Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Társadalom és időkép – A múlt és jövő nélküli posztmodern ember – 1. rész

Nagy jelentősége van annak, hogy egy társadalomnak milyen az időfelfogása, az emberek hogyan kapcsolódnak a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz. Az időkép és a fejlődés összefüggését sokan vizsgálták, az viszont már kevésbé érdekelte a kutatókat, hogy az egyén és a közösség viszonya, illetve egyéb tényezők hogyan befolyásolják az időhöz való viszonyulást. Jelen tanulmány ezt a kérdéskört járja körül, az egész témát történeti keretbe ágyazva, különös tekintettel napjaink európai/nyugati társadalmára és az általam posztmodernnek nevezett ember időképére. Valóban annyira a jövőbe tekint-e, mint ahogyan azt hirdeti magáról, vagy a kép csalóka?

 

Az időkép jelentősége

 

Fejlődés és időkép

 

A társadalmi fejlődés racionális emberi erőfeszítések eredménye, jellemzője az egymásra épülés, a tudás felhalmozása, felhasználása és továbbfejlesztése. A fejlődés múlthoz való kapcsolódása nyilvánvaló: ismerni kell a múltban elért eredményeket. De ismerni kell a jelent is, tudni, hogy mi hogyan működik, mi mivel függ össze. Ugyanakkor ki kell számítani a jövőt, a fejlesztés hatását, különben az erőfeszítés hiábavaló lesz. A fejlődés tehát egyaránt kapcsolódik a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz. A múltban élő társadalmak merevek és fejlődésképtelenek, a csak a jelenre koncentrálók elemésztik magukat, csak a jövő felé fordulni pedig lehetetlen.

Több kutató is a lineáris (és irreverzíbilis) időszemléletet tekinti a fejlődés, a ciklikusat pedig a stagnálás zálogának. Robert Nisbet a fejlődés eszméjéről írt könyvében idézi egyik korai kutató-elődjét, John B. Bury ír-angol történészt, aki szerint az ókorban a gondolkodók nem rendelkeztek a hosszú történelmi múlt tudatával, viszont hittek az elmúlt aranykorban (tehát az akkori jelent hanyatlásnak érezték), ugyanakkor vallották a történelem végtelen ciklikusságát, ami a lineáris fejlődés gondolatát lehetetlenné tette.[1] A ciklikusság azonban nemcsak egy önmagába visszatérő, majd azonos szinten újrakezdődő folyamatsort jelenthet, hanem emelkedő tendenciájút is, amikor az új ciklusok mindig magasabb szintről indulnak ki, így már lehetséges a fejlődés. Lényegében így képzelte el a történelem folyását Spengler és Toynbee is.[2]

A lineáris időfelfogás hívei szerint a zsidó-keresztény időkép nélkülözhetetlen volt a fejlődés eszméjének kialakulásához, azaz magához a fejlődéshez.
A tétel logikusnak hangzik, azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Az alábbiakban két példát hozok fel.

Az ókori nagy kultúrák és civilizációk (mezopotámiai, egyiptomi, görög), illetve az Európán kívüliek (kínai, indiai, prekolumbiánus) évszázadokig virágoztak. A hindu vallás az állandó újjászületés (reinkarnáció) tanításával a ciklikus időszemlélet legtisztább példája, és főként emiatt – pontosabban az ezzel kapcsolatos kasztok miatt – hajlamosak vagyunk az indiai civilizációt merevnek tekinteni, ahol óriásiak voltak a társadalmi egyenlőtlenségek, primitív a mezőgazdaság, az ipar csak háziiparként működött, és a piaci viszonyok rendkívül kezdetlegesek voltak. Ez a kép hamis (legalábbis a 19. századig): a „mesés India” képe erős ösztönzője volt a 15–16. századi fölfedezéseknek Tengerész Henriktől kezdve Kolumbuszon át Magellánig bezárólag, az indiai kézműipar rendkívül fejlett volt, a termékeik nagyon jó minőségűek voltak, Nagy-Britannia rengeteg textilt importált onnan a 17–18. században, a kereskedelme pedig éppen emiatt sokáig erősen deficites volt. Az angol utazók még a 18. században is rácsodálkoztak az indiai városok nagyságára és gazdagságára.[3]

Másik ellenpéldaként említhetjük, hogy a Nyugat-római Birodalom (Európa) hanyatlása és a kereszténység gyors térhódítása egybeesett. A közel fél évezredes mély válságot önmagukban nem magyarázzák a barbár inváziók, és ha a lineáris időfelfogás valóban annyira meghatározná a fejlődést, akkor a fellendülés sokkal hamarabb bekövetkezett volna. És akkor még nem is beszéltünk a kínai civilizáció évezredes eredményeiről!

Mindazonáltal nem akarom cáfolni a lineáris időfelfogás szerepét a fejlődésben, mert az tudatilag kétségtelenül megkönnyítette egyrészt a múlt eredményeinek a felhasználását, másrészt egy olyan jövőkép kialakulását, ami bármiféle tervezésnek az előfeltétele. Viszont hiba egyetlen meghatározó szempontnak tekinteni a fejlődésben, mert mellette sok más tényező is közrejátszik.

