Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Bártfa reformációja fél évezred távlatából az elmélet és a források tükrében

 

Bártfa az újkor hajnalán

 

Egykor a Magyar Királyság északkeleti szegletében található Bártfa – ma Bardejov Szlovákiában – a turisztikai idényt kivéve álmos határ menti kisváros, amely népszerűségét a szinte teljes épségében megmaradt, az Unesco világörökség listáján is szereplő késő középkori eredetű városmagjának, illetve a dualizmus idején kiépült fürdőjének köszönheti.

A 16. század első felében viszont Bártfa meghatározó szereplője volt térsége művelődési és egyházi életének. A korszakban még a szász polgárság határozta meg a város arculatát, de szép számmal éltek falai között magyar és szláv nyelvjárásokat beszélő lakosok is.

A polgárság az iparból és a kereskedelemből élt. Bártfa gazdaságának az alapja kezdetben a vászonkészítés volt, itt működött a késő középkori Magyar Királyság egyetlen ismert vászonmanufaktúrája. Az olcsó importposztó azonban tönkretette a vászonipart, ezért a lakosság tehetősebb része a kereskedelem, ezen belül is a borkereskedelem felé fordult. A város Tokajhegyalján saját szőlőbirtokokat is vásárolt.

A városok történetében, így a szabad királyi város Bártfa esetében is, a késő középkor a jámbor vallásosság időszaka volt. Ennek irodalmi emlékei Magyarországon a ferences Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát művei, a pálos Gyöngyösi Gergely írásai, a felvirágzó magyar nyelvű kódexirodalom. Rotterdami Erasmus szerint a város nem más, mint egy nagy monostor.[1] Az alapítványok és adományok révén a polgárság egyre több feladatot vont a hatáskörébe és felügyelete alá, amelyek korábban az egyházi szerveket illették meg. Sokszor maga az egyházi hatóság adta át a feladatköröket.

A magyar királyság városai európai összehasonlításban igen széles körű politikai és egyházi autonómiával rendelkeztek. A szabad papválasztás lehetősége a városokban és a városokon kívül is már a középkor folyamán megvalósult, igényét és lehetőségét nem a reformáció hozta magával. Bártfa esetében az első adat a szabad plébánosválasztásra Zsigmond király okleveléből származik, 1391-ből.[2] A szabad királyi városok még azt a kiváltságot is elnyerték, hogy a plébánosaikat a megyés püspök joghatósága alól felmentették, s a város ítélkezésre jogosult testülete a város határain belül valamennyi, az egyházi bíróságot illető ügyben ítélkezhetett.

A vagyonosodó városok polgárai egyre többet áldoztak az egyházi épületek építésére, karbantartására, díszítésére, és nőttek az elvárásaik az egyháziakkal szemben. Mindez már Luther színrelépése előtt is konfliktushelyzeteket gerjesztett a polgárok és az egyház egyes képviselői között. Bártfán erre példa az Ágoston-rendi szerzetesek körüli huzavona, majd a rendház felszámolása, amelyre nem a reformáció tanításai miatt került sor, hanem mert a rend tagjai nem teljesen az elvárásoknak megfelelően éltek. A lutheri tanok megjelenésekor egy mélyen és egyre tudatosabban vallásos, széles körű, határokon átnyúló regionális kapcsolatrendszerrel rendelkező városi polgárság képe rajzolódik ki a forrásokból.

Hogyan fogadta a bártfai polgárság a reformáció tanait, miképp zajlott le az átmenet a régiből az új hitbe? A felső-magyarországi reformáció a Kárpát-medencén túlmutató fejezete a hazai egyháztörténetnek, és kitüntetett helye volt a protestantizmus történetét tárgyaló munkákban. Feltárt, ismert történetről van szó, amelyet sem a feledés homálya, sem a források töredékessége nem árnyékol be. A fentiek ellenére a térség, így Bártfa reformációjáról is hiányos a tudásunk, és a szakirodalom által hagyományozott elbeszélés számos esetben több elemében konstruált, valós és valótlan tényeket keverő narratíva, amelynek a gyökerei a 16. század végére nyúlnak vissza, és amely az elmúlt négyszáz évben alig tisztult. Szükséges tehát, hogy a történetietlen közhelyektől, mítoszoktól megtisztítsuk a térség reformációjáról alkotott képet.

