fejlettebb szellemi habitus, a magasabb műveltség”. „Ez az a fonal, amely egymagában a szellemi munkásokat az ún. középosztályhoz fűzi”.[39] S a szellemi munkából élő azok, akik – ellentétben a fizikai munkásokkal és a plutokratákkal – a haladást nem kizárólag az anyagi jólét fokozásában keresik. E körülmény avatja őket a társadalom szellemi javainak hordozóivá és védelmezőivé. S Kornis számára, aki a legfőbb államcélt a kultúrában látja, ebből fakad, hogy az államnak épp ezt az osztályt kell különösképpen segítenie. Elmondható tehát, hogy nála a kultúra letéteményesének tekintett középosztály támogatása tulajdonképpen az állam fogalmának belső természetéből ered. A középosztály kultúrája – noha ezt expressis verbis nem mondja ki Kornis, de alapvetéséből levezethető – az egyetemesen érvényes kultúra igényével lép(het) fel.

A középosztály gondolkodását az alsó és a felső osztályokéval is összeveti – s ebből is azt hozza ki, hogy a középosztályt érdemes a leginkább támogatni. A proletariátusnak a filozófiában a materializmust, az etikában pedig a gazdasági utilitarizmust tulajdonítja, azzal a szándékkal együtt, hogy a „hagyományos nemzeti korlátokat ledöntse”, s a társadalom alapjait gyökerestül felforgassa.[40] Ítéletalkotására nyilvánvaló hatással voltak a tanácsköztársaság eseményei, de ezzel együtt meg kell jegyeznünk, hogy – vélekedésével ellentétben – a húszas években a magyar munkásság nagyobb részét nem hatotta át a marxista ideológia. Ami a „plutokratákat” illeti, őket ugyancsak a „nemzetköziségre” való törekvéssel jellemezte – s e megállapításából sem hiányzik a túlzás eleme, hiszen a „világpolgárság” eszméje nem volt uralkodó elem e kör gondolkodásában a két világháború közötti időszakban, még ha a nagypolgárságnak jóval szélesebb nemzetközi kapcsolatai voltak is, mint a középosztálynak. A történelmi arisztokráciáról úgy vélte, bár nagy szükség lenne arra, hogy e csoport továbbra is betöltse 19. századi konstruktív szerepét, a 20. század fiatal arisztokratái zömmel enerválódtak, s a magyar valóságtól elszakadtak, nevelésük alapos megváltoztatása nélkül tehát nemigen lehet rájuk számítani a „nemzeti megújhodásban”.[41] A harmincas években fellépő népi írók ismert felfogásával ellentétben ő a parasztságra sem számított, e nagy osztály pozitívumaként annyit emelt ki, hogy az „egyelőre inkább a nemzeti élet energia-rezervoárja, tartalék-ősereje”. Műveltség hiányában azonban a nemzeti öntudata „csökkent”, „tudatos hatóereje nincs”.[42] E véleménye többé-kevésbé hűen tükrözte a korszak hivatalos „establishmentjének” felfogását, amellyel a parasztság soraiból kiemelkedő fiatal értelmiség természetesen nem tudott azonosulni. E fentebb említett rétegek céljaival ellentétben a középosztály motívumait a konzervatívok által támogatott „mérsékelt haladásban” látta, s egyúttal e „középrendet” tekintette a „történeti folytonosság” letéteményesének.[43] Az ide tartozók világszemléletét illetően elismeri ugyan, hogy az nem homogén s „a radikális gondolatirányoknak is tág teret enged”, de tipikusan „konzervatív-történeti tartalmúnak” minősítette. Megközelítése e tekintetben sok hasonlóságot mutat Szekfű Gyulának a Három nemzedékben kifejtett felfogásával, hiszen ebben is azt olvashatjuk, hogy a középosztály különböző rétegeit alapvetően egy történeti gyökerű tényező, „a heves nemzeti érzés” tartja össze.[44] Szekfű azonban élesen bírálja az „úri” középosztály történeti tudatát, amelyből hiányzott a polgári gondolkodásmód – Kornis ebben nem követi őt.[45] Ha csak halvány kontúrokkal is, de egy másik különbség is jól kirajzolódik a két gondolkodó között: míg Szekfűnél a fő hangsúly a középosztály társadalomirányító funkciójára kerül, Kornisnál a kultúrateremtő szerepre.