 

Közösség és időkép

 

A közösségnek és az egyén hozzá fűződő viszonyának van idődimenziója is, melynek mindhárom tartománya (múlt, jelen és jövő) fontos. A rövid életű közösségek – néhány kivételtől eltekintve, mint amilyen pl. a szélsőségesen egymásra utalt frontkatonák bajtársi közössége – általában nem hagynak mély nyomot az ember életében, ellentétben a tartós közösségekkel, melyek értelemszerűen mind a múltba nyúlnak vissza. A már meghalt elődök – akik a közösség virtuális részei – dicsősége, erénye vagy tragédiája és szégyene ugyanúgy áthárul a közösség jelenlegi tagjaira, mint mostani cselekedetek. (A közösségek aztán – hasonlóképpen az egyénekhez – hajlamosak a szégyenről megfeledkezni, vagy egyenesen tagadni azt.) Az elődökkel kiegészült közösségek sokkal nagyobb „kapcsolódási felületet” nyújtanak az egyénnek, mint az előd nélküliek.

A múltban alakultak ki azok a szokások, hagyományok és rituálék, melyek a közösségek eszméinek, erkölcsének, vallásának és történelmének formai keretet adnak, így nélkülözhetetlenek mind az egyéni, mind a csoportidentitáshoz. A múlt ismerete és elfogadása nemcsak a nagyközösségek (pl. nemzetek) kohézióját erősíti, hanem a kisközösségekét is. A család története, a rokonság ismerete nélkül nem alakulhat ki nagycsaládi identitás, és a kapcsolatok lazulásának egyik legbiztosabb jele, ha az emlékek elhalványulnak. A múlt az egyén identitásának is az alapja. Ha valaki egy baleset következtében elveszíti az emlékezetét, akkor végtelenül magányossá és elveszetté válik, még akkor is, ha családja, kollégái, barátai jelentkeznek, mert múlt híján nem tudja őket a saját közösségébe „rendezni”.

A múltnak más szerepe is lehet: egyrészt önmagában is értéket jelenthet (a hosszú történelem a szívósságot, életképességet bizonyítja), másrészt legitimációs alapként szolgálhat (pl. mi voltunk itt először). A hatalom már nagyon korán – valószínűleg már a kezdetektől fogva – fölfedezte a múlt legitimációs erejét. A fáraók kőbe vésett dicső tettei éppúgy, mint a rómaiak diadaloszlopai politikai legitimációs erőt jelentettek.

Ha a múlt nem felel meg a legitimációs akaratnak, akkor kézenfekvő megoldás az átírás. Erre is van számtalan történelmi példa. IV. Amenhotep (más néven: Ehnaton, Kr. e. 1377–1358) fáraó halála és reformjai bukása után az utódai kivésették a nevét és tetteit a kövekből; az árulónak kikiáltott bolsevik vezéreket kiretusálták a fényképekről a sztálini Szovjetunióban. Ezek a példák nemcsak a hatalom történelemhamisításáról árulkodnak, hanem mutatják a múlt kapcsolódását a közösséggel: ha kivéssük vagy kiretusáljuk XY-t a múlt emlékeiből, akkor nemcsak ő, de a hívei, rokonai is kikerülnek a közösségből.

Tévedés azt hinni, hogy a múlt csak a politika vagy a hatalom játékszere. A hun-magyar rokonság mítosza nemcsak a politikailag erősen motivált középkori magyar krónikairodalomban élt évszázadokig, hanem a néphagyományban is; a tudományosan nagyon ingatag dákoromán-elmélet mind a mai napig nemcsak a román köztudat, de az ottani tudományos kánon része is.

Leszögezhetjük tehát, hogy a közös múlt fontos (ha nem is kizárólagos) kötőanyaga minden közösségnek, a történetírás pedig különösen a nagyobb entitások (népek, nemzetek, birodalmak) identitásának formálásában játszik nagy szerepet.

Míg a múlt a közösségéhez kötődő ember „privilégiuma”, addig a jelen az önmagára koncentráló, individualizált egyén számára igazán fontos. Mivel az élet rövid, őt a (közel)múlt csak annyiban érdekli, amennyiben érinti. (Nem véletlen, hogy a születésnap először a nyugati világban vált kiemelt fontosságú ünneppé.) Az egyén a hosszú távra szóló tervezés és erőfeszítés iránt is közömbös, hiszen az olyan jövőre irányul, amikor ő már nem lesz, számára legfeljebb a közeljövő lehet fontos, mert azt a maga javára tudja fordítani.[4]

A hosszú távú gondolkodás és cselekvés a közössége iránt elkötelezett és felelősséget vállaló, aktív kollektivista embert jellemzi, neki ugyanis fontos, hogy az utódai élvezzék az erőfeszítéseinek gyümölcsét. A jövő értelemszerűen csak közösségben nyer értelmet, utódokban, másokban, akik továbbviszik az egyén múltbeli és jelenlegi erőfeszítéseit. Ez minden szinten működik, ismert történet az idős parasztemberé, aki elültet egy lassan növő diófát, bár tudja, hogy annak termését csak az unokái fogják betakarítani. Ugyanez motiválja a felelős várostervező mérnököt vagy az alapkutatást végző tudóst.
A fentiek nem jelentik azt, hogy minden kollektivista társadalomban hasonló volt a jövőkép, ez más tényezőktől is függ, erre a továbbiakban ki fogok térni. Előzetesen csak annyit, hogy a jövőkép a modernitással változott meg drasztikusan és vált igazán fontossá.