 

A reformáció reformációja

 

A reformáció fogalmának reformációja, jelentéstartalmának változása az egyik legszembetűnőbb jelenség, ami az elmúlt évtizedek e témával foglalkozó nyugat-európai szakirodalmát jellemzi. A fogalomnak az ókortól kezdve napjainkig hosszú története van.[3]  Most csak arra utalok, hogy a 15. század közepétől a 17. század végéig a reformáció szó elsősorban az élet különböző területeit szabályozó rendelkezéseket, utasításokat jelentette. Míg a középkorban a fogalom a reform céljára utalt, addig a késő középkortól az újonnan létrehozott rendet jelentette. Külön vallási töltete nem volt a szónak, ahogy a 17. századig történelmi eseményt vagy folyamatot sem értettek rajta. Hiába népszerű e kifejezés, a kortársak nem arra használták a fogalmat, amit jelenleg értenek rajta. Emidio Campi megfigyelése, hogy a reformáció szó szinte teljesen hiányzik a 16. századi protestáns egyházak vallási dokumentumaiból.[4] Mint megjegyezte: a században mindenki reformációról beszélt, kivéve a protestáns hitújítókat. Joggal merül fel a kérdés: használtak-e akkor bármilyen fogalmat, kifejezést a kortársak arra, amit ma reformációnak nevezünk? Létezett-e számukra a reformáció, mint egy egységesen értelmezhető teológiai, történeti fogalom? Úgy tűnik, a 16. század folyamán nem volt ilyen egységes megnevezés. Vagy úgy szólnak róla, mint Luther ügye, causa Lutheri, vagy – és ez a gyakoribb – az evangélium kiáradásával, újrafelfedezésével írják le ezt a folyamatot. A Leonhard Stöckelnek tulajdonított libetbányai vértanúlegendában például ekképpen: „Ekkor kezdett Magyarországon felragyogni az Evangélium világossága.” Amikor a század második felében divatba jött, hogy reformációs jubileumokat tartsanak, akkor sem Luther fellépéséről emlékeztek meg, hanem a saját egyházi rendtartás vagy hitvallás bevezetését ünnepelték.

A német evangélikus teológiaprofesszor, Anselm Schubert teszi fel a kérdést, hogy alkalmas-e a reformáció fogalma azt a jelenséget leírni, amire használjuk.[5] A német nyelvű szakirodalomban háttérbe szorulóban a reformáció szó mint történeti korszakelnevezés.[6] Peter Marshall, a warwicki egyetem professzora pedig a John O’Malley jezsuita történész által javasolt kora újkori katolicizmus fogalmából kiindulva felveti, hogy magát a reformáció szót is mellőzhetné a kutatás, helyette kifejezőbb a „kora újkori angol kereszténység” összetétel használata.[7]

 

A konfesszionalizációs modell lehetősége

 

A német birodalmi területekkel a városi polgárság és a földrajzi közelség miatt számos kapcsolódási pont található, ezért vélem úgy, hogy a konfesszionalizációs elmélet adta keretek nem idegenek a korabeli észak-magyarországi viszonyoktól. A Wolfgang Reinhard által megfogalmazott, a kora újkori felekezetekre jellemző párhuzamos jelenségek közül valamennyire találhatunk példát a felső-magyarországi evangélikus konfesszionalizáció 16. századi fejlődéstörténetében.[8]

1. A század közepén saját hitvallást szerkesztettek és fogadtak el a városok képviselői.

2. A városok jelentős erőfeszítéseket tettek azért, hogy megfelelően képzett személyeket találjanak iskolamesteri, hithirdetői és lelkészi állások betöltésére. A városokban a német ajkúaknak, a szlovákoknak és a magyaroknak többnyire külön prédikátoruk volt.

3. A helyi evangélikus értelmiség ügyelt arra, hogy a befolyási területükön a lutheritől eltérő tanok hirdetői ne kapjanak nyilvánosságot. A század második felében működő bártfai nyomda révén viszont a saját nyilvánosságuk hatékonyságát növelték.

4. A késő középkori humanista városi iskolákat evangélikus felekezeti oktatási intézményekké fejlesztették. E téren legeredményesebben a Leonhard Stöckel által vezetett bártfai iskola működött.

5. A hívők mindennapi életét, az egyházfegyelem betartását gyakori egyházlátogatásokkal ellenőrizték.

6. Szertartások, közösségi események révén a hívek felekezeti tudatosságát erősítették. Az istentiszteleteken való rendszeres megjelenés alapvető elvárás volt, ennek elmulasztása súlyos hátránnyal járhatott. A pedagógiai célok mellett a közösségi érzés kialakítását is szolgálták a diákság által német és latin nyelven előadott protestáns iskolai színjátékok.

7. A sajátos, felekezetre jellemző nyelvhasználat kialakulását jelzi például a ’kegyelem és béke’ (Gratiam et Pacem, Gnad und Fried) üdvözlőformula elterjedtsége.

A német konfesszionalizációs paradigma teljesen a kora újkor folyamán mégsem alkalmazható, mivel a szervesen illeszkedő államfejlődési tendenciák a Habsburg birodalom erősen kevert felekezetűsége miatt sem tudtak oly módon megvalósulni, ahogy azt a skandináv államokban, az északnémet tartományokban, vagy például a Spanyol Királyságban megfigyelhetjük.
A modell magyarországi alkalmazhatóságának kétséges voltától függetlenül azonban érvényesnek tartom a hazai viszonyok vizsgálatára felekezeti és etnocentrikus elfogultságtól mentes szempontrendszerét.

