Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Miroslav Krleža 1922-es torzképe a magyar irodalomról

"Az 1922-es Krleža-szöveg a népvándorlás kori Kárpát-medence történetét felvázoló, a romantika kori horvát nacionalizmus szemléletével telített szubjektív, és a magyar honfoglalás, az államalapítás, illetve a magyar nyelv kialakulásának történetietlen, olykor dehonesztáló interpretálása. Szerinte a magyarok a hosszas ázsiai vándorlás közben sokféle etnikai közösséggel érintkezve érkeztek a Kárpát-medencébe, s csak itt, a „Duna mentén” váltak önálló etnikai közösséggé, nyelvük is itt kezdett kialakulni."

A Magyar Szemle két világháború közötti példányait lapozva gyakran találkozunk jeles szlavistánk/kroatistánk, Bajza József horvát tárgyú írásaival. A tudós a nyolc évszázados, és a 18. század végéig csaknem felhőtlen közös múlt történetét kutatva közös históriánk és irodalmi kapcsolataink számos dokumentumát, eseménytörténetét vizsgálta a humán diszciplínák nagy hasznára. Írásait olykor a napisajtóban is közreadta. A Magyarság 1930. április 20-i számában például az európai hírű Miroslav Krleža Ady-esszéjéről értekezett Horvát költő Ady Endréről címmel. Naprakész tudósítás volt, mivel Krleža Ady Endre, a magyar lírikus című esszéjét 1930 januárjában közölte a rangos Hrvatska revija című folyóirat. Németh László figyelme talán e híradás nyomán terelődött a horvát író dolgozatára, a „kelet-európai tájékozódása” idején. Németh csak bő évtized múltán adta közre Krlezsa Adyról című tanulmányát.[1] A horvát kortárs munkájáról jó érzékkel hangsúlyozta, hogy „a külföldi irodalomnak aligha van hasonló súlyú Ady-tanulmánya, Ady európai helyét pedig talán idehaza sem határozta meg senki szabatosabban”. Páratlan intuícióval méltatta a Krleža-esszé erényeit.

Krleža esszéje méltán tekinthető a Trianon utáni Közép-Európa egyes irodalmaiban (szerb, horvát, szlovák, román) markáns színvilágként megjelenő Ady-recepció fontos részének, amelyet még a szerb Veljko Perović, Miloš Crnjanski, a szlovák Emil Boleslav Lukáč, vagy Štefan Krčméry életműve reprezentál. Így van ez akkor is, ha – Németh László szavai szerint – „az összetett Ady nagyon leegyszerűsödik” Krleža interpretációjában, ha hiányzik belőle az Istenkereső, a „Mindenségcsináló” Ady, és szimbolizmusával „a világot megismétlő és megértelmesítő” költő, s ha magyarságélményének negatív elemei miatt Krleža nem érti Ady „magyarrajongását” és „Hunnia-gyűlöletét”. Érti viszont helyét és szerepét a kelet- és közép-európai „szimbolista-impresszionista történés” kontextusában (a szlovén Dragotin Kette, Josip Murn, Ivan Cankar, Oton Župančič, a lengyel Julian Tuwim, az orosz Blok, a horvát A. G. Matoš), s a háborús versek Adyjának európai párhuzamban is élvonalbeli pozícióját.

A horvát olvasónak szánt Ady-portré az akkori közép-európai közelmúlt sajátos viszonyait követi. Dicséri a Nagy Háború „embertelenségben” megszólaló, háborúellenes versek sorát publikáló, a Dunatáj megbékélését szorgalmazó poétát, A Duna vallomása és a Magyar jakobinus dala alkotóját, aki a „tatártól, töröktől fölégetett kicsiny házak” lakóinak „a fekete-sárga bécsi bérencekkel” való „huzakodásairól” énekelt; aki „a kilencvenes évek fekete-sárga és piros-fehér-zöld prosperitásának látszólagos növekedése idején nevelkedve szüntelenül kossuthosan, negyvennyolcasan, márciusian és petőfieskedőn érzett”; aki „utolsó napjáig engesztelhetetlenül Bécs-ellenes maradt”; „akinek szívét […] az osztrák puskatusok” törték össze; aki „kilencszáztizennégyben az egész magyar költészettől csillagászati távolságban találta magát”, mert nem hitt egy pillanatig sem „a császári és királyi háború jelszavainak”; s aki a „Tisza-korszak” idején is „ember maradt az embertelenségben.”[2]

Ezt az Ady-képet a Dózsa- és a kuruc versek Adyjának méltatása motiválja, s hogy az Ady-vers karakteréről teljesebb képet nyújtson, közli a Sírni, sírni, sírni teljes textusát. Átköltéseiben a versek atmoszférájának az eredetit híven közvetítő hatások dominálnak, s formai megoldásai is sikerültek. Recepciójának ez az akusztikai és formai rétege saját költészetét is befolyásolja: az Ady-versek futamai háborús lírájában és az észak-horvát dialektusban (kaj nyelvjárás) írott Kerempuh-balladákban is megjelennek. (Magyarul Éjtszakának virrasztója címmel Csuka Zoltán míves átköltésében.)[3]