 

Biztonság és időkép

 

Tartósan bizonytalan körülmények között az ember azonnal realizálni kívánja a hasznát, mert nem tudja, hogy az a jövőben is elérhető lesz-e. A bizonytalan jövőt nem lehet kiszámítani, ezért nem is érdemes tervezni. A mélyszegénység és a rend hiánya – mindkettő létbizonytalansághoz vezet – a pillanatnyi, improvizatív túlélésre sarkall. Bár a bizonytalanság egyértelműen felértékeli a jelent és leértékeli a jövőt, a hosszú távú biztonság önmagában még nem eredményez jövőorientációt, ahhoz más feltételek is szükségesek. A premodern társadalmak egyszerre voltak kiszámíthatatlanok és kiszámíthatók. Kiszámíthatatlanok voltak, mert a termelőerők fejletlensége miatt akár egy-két évi kedvezőtlen időjárás vagy más csapás is éhínséget okozhatott, tömegek válhattak földönfutókká. Ugyanakkor kiszámíthatók voltak a társadalmi merevségük okán: egy jobbágy nem remélhette, hogy a nemesség soraiba fog emelkedni, és egy nemes, ha elszegényedett is, ragaszkodhatott a privilégiumaihoz. Az orosz faluközösségek, az obscsinák hírhedten korlátozóak és konzervatívok voltak még a 19–20. század fordulóján is. A paraszt még munkát sem vállalhatott a falun kívül az obscsina engedélye nélkül, ha pedig ki akart lépni a közösségéből, akkor először ki kellett fizetnie a megváltást, le kellett mondania a földjéről, és el kellett hagynia azt.[5] Ilyen feltételek mellett nem csodálható, hogy a faluközösségi paraszt nem a hosszú távú tervezésről, vállalkozó és újító szelleméről volt híres.

A merev közösségek és viszonyok ugyan meggátolták a társadalmi mobilitást és a modernizációt, de védelmet is nyújtottak a tagjaiknak: a középkori városi polgárnak féltetten őrzött jogai voltak, sőt a faluközösség a jobbágynak is biztosított – korlátozott – védelmet a földesurával szemben. Tocqueville, a híres francia gondolkodó könyvet írt korának (19. század első fele) pauperizmusáról, és összehasonlította a portugáliai, valamint az angliai viszonyokat. Portugália egy preindusztriális, meglehetősen elmaradott társadalom volt, a szegénység azonban csak kevéssé volt látható, mert az ottani közösségek a katolikus egyházzal együtt gondoskodtak az elesettekről. Angliában, a kor leggazdagabb és legfejlettebb országában viszont elképesztő nyomor volt a városokban, mert nem voltak ilyen védelmező közösségek, és a társadalom kivetette a közösségen kívüli nincstelen munkásokat, akikre jellemző volt az erkölcsi züllés és a máról holnapra élés.[6]

 

A múlt hatalma

 

A tradicionális (premodern) társadalmakban a múltnak kiemelten fontos szerepe volt: egyrészt legitimálta a közösséghez tartozást, másrészt a tudás, a bölcsesség kútja volt. A Bibliában több helyen is hosszú oldalakon keresztül olvashatjuk a nemzetségi leszármazási rendeket akár több tucat generáción keresztül. Az afrikai törzsek öreg bölcsei is hatalmas családfákat őriztek a memóriájukban, és adtak át az utánuk következő generációknak. A kínai családoknak különleges kapcsolatuk volt a sok generációval korábban elhalt ősökkel, hitük szerint az élők ennek az óriási családi közösségnek a részei, az ősök szellemei védik, jutalmazzák, instruálják őket. Ősök nélkül semmit sem remélhettek, velük viszont jön a szerencse és a prosperitás.[7]

Az ókori társadalmakban élő emberek a jelent a múlt folytatásának tekintették, méghozzá úgy, hogy azok egymástól elválaszthatatlanok voltak, a jövő viszont ismeretlen és kifürkészhetetlen volt. Ugyanakkor komoly különbségek voltak a premodern társadalmak időfelfogásában, az egyiptomiak vagy a babilóniaiak pl. sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az időnek általában és a múltnak konkrétan, mint a görögök. Ezt mutatja a pontos kronológiájuk és naptárszámításuk, az akkurátus datálásuk, amiből a görögök semmit sem vettek át.[8] Viszont éppen a görögök voltak az elsők, aki „professzionális” szintre emelték a történetírást, megalkották magát a „műfajt”, ami az identitásuk kialakulásának fontos forrása volt. A történetírásukból azonban hiányzott az évszázadokat átfogó perspektivikus látás, az főként a politikai jelenre korlátozódott, már néhány évtizeddel korábbi események is gyakran érthetetlenek voltak számukra.[9]

A középkori európai emberek mindenben Istennek akartak megfelelni, és mindent egy nagy isteni rendre, szubsztanciára vezettek vissza.[10] Egyértelműen a múlt felé fordultak: a bibliai tanítások és szabályok, a szentek élete, az elkövetett bűnök állandóan jelen voltak a gondolkodásukban. A szekuláris világban pedig a régi privilégiumokra, szokásokra való hivatkozás foglalt el kiemelkedő helyet. A víziójuk, a kísérletezésük egy jobb társadalom megteremtésére nem lépte át a múltban kijelölt határokat, mind Savonarola, mind a középkori eretnek szekták a romlatlan isteni rendet akarták visszaállítani. Mindazonáltal létezett egy középkori fejlődéseszme, melyben keveredett az állandóság tudata, a kultúra haladásának hite és egy erkölcsi, földi aranykor eljövetelének ígérete – ezek jól kirajzolódnak a 12–13. századi írásokból.[11] A jövőkép fatalista volt, a sors vagy a végzet (Fortuna) ellen nem sokat tehetett az egyén, benne kavargott Krisztus második eljövetelének várakozása, félelem a világvégétől, az ítélettől, a pokoltól, és a mennyország reménysége.