 

A hosszú reformáció – párhuzamok a politikai Nyugat és Kelet-Közép-Európa között

 

Hogyan közelít az angolszász szakirodalom a kora újkori angol kereszténységhez? A szigetország reformációkutatását sokáig angol kiválasztottságtudat és elzárkózás jellemezte. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a kutatást kezdetektől meghatározta az a narratíva, amit Diarmaid MacCulloch az „angol reformáció mítoszának” nevezett, és ami kritikátlanul az Erzsébet királynő uralkodása idején, a 16. század második felében kialakult államegyház elitjének a látásmódját tükrözte/tükrözi.[9] Másrészt az európai reformációs mozgalmakról megfogalmazott elméletek, új eredmények hosszú ideig nem igazán foglalkoztatták az angliai történészeket. Az utóbbi két-három évtizedben az angolszász reformációértelmezés és -kutatás is komoly megújuláson ment át. Számos szerző bírálta a korábbi szakirodalom évszázados szűklátókörűségét. Ian Hazlett például egy 2003-ban megjelent írásában így fogalmazott: „Azok, akik csak Anglia, Skócia, Írország vagy Wales reformációit ismerik, nem ismerik valójában a reformációkat Angliában, Skóciában, Írországban vagy Walesben.”[10]

Christopher Haigh az először 1987-ben kiadott könyvében, a The English Reformation Revisedban így határozza meg a reformációt: „Az angol reformáció nem egy olyan konkrét esemény volt, amelynek pontosan meghatározható a dátuma; egy hosszú és összetett folyamat volt. A ’reformáció’ egy összefoglaló fogalom, a történészek által létrehozott címke a több kisebb változással járó átfogó mozgalomra.” Haigh 1993-ban kiadott könyvének középpontjában ennek megfelelően már az „angol reformációk” állnak, a kötet már címében is ezt az új megközelítést jelzi.[11]

A szigetország vallási viszonyait, felekezettörténetét vizsgáló irodalomra jelenleg a múlt század kilencvenes éveiben megfogalmazódott hosszú reformáció elmélet hat. Ennek az új múltértelmezésnek egyik fontos kezdőpontja volt az 1996-ban tartott Neale Colloquium a University College Londonban.[12]

Adódik a kérdés, hogy kimutatható-e olyan párhuzamosság, kapcsolódási pont a szigetországgal, amely alapján az angolszász kutatás által kidolgozott és helyben érvényes elméleti keretek térségünkre is vonatkozhatnak? A kora újkori kereszténység, felekezettörténet vizsgálatát illetően az alábbiakat találom a legfontosabb párhuzamoknak:

I. Nem egységes vallásilag, felekezetileg az állam.

II. A felülről érkező elvárásokkal, vallásügyi intézkedésekkel szemben a helyi közösségekben kisebb-nagyobb ellenállás tapasztalható.

III. Egy adott irányzaton – jelesül a formálodó angol egyházon, illetve a magyarországi evangélikus konfesszión – belül is beszélhetünk reformációkról, többlépcsős szervezésről.

Miképpen lehetne összefoglalni a hosszú reformáció elmélete okozta szemléletváltást?

I. Az egyes számban álló reformáció helyett többes számban reformációkról beszél a szakirodalom, ami jelzi azt a felismerést, hogy egy rendkívül heterogén jelenség a reformáció, a részét képező mozgalmakat nem egyetlen, hanem számos impulzus táplálta. Az újabb feldolgozásoknak köszönhetően egyre világosabban látható a késő középkori egyház rugalmassága és dinamizmusa, valamint az is, hogy a köznép ellenállása, idegenkedése miképpen befolyásolta a reformok végrehajtását.

A többes szám használata jele annak, hogy az angliai eseményeket nem a kontinens történéseitől elszigetelten vizsgálják, a reformáció egyre inkább európai jelenségként jelenik meg, amely révén egy kontinentális méretű vallási átalakulás (Campi szóhasználatával forradalom) rajzolódik ki Európán kívüli dimenzióval együtt. Marshall szerint nem kétséges, az angol egyházi elit jelentős hányada a 16. században és még utána is a nagyobb egész részeként tekintett magára.[13]

II. A reformáció(k) idő/korszakhatárai a 12. századtól akár a 18. század második feléig is tágíthatóak. A frissebb angolszász szakirodalom szerint az angliai reformáció(ka)t nem egy egyszerű egyirányú történésként, hanem egy elhúzódó folyamatként értékelik. A reformáció akár egy adott országon belül sem egy egységes, azonnali esemény volt), hanem területenként eltérő módon lejátszódó hosszú folyamat, több mérföldkővel.