 

A nemzet mint szellemi közösség

 

Kornis nem csak társadalompolitikai tekintetben tartotta optimálisnak a középosztály dominanciáját, hanem a nemzet – a társadalom legfontosabbnak tekintett közössége – szempontjából is. (A konzervatív hagyománnyal összhangban a nemzetet ő is megkülönböztette a „néptől”.) Meggyőződése volt, hogy a nemzeti gondolatnak „mindenütt és mindenkor a középosztály a legfőbb megőrzője és fejlesztője”. A középosztály tehát az ő olvasatában nem csak Magyarországon, hanem „a nemzeti szervezetnek világszerte a legszívósabb eleme”.[46] S azt is egyértelművé teszi, hogy a világháború utáni helyzetben a középosztálytól azt várja el, hogy az individualizmus helyett a nemzeti összefogásra törekedjen. A szellemtörténeti iskola szerint a „korszellemnek” (Zeitgeist) mindig megvannak a maga „vezéreszméi”, s Kornis ilyenként azonosította – a „demokratizmussal” együtt – a nacionalizmust. E ponton mindenképp érdemes megállnunk, és kiemelnünk, hogy az ő nemzetkoncepciója alapjaiban különbözött a harmincas években egyre nagyobb befolyáshoz jutó, a hitleri Németország által Európa-szerte támogatott biológiai-faji megközelítésektől. Ő – ismét csak azt mondhatjuk, hogy a szellemtörténet gondolkodásmódjával összhangban – a nemzet ún. kulturális felfogását fogadja el, s úgy határozza meg a nemzetet, mint egy „történetileg lassan kialakult szellemi-kulturális közösséget”, egy „szellemi-erkölcsi princípiumot”.[47]Mély összefüggés van a nemzet és a szellem benső lényege között” – mutat rá másutt, kiemelve, hogy a nemzetet a kultúra „nagyjában azonos lelki struktúrája” alkotja.[48] 1929-ben a Nemzeti megújhodás című folyóiratcikkében pedig így fogalmaz: „az valamely nemzet tagja, aki magát hozzátartozónak érzi. Ez az érzés pedig elsősorban a sajátos szellemi, kulturális javak közösségére vonatkozik…”.[49] Ennél egyértelműbben aligha lehetett a nemzet „fajelméleti” értelmezését elutasítani! A nemzet kulturális felfogása melletti kiállás egyúttal a világháború előtt hivatalosan vallott „politikai” nemzetkoncepcióval történő szakítás is volt, ami jól magyarázható azzal, hogy az ország szétdarabolása után újra kellett fogalmazni a magyar nemzeteszmét: már nem lehetett fenntartani azt a doktrínát, miszerint a közös államhoz tartozás alkotja a nemzetet.

A szellem és a nemzet közötti összefüggés teszi az értelmiségieket a nemzeti kultúra munkásaivá, vagyis a nemzethez kötötté; a nemzet nélkül e réteg „munkájának is vége szakad: vele él vagy hal”.[50] Ezzel kapcsolatban Kornis külön is kiemeli: a „középosztály-mozgalom”, amelyet egyébként melegen üdvözölt, éppen a nemzethez kötöttség okán nem ölthet olyan nemzetközi kereteket, mint a munkásságé vagy a nagytőkéé.[51] Ezért aztán roppant visszatetsző – fejti ki –, ha a jogászok és tisztviselők, tanárok és költők szembefordulnak a nemzettel – az „egyetemes emberi légnemű ideáljának” a jegyében. Az ilyen nemzet a maga sírját ássa meg.[52] A Trianonban elszakított, az értelmiségüktől nagyrészt megfosztott területek állapota is azt tükrözi, hogy „a nemzet történeti hivatásérzése és missziótudata elsősorban szellemi munkásaiban él”.[53] A nemzet „a maga történeti életét” a középosztályban éli, így a középosztály védelme egyúttal a nemzet védelmévé is válik.