Az időfelfogásban mégis jelentős változások történtek a középkori évszázadok alatt: a jelen új értelmet nyert az életben. Jacques le Goff francia történész a katolikus egyház szerepét emeli ki: kialakította a hetek ritmusát, a vasárnapi pihenést kötelezővé tette, megújította a naptárt (Dionüszosz 532), a 7. században bevezették a harangozást, ez az idő múlásának hangos közvetítése volt. A kolostorokban kialakították a napi időbeosztást, mert a szerzeteseknek naponta nyolc meghatározott órában közös imákat kellett mondaniuk.[12]

Talán még fontosabb volt, hogy a 13. században az időről lassan levált a tisztán isteni kontextus, és a gazdasági, társadalmi, kulturális cselekvés keretévé vált. A 12. században Kölnben már működött a víziórások céhe, a 13-14. században rohamosan terjedtek a mechanikus órák, a nyugat-európai városok versengtek a toronyórák állításában: Párizs (1300), Milánó (1309), London (1325), Padova (1344), Strasbourg és Genova (1354) stb. Hamarosan megjelentek a személyes használatú mechanikus órák is. Így tudatosult az emberek tömegeiben az idő fontossága, a rendszeresség.[13] Enélkül nem fejlődhetett volna a pénzügy, az üzlet, a kamat, a kölcsön, a kereskedelmi szerződések és a beruházások – az időt „racionalizálták”.[14]

Ez már a késő középkori kereskedő szemlélete volt, az idő értékessé vált, nem volt szabad haszontalanságokra pazarolni, a genovai szerződésekben nemcsak a dátumot, hanem az órát is feltüntették.[15]A kereskedővárosokat áthatotta a racionalizmus: logikusan kellett dolgozni és tervezni, már a 13. században azon gúnyolódott egy forrás, hogy a parasztok nem ismerik az órát, az időt. Az időmérés fontos eszköze volt a városi életritmusnak, jelezte a munkaidőt, a kapuzárást, a tanácsülés időpontját stb.[16]

A középkori itáliai városállamok a távolsági kereskedelemből és a pénzügyekből gazdagodtak meg, itt szökkent szárba a reneszánsz és a humanizmus a maga újszerű gondolkodásával, művészetével és iparával. Ezek alapján az hihetnénk, hogy a reneszánsz Itália egyben az újkori idő- és fejlődésszemlélet bölcsője is volt, pedig ez nem igaz. A reneszánsz gondolkodók megtagadták a múltat, a lassú építkezést, a kontinuitást, mert úgy vélték, hogy az ókori aranykor után ezeréves (középkori) sötétség uralkodott, barbárokkal, pusztítással, tudatlansággal, babonasággal, egyházi zsarnoksággal, ami után jött a reneszánsz civilizációs újjászületés. Ez meglepően hasonlít az ókori ciklikus teóriákhoz.[17]

 

A jövő felértékelődése

 

A 16-17. századi nyugat-európai ember jelentősen különbözött a középkori elődjétől: kíváncsi és kalandvágyó volt, eljutott a Távol-Keletre, meghódította Amerikát, kiépített egy világkereskedelmi hálózatot, gyorsan fejlesztette a technikáját (lőfegyverek, mikroszkóp, távcső stb.), megalkotta a heliocentrikus világképet (Kopernikusz, Kepler, Galilei), letette a tudományos intézményrendszer alapjait (akadémiák, tudós társaságok), és gyorsan fejlesztette a kapitalista gazdaság intézményeit (tőzsdék, részvénytársaságok, bankrendszer, gazdasági jog stb.). Sokan idegenkedtek a változásoktól, erről árulkodnak a korban nagy népszerűségnek örvendő utópiák.[18] Az utópista társadalmaknak kevés közük volt a valósághoz, kollektivisták és egalitáriusok voltak, miközben a társadalomban terjedt az individualizmus, és erősödött a magántulajdon. A szerzőik mélyen hitték, ők tudják, milyen egy ideális társadalom, és képesek azt megtervezni. Minden ellentmondás ellenére itt már tetten érhető a ráció vezérelte, öntudatos, modernizálódó ember megnyilatkozása.

A modernizáció egy erősen vitatott és szerteágazó szociológiai és társadalomfilozófiai fogalom. Röviden úgy lehet leírni, mint a fejlődést, a társadalmi jobbítást szolgáló tartós folyamatot, melynek ki kell terjednie a gazdaságra, a kultúrára, a társadalmi intézményekre, a kapcsolatokra, a közéletre és az államra egyaránt, mert ezek együttes haladása eredményez modernitást. A modernizáció feltételezi a gondolati szabadságot, az egyéni kezdeményezőkészséget, a kreativitást és a kételkedést, melyek autonóm személyiséget követelnek meg. Emiatt sokan egyenlőségjelet tesznek az individualizmus és a modernitás között, ami így nem igaz. Autonóm személy csak olyan közösségben tud kibontakozni, amely teret enged az egyéni kreativitásnak, felkarolja és megvalósítja a jobbító kezdeményezéseket, viszont ellenáll a közösséget romboló egyéni tevékenységnek. Modernizáció csak ott képzelhető el, ahol az individuum és a közösség törekvéseinek ilyen harmóniája, egyensúlya fennáll. A sikeres, modern távol-keleti országok egyáltalán nem nevezhetők individualistának.

A gondolkodók a fentieken kívül még hangsúlyozzák a racionalitás, a reflexivitás (dinamizmus), az újra és a jobbra való törekvés és a hosszú távú gondolkodás fontosságát a modernitáshoz. Max Weber a nyugati jogrendszerben, a hivatalnoki bürokrácia racionalizmusában, valamint a kapitalizmusban látta a modernitás kulcsát (bár ezt a fogalmat ő nem használta). „[A kapitalizmus] azonos a folyamatos, racionális, kapitalista üzemben szerzett nyereségre, mindig megújuló nyereségre, tehát »jövedelmezőségre« való törekvéssel”.[19] Weber a műveiben több olyan, a protestantizmussal teret nyerő erényre hívta fel a figyelmet, melyek nagymértékben hozzájárultak a (korai) kapitalizmus virágzásához: ilyen a magas munkamorál, a józanság, a mértéktartás, a takarékosság, visszafogott aszkétizmus, a becsületesség, a bizalom és a halasztott eredmény (haszon) elfogadása. Ezek mind olyan erények, melyeknek komoly közösségi aspektusuk és jövőorientációjuk van.