Volker Leppin Luther Márton-életrajzában a wittenbergi hitújítót is egy jellegzetes késő középkori figuraként ábrázolja.[14] A középkori reformtörekvések sorozatába illeszkedik Luther, tehát az ő fellépése sem törést, hanem folytonosságot jelent. Az angol szakirodalom pedig John Wycliffe követőinek, a lollardoknak jelentőségét hangsúlyozza a szigetország reformációinak történetében.[15] A múlt század harmincas éveiben a jeles filozófus, Ivánka Endre is érvelt amellett, hogy a protestantizmus gyökereit a középkori szektákban és eretnekmozgalmakban érdemes keresni.[16] A késő középkori radikális mozgalmak közül a felső-magyarországi térségben a husziták (latrones Bohemi) jelentek meg, bár erőszakos, fosztogató fellépésük miatt az országnak ezen a részén a hatásuk a polgárok egyházzal kapcsolatos nézeteire felületes lehetett. Ha azonban a felső-magyarországi reformációk történetére tekintünk, a késő középkor plurális kereszténységében már benne rejlik a későbbi történések gyökere. Az 1510-20-30-as évek eseményei nem jelentettek éles szakítást, a kortársak többsége számára sem tűnt annak, hanem a folytatása, folytonossága a késő középkori vallásosságnak. Időben előrepillantva a kései konfesszionalizáció időszakáig, jogosnak érzem itt is az angliai terminológia használatát, tehát akár II. József időszakáig elfogadható, hogy a Magyar Királyság területén hosszú reformációról beszéljünk. Az egyes felekezetek intézményeinek megszervezése, működési feltételeinek újra alkotása egészen a 18. század végéig elhúzódott. Ennek egyik oka az országra jellemző konfesszionális tarkaságban, a másik a hívek indoktrinációjának a lassúságában keresendő. Ennek nyomai felfedezhetők a hívek hittani ismereteit vizsgáló korabeli jegyzőkönyvekben.[17] Erre utalnak azok a források is, amelyek azt igazolják, hogy a Magyar Királyság felföldi területein élő evangélikusok körében számos, a trienti katolicizmus által felszámolt középkori (para)liturgikus hagyomány élt tovább akár a 18. század közepéig (ifjabb Buchholtz György naplója például számos erre vonatkozó adatot tartalmaz).[18] Mindez nem egyedülálló jelenség, nem a magyar viszonyok vélt periférikus helyzetéből adódik. Az angol szakirodalomban Gerald Strauss és Christopher Haigh is hasonló eredményekre jutott, előbbi a német forrásanyag, utóbbi az angliai vizitációk jegyzőkönyveinek áttekintése nyomán.[19] A hívek nagy többsége sehol nem jutott túl a parancsolatok és a hitvallás bemagolásán, a hitelvek mélyebb  elsajátításáról nem beszélhetünk.

Az európai reformáció (krisztianizáció) – beleértve a katolikus megújulást is – tehát  hosszadalmas folyamatként írható le, amelynek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza, és kiterjednek több évszázaddal későbbre. Ezért indokol a „hosszú reformáció” kifejezés használata.

III. A reformáció(k)nak nem volt(ak) kiemelt centruma(i). Az angol szakirodalomnak e megállapítása is érvényes a vizsgált észak-magyarországi térségre. Bár a szabad királyi városoknak van egy bizonyos hierarchiája, kiemelkedő központról itt sem beszélhetünk.

IV. Korunk hatalmi viszonyainak és fogalmi kereteinek visszavetítése helyett az adott időszak nagyobb európai összefüggésrendszerében vizsgálódva kell elhelyezni a különböző régiók, térségek reformációit. A határok átjárhatósága, a családi, kereskedelmi, oktatási kapcsolatok révén egy a német birodalmi területekre, Sziléziára, Morvaországra, Dél-Lengyelországra kiterjedő hálózat aktív, egyenrangú része volt a 16. század folyamán a teljes korabeli észak-magyarországi térség. Egyfajta lecsúszás a 17. század háborús pusztításai következtében figyelhető meg.

V. Szükséges a 19. századtól egyre erősebben jelen lévő etnocentrikus nézőponttól való megszabadulás és a történeti narratívák mítosztalanítása (demythologizing historiography). A soknemzetiségű felső-magyarországi evangélikusság története a 19. századtól megfogalmazott nemzetállami kategóriák között értelmezhetetlen. A nemzetiségek vegytisztán nem elválaszthatók, így aligha beszélhetünk a térség a 16–17. századi történetében magyar, német, szlovák vagy lengyel reformációról.

VI. Ugyancsak elvárt a teológiai, hitvitázó-apologikus, legitimációs célból művelt egyháztörténet-írás helyett a szekularizált, de nem egyházellenes egyháztörténet-írás művelése. Melyek lehetnek a főbb korszakai a felső-magyarországi evangélikus felekezet történetében a fent említett fokozatosságnak, lépcsőzetességnek?

1. A spontán reformációk, a spontán felekezetépítés időszaka. A középkorból megörökölt egyházi autonómiát kihasználva a városok saját kézbe veszik az egyházi ügyek igazgatását. Törvényileg ellentmondásosan biztosított felekezeti szabadság időszaka ez a királyi országrészben, amely egészen a tizenötéves háborúig eltart.