Krleža nem előzmények nélkül nyúlt tárgyához. Az Ady-esszé megírásával egy időben terjedelmes vitairata (Leszámolásom velük)[4] egy passzusában arról nyilatkozik, hogy írói pályaválasztása első, meghatározó indítéka Petőfi költészete volt: „Petőfinek a farkasokról írt verse az első mély serkentés volt, amelynek hatására írni kezdtem […] Én magam, mint Petőfi hatása alatt álló tizennyolc éves, negyvennyolcas Kossuth-párti gyerkőc, Petőfi negyvennyolcas eposzának, Az Apostolnak csaknem teljesen kész fordításával léptem be a Ludoviceumba. Ez a mű döntő, szinte végzetes fontosságú hatást gyakorolt rám.[5] A Petőfi-élmény a Ludovikán eltöltött két tanévben újabb magyar irodalmi impressziókkal bővült. A magyar irodalomhistória itt is tantárgy, s az egykorú Budapest pezsgő irodalmi élete sem hagyja érintetlenül. Jó magyar nyelvi ismeretek birtokában olvashatta a Nyugat-nemzedék műveit, s már ekkor felfigyelhetett Ady lírájára: „… Ady Hunniája a mai magyar valóság képlete...”;[6]Petőfitől Adyig, Hungáriától (extra Hungariam) Hunniáig sejthető a diagnózis lehetősége, hogy ti. a magyar helyzet nem egészséges.[7] 1919-es Ady-nekrológjában pedig „a magyarság legfájdalmasabb veszteségeként” aposztrofálja a költő halálát, akinek személye-életműve „… mindannak fájdalmas szintézise, ami magyarnak tekinthető ezen a glóbuszon […] A Vér és arany és az Új versek című kötetek a magyar költészet határkövei.”[8] Egy korai naplóbejegyzése azt is elárulja: Jászi Oszkár és a polgári radikálisok tevékenységére is felfigyelt, amit későbbi magyar tárgyú írásai is (az említett tizenkilences nekrológ mellett a Harc a magyar választójogi reformért című terjedelmes értekezés) tanúsítanak. Jászit a magyar szellemi élet Adyval rokon reprezentánsaként méltatja.[9]

Mindezek után készül el a magyarul még nem olvasható Petőfi és Ady, a magyar irodalom két lobogója című tanulmánya,[10] amely a Monarchia összeomlása után készült, s a zágrábi Nova Evropa című periodika „magyar kérdést” tárgyaló, 1922. áprilisi számában jelent meg. E címével sokat ígérő, ám nem kevés csalódást okozó írás horvát nacionalista felhangoktól terhes, alkotója eszmei tévelygéseinek, balos szemléletének markáns tükörképe. A magyar katonai nevelőintézetekben (pécsi Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskola, Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia) eltöltött öt esztendő után Nietzsche tanait megismerve,[11] s a délszláv egységtörekvések hamis illúziójától áthatva, Krleža szakít a katonai pályával, s szülővárosába, Zágrábba hazatérve író és publicista lesz. A szociáldemokraták vonzáskörébe kerül, 1917-től a bolsevik forradalom hatására Leninért rajong, majd a jugoszláv kommunista mozgalom aktivistája.

E cikkcakkos életút és az irodalmi életmű vitathatatlan esztétikai értékeinek ismeretében talányos személyiségként áll előttünk e világirodalmi formátumú alkotó. Ez az általa egyenesvonalúság vagy egyvonalúságként aposztrofált, 1914-es pályakezdés és 1981-ben bekövetkező halála között ívelő eszmei fesztáv számos kudarccal, meghasonlással tarkított. A húszas-harmincas évek fordulóján a proletkult, majd a harmincas évek második felében a zsdanovi doktrínák harcos elutasítója lett, s csalódottan, meghasonlását nem titkolva ítélte el a sztálini tisztogatásokat, amelyeknek ifjúkori kommunista barátai is áldozatai lettek. A szovjet–finn háború idején a finnek melletti elkötelezettségét hangoztatta. Szakított a párttal, és a második világháború éveiben már attól retteg, hogy a partizánok vagy az usztasa hatalom végez vele. 1945 után mégis siet kinyilvánítani elkötelezettségét Tito Jugoszláviája mellett, s a gyűlölt Sztálint zseniális stratégaként dicséri. Egykori pártbeli ellenfelei persze a hatalom csúcsán vannak, így 1952-ig nincs meghatározó szerepe a közéletben. Azután, két híressé vált beszédével ível felfelé pályája (az egyik a Jugoszláv Néphadsereg tisztikara előtt, a másik a ljubljanai írókongresszuson hangzott el), már a titói szocializmus elkötelezettje, s a kulturális közélet vezető személyisége. Aztán következett 1967, a Horvát Tavasz (1971) prológusát jelentő esztendő, a horvát irodalmi nyelv helyzetéről és funkciójáról szóló, ellenzéki hangvételű, demonstratív nyelvi Deklaráció ideje, amelynek ő is aláírója. Ismét fekete bárány lett.[12]

Tehát 1922-ben a magyar irodalom e két kiválóságáról értekezett az éppen megszületett Szerb–Horvát–Szlovén Királyság jugoszláv elkötelezettségű folyóiratában. Az április 11-ei számot azonban a Horthy Miklós kormányozta Magyarország bírálatának szánták. A tendenciózusságot két szerző írása illusztrálja: R. S. Seton-Watson: Magjarska pod Hortijevom vladom [Magyarország Horthy uralma alatt], Oskar Jászi (sic!): Mađarski problem [A magyar probléma]. Egy L. i. M. monogram mögé rejtőzködő szerző magyarok és jugoszlávok viszonyáról értekezik (Mađari i jugosloveni). Krleža irodalmi tanulmánya – látni fogjuk – sem mellőzi a Horthy-Magyarország „kritikáját”. A cikkek sorát Kosztolányi Dezső Krleža fordította írása – Uspomena 23. maja devetstotinaidvanajste godine (Emlékezés kilencszáztizenkettő május 23-ra) – zárja.