A modernitás igazából a felvilágosodás alatt kezdett kibontakozni, ekkor „Európa apraja-nagyja értekezett az emberi ész hatalmáról, amellyel megismeri a természet, a társadalom törvényeit, és így lehetővé teszi azt, hogy a természet erőit az ember szolgálatába állítsa; de lehetővé teszi azt is, hogy a társadalmi bajok okait felfedve saját sorsának irányítását is kezébe tudja venni”.[20] A tudományok és a technika fejlődése, a felhalmozott tudás és általában a tudásszint gyors emelkedése (iskolázottság) nagymértékben megnövelte az európai ember öntudatát, meggyökeresedett a fejlődésbe vetett hit. Ez az öntudatos ember megjelent a politikai színtéren is, és nemcsak azt hirdette, hogy az általa építendő jövő jobb lesz, mint a jelen, hanem radikálisan tagadta a múltat is. A francia forradalmárok nemcsak az ancien régime-et akarták eltörölni, hanem a katolikus egyház reprezentálta kereszténység ellen is fordultak, ezt mutatták a kifosztott templomok, a lefejezett szentszobrok, a jakobinusok Legfőbb Lény-kultusza. A Bourbonok visszatérésével és a Szent Szövetség rendszerével a politikai visszarendeződés részben megtörtént, de a gazdasági-társadalmi változások feltartóztathatatlanul folytatódtak.

A 19. századi európai történelem egyben az ipari és a tudományos-technikai forradalom története is, amely a társadalom egésze számára érzékelhetővé tette a folyamatos haladást. Megszűntek az éhínségek, a vasút az egész kontinensen kiépült, gomba módra nőttek ki a földből a gyárak, rohamosan növekedtek a városok, megjelent az elektromosság, a távíró, a telefon, az automobil. A társadalom szerkezetében is óriási változások történtek: uralomra jutott a polgárság, gyorsan növekedett a munkásosztály, és kialakult egy olyan társadalmi közeg – először a polgárság körében, majd később a polgárosuló munkások és parasztok között (társadalmi mobilitás) –, amely jutalmazta a jövőt megalapozó erőfeszítéseket, mint pl. a tanulást, a beruházást, a takarékosságot. A polgári értékrend lényeges elemévé vált, hogy az örökölt társadalmi tőkeformák (vagyon, műveltség, tekintély, hatalom) mellett a társadalmi érvényesülésben nagy szerepe van az egyénileg szerzett tőkeformáknak: mindenki képességei szerint alakítja a sorsát, és a társadalom „az egyéni erőfeszítésekből adódó kollektív mozgásoknak megfelelően állandóan alakítja és újjáalkotja önmagát”.[21]

A korábbi korokban állandóan fenyegető létbizonytalanság a 19. században – az ipari és tudományos forradalomnak köszönhetően – jelentősen csökkent, Európa-szerte gyorsan emelkedett az életszínvonal. A szociális biztonság terén is alapvető változások történtek. A század első felében jelentek meg először Angliában a munkás-takarékpénztárak és segélyezőegyletek (friendly societies) a szegénység okozta károk megelőzésére és enyhítésére. Ezeknek az egyleteknek komoly erkölcsnemesítő hatásuk is volt, reményt keltettek, hogy le lehet küzdeni a munkások létbizonytalanságát. A század második felében, különösen német és francia földön terjedni kezdett az üzemi patronázs is: a munkaadó segítséget nyújtott a munkásainak betegség esetén, javította a lakáskörülményeiket, támogatta az özvegyeket és árvákat, rokkantsági segélyt adott stb.[22] A munkásmozgalomtól való félelem is vezette a korabeli európai államokat, amikor sorra hozták a szociális törvényeket. Az első Németország volt, ahol 1883-ban bevezették az ipari munkásságra kötelező állami betegbiztosítást, 1884-ben a baleset-, majd 1889-ben a nyugdíjbiztosítást. A többi európai ország is követte a példát, és egyre több szociális jog egyre szélesebb rétegekre terjedt ki. (A folyamat kb. a 20. század ’70-es éveiig tartott!).

A közösségek is átalakultak a 19. században: régi közösségek gyengültek (pl. egyházak), vagy eltűntek (pl. rendek, céhek), vagy átalakultak (pl. nagycsaládok nukleáris családokká), újak születtek (pl. ipari munkahelyi közösségek, nemzetek, civil szervezetek). A közösségekkel együtt változott a múlthoz való viszonyulás is, a rendi társadalom, a privilégiumok eltűnésével vagy visszaszorulásával okafogyottá vált pl. a nemesi múlt számontartása és bizonyítása; a nagycsaládhoz fűződő jogok (pl. az ősiség vagy a hitbizomány) is erodálódtak, viszont a nukleáris család nem csak jogilag, de érzelmileg is felértékelődött – a közösségek szűkülésével a múlt jelentősége is csökkent. Ekkortól számíthatjuk a Ferdinand Tönnies által megfogalmazott, gyorsan változó Gesellschaft (társadalom) dominanciáját a stabil Gemeinschaft (közösség) fölött.[23] A Gesellschaftban sokkal szegényesebbek a személyes kapcsolatok, és a nagyság, illetve a változékonyság miatt nehezen alakulnak ki hagyományok.