2. A tizenötéves háború időszaka (1591–1606). A kudarcba fulladt erőszakos katolizálási kísérlet legalább egy évszázadra megszüntette a király és a városok közti törékeny bizalmat, valamint az evangélikus elit által addig elutasított reformátusokkal való érdekközösség felfedezéséhez vezetett.

3. Országos szintű egyházszervezés. A Thurzó György nádor által összehívott zsolnai zsinat (1610), valamint a Thurzó Szaniszló szepesi főispán által kezdeményezett szepesváraljai zsinat (1614) révén jött létre az ágostai hitvallásúak addig nem létező országos egyházszervezete, egységes teológiai rendszere.

4. Az 1670-es évektől a katolikus hegemónia megteremtésére tett kísérletek vetik vissza az addig csaknem töretlen fejlődést. A kiépített szervezeti keretek szinte teljes dekonstrukciója figyelhető meg. A sikeres áttérítések következtében a protestáns felekezetek híveinek a száma is csökkent.

5. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának időszaka a romokból való újjáépítés kísérletére adott néhány évnyi lehetőséget az evangélikusok számára, amelynek fontos állomása volt az 1707-ben tartott rózsahegyi zsinat, valamint az 1709-es eperjesi conventus.

6. Törvények és királyi rendeletek által korlátozott felekezeti szabadság időszaka. Fokozatos enyhülés és lassú újjászervezés jellemzi ezt a kort.

7. II. József türelmi rendelete, amellyel lezárul a magyarországi hosszú reformáció.

 

Mit árulnak el minderről a források?

 

Ahhoz, hogy az újabb nyugat-európai szakirodalom eredményei beépüljenek a hazai kutatásba, kedvező helyzetben vagyunk, akár Bártfát, akár a tágabb szepesi, sárosi térséget nézzük, hiszen a forrásadottságok kifejezetten jók. Az elméleti keretek tényszerű tartalommal való feltöltését a mai szlovákiai városi és felekezeti levéltárak szinte kimeríthetetlen mennyiségű kora újkori anyaga teszi lehetővé. Ezért is sajnálatos, hogy a magyarországi reformáció 16. századi történetéhez kapcsolódó források részbeni feltáratlansága, lappangása, illetve elveszése okán a témával foglalkozó szakirodalom egy része a jó néhány évtizeddel, akár évszázaddal későbbi nemzedékek leírásaira hagyatkozik.

Néhány olyan példát ismertetek, amelyek levéltári források újraolvasása vagy feltárása révén módosították, kiegészítették a bártfai reformációról, Bártfa kora újkori kereszténységéről meglévő ismereteinket. Vizsgálódásaim egyik alappillére ezért a városi levéltárakban, elsősorban a bártfai levéltárban őrzött korabeli misszilisek, de a történésekkel egy időben keletkezett egyéb kéziratos vagy nyomtatott művek, kiadványok sem kerülhetik el a kutatók figyelmét.

 

A reformátorok személye

 

Egyik lényeges kérdés, hogy kik voltak azok a hitújítók, lelkészek, tanítók, akik a régióban a reformáció különböző irányzatainak a tanaival felvértezve éltek a városi tanácsok meghívásával, és elsőként hintegették a reformgondolatok magvait, majd vigyáztak az új tanra, szellemiségre. A 16. század első feléből nem ismert sem a plébánosok-lelkészek, sem a káplánok-prédikátorok teljes listája. A több évig Bártfán szolgálatot vállaló, név szerint ismert személyek esetében sem mindig tudható a városban töltött idő pontos dátuma. Szembetűnő az egyházi és a tanítói tisztséget vállalók erős fluktuációja.

A városi tanácsok, így a bártfai is számos esetben távolinak tűnő területekről hívott alkalmasnak vélt személyeket, bajor-, horvát-, morva- és lengyelországi, sziléziai, valamint ausztriai származási helyek tűnnek fel a tanítók és a lelkészek, prédikátorok esetében.

Bártfa első név szerint ismert reformátorai, Achatius Hensel, Wolfgang Schustel és Esaias Lang körüli félreértéseket Csepregi Zoltán tisztázta.[20]

Achatius Hensel az a krakkói magister, akiről korábban azt hitték, hogy ő Schustel, aki viszont Hensellel ellentétben nem Krakkóban, hanem Bécsben tanult egyetemen, valamint nem kassai, hanem sziléziai származású. Esaias Langról pedig semmilyen korabeli forrás alapján nem állítható, hogy anabaptista lett volna. Számos utalás igazolja, hogy egyfajta mérsékelt lutheri reformáció híveként tekintett magára, és a környezete is ekként nyilatkozott róla. A bártfai levéltárban található három levél Esaias Langtól, amelyeknek bár a keltezése pontatlan, évszám egyiken sincs feltüntetve, keltezési hely, hónap, nap kettőn szerepel, mégis támpontul szolgálhatnak a lelkész személyével és bártfai tevékenységével kapcsolatban. A levéltár rendezője valamilyen megfontolásból az 1533-as évhez sorolta Lang írásait. A Körmöcbányán kelt levelekben elsősorban a Bártfára való utazásához kér segítséget a levélíró. Ha elfogadjuk az 1533-as évet, akkor ez alátámasztja, hogy Lang 1534 januárját követően léphetett bártfai szolgálatba. Családos emberként érkezett Bártfára, s amikor ennek híre ment, az illetékes egyházi személyek az eltávolítását követelték. A bártfai plébános ekkor még a reformációt elutasító Matthias Binder volt, ennek ellenére eleinte védelmébe vette Langot. Egy 1534-ben írt levelében a városi tanáccsal egyetértésben úgy látta, hogy Lang prédikátorként a tiszta evangéliumot hirdeti, valamint az előélete is kifogástalan. Egyedül a vele együtt élő asszony és a gyerekek miatt érheti kifogás, viszont Binder szerint ez általános gyakorlat a papok között, ezért arra kéri az egri egyházmegye illetékeseit, hogy ezt nézzék el neki. Langnak végül a többszöri királyi felszólítás miatt távoznia kellett Bártfáról.

A bártfai levéltárban őrzött misszilisekből derült ki az is, ami sem a magyar, sem a szlovák nyelvű szakirodalomban nem olvasható, hogy a későbbi neves boroszlói evangélikus pap és tanár, Johannes Scholtz (Praetorius) Bártfán is volt lelkész 1547–1551 között, és a városból való eltávozását követően is tartotta a kapcsolatot a bártfaiakkal, támogatta a Boroszlón keresztül Wittenbergbe igyekvő bártfai peregrinusokat.

 

Hitvallások, rendszabályok

 

A lelkészek, papok, tanítók személye mellett fontosak azok a dokumentumok is, amelyek az új felekezet kiépítésének első mérföldkövei voltak.

A hitelveket rögzítő, a hívek életet szabályozó szövegekből négyet köt a hagyomány az 1560-ig tartó időszakból Felső-Magyarországhoz, azonban mind a négy problémás, leginkább azért, mivel eredeti, korabeli szövegváltozat egyik esetében sem ismert.

Időben az első ‚hitvallás’ az 1546-os eperjesi zsinaton elfogadott cikkelyek csoportja, amely Sáros megyei eredetét korábban Zoványi Jenő kérdőjelezte meg. Zoványi feltételezte – bár ezzel a későbbi kutatás nem értett egyet –, hogy a cikkelyek csere útján kerülhettek Perényi Gábor Zemplén megyei birtokairól Bártfára, és az ottaniak hitvallását tartalmazták, míg a felföldi város eredeti cikkelyei elvesztek.[21]

A másik a felső-magyarországi öt szabad királyi város evangélikus identitásának legfontosabb, alapdokumentuma a Confessio Pentapolitana, az ötvárosi hitvallás. Jelentőségéhez képest meglepő, hogy a 16. századból ennek a szövege sem maradt fenn semmilyen forrásból nem, legkorábbi szövegemléke az 1613-as, Kassán kiadott háromnyelvű nyomtatvány. A lőcsei városi levéltárban található ugyanakkor a bártfai papnak, Michael Radaschinnak néhány levele, ezek egyikéből derül ki az, amit a kutatás egy része már eddig is sejtett, hogy a Confessio Pentapolitánának azt a változatát, amelyet a királyi vizsgálóbizottság előtt bemutattak 1549-ben, Radaschin állította össze, és nem a város méltán neves iskolarektora, Leonhard Stöckel, ahogy azt a hagyomány tartja. Hogy milyen mértékben egyezett meg ez a hitvallás a Kassán később kiadottal, egyelőre források hiányában nem megállapítható.

A harmadik a szlovák szakirodalomban sárosi cikkelyeknek vagy törvényeknek (Šarišské zákony) nevezett szöveg, latin címe szerint az Articuli congesti ad instaurationem ecclesiarum in Comitatu Sarosiensi, amelyet a szlovák szerzők tévesen Stöckelnek tulajdonítanak 1540-es kelettel. Zoványi Jenő, valamint Botta István írásaiból ugyanakkor egyértelműen kiderül, hogy itt minden bizonnyal az 1560 nyarán Kisszebenben tartott zsinaton keletkezett szövegről van szó: a sárosi cikkelyek nem keletkezhettek 1560 előtt, mivel Melanchthon Corpus Doctrinaejának olvasását javallja az első cikkely, ennek pedig a latin és a német nyelvű első kiadása egyaránt 1560-ban látott napvilágot.[22]

A negyedik pedig a bártfai iskola szabályzata, amelynek eredetije szintén ismeretlen, A Leges Scholae Bartphensis általam ismert legkorábbi változata a bártfai evangélikus gyülekezet levéltárának  18. századi kéziratos kötetében található, a protokollumkötet elején.[23] E kéziratból másolhatta át a szöveget Klein, a szabályzat első kiadója. A kézirat készítője, illetve Klein szerint is a rendtartás szerzője Leonhard Stöckel. Mészáros István meggyőző elemzése szerint azonban egy hosszabb időszak alatt folyamatosan bővített szabályzatról lehet itt szó, amely csak részben tekinthető Leonhard Stöckel munkájának.[24]

Az említett hitvallásszerű, illetve szabályozó szövegek közül a Confessio Pentapolitana nyert országos jelentőséget azáltal, hogy a néhány évtizeddel későbbi hagyomány szerint az uralkodó, valamint két egri püspök, majd esztergomi érsek is jóváhagyta. Azonban a korabeli források áttekintéséből világossá vált, hogy a későbbi evangélikus tradícióval ellentétben sem az uralkodó, I. Ferdinánd, sem a katolikus főpapság illetékes tagjai, Oláh Miklós vagy Verancsics Antal, nem fogadták el, nem hagyták jóvá a hitvallást, sőt minden lehetséges fórumon tiltakoztak a lutheránus felekezetszervezés ellen. A magyarországi lutheránusoknak a 16. században tehát nincsen úgymond ágostai vallásbékéjük. A török veszély és a polgárháborús helyzet miatt az ő esetükben csak kényszer szülte türelemről, törvényileg nem szabályozott, de mégis működő vallásszabadságról beszélhetünk.

 

Összegzés

 

Fél évezred távlatából visszatekintve úgy látom, hogy a sárosi és a szepesi reformációról bár vannak ismereteink, de mégis rendkívül keveset tudunk a 16. századi kereszténység észak-magyarországi történetéről. A feltáró és feldolgozó munka, az alapkutatás szinte csak most vette kezdetét, a szisztematikus levéltári kutatás révén egy tartalmasabb, mozgalmasabb világ fog kibontakozni annál, mint amit a megmerevedett évszázados történeti kánon sejtet.

Lényegesnek vélem annak a tudatosítását is, hogy a határok átjárhatósága, valamint a családi, kereskedelmi, oktatási kapcsolatok révén egy Közép-Európa jelentős részére kiterjedő hálózat aktív, egyenrangú része volt a teljes korabeli észak-magyarországi térség. Ennek a makrorégiónak együttes vizsgálatához, kutatásához a hosszú reformáció paradigmája nyomán megfogalmazott szempontok érdemben járulhatnak hozzá. Ian Hazlett idézett gondolatát parafrazálva: Azok, akik csak Erdély, Felső-Magyarország, vagy a Dunántúl reformációit ismerik, nem ismerik valójában a reformációkat Erdélyben, Felső-Magyarországon vagy a Dunántúlon. S mindez nemcsak a felekezettörténetekre igaz: akinek megáll a tudománya a Lajtánál, az szükségképpen félreérti, töredékében látja a kora újkori Magyarország és részei történetét.

(A bővített változatot lásd a Magyar Szemle Online Írások rovatában.)

 

Felhasznált irodalom

 

Bogár Judit: A vallásosság mozzanatai egy evangélikus lelkész életében a 18. század elején. In Uő: (szerk.): Az áhítat nem hivatalos alkalmai és formái az 1800 előtti Magyarországon. PPKE BTK, 2013, Piliscsaba, 21–30.

Botta István: Huszár Gál élete, művei és kora (1512?1575). Budapest, 1991, Akadémiai.

Emidio Campi: Wasthe Reformation a German Event? In Peter Opitz (Hrsg.): The myth of the Reformation, Göttingen, Bristol, 2013, 9–25. (Refo 500 academic studies, 9)

Csepregi Zoltán: A reformáció nyelve: Tanulmányok a magyarországi reformáció első negyedszázadának vizsgálata alapján. Balassi, 2013, Budapest.

Ute Gause: Dekonstruktion der reformation? In Evangelische Theologie 74 (2014) 2, 87–95.

Guitman Barnabás: Hit, hatalom, humanizmus. Bártfa reformációja és művelődése Leonhard Stöckel korában. Szent István Társulat, 2017, Budapest.

Christopher Haigh: English reformations: religion, politics, and society und erthe Tudors. Clarendon Press, Oxford University Press, 1993, Oxford, New York.

Berndt Hamm: Bürgertum und Glaube. Konturen der städtischen Reformation. Vandenhoeck&Ruprecht, 1996, Göttingen.

Ian Hazlett: The reformation in Britain and Ireland: an introduction. T & T Clark, 2003, London.

Ivánka Endre: Renaissance-kutatás és teológia. In Bodor Mária Anna (szerk.): Heidegger filozófiája és az ókori metafizika. Összegyűjtött tanulmányok. Paidion, 2004, Budapest, 151–161

Ivánka Endre: A modern individualizmus és a történelmi protestantizmus. In Bodor Mária Anna (szerk.): Heidegger filozófiája és az ókori metafizika. Összegyűjtött tanulmányok. Paidion, 2004, Budapest, 163–176.

Johann Samuel Klein: Nachrichten von den Lebens umständen und Schriften Evangelischer Prediger in allen Gemeinendes Königreichs Ungarn, I–II, Leipzig u. Ofen, 1789.

Volker Leppin: Martin Luther. Primus, 2006, Darmstadt.

Theodor Mahlmann: Reformation. In Historisches Wörterbuch der Philosophie, Bd. 8, Darmstadt, 1992, 416–427.

Peter Marshall: (Re)defining the English Reformation. In Journal of British Studies 48 (2009) 3, 564–586.

Mészáros István: XVI. századi városi iskoláink és a „studia humanitatis”. Akadémiai, 1981, Budapest, 153–158.

Monok István, Péter Katalin: Felmérés a hithűségről 1638-ban, Szeged, JATE, 1990. (A Lymbus füzetei 14).

Wolfgang Reinhard: Was ist katholische Konfessionalisierung? In Wolfgang Rein­hard, Heinz Schilling (Hg.): Die katholische Konfessionalisierung. Wissen­schaftliches Symposion der Gesellschaft zur Herausgabedes Corpus Catholicorum und des Vereins für Reformationsgeschichte 1993. Münster, Aschendorff, 1995, 419–455.

Gottfried Seebaß: Reformation, Theologische Realenzyklopädie, Bd. 28, Walter de Gruyter, 1997, Berlin, New York, 386–404.

Gerald Strauss: Luther’s house of learning: indoctrination of the young in the German reformation, Johns Hopkins University Press, 1978, Baltimore.

Nicholas Tyacke: England’s long reformation, 1500–1800, London; Bristol, Pa. 2003.

Peter G. Wallace: The long European reformation: religion, political conflict, and these arch for conformity, 1350–1750, Palgrave Macmillan, 2012, Basingstoke.

Weber Samu: A protestáns elv lassú haladása különös tekintettel a Szepességre. In Protestáns Szemle 18 (1906) 7, 478–488.

Eike Wolgast: Reform, reformation. In Otto Brunner, Werner Conze, Reinhart Koselleck (Hrsg.): Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland, Bd. 5, Klett-Cotta, 1994, Stuttgart, 313–360.

Zoványi Jenő: Adatok a magyar protestantizmus multjából XII. Az 1546. évi eperjesi zsinat állítólagos végzései. In Protestáns Szemle. 29 (1917) 9–10, 614–617.

 

 

Jegyzetek:

 


[1]  Idézi: Hamm, 1996, 81.

[2]  Zsigmond király Bártfának, Gyulafehérvár, 1391. február 24. Bártfai városi levéltár, Missiles, Nr. 30.

[3]  Vö.: Mahlmann, 1992; Wolgast, 1994; Seebaß, 1997.

[4]  Campi, 2013, 15.

[5]  Schubert, 2016, 348.

[6]  Vö.: Gause, 2014, 89, 91.

[7]  Marshall, 2009, 569.

[8]  Reinhard, 1995, 426–427; Guitman, 2017.

[9]  MacCulloch, 1991; Marshall, 2009, 579.

[10]  Hazlett, 2003, xiii–xiv. Hazlett gondolatát idézi: Marshall, 2009, 566.

[11]  Haigh, 1993.

[12]  Tyacke, 2003.

[13]  Marshall, 2009, 578.

[14]  Leppin, 2006.

[15]  A lollardok esetében a folytonosság elsősorban nem közvetlen és ideológiai, a kapcsolódás inkább a megújulásra való törekvésben érhető tetten. Campi, 2013, 12; Tyacke, 2003, 9–10; Wallace, 2012, 58–59, 107.

[16]  Ivánka, 2004, 151–161,163–176.

[17]  Strauss, 1978; Marshall, 2009, 577; Monok Péter, 1990.

[18]  Weber, 1906, 478–488; Bogár, 2013.

[19]  Strauss, 1978; Christopher Haigh eredményeit idézi: Marshall, 2009, 577.

[20]  Csepregi, 2013, 143–156, 174–178, 184–186.

[21]  Zoványi, 1917.

[22]  Botta, 1991, 158–159; Zoványi, 1917, 614.

[23]Kirchenprothocollum, odercopiader jenigen Schrifften, sojetzobeyder Ewangelisch-Lutherischen Kirchen in K. F. Stadte Bartfeld befindlich zusamgetragim Jahr MDCCXXIII, jelzet nélkül, köszönöm Peter Benkának, hogy a kézirat fényképmásolatát rendelkezésemre bocsátotta. Az iskolaszabályzat nyomtatott kiadásai: Klein, 1789, I, 332–341; Mészáros, 1981, 153–158.

[24]  Mészáros, 1981, 51.



« vissza