 

A középosztály értéke

 

1918 előtt a dualizmusban gondolkodó magyar konzervativizmusnak programja sem volt az önálló nemzetállami létre – ennek megteremtéséhez, Szekfű mellett, Kornis vitathatatlanul jelentős mértékben járult hozzá. Konzervatív ihletésű felfogása az államról, a kultúráról és a középosztályról igen jól ismerte fel a bal- és jobboldali radikalizmusokban rejlő veszélyeket, a hagyományok elvetésével járó kockázatokat és a középosztály stabilizáló szerepét. Számolt azzal az arisztotelészi felismeréssel is, hogy „a demokratikus formák” azért maradandóbbak az „oligarchikusoknál”, „mert középosztály van bennük” – érzékelte tehát a jogállam és a középosztály közötti kapcsolatot.[54] Világosan látta, hogy a konzervatív reformprogram sikere döntő mértékben épp a középosztályon múlik. Szekfű a középosztály-kérdés tárgyalását egy általános hanyatlástörténet keretébe ágyazza – Kornisnál e megközelítésnek kevés nyomát találjuk, még ha ő is szót emelt a középosztály minőségének a javítása mellett. Erősen foglalkoztatta viszont e réteg megszervezésének és öntudatra ébresztésének a lehetősége.

Osztozva Bethlen István elitizmusában, a középosztály funkcióját kifejezetten a magas kultúra megteremtésében és fenntartásában látta. Arról nemigen olvashatunk nála, hogy a középosztálynak meg kellene osztania a műveltségét a „néppel”. (E tekintetben markáns az ellentét, tehetjük hozzá, Németh Lászlóval, aki a harmincas évekre kidolgozott „új nemesség” koncepciójában az új középosztály fontos kötelességének tartotta ezt.) Félreértés ne essék: Kornis következetesen vallotta, hogy a „kultúrállamnak” törekednie kell a nép szellemi színvonalának emelésére, és oktatáspolitikusi tevékenységét is e cél szolgálatába állította. Ennek a jelentőségét már 1921-ben hangsúlyozta, azt panaszolva, hogy a „hirtelen a nyakunkba szakadt” demokrácia „egyedüli szabályozója és ellensúlya”, a műveltség, „nálunk a tömegekből hiányzik”.[55] Azt tartotta azonban helyesnek, hogy az állam mindenkit a „neki megfelelő műveltségben” részesítsen, vagyis nem kívánta megtörni a középosztálynak a „magas kultúrában” élvezett monopóliumát. Ez az álláspontja szorosan összefüggött azzal, hogy Klebelsberghez hasonlóan és Hóman Bálinttal ellentétben nem pártolta a nagyobb fokú társadalmi mobilitást, amint ezt A szellemi munka válságában igen markánsan kifejti.[56]

A radikális, a társadalmi stabilitást fenyegető változások elutasítása – Mi­chael Freeden kifejezésével – Kornis konzervativizmusának egyik „magértéke” volt, de ő nem ellenzett mindenfajta változást, sőt közéleti munkásságában számos reformjavaslattal élt.[57] Ragaszkodott viszont a középosztály megkülönböztetett pozíciójához, mert ebben látta a nemzeti kultúra megőrzésének s ezzel a magyar állam fennmaradásának a zálogát. Kornisnál talán egy magyar politikai gondolkodó sem viselte jobban a szívén a középosztály sorsát.

(A bővített változatot lásd a Magyar Szemle Online Írások rovatában.)

 
 

Jegyzetek:

 


[1] Kornis Gyula (1885–1958) filozófus, piarista szerzetes. Előbb a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem rendes tanára, 1927-től az MTA rendes tagja, Klebelsberg Kunó oktatási miniszter államtitkára, számos tudományos és kulturális társaság elnöke.1931 és 1939 között parlamenti képviselő,1944-ben a Gestapo többször letartóztatja. 1945–1946-ban az MTA elnöke, 1951-ben kitelepítik Budapestről.

[2] E tanulmány tehát nem kíván teljes képet adni Kornis életművéről, csak a jelzett kérdések összefüggéseit igyekszik körvonalazni. Itt jegyezzük meg, hogy az első – egészen apró – lépés Kornis szellemi hagyatékának a kutatásában e sorok szerzője részéről: Egedy: Kornis Gyula: A kultúra mint államcél. Kommentár, 2011/1, 43–44.

[3] Vasas Géza: A magyar kultúrállam eszméje. Kornis Gyula nézetei nemzetről és kultúráról a bethleni konszolidáció korában. Protestáns Szemle, 1989/2, 101.

[4] Kornis Gyula: Kultúrpolitikánk irányelvei. Franklin Társulat, 1921, Budapest, 4. (A kiemelés Kornisé.)

[5] Uo. 1.

[6] Kornis Gyula: Neveléstörténet és szellemtörténet. In Kornis Gyula: A kultúra válsága. Franklin Társulat, 1934, Budapest, 160.

[7] Kornis Gyula: Új magyar filozófiai rendszer. In Kornis Gyula: Magyar filozófusok. Franklin Társulat, 1930, Budapest, 142.

[8] Kornis Gyula: Történetfilozófia. Magyar Történelmi Társulat, 1924, Budapest, 159. „Végső elemzésben tehát minden történelem művelődéstörténelem” – olvashatjuk Kornis e munkájában. (115. old.) Hasonlóan vélekedik Joó Tibor is: „… alaptalan külön kultúrtörténetemről beszélni. A történelem egyáltalában nem lehet egyéb, mint kultúrtörténelem.” Joó: i. m. 126.

[9] Somos Róbert: Magyar filozófusok politikai útkeresése Trianon előtt és után. Kairosz, 2004, Budapest, 88.

[10] Kornis: Kultúrpolitikánk irányelvei. 1.

[11] Kornis Gyula: A kultúra mint államcél. In Kornis: A kultúra válsága, 122.

[12] Kornis Gyula: Az államférfi, I-II. Franklin Társulat, 1933, Budapest, I. köt. 85.

[13] Kornis: A kultúra mint államcél, 124.

[14] Uo. 125.

[15] Uo. 131.

[16] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, 2000: 173; Újváry: i. m. 18.

[17] Kornis: i. m. 135.

[18] Skidelsky, Robert: A világgazdaság fejlődése. In Michael Howard – Wm. Rober Louis (szerk.) Oxford, Világtörténet a 20. században. Napvilág Kiadó, 2002, Budapest, 71–79.

[19] Weis István: A mai magyar társadalom. Magyar Szemle Társaság, 1930, Budapest, 104.

[20] Kornis Gyula: Mi a középosztály? In Kornis: Kultúra és politika, 178. (Internationale Mittelstandsunion)

[21] Uo. 179.

[22] Arisztotelész: Politika, ford. Szabó Miklós, Magyar Filozófiai Társaság Könyvtára, 1923, Budapest, IV. könyv, 11. fejezet, 120. old; idézi: uo. 180.

[23] Kornis: i. m. 182.

[24] Uo. 183.

[25] Uo. 183.

[26] Uo. 180.

[27] Uo. 182.

[28] Gyáni Gábor: A középosztály. In Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Osiris, 2001, Budapest, 258–291.

[29] Kornis: i. m. 182.

[30] Weis: i. m. 104–105.

[31] Tükrözi ezt állásfoglalása a Korunk szava című lap által 1933-ben szervezett középosztály-vitán. („Magyar középosztály”)

[32] Kornis: Kultúrpolitikánk irányelvei, 8–9.

[33] Uo. 8.

[34] Kornis: Mi a középosztály?, 182.

[35] Skinner, Quentin: Jelentés és megértés az eszmetörténetben. In Horkay Hörcher Ferenc (szerk.):
A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe, Tanulmány Kiadó, 1997, Pécs, 11.

[36] Kornis: i. m. 184.

[37] Gyáni: i. m. 289.

[38] Kornis: A szellemi munka válsága. In A kultúra válsága, 6.

[39] Uo. 10.

[40] Kornis: Mi a középosztály?, 183.

[41] Kornis: Arisztokráciánk kulturális feladatai. In Kornis: Kultúra és politika, 186–194.

[42] Kornis: Mi a középosztály?, 184. 1921-ben még felvetette a „kisgazda-osztály” középosztályosodásának a perspektíváját, de később már nem foglalkozott ezzel. Ehhez: Kornis: Kultúrpolitikánk irányelvei, 7.

[43] Kornis: Mi a középosztály?, 184.

[44] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1935, Budapest, 328.

[45] Szekfű: i. m. 317. („polgári légkör sehol ki nem alakult”)

[46] Kornis: Mi a középosztály? 184.

[47] Kornis: A kultúra mint államcél, 136.

[48] Kornis: A szellemi munka válsága, 11.

[49] Kornis: Nemzeti megújhodás. Napkelet, 1929, 7. évf. 7. szám (április), 481–494.

[50] Kornis: A szellemi munka válsága, 12.

[51] Kornis: Mi a középosztály? 185.

[52] Kornis: A szellemi munka válsága, 12.

[53] Kornis: Uo. 13.

[54] Kornis: Mi a középosztály? 180.

[55] Kornis: Kultúrpolitikánk irányelvei, 7.

[56] Kornis: A szellemi munka válsága, 22–-24.

[57] Freeden, Michael: Ideologies and Political Theory. A Conceptual Approach, Clarendon Press, 1998, Oxford, 332–347.



« vissza