 

A múlt megtagadása

 

A haladáshit a 20. század elejére egyetemes világszemléletté vált, eszerint a tudomány és a technika fejlődése nemcsak szüntelenül növekvő jólétet eredményez, hanem hosszú távon meg fogja oldani az emberiség minden problémáját. És valóban, a század első felében a tudomány és a technika diadalmenete tovább folytatódott. Lényeges új fejlemény volt a korábbi évszázadokhoz képes, hogy sikerült feltárni és hasznosítani a „rejtett világ” erőit, pl. a molekuláris és az atomi szerkezetet, a radioaktív és az elektromágneses sugárzást (röntgensugár, rádióhullámok). Ezek az eredmények hatalmas önbizalmat adtak a korabeli embernek, aki meg volt győződve arról, hogy „le tudja győzni a természetet”.

Bár a polgárság a 19. században diadalt aratott, de nem sokáig örülhetett a győzelmének. Már a század közepén megjelentek azok a gondolkodók (Marx, Engels) és munkásmozgalmárok, majd később a szocialista/szociáldemokrata politikusok és forradalmárok, akik immár a polgári jelent tartották meghaladottnak, és új, fényes jövőt ígértek. Ezzel párhuzamosan megindult egy másik, eszmei támadás is a polgárság ellen, ez belülről jött, a művészvilágból, ahol kitartóan ostorozták a „nyárspolgárt” (értsd: a polgárságot) a kulturális jegyeivel (szokások, életmód, ízlés) és értékeivel (takarékosság, tervezés, rend stb.) együtt, ami lassan kikezdte annak önbizalmát és identitását. A művészvilágban a múlttal való szakítás a 19/20. századfordulón már attitűddé vált, mindenképpen újat, a régitől eltérőt akartak alkotni. Mindent, ami addig érvényes volt, avíttnak tekintettek, felrúgtak minden szabályt. Az olasz futurista Marinetti a művészetről és a nyelvről szóló kiáltványában (1909) ilyen tételek szerepelnek: harc az értelem ellen, a nyelvtan és a mondattan felszámolása, a rútság megalkotása, gépies élet, egyidejű érzékelés, a zűrzavar elérhető maximuma.[24]

Ez már a múlttal való radikális és mindenre kiterjedő szakítás volt, de a művészek csak megelőlegezték azt, ami az I. világháború után vagy jóval később a politikában, a gazdaságban, a kultúrában és általában a társadalomban számos országban bekövetkezett.[25] Először a baloldali forradalmárok fogtak hozzá, hogy a tudományos és technikai haladásból merített öntudatukkal, akár erőszakkal is, megvalósítsák a bibliai édenkert mintájára vizionált saját utópiájukat, a kommunizmust. Ez ugyan több mint hét évtized alatt sem sikerült, helyette viszont 1930-ban megszületett a történelem első totalitárius állama, a sztálini Szovjetunió, mely rendszer nemcsak azzal vált hírhedtté, hogy szétzúzott minden tradicionális és nem tradicionális közösséget, így atomizálva a teljes társadalmat, hanem azzal is, hogy még a saját múltját is megtagadta. Erre egyébként más forradalmi mozgalmak is hajlamosak voltak, de az a fajta permanens múltátértékelés, ami a Szovjetunióban az 1930–1950-es években állapot volt (lásd pl. a koncepciós pereket, a kolhozosítást, a nagy terrort, a nemzetközi szövetségi politikát), példa nélküli a történelemben. A náci Németország hasonlóképpen közösségellenes és múlttagadó volt, más módon és érvrendszerrel. Nemcsak a politikai, a polgári civil vagy az egyházi szervezetek váltak gyanússá vagy betiltottá, hanem a családot is kikezdték a zsidótörvények, az eluralkodó besúgói légkör vagy az árja népesedéspolitika.

De miért pusztította el a közösségeket ez a két totalitárius rendszer, amelyek éppen kollektivistának hirdették magukat? A 20. század elején Oroszország gyorsan individualizálódó, Németország pedig individualista társadalom volt, és ezekre a társadalmakra kényszerítette rá az uralomra jutott bolsevik és náci hatalom a saját, újonnan kreált közösségeit, melyek útjából el kellett takarítani a régieket. Ezért hirdették meghaladottnak a nemzetet (még a náci ideológia is!)[26], a korábbi munkahelyi és érdekvédelmi szervezeteket, a vallási közösségeket, kezdték bomlasztani a családokat. Az új, múlt nélküli kollektivista közösségek – pl. kolhozok, munkabrigádok, szakszervezetek, politikai szervezetek a Szovjetunióban, illetve az ifjúsági, korporációs, militarista és politikai szervezetek Németországban – azon kívül, hogy mesterségesek voltak, teljesen a központi hatalomnak voltak alárendelve, annak céljait szolgálták, így nem is tölthettek be igazi közösségi funkciókat, hamis tartalommal feltöltött keretek voltak, és a fennmaradásukhoz kemény politikai nyomás, sőt terror szükségeltetett. Bár legitimációs és politikai céllal a totalitárius hatalmi propagandagépezet szelektíven használta a múltat (lásd pl. az osztályharcok vagy a germán mítosz dicsőítését), szavakban pedig mindig a fényes jövőt vizionálta, a hatalmas pusztításokkal valójában elvágta a múlthoz vezető szálakat, és fölélte a társadalom jövőjét.

 

A fogyasztói társadalom és ellentmondásai

 

Az egyetemes haladásba vetett hit és a fejlődés áldásos hatásaira vonatkozó meggyőződés a 20. század első felében részben megrendült. A két világháború, illetve a totalitárius rezsimek rémségei megmutatták, hogy a fejlett eszközök, a hatalmas ipari potenciál tömegek elpusztítására is bevethető. A nagy gazdasági világválság sokkja is sokakat elbizonytalanított, különösen, hogy látták: időközben a tudományos-technikai fejlődés töretlenül folytatódott.

