Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Ágh István köszöntése

"Ágh István költői és írói világának meghatározója a teljességvágy – de kinek nem? Neki viszont mégis több reménye és tán joga is van erre, mert másoknál nagyobb utat járt be. Hagyományos, paraszti világból indult – csakhogy ez a világ éppoly távol esett a népszínművekétől és a világvégi őskultúrától, mint a hamisan rögzült paraszti kiszipolyozottságtól és nyomortól. A dunántúli parasztpolgár méltósága, műveltségi szintje sokfelé magasabb szinten állt, mint a városi kispolgároké. Igaz, ez a kultúra nagyon más volt, archaikus, természetközeli. Innen kiszakadni, a túlbecsült városi létbe csöppenni mégis hatalmas kultúrsokk lehetett."

Kedves Pista!

Örömmel jelentem, hogy bekövetkezett, amiről öt éve ugyanitt beszélgettünk, hogy rövidesen újabb, még kerekebb születésnap következik, a bűvös nyolcvanas. Különös szám ez: egyik jegye a végtelen jelképe, igaz kilencven fokkal elforgatva, a másik pedig a nulla, amit forgathatunk akárhogyan, akkor is az marad, ami.

A számok világának két szélső értéke.

Igazán költői szám: a mulandóság és az örökkévalóság ütközik benne: ahogyan az ember istenarcú sár, a föld és az ég fia.

Születésnapot ünnepelni a gyerekkor elmúltával sosem igazi gyönyörűség. Addig az, amíg az ember azt hiszi, hogy minden évnyi lépcsőfokkal közelebb jut a felnőttséghez, azaz a szabadsághoz. Húszas éveiben aztán rádöbben, hogy még mindig gyerekként volt a legszabadabb.

Az évek múltát jelző születésnapok aztán már a csak azért sem abbahagyott szabadságharc útjelző kövei.

Utóbb az idő áldozata ünnepeltté válik. Amikor olyasmiért ünneplik, ami nem az ő érdeme. Ezért vagyok biztos abban, hogy bármennyire szeretnénk is, hogy jól érezd magad ezen az ünnepségen, inkább feszélyez ez a cécó, mintsem felszabadít.

Erre az ünnepre nem is neked, hanem nekünk van szükségünk.

Azt szeretnénk megköszönni, hogy vagy. Hogy velünk vagy. Hogy itt lehetünk veled.

Ilyen egy civil születésnap.

De ezúttal többről van szó. A költészet a magyar hagyomány szerint szent ügy, mert a magyar költészet a világirodalom élvonalába tartozik. Ha tehát valaki ebben a csúcson van, akkor a világirodalomban is kimagasló helyre jutott.

És ez nem irányzatoktól, divatoktól, ízlésektől függ, hanem attól, hogy meg tudja-e szólítani egy költő verse az olvasóját. Ágh István verseinek ritmusát az élőbeszéd szabja meg. Azét meg a lélegzet. Ettől olyan olvasni, mondani költeményeit, mintha az életünk része volna. Otthon lehetünk benne, akkor is, sőt leginkább akkor, amikor fáj valami.

Ahogyan neki is sok minden fájt, fáj és fájni fog. De ebben a fájdalomban nagyon sok béke és szeretet van, annyi, ami már maga is lázadás. Nem ugrani a korra – ez is ellenállás.

De csak akkor, ha azzal a tudatossággal teszi valaki, mint Ágh István. Aki szemével jellegzetesen, kicsit hunyorítva, de annál mélyebb figyelemmel figyeli a figyelnivalókat.

Ez a sokat látott szem időnként haragosan tovább szűkül, időnként ellazulva vált nevetősre.

Ágh István költői és írói világának meghatározója a teljességvágy – de kinek nem? Neki viszont mégis több reménye és tán joga is van erre, mert másoknál nagyobb utat járt be. Hagyományos, paraszti világból indult – csakhogy ez a világ éppoly távol esett a népszínművekétől és a világvégi őskultúrától, mint a hamisan rögzült paraszti kiszipolyozottságtól és nyomortól. A dunántúli parasztpolgár méltósága, műveltségi szintje sokfelé magasabb szinten állt, mint a városi kispolgároké. Igaz, ez a kultúra nagyon más volt, archaikus, természetközeli. Innen kiszakadni, a túlbecsült városi létbe csöppenni mégis hatalmas kultúrsokk lehetett. Elveszett a természettel való intenzív kapcsolat, a generációk során tartó megméretésben kivívott méltóság, a világ többé nem ismerősökből állt. Aki így érkezett egy nagyvárosba, órák alatt csöppent bele a 20. századi ember minden nyavalyájába. Cserébe kinyílt előtte egy másik világ. Amit a modernizáció teremtett, és amiben mindenki maga lehetett, annyira-amennyire szabadon, magára hagyva, hogy keressen kapcsolatot más magányosokkal.

Ebbe a helyzetbe érkezett az ifjú Ágh István, ezt a kihívást kereste magának – szerencséjére kiváló segítők várták, ahogy illik: a bátyja és baráti köre. Jó dolog, ha valakit segítenek, eggyel több ok, hogy ki akarja vívni a függetlenségét. Ágh István egyik lábával a tradíciók világában maradt, a másikkal a minden hagyományt odahagyók közé lépett. Otthon lehet két világban, de sohasem annyira, hogy ne emlékezzék a másikra,

Így láthatta egészben a szétesőben lévő világot – viselhette mindkettő terhét. Ez kellett szellemi kiteljesedéséhez – hogy igazán csak a felnevelő közeg világában érezhesse magát otthon. Van, amiről a pusztulás veszélye nélkül nem lehet lemondani.

Innen, hogy minden írása szerelmes földrajz, a lélek szerelmes földrajza is.

Tíz éve, barátjáról, Sánta Ferencről írta: „nem mindenekfölött volt író, hanem mindenek szolgálatában.” Ő sem mindenekfölött költő, hanem mindenek szolgálatában. És ezért nem éri be azzal, hogy kizárólag költő legyen. Ezért ír regényt, tanulmányt, szociográfiát, utóbbit művelve szinte észrevétlenül válva egy nagy múltú irodalmi műfaj utóvédharcosává. De győzelem az is, ha elkanyarodva a műfaj szabályaitól, valóságos szépirodalmat csinál belőle.

Természetesen a legmagasabb szinten. Csendben, méltósággal.

Boldogok és időtlenek voltunk” – írja a Dani uraságnak elején, egy borozós, baráti együttlétről. Ezt a meghittséget egy ilyen ünnepi alkalom, mint ez a mai, nem adhatja meg, ahhoz túlságosan is hivatalos, még ha külön-külön egyik köszöntő sem az. A születésnapi köszöntések pedig eleve kizárják az időtlenség boldogságába lépés könnyűségét. Ha azonban valaki elköveti azt a könnyelműséget, hogy nagy költőként nyolcvanéves lesz, számolnia kell ezzel a kockázattal. Azt hiszem, Ágh István ezt is megtette, mikor ráállt arra, hogy itt köszönthessük őt.

Tudnia kellett, mi várja, hiszen néhány éve a hatvanéves Szakolczay Lajost köszöntve írta: „summád annyi, / centenáriummal kéne ünnepelni”. Ezzel egyetérthetünk, kiegészítve annak a néhai tisztelendőnek a megjegyzésével, hogy halandóként ne akarjuk korlátozni az Úristen kegyelmét.

Isten éltessen, Pista!



« vissza