Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A Kelet Népe-vita és Széchenyi politikai iránya – 3. rész

A Kelet Népe döntő részét a Pesti Hírlap, illetve szerkesztője elleni támadás teszi ki. Széchenyi a támadáshoz nehezen talál fogást tartalmi tekintetben a szerkesztő munkásságában, ezért meglepő formulát hoz létre. Kijelenti, hogy a „Pesti Hírlap szerkesztőjének nem szivében van a baj; mert az bizonyosan nemes, mit az egész haza, […] köz tapssal méltányolni is tudott; sem velejében nincs a hiba, mert hiszen roppant s valóban ritka elmebeli tehetségirül senki csak legtávolabbrul sem kételkedik. Hanem tactikája, modorja hibás.[1] Majd közelebb lép és tovább magyarázza a formulát: Kossuth működésében elsősorban azért nem érzékel kifogásolnivalót, mert a szerkesztő „eddigelé kitüntetett legtöbb elvei, sem irányzatai, sem általában a Pesti Hírlap ellen legkisebb kifogásom is”, tehát elsősorban azt várná el, hogy „a fenforgó kérdéshez és honi körülményekhez alkalmazva, ne legyen tactikája olly hiányos, olly visszás”.[2]

Úgy véli, hogy a Kossuth politikai rendszerében kifogásolt, „modor” és „tactika” formájában megjelenő hibákat racionális cselekvéssel lehetne kiküszöbölni. A „racionális cselekvés”, mely a 17–18. században lezajlott angol politikai vitáknak is fontos fogalma volt, Széchenyi rendszerében itt mégis inkább elméleti, mint praktikus működésnek tekinthető, így nehéz politikai gyakorlattá változtatni, ezt látszik igazolni az általa leírt fogalommeghatározás is: „Országlási rendszeremnek alapja az, hogy az észnek is külön működési köre van, a szívnek is, és hogy országlásban, valamint például a gyógytanban egyedül az észnek szabad működni, a szívnek ellenben jóra, nemesre gerjesztésen kívül még motszanni sem. Ebbül áll az egész.”[3] Ő is hosszan fontolgatja, hogy az említett elveket miként lehet politikai gyakorlattá formálni: „Nem azon tompa él körül forog tehát a dolog, hogy haladjunk, haladjunk […] de az kérdés, mellyek útaink, és mellyek a még bezártak, mellyek a már kinyiltak, mellyikén lehet haladni sebesen, mellyikén csak óvakodva, mellyikén végre csak úgy, mint a fűszál nő”.[4] Végül azonban mégsem hoz egyértelmű döntést, hiszen üdvösnek tekinti a közvélemény befolyása alatt álló intézmény, a képviseleti rendszer bevezetését. Ám azt is írja, hogy ha „népemnek nem volna képviseleti alkotmánya, én iktatnám abba bé, mint az emberi társaság eddigelé legtökéletesb kormány-modorjába, minthogy minden árnyékoldalai mellett többet ér a közvélemény alatt álló s általa magyarázott törvény – most midőn a közvélemény naprul napra józanul, és azt a sajtó egészen visszaesni nem engedi többé – mint egy kissé hosszabb napok során a legszentebb emberi önkény”.[5] Vagyis a közvélemény önálló politikai mozgalommá szerveződésének formáit s azok nyilvános sajtóvitákban történő megjelenését többször fejtegetett „csatarendjének”, a „központosítás” és a „logikai egymásután” szempontjainak alárendelné,[6] s mindez nála kétségtelenül irányzatformáló jelentőséggel rendelkezik.

A Pesti Hírlap vezércikkei közül azokat kifogásolja, melyek szociális feszültségeket ismertetnek, miáltal – mint feltételezi – azok társadalmi ellentéteket is keltenek: felemlíti a birtokosok és a birtoktalanok, a szegények és gazdagok közötti ellentét tárgyalását, a nemesi rend gyűlöletessé tételét a nép előtt. Mindezt összességében társadalmi mozgalmak szervezése felé tett lépéseknek minősíti. Széchenyi Kossuth lapját a lázadást kirobbantó európai fórumok közé sorolja be, s ha a párhuzamok felsorolása közben talán túlzásokba is esik annak érdekében, hogy egyértelművé váljék a társadalmi-politikai mozgalmak irányában tett lépések veszélyessége, politikai nézetei világossá válnak. Azt állítja, hogy „Kossuth Lajos kezében egy az ország legtávulabb részeibe és rögtön elható hetenkénti hírlap nem egyéb, mint a lehető legélesb fegyver”, mely „meggyilkolni fogja a hazát […] s pedig szoros tudományilag azért, mert az érzelem s nem az értelem körébül emeli roppant hatású szózatát”. Széchenyi attól tart, hogy Kossuth a Pesti Hírlappal nem racionális rendszer szerint működő fórumot teremtett, s most felsorolja a forradalomba torkolló mozgalmakat: a Pesti Hírlapegyenesen francia modor szerint működik, melly modor […] nem más mint az, melly után indultak Mirabeautul kezdve Camille Desmoulins, Danton, St.-Just, Marat, Robespierre egész a mai franczia propaganda hőseiig szívandalgó Lamennais-vel, Père Enfantin-nel ’sat. kik egyenkint jobbadán jók, sőt többen közülök megvesztegethetetlen becsületűek és cynikai egyszerűségűek valának, de a szív és érzelmek tévutaiba keveredvén, hol megállapodás többé nincs”, végül is jellemző módon „vakbuzgó tébolyságba” esnek. Tehát azt mutatja be, hogy ide „vezet, ha a körülmények vagy az értelem hideg kétszer-kettő-négyje gátot nem vetnek”.[7]