A második világháború után berendezkedett nyugati demokráciák azonban egy időre visszahozták a jövőbe vetett hitet. Három évtizedig töretlenül emelkedett az életszínvonal, és a kormányzatok egyik alapvető törekvésévé vált, hogy a gazdasági fejlődést fenntartsák. Nyugat-Európában a ’60-as évek második felében beköszöntött a fogyasztói társadalom (az USA-ban mintegy 15 évvel korábban), ami azt a képzetet keltette, hogy belátható időn belül elérhető az általános jólét. (Néhány országban – pl. Svédországban, Dániában – ez meg is valósult egy ideig.) Kelet-Európában más fordulatot hozott a történelem, ott a kommunista propaganda állandóan a nagyszerű jelent és a még fényesebb jövőt sulykolta. Azonban a jelen többnyire sivár volt, a propaganda pedig nyilvánvalóan hazug, az emberek elveszítették a jövőbe vetett hitüket, és a privát, egyéni életük felé fordultak. A fényes jövő odaát, Nyugaton csillogott.

Ha a kommunizmus a kelet-európai emberre erőltetett szekuláris édenkert-utópia volt, akkor a fogyasztói társadalmat nyugodtan nevezhetjük az individualista nyugati ember hasonló utópiájának. Egyébként a két paradicsom-utópia több tekintetben is meglepően hasonlított egymásra – végtelen anyagi bőség, töretlen fejlődés, általános elégedettség –, ami jól mutatja, hogy itt alapvetően a modernizációval kapcsolatos civilizációs determináltságról van szó, ami átível politikai rendszereken.

A növekvő profit törvényét követő és egyre nagyobb termelési kapacitással rendelkező kapitalizmus számára akadályt jelent a keresleti korlát, amin úgy lép át, hogy új, gyakran mesterséges igényeket kelt, így sarkallva az embereket állandóan növekvő fogyasztásra. (Közkeletű közgazdásznézet szerint a fogyasztás növekedése egyenlő a fejlődéssel, és ha a statisztikák csökkenést mutatnak, akkor már válságról beszélnek.) Ennek a törekvésnek hatásos eszköze az újdonság kultusza. Minden minőségi fejlődés újat eredményez, és a reklámok összemossák a két dolgot, illetve megfordítják a sorrendet: ami új, az jobb, fejlettebb is. Ennek fontos idődimenziója van: a régi (a múlt) rossz és érdektelen, az új (a jelen) jó és értékes és a jövőbe mutat. Olyan fogalmak, mint pl. modern vagy kreatív, mind a bennük foglalt újtól kapják a pozitív töltésüket, ezzel sugallják a fejlődést, de a versenyt és a sikert is, mert a modernek és a progresszívek csak az elsők lehetnek, akik megelőzték a maradiakat. A kreativitás nem más, mint a jó új létrehozásának a képessége, kreatívok pedig azon kevesek, akik képesek a jó újat létrehozni. A fejlődés kezdett önmagáért való céllá válni.

A nyugati országokban a magas életszínvonal, ami párosult a jóléti állam szolgáltatásaival, a szélesedő egyéni és csoportjogokkal, valamint a minden területre kiterjedő emancipációval, soha nem látott biztonságot eredményezett kb. a ’70-es évek végéig. Ez a biztonság azonban több tekintetben is elkényelmesítette az embereket: ha biztosított a jövő, akkor nem kell erőfeszítéseket tenni, nem kell vele sokat törődni. Ez a szemlélet meglehetősen elterjedtté vált, és egyik fő oka volt a ’70-es évek gazdasági kríziseinek, melyek aztán kiváltottak egy ellenhatást, a Margaret Thatcher és Ronald Reagan nevével fémjelzett neoliberális politikai hullámot.[27]

Az európai szellemi változások fontos kísérője volt a szekularizáció és az individualizáció. Amint az előzőekben láttuk, ez egy több évszázados (visszaesésekkel tarkított) folyamat volt, ami a második világháború utáni gyorsult fel igazán. Sok olyan oka volt ennek, melyek kifejtésére itt nincs mód (pl. emancipáció, társadalmi mobilitás, a munka világának változása), néhány tényezőt a fentiekben már röviden említettem (megnövekedett biztonság, jólét és nagyfokú önbizalom), most a következményekre utalnék röviden.
A társadalmi élet teljes szekularizálódása nemcsak politikai akarat volt, hanem benne volt a „közszellemben” is. Több felmérés mutatta ki az európai/nyugati emberek vallásosságának csökkenését és az ateizmus terjedését.
[28]
A (poszt)modern embernek már nincs szüksége az isteni rendre és erkölcsre, helyette megalkotja a maga rendjét és erkölcsét. Daniel Bell írja, hogy régen az emberi társadalmak a megpróbáltatások ellen a vallásban kerestek menedéket, amely „
összehangolta az elképzelt kozmikus rendet és az emberi cselekedeteket”. A modern társadalomban a vallást saját utópiára váltották, ami megvalósítható a haladással, racionalitással és a tudománnyal, elég csak táplálni a technológiát, és bábáskodni a forradalomnál.[29] Hasonló eredményre jutunk a végsőkig hajtott individualizációval, amely minden közösséget kikezdett, még a század közepéig ellenálló családot is, ahogy azt a továbbiakban látni fogjuk. A mérhetetlenül egoista (poszt)modern ember már közösség nélkül is megvan, a szabadságáért és önállóságáért azonban óriási árat kell fizetnie.

(Folytatjuk)

 

Felhasznált irodalom:

 

Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Európa, 1992, Bp.

Barro, Robert J. & McCleary, Rachel M.: Religion and Economic Growth across Countries. In American Sociological Review, Vol. 68, No. 5, 2003

Barzun, Jacques: Hajnaltól alkonyig. Európa, 2006, Bp.

Bell, Daniel: The Cultural Contradictions of Capitalism. Basic Books, 1976, New York.

Cameron, Rondo: A világgazdaság rövid története. Maecenas Kiadó, 1998,

Castel, Robert: A szociális kérdés alakváltozásai: a bérmunka krónikája. Kávé kiadó, 1998

Delumeau, Jean: Reneszánsz. Osiris, 1997, Bp.

Ferguson, Niall: Economics, Religion and the Decline of Europe. In IEA Economic Affairs, December, 2004.

Gerschenkron, Alexander: A gazdasági elmaradottság – történelmi távlatból. Gondolat, 1984, Bp.

Goody, Jack: The East in the West. Cambridge University Press, 1996.

Gourevitch, Aron J.: Le marchand. In Jacques le Goff (szerk.): L’homme médiéval. Ed. Seuil, Paris 1989.

Guiso, Luigi & Sapienza, Paola & Zingales, Luigi: People’s Opium? Religion and Economic Attitudes. In Journal of Monetary Economics 50 (2003)

Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Helikon, 1982, Bp.

Karády Viktor: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció. Tanulmányok. Cserépfalvi Könyvkiadó, 1997, Bp.

Le Goff, Jacques: Európa születése a középkorban. Atlantisz Kiadó, 2008, Bp.

McNeill & William Hardy: A History of the Human Community. Vol. II. 1500 to Present. Prentice Hall, 1987

Nisbet, Robert: History of the Idea of Progress. Basic Bookes, 1980, London.

Rossiaud, Jacques: Le citadin. In Jacques le Goff (szerk.): L’homme médiéval. Ed. Seuil, 1989, Paris.

Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Akadémiai, 2011, Bp.

Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. I-II. kötet. Európa, 1995, Bp.

Toynbee, Arnold J.: A Study of History. Dell Publication, 1974, New York.

Tönnies, Ferdinand: Közösség és társadalom. Gondolat, 1983, Bp.

Triandis, Harry: Az individualizmus és a kollektivizmus kultúrközi vizsgálata. In Váriné Szilágyi Ibolya (szerk.): Értékek az életben és a retorikában. Akadémiai, 2003, Bp.

Weber, Max: Világvallások gazdasági etikája. Gondolat – ELTE Társadalomtudományi kar, 2007, Bp.

 

 

Jegyzetek:

 

 

[1] Bury, John B.: The Idea of Progress. Idézi Nisbet 1980, 10–11. Nisbet részben cáfolja Bury állítását, és megjegyzi, hogy az ilyen nézetek lényegében a 18–19. századi nagy gondolkodók (Condorcet, Comte, Spencer) fejlődéselméletét visszhangozzák. Mindezen kritikák ellenére ő sem veti el a koncepciót (i. m. 63.).

[2] Lásd Spengler 1995, illetve Toynbee, 1974.

[3] Goody 1996, 115–127. Az viszont vitathatatlan, hogy európai fölény érvényesült a 19. században, főként az ipari és a tudományos forradalomnak köszönhetően.

[4] Pszichológiai vizsgálatok is megerősítették, hogy a kollektivista emberek időperspektívája jóval hosszabb, mint az individualistáké, akiknek az érdeklődése csak egy-két generációra terjed ki mindkét irányban. Lásd Triandis 2003, 169.

[5] Gerschenkron 1984, 347–348.

[6] Idézi Castel 1998, 196.

[7] McNeill 1987, 146.

[8] Spengler 1995, I. köt. 28.

[9] Spengler 1995, I. köt. 30. Történetet már korábban is írtak, gondoljunk pl. az Ószövetségre, amely egyben a zsidó nép ősi története is, ugyanakkor nyilvánvalóan nem ez volt az Ószövetség elsődleges célja.

[10] Huizinga 1982, 176.

[11] Nisbet 1980, 77.

[12] Le Goff 2008, 43–44.

[13] Cameron 1998, 100. és Gourevitch 1989, 308–309.

[14] Nisbet 1980, 89.

[15] Cameron 1998. 100.

[16] Rossiaud 1989, 194.

[17] Nisbet 1980, 103.

[18] A kor utópista műveit részletezi Delumeau 1997, 272–283.

[19] Weber 2007, 12. Lásd még a 157–160. oldalakat is!

[20] Simonyi 2011, 281.

[21] Karády 1997, 81. old.

[22] Castel 1998, 227–231.

[23] Tönnies 1983.

[24] Idézi Barzun 2006, 1008.

[25] Több kutató is fölfigyelt arra, hogy amit a művészek kigondoltak, kimondtak vagy cselekedtek, az előrevetítette a társadalmi változásokat. Lásd Bell 1976, 33. és Barzun 2006, 1018.

[26]] Lásd Arendt 1992, 8.

[27] A Thatcher, illetve Reagan képviselte ideológiát sokan nevezik neokonzervatívnak, ami meglehetősen félrevezető, mert bár voltak konzervatív vonásai, a liberális szellem sokkal meghatározóbb volt benne.

[28] Lásd pl. Ferguson 2004, Barro 2003 vagy Guiso 2003. Ezek a feldolgozások általában ugyanazokat a nemzetközi felméréseket és adatbázisokat (a leghíresebb a World Values Survey) használják forrásul.

[29] Bell 1976, 28.



« vissza