Krleža ekkori magyar irodalmi szemléje lehangoló. Benne magyarsághoz való viszonyának Janus-arcú mivoltát szemlélhetjük, amely később, 1947-es magyarországi útirajzában – Iz knjige Izlet u Madžarsku 1947 (Kirándulás Magyarországra 1947-ben) – teljesen eltorzul.[13]

Az 1922-es Krleža-szöveg a népvándorlás kori Kárpát-medence történetét felvázoló, a romantika kori horvát nacionalizmus szemléletével telített szubjektív, és a magyar honfoglalás, az államalapítás, illetve a magyar nyelv kialakulásának történetietlen, olykor dehonesztáló interpretálása. Szerinte a magyarok a hosszas ázsiai vándorlás közben sokféle etnikai közösséggel érintkezve érkeztek a Kárpát-medencébe, s csak itt, a „Duna mentén” váltak önálló etnikai közösséggé, nyelvük is itt kezdett kialakulni.[14] A „kiegyezéses Deák-korszak” hazug mítoszt alkotott a magyarokról, „akik már ezer évvel ezelőtt alkotmányozó nemzetgyűlést tartottak (»pusztaszeri nemzetgyűlés«) és megteremtették a magyar grófok és a dzsentri pszeudomagyar schwarzgelb-szentistváni diktatúra alapjait”. Szent Istvánt „tipikus avar Aposztatának” nevezi, aki „lerombolta a tatár bálványokat, hagyományokat és ereklyéket”, „és mint római-császári pannón misszionárius tűzzel és vassal irtotta az avarizmust, privilegizálva mindenütt a külföldi koloniális elemeket.” Árpád és Szent István népének nyelvéről lenézően ír: „… a mocsarak mellett és a völgyekben megszületett egy gyászos idióma, amely se nem mongol, se nem dákoromán, se nem csuvas, se nem avar, se nem szláv, se nem germán, hanem valamennyi elem lerakódása, tarka és sűrű üledék.” Krleža rapszodikus személyiségével magyarázható, hogy mindezek után a Halotti beszéd kapcsán már azt állítja: „ez a nyelv […] csodálatosan és keményen zeng”, benne „a szláv szavakat még nem zúzták szét a tatár vokálisok”, „ez a […] híres »sermo super sepulchrum« latin transzkripcióban a magyar nyelv akkori fázisának érdekes dokumentuma.” Szerinte ezt az új Kárpát-medencei idiómát a tatárjárás „új ázsiai alkotóelemmel frissítette”, majd az ázsiai horda elvonulása után, különböző események következményeképp (keresztes hadjáratok, járványok, éhség, pestis, kolera) a „perifériáról” „újabb és újabb tömegek” zúdultak „kolonizációs tendenciával a Kárpát-medencébe”, „és a nyelvi s rasszbeli kép állandóan változott; […] az a nyelv, amelyen a középkorban a halottakat temették, az se nem Kossuth, se nem Petőfi nyelve”.

A magyar irodalom kései megszületése szerinte ezzel a viszontagságos nyelvfejlődéssel magyarázható, a litteratura hungarica ugyanis „… mint organikus képződmény nem több háromszáz évesnél, így az európai irodalmak között a leg­fiatalabb.” Az irodalomtörténet-írás szempontjait mellőzve nem vesz tudomást középkori latin és magyar nyelvű prózánk, kódexirodalmunk stb. emlékeiről, és nem tekinti irodalmi értéket jelentő alkotásoknak bibliafordításainkat, katolikus legendáinkat, s „a reformációt jelentő fordításokat”. Balassit is – „első erotikusként” – épp csak megemlíti, pedig néhány év múltán a magyar petrarkista „ómagyar infinitivuszainak” emlékére írja meg a Sírni, sírni, sírni című Ady-vers parafrázisaként Tužaljkáját (Gyászdal).[15]

Szavaiban a romantika korát idéző horvát nemzeti érzület munkál: „A tizenhetedik század közepe táján Zrínyi Miklós horvát bán Bécsben kiadja az Adriai tengernek Syrenaját, amellyel lerakja a magyar eposz és a magyar irodalom alapjait.” A horvát származású Zrínyi lesz a magyar epika, egyáltalán a magyar irodalom megteremtője, további fejlődésének meghatározója. Zrínyi – mondja Krleža – „… erők egész sorát szabadította fel, amelyek rendszeresen merítettek a szláv elemek forrásaiból…” Majd így folytatja: „a magyar történelem különböző és váratlan sorsfordulóin” mindig „a tiszta szláv sarjak – Zrínyi és Martinovics, Kazinczy, Kossuth és Petőfi – léptek fel aktívan”a Dunatáj és a Kárpátok problémái” megoldásának szándékával. Állítását bizonyítandó Martinovics „republikánus halálára”, „Kossuth gondolatgazdag beszédeire”, Kazinczy „írásaira: életművére, Petőfi forradalmi verseire” hivatkozik.

Az európai irodalmak e „legfiatalabb organikus képződményének, a magyar irodalomnak nyelve a 18-19. század fordulóján” – ennek ellenére – „a szegények és a nyomorult földművesek és marhatenyésztők orgánuma”. Ebből az elesettségből Kazinczy munkássága emeli ki, akinek nyelvújító mozgalma „egybeesik a francia forradalom és ellenforradalom korával”, s aki „a horvát Martinovics bizalmasa, […] az összeesküvés bűntársa” volt, s ezért „hét hosszú esztendőn át sínylődött a Habsburg börtönökben: Brünnben, Kufsteinben és Munkácson, ahol a rács mögött ugyanaz az eszme érlelődött benne, amely akkor valamennyi szláv nemzetébresztőnél megjelenik a Bugtól Krapináig, hogy ti. nyelv nélkül nincs nemzet.”

E megállapítása meglepő, mivel Krleža nincs nagy véleménnyel a szláv népeknek – így a horvát romantikának – nyelvi kimunkálását szorgalmazó és véghezvivő mozgalmairól.

Krleža tanulmányában felületességgel is szembesülünk. Petőfi közéleti líráját pusztán kordokumentumként látni és láttatni esztétikai félreértés is. Miként értelmezendő akkor a címbeli minősítés, amely szerint Petőfi – Adyval együtt – a magyar irodalom lobogója? A választ a Petőfi tájköltészetét méltató intuitív részlet kínálja: Petőfi lírájában „van […] valami, ami megállítja az efemer mulandóság folyamatát, s ami valóságként marad fenn legalább oly soká, amíg lesz magyar nyelv, s ez a magyar táj. Csendben, fedetlen fővel, ájtatos lélekkel kell közelíteni az ilyen Petőfi-vers szentségéhez, mert benne a Petőfi-vers szent titokként áldozik, s tárja fel a magyar föld titkát, amely itt először kap valamely magasabb, életszerűbb, kozmikus jelentést. E Petőfi-tájrajzok előtt a magyar föld nem létezett. Halottakat temettek bele valamely régi középkori nyelven (»Sermo super sepulchrum«), felettük rímekbe szedtek valamiféle katolikus himnuszokat […] Petőfi versében születik meg, keletkezik és affirmálódik ez a föld. Az a fájdalom, amely itt e tűzvész pusztította csárda porladó omladéka felett süvölt, magyar fájdalom, a véres nap, az a vörös golyó az őszi ködökben, a láthatáron magyar nap; és magyar depresszió kadenciákkal és vággyal teli reménytelenség is a hatalmas síkságon, ahol az ember parányinak és magányosnak érzi magát, miközben feje felett fata morganák járnak táncot. Mindez ott él Petőfi verseiben, ma is oly elevenen, mint hetven esztendővel ezelőtt, amikor íródtak. Ki tudná e versből az alföldi éjszaka csendjét újrakölteni, amikor hull a hó, valaki lámpással megy át az udvaron, majd harangszó hallatszik valamely távoli faluból, hogy aztán elhalkuljon az öreg »Kutyakaparó« csárdánál a homokpusztában, ahol alig van több két-három bokornál, odébb meg, a dombtetőn egy szent fej nélküli kőszobra áll, nyakában egy rongyos tarisznyával, amit valaki sok évvel ezelőtt akasztott oda: Kívül-belül szomorú csárda ez / A Kutyakaparó…”

A „Kossuth-párti”, „negyvennyolcas” érzületű, az írói pályán Petőfi költészetének jegyében induló Krleža a magyar irodalom fejlődéstörténetének 1849 utáni, tragikummal teli korszakáról értekezve lírai töltésű sorokban szól a negyvennyolcat követő abszolutizmusról, illetve a korhangulat irodalmi vetületéről. A kép, amelyet fest, nem teljes, mindössze a Vörösmarty-líra negyvenkilenc utáni szakaszának bemutatására korlátozódik, s lényegében hiteles is. A vén cigány rövid, de intuitív interpretációja a horvát olvasóban fel tudta idézni az abszolutizmus korának croatiai viszontagságait is, amely korszakot máig így szokás jellemezni: 1849 után a horvátok azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésképpen – vagyis a „fekete-sárga”, „kétfejű sasos” diktatúrát. „Negyvennyolc után – írja – sötét űr támadt, amelyben megsemmisült, lerombolt házak sorakoztak, s a repedt kürtök képzetét fakasztó padlásokon, a törött gerendák között a szél kornyikált, s minden útkereszteződésnél hollók károgtak, csőrükkel vájva ki a felkoncolt lázadók szemét. Eme kétségbeeséssel teli napokban írta meg az akadémiai költő Vörösmarty legjobb versét, A vén cigányt. A vén cigányban egy egész magyar nemzedék csalódásait sikerült kifejeznie: összeomlott minden, a lélek valahová a sötétségbe menekült, kongott a szörnyű üresség…”

E rokonszenvező sorokat követően hangnemet vált, az abszolutizmus korát követő „kiegyezéses korszak” rajzát a horvátság nemzeti érzületében sértett rétegének kiegyezésellenessége motiválja. Krleža szerint a kiegyezés kori magyar irodalomban „eluralkodik a hipokrízis, a hazugságok, a virtuozitás és az üres formák. Az élet bürokratizálódott, a vármegyei dzsentri újságírók légióját foglalkoztatja tudósító- és regényíróként, akik mindannyian a fennálló rezsim panegirikuszait kezdték harsogni, hogy a népet az államalkotó tradícióval és a magyar etatista hazugsággal elkábítsák […]: dilettáns nevek egész légiója jelent meg, s így fabrikálódott a modern magyar történelem és irodalom.”

Általánosításait, a dilettáns publicisztika szintjét is alulmúló megállapításait csak tetézi az általa összeállított írói névsor: „Garay, Bajza, a három báró: Jósika, Kemény és Eötvös, a famózus Jókai, Szigligeti, Arany, Tompa – ezek azok a fő pillérek, amelyekre a magyar irodalom épületét felhúzták a kiegyezéses Deák-korszak után.”

Irodalmunk kiegyezés előtti és az 1867-től a századfordulóig ívelő szakaszáról ennél igaztalanabb és felületesebb sorokat aligha írtak. Az előítéleteknek ez az elegye Krleža zsigeri kiegyezésellenességével magyarázható, amelyet életművében több alkalommal is megfogalmazott, egyebek között a Mars, a horvát hadisten (Hrvatski bog Mars) című novellagyűjteményéhez fűzött jegyzeteiben.
A
Kiegyezés fogalmát magyarázva kifejti: az 1867-es „osztrák–magyar kompromisszumot” a „horvát szábor [nemzetgyűlés] nem ismerte el”, s Ferenc Józsefet „formális hozzájárulása nélkül” koronázták „horvát–magyar királlyá, egy év elmúltával Levin Rauch horvát bán egy manipulatív szábori választás következményeként a magyarokkal kompromisszumot kötött 1868. november 8-án, amely »Kiegyezés« néven alapvető horvát állami törvény lett, és az 1918-as összeomlásig volt érvényben.”[16] Történelminek szánt definíciója így hangzik: „Hat-hét abszolutisztikus erőszaktétel, oktrojálás és kabinet-diplomák, legfelsőbb dekrétumok, ukázok és trükkök után egy nyavalyás báró színleges választások alapján a magyar grófokkal holmi színleges arrangement-t csinált. E csalások neve »Kiegyezés« lett, mely ideálként csillámlott a mi polgári üzletező politikusaink előtt, miközben ostoba játékot űztek a belgrádi udvarral…”[17]

A fentiek cáfolataként horvát identitású, kiváló történészünket, Sokcsevits Dénest idézzük: az 1868-as Magyar–Horvát Kiegyezéssel „a horvátok a korabeli Európában egyedülállóan széles körű autonómiát kaptak…”,[18] ami – egyebek között – horvát nyelv-, címer-, zászlóhasználatot, a hadsereg horvát egységeinél horvát vezényleti nyelvet, a közös parlamentben előbb 29, majd végül 40 horvát képviselői helyet, a parlamentben is anyanyelv-használati jogot jelentett, s – legnagyobb engedményként – a középkorban a török hódításig Magyarország részét alkotó három szlavón vármegye Horvátországhoz csatolását.[19]

A horvát írónak tudnia kellett, hogy az általa jellemzett korszak reprezentatív költője Arany János, horvát és szerb fordítások alapján pedig azt is, hogy a regényíró Jókait Európa-szerte nagyra becsülték és olvasták,[20] s hogy Eötvös, Jósika és Kemény Zsigmond a modern magyar regény úttörői és megteremtői voltak. Meglepő, hogy Gyulai Pál és Vajda János nevét le sem írja, s Ady lírájának beható ismerete ellenére sem érzékeli: Arany János nélkül sem Ady Endre, sem Babits, sem Kosztolányi nem lett volna azzá, ami lett. A névsorában szereplőket a „dilettáns” jelzővel illetni – lebecsülés. Eötvös, Jósika és Kemény esetében a „három báró” számjelzős szerkezet pejoratív, bennük nem az írót, a feudális arisztokratát kívánja láttatni. Nem különbek a századvég és a századforduló korát minősítő sorai sem.

Krleža úgy vélte: ez a társadalmi bázis adja e néhány év(tized) „különféle történelmi, romantikus, biedermeieres, negyvennyolcas, sovén, nacionalista-pánturáni stb. témákkal teli irodalmat, amelynek szerzői: Ambrus Zoltán, Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Lengyel Menyhért, Pekár Gyula … és mások.” Az általuk teremtett irodalom „[…] dekadensen kozmopolita, európai-nagyvárosi, ízetlenül édeskés, dekadensen erotikus és ez a fölösleges bizarréria irodalmilag affirmálódik bennük, s cizellálódik a nyelvben mind erőteljesebben és kifinomultabban. Ez az irodalom dominánssá vált, de produktumai, amelyek a pesti közönséget és a Nyugat nagyvárosi salakját meghódították, semmiféle kapcsolatban sincsenek a magyar élet és a negyvennyolcas, jakobinus magyar nemzeti ideálokkal és vágyakkal.”

Változást ebbe a „bonyolult”, s egyre elkeserítőbb társadalmi közegbe a századforduló „politikája, publicisztikája és irodalma” hoz egy új nemzedék fellépésével. A Világ, a Huszadik Század és a Nyugat, s a „szociológus Jászi” körül „csoportosuló értelmiségiek”, „haladó írók” és néhány „baloldali demokratikus párt liberális törekvései és a Renner-féle szociáldemokrata filiálé” együttesen „a grófi, vármegyei, feudális dzsentrimentalitás erődítményének kapuját döngető” fellépése, a „fekete-sárga dinasztia és a zsidó kapitalisták etatisztikus vállalatai” elleni lázadást jelentik. A forrongás e lázas atmoszférájában a magyar irodalom történetének „új fejezete” kezdődik, amelynek főszereplői: „a nagy tehetségű Móricz Zsigmond, aki regényeiben a vármegyét és a hősök egész falanxát ábrázolja, akik a régi mentalitással folytatott küzdelemben buknak el; az ellentétek bizarr lírikusa, Kosztolányi, aki keresztre feszíti az embert, aki arra ítéltetett, hogy a nagyvárosban kallódjon, ám távlatok és a messzeség után vágyakozik; Babits, a nyelv virtuóza, aki a modern líra legjobb eredményeit ötvözi a magyar asszonánccal, és a tehetséges kritikusok egész légiója, akik egyöntetűen bizonyítják, hogy az új magyar irodalom elérte a korszerű európai színvonalat.”

Krleža pályáját életre szólóan meghatározta a Galilei-kör és Jászi munkásságának megismerése s – talán – egykor pesti körökben emlegetett, ám megbízható dokumentumokkal máig sem bizonyított magyar írói ambíciói is. Jászi munkásságát behatóan ismerte, 1918-ban a magyar választójogi reformért folytatott küzdelemről értekezve, de az Ady-nekrológban is (1919) több jelét adta a magyar szociológus és életműve iránti érdeklődésének. 1922-ben, Jászi zágrábi látogatása idején találkoztak is,[21] ám a magyar politikus hűvös és tartózkodó magatartása miatt a kapcsolat folytatás nélkül maradt.[22]

A Nyugat-nemzedék rokonszenvező bemutatása már a dolgozat Ady-portréjának exponálása. Miként a Petőfiét negyvennyolcban – fogalmaz tovább –, „ez a nemzedék is megtalálta vezéralakját”, Ady Endrében nevezetesen, aki „egy egész generáció és egy egész korszak szellemének pregnáns kifejeződését és szintézisét jelentette.” „Ady, mint irodalmi fenomén […] egy ellipszisként jellemezhető, amely két fókusz között két alapvető intonáció körül forog”: Petőfi jakobinus lendületű, „a zászlót a végső győzelemig” őrző poézise és „Vörösmarty hegedűszó melletti, vén cigányos kocsmai siralma” között. A „kettő között hajladozva” a „nyomatékos extremitás” képzete jelenik meg benne, s ekképpen költészete „a magyar problémák mindenre kiterjedő skáláját jelenti.” Petőfies ez a líra akkor is, amikor megalkotója „a Dunatáj és a Kárpátok valamennyi népének identitásáról dalol elragadtatással, s a Magyar jakobinus dala dunatáji népsorsot idéző, a magyar, oláh, szláv bánat” azonosságát konstatáló strófáit papírra veti.[23] Amikor Ady „…látnokian, világosan maga előtt látja az egész Kárpát-medence vízióját, és ezt a mongol–avar–szláv–oláh és sváb amalgamizált […] keveréket”, késztetést érez lerombolni „az ázsiai zsoldos mentalitás erődítményeit, amelyeket már elmagyarosodott elődei: Martinovics, Petőfi és Táncsics is megpróbáltak lerombolni”. Petőfies radikalizmus jellemzi Ady költészetét akkor is, midőn a „királyság Szent István-i koronája” a hatalom szilárdságát jelképezte „a grófok és a bankárok szankcionális diktatúrája, a zsandárság és a szoldateszka… korában” s „a magyar Gubec Mátéról verselt, az oláh Dózsáról”, akit Gubec Mátéhoz hasonlóan „tüzes vassal koronáztak meg”.

A magyar nyelv igézetétől s ifjúkori magyarságélményétől szabadulni haláláig sem tudó (valójában nem is akaró), a magyarságot gyakran szeretve gyűlölő és gyűlölve szerető Krležánál a Kárpát-medencei szlávságot a honfoglalás óta asszimiláló magyarság „krležai motívumát” nem nehéz felismerni az „elmagyarosodott ” Martinovicsra, Petőfire és Táncsicsra történő utalásokban. Dicséri Ady „progresszió” melletti elkötelezettségét, forradalomváró hitét, de költői habitusának, személyiségének további jellemzőiként „parnasszista, dekadens, betegesen erotikus és nőiesen puhány” voltát emlegeti. Ámulatba ejtik viszont Ady kuruc versei, amelyben „…oly melegséggel szólal meg, mint a violoncello és Rákóczi rebelliseinek tragikus sorsáról zeng”, a kurucokról, „akik fellázadtak Bécs ellen”, majd a bukás után itáliai és konstantinápolyi emigrációba vetette őket a sors, miként később „Kossuth katonáit”, a dolgozat megírása idején pedig az úgynevezett magyar forradalmak (1918-19) köztársaságpárti és szocialista résztvevőit. „Ezek a kuruc versek – írja – a litániákhoz hasonlóan, a primitív népi műtárgyak, paraszti gótikus faragványok mágiáját hordozzák, amelyek durva, elnehezült kezek alatt formálódtak, szögletesen és ormótlanul. Érdemes lenne e nyelvi virtuozitás mélyebb elemzéséhez kezdeni, hogy kellőképpen kiemelkedjék egy ilyen adys kuruc vers plasztikus, modern technikai csúcsot jelentő nagysága, amelyben primitív, plebejusi tömörségben kondenzálódik mindaz, amit a magyar Fatum könyvébe bejegyeztek, s amelynek matematikai pontossággal be kellett következnie.”

Az Ady-életmű valamennyi, általa is fontosnak ítélt dimenziójának bemutatására – terjedelmi korlátok miatt – nincs módja, így „az élet gazdag költői orkesztrációjából csupán néhány hangszínt kíván kiemelni”. Így a Párizsból hazatérő Ady „a nyugati nagyvárosi melankóliát hozta magával, a »halál rokona« volt, és a provinciális akadémiai környezetbe a vers forradalmára lett”. Költészete a sivár, „provinciális”, végletes, „láncra vert magyar élet”nagy lírai perspektívájának intonációja”, amelyben „a nemesi, petőfies-negyvennyolcas, liberális, lateiner környezet” színei éppúgy megjelennek, mint „a magyar puszta gazdag téli tája”, „kétségbeejtő […] kintornától hangos, piszkos Pest” képei, vagy éppen „a meghitt, provinciális kisvárosok” hangulata. Az életút alkonyán keletkezett kötet, a Halottak élén a pacifista Krleža szemében világirodalmi szférába emelő költői teljesítmény.

A későbbi, 1930-as Ady-esszé ígéretét hordozó, szűkös pályarajzot a Nova Evropa magyar számának az ellenforradalmi Magyarországot támadó célzatosságához igazodva balos zárlattal fejezi be: Ady, „noha annak poétája volt, a commünt nem érhette meg, előtte ment a halálba”. Hasonló szűkszavúsággal mond véleményt a Nyugat-nemzedék és a kommün viszonyáról: „a magyar irodalom számára a kommün organikus törést jelentett, a modern, nyugati szemléletű írók számára ugrás volt a sötétbe. A magyar írók egész galériája […] vesztette el kapcsolatát az élettel és elhallgatott”.

Arról sincs sok mondanivalója, hogy milyennek látta az irodalmi életet a proletárdiktatúra idején, mindössze ennyit ír: „a forradalom napjainak felfokozott ritmusában fiatal nevek egész falanxa lépett elő, […] ami a Kozmopoliszba vezető utat jelentette, s az európai forradalmi, internacionalista csoportok megfelelője volt.” Kik voltak e „falanx” tagjai? A kérdésre Krležának nincs konkrét válasza, a bukás utáni sorsukról is csupán ennyit mond: „ezek a legfiatalabbak most a köztársaságiakkal külföldre menekültek a fekete-sárga szoldateszka terrorja elől”. Az akkori jelen (1922) Magyarországán az élet ugyanis „a negyvennyolc utáni vereséghez hasonló” – lévén, hogy „a Kárpát-medence felett a Boldogságos Szűz Mária hidalgójának kísértete jár”, aki nem más, mint „[…] a Habsburg zászló lovagja, a magyar Szent Korona jegyese, Őfőméltósága Horthy Miklós admirális…, aki az ezeréves Királyság kormányzója […]”, akinek jóváhagyásával „jezsuita bandák […] gyilkolják a népet”, az ellenforradalom „tollnokai” pedig „szonetteket írnak Árpádról és Szent Istvánról és a magyar győzelemről. Ez a magyar irodalom ma a szerencsétlen nép vérével íródik”, miközben „a folyók hullákat sodornak és vetnek partra, a lágerekben pedig járványoktól és az éhségtől hullanak az emberek.” Ezúttal nem áll elő számottevő írói névsorral, mindössze három személyt nevez meg: a két sikeres színpadi szerző, Lengyel Menyhért és Molnár Ferenc, valamint Rákosi Viktor nevét írja le. Ami a húszas évek elején a magyar irodalomban történik – véli –, merő hazugság, „[…] nem irodalom, nem értelem, szív, hanem papír és »blöff«: zsidó konjunktúra, profit, reklám, katolikus egyház, császári és királyi »Waffenrock«, s »k.u.k. Dienstreglement«, s ennek kevés köze van a magyar irodalomhoz.”

A már 1920-ban egy a kommunisták szervezte zágrábi gyűlésen, pártaktivistaként, a „magyarországi fehér terrorról” szónokló Krležától 1922-ben más vélemény nem volt várható. A Nova istina című lapban közölt szöveg szerint „Krleža elvtárs beszéde” („govor druga Miroslava Krleže)” ezúttal a magyar kommün iránti szolidaritást kifejező szavakkal zárult: „Az éhség, a blokád és az exponens antant seregek elleni harcban a magyar kommün hősként esett el. A csata elveszett, de nem ez volt az utolsó ütközet. A nagy szocialista átalakulás komplexumában, mely a történelmi Európában végbemegy, a magyar kommün eleste csak egyetlen széjjeltört kard. Mert ahogy az udvari marsallok azzal a tudattal közölték a francia királyokkal a rájuk váró halál hírét, hogy a királyság eszméje a király halála ellenére is tovább él […], úgy mi hasonlóképpen hisszük azt, hogy a szabadság eszméje nem halt meg, sőt újra fel fog támadni.”[24] E beszéd a bécsi kommunista emigráció szellemét visszhangozza, a kommunizmus ideájával szembeni optimizmusát a szovjet rendszerrel kapcsolatos illúziója táplálta.

Az 1930-as Ady-esszé s az 1922-es tanulmány textusát egybevetve felmerül a kérdés: mi magyarázza a Németh László méltatta esszében megjelenő szelídebb hangvételt? A témában történt alaposabb elmélyülésre gondolhatunk, s nem is alaptalanul, hiszen Krleža esszéírói munkássága csúcsán (Rilkéről, Proustról, G. B. Shaw-ról, Thomas Mannról, Goyáról stb. értekezik az Ady-esszét is tartalmazó Eseji [Esszék] kötetében)[25] széles körű tájékozottság birtokában nyúl újra az Ady-témához, egyéni színezetű, kiforrott művészetszemlélet birtokában. S kérdésünkre e szemléletváltás kínálja a választ. Már utaltunk rá: a húszas-harmincas évek fordulóján konfliktusa támad az ún. „szociális irodalom” (Jugoszlávia kommunista íróinak csoportját nevezik így) a művészi alkotómunka szuverenitását a pártdirektíváknak alárendelő képviselőivel, az 1929. január 6-án I. Sándor király által bevezetett diktatúra után pedig a jugoszláv népek demokratikus egysége bizonyult reménytelennek. Mindez politikai nézeteinek újragondolására késztette, aminek hozadéka az 1933-as Előszó Krsto Hegedušić »Dráva menti motívumok« c. albumához címet viselő, a pártdirektívákkal szembeforduló, szuverén esztétikai elveinek deklarálását tartalmazó tanulmánya.[26] 1930-ban az Ady-életmű méltatásához már ezzel a szemlélettel kezd újra.

 

 

Jegyzetek:

 


[1] Németh László: Kisebbségben IV. 1942, Bp., 342–359.

[2] Krleža Ady-tanulmányának magyar fordítása az újvidéki Híd c. folyóiratban jelent meg: Miroslav Krleža: Ady Endre a magyar lírikus. Híd 1957. február 8–19.

[3] A Krleža-életmű Ady-recepciójáról lásd alábbi munkánkat: Lőkös István: Erlebnisse und Rezeption. Krležas Kerempuh-Balladen aus ungarischer Sicht. Verlag Otto Sagner, 1999, München.

[4] Miroslav Krleža: Moj obračun s njima. 1932, Zagreb.

[5] A magyar fordítást közli: A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből. Összeállította és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor. 1962, Bp., 797–798.

[6] Miroslav Krleža: Versek. Emlékiratok. 1965, Bp., 398.

[7] Miroslav Krleža: Davni dani. Zapisi 1914–1921. 1956, Zagreb, 217.

[8] Miroslav Krleža: Ady Endre je umro. Riječ SHS. 1918, Zagreb, I. 29.

[9] Miroslav Krleža: Borba za madžarsku izbornu reformu. Novo društvo (1) 1918. sv. 1. 17–21.; sv. 3. 84–88.

[10] Miroslav Krleža: Petefi i Ady dva barjaka madžarske knjige. Nova Evropa Knj. IV. br. 11. 11. aprila, 1922. 341–-354. (cirill)

[11] Krleža és Nietzsche viszonyáról l.: Frank Lindemann: Die Philosophie Friedrich Nietzsches im Werk Miroslav Krležas. Otto Harrassowitz, 1991, Wiesbaden.

[12] Krleža pályarajzához vö.: Stanko Lasić: Krleža. Kronologija života i rada. 1982, Zagreb.

[13] L. erről: cikkünket: Krleža 1947-es magyarországi útirajzáról. Hitel 27(2014) 5. sz. 99–113.

[14] Az idézeteket saját fordításunkban közöljük a Nova Evropában megjelent szöveg alapján. L.: a 10. sz. jegyzetet.

[15] István Lőkös: Erlebnisse und Rezeption. Krležas Kerempuh-Balladen aus ungarischer Sicht. Otto Sagner, 1999, München, 53–59.

[16] Miroslav Krleža: Magyar Királyi Honvéd Novellák. Ford.: Sinkó Irma. 1952, Újvidék, 194.

[17] Uo.

[18] Sokcsevits Dénes: Horvátország a 7. századtól napjainkig. 2011, Bp., 378.

[19] Uo. 372–375.

[20] A Jókai-művek szerb és horvát fordításainak bibliográfiáját l.: Imre Ban – Janoš Barta – Mihalj Cine: Istorija mađarske književnosti. 1976, Novi Sad, 367–373.

[21]Jászi Oszkár naplója 1919–1923. 2001, Bp., 258.

[22] Jolán Mann: Krležina nepročitana Hungarica (Nepoznati hungarološki tekstovi rukopisnoj ostavštini Miroslava Krleže. In Komparativna povijest hrvatske književnosti. Zbornik radova XV. 2013, Split-Zagreb, 71.

[23] Saját fordításában a vers két strófáját idézi: „Iz hiljade mlakih čežnja / zašto ne bukne / vulkan plamene volje? / Ta magjarska, slovenska, vlaška bol / večno te ista bol je? / Naše sramote i porazi / su hiljadugodišnji jadi! / O zašto se ne golimo / na girućoj barikatdi?“

[24]Protiv bijeloga terora U Mdžarskoj. Govor druga Krleže. Nova istina II, br. 30. Zagreb, 27. I. 1920. g.

[25] Miroslav Krleža: Eseji. 1933, Zagreb.

[26] Krsto Hegedušić: Podravski motivi. Trideset i četiri crteža. S predgovorom Miroslava Krleže. 1933, Zagreb, 5–26.



« vissza