Mint utaltunk rá, Bacon Organumában gyakran olvashatunk a politikai rendszerek működését meghatározó szabályok és a természeti törvények között létező összefüggésről. Bacon világmagyarázatok esetében a „józan ésszerűséget” ajánlja, a módszer pedig, mellyel „megfelelő módon alkothatunk meg a tényekből” elméletet, „a természet magyarázatának nevezzük”, tehát azt a végkövetkeztetést fogalmazza meg, hogy „az igazságot […] a természet és tapasztalat örök fényében kell keresnünk”.[8] Mindezt Széchenyi is felemlíti, melyet aztán ő is meghatározó kapcsolatnak tekint, s melyre politikai elméletét felépíti. Úgy gondolja ugyanis, hogy a „világi egyetem, a nagy természet a szoros igazsági, a szoros tani körbül veszi mozgalmát; benne minden mathesisi rendre mutat, minden változhatlan rendben forog; és azért lehetetlen annyi, lehetetlen egyetemi zavar, teljes lepergés, mert mindenütt őrt áll a hajthatatlan kétszer-kettő-négy, és még egy isten sem lökheti a mai időt tegnapra vissza s a tegnapot mára elő, de ezt nem is akarhatja; mert a legfőbb bölcsesség; az élő, soha nem változható és örökké fennmaradó mathesisi szabály. – És ha ennek büntetlenül soha nem sértett létét a természet minden de legkisebb működésiben látjuk, s nem tagadhatjuk, hogy nem érzelgések, nem andalgások, de egyedül az értelem, a hideg szám kormányozhatja a természetet […] ugyan miért nem követjük e példát emberkormányzási hatásunkra nézve is, azaz miért nem lépünk ki a szívömlengések és érzelmek körébül, […] miért nem követjük a nagy természet útmutatását szellemi tekintetben is”.[9]

Úgy ítéli meg, hogy a politikai sajtónak különösen fontos szerepe lehet politikai mozgalmak kirobbantásában, ezért – jóllehet nagyra becsüli – elmegy egészen a sajtószabadság korlátozásáig. Ezen a nyomvonalon haladva kinyilvánítja, hogy „éljünk csak a sajtóval, melly magában a lehető legjobb, de alkalmazása által lehető legrossz is lehet, minden czél és határ nélkül, és engedjük csak, mikép azzal mindenki kénye kedve szerint élhessen […] úgy lesz köztünk elég, kinek kezében a sajtójog, ezen legszebb emberi jog, a gyilkosnak gyilkánál, a gyújtogatónak kanóczánál nagyobb átokká fog válni.” A sajtó irányításában két bizonytalan állapotú tényezőnek („a kormány” és „mi”, vagyis a politikai-társadalmi elit) adna a kezébe eszközöket: tovább fejtegeti az előbb bemutatott gondolatmenetet, és kiderül, hogy mit tekint veszélyesnek: „írhasson mindenki honunkban mit akar, és bocsáthasson mindent akármilly formában és kiterjedésben sajtó alá, és ebben ne legyen a kormány akadály, és mi se tűzzünk ki legkisebb határt s czélt; csak hamar árnyékba fog állítatni a Pesti Hírlap, mert szívgerjedelmeknek, a képzeletnek nincs határa […] és kétségtelenül támad olly lap, melly még fűszeresebbet nyújt”.[10]

Ha a politikai rendszerekről, szavait használva az „országlási rendszerekről” vallott nézeteit összerakjuk, megmutatkozik, hogy felfogása eltér az európai felvilágosodás szelleme szerint kialakult tipológiától. Politikai rendszereket elrendező tipológiájának középpontjába az „értelmet” helyezi, eszerint kijelenti, hogy „Montesquieu […] valami fényesen hangzónál semmivel sem mondott többet, midőn a becsületet a monarchia, a félelmet a zsarnoki önkény, és végkép az erényt a respublica vezérelvének állítá; minthogy ezen kormányi módok éppen nem becsület, félelem és erény által irányoztatnak, mert ezek nem okok hanem okozatok, de, ceteris paribus, egyenesen a több és kevesebb értelmi súlynak következményei”. A nemzet, a nép „értelmi sulya” és a „kormányi módok” között tehát közvetlen megfelelést képezne, a két sorozatot megfelelő szabályszerűséggel kapcsolná össze, ennek alapján jelenti ki, hogy „ahol egynek több értelme s több kormányzói tehetsége van mint mindnyájának, oda zsarnoki önkény; hol pedig többekben de még sem mindnyájában rejtezik az értelmi legnagyobb súly, oda megint a képviseleti rendszer; hol végre a közvélemény mindig és minden körülmények közt a legjózanabb vélemény, oda megint a respublica illik legjobban”, „ezért éljen a respublica, a képviseleti rendszer, de még a zsarnoki önkény is, a hová illik”. Azt tartaná célszerűnek (s eszerint állítja minőségi sorba a politikai rendszereket), ha mindenki „legkizáróbblag fogja kormányozni magát a mindenen uralkodó értelemnek körébül”, tehát politikai rendszerek és a társadalmak civilizációs színvonala között szoros kapcsolatot tételez.[11]

Széchenyi a Pesti Hírlap politikai rendszerét, legalábbis amit ő a pár tucat megjelent szám cikkeiből kiszűrt, a nagy nyugat-európai rendszerekkel hasonlította össze, s ebben az összehasonlításban a racionalitás, az értelem nézőpontját érvényesítette. Abból indult ki, hogy „boldog és dicső egyedül ugy lesz nemzet, ha az értelem körébül kormányoztatik, és annál inkább lesz azzá, minél kifejlettebb és tágabb ezen kormányzási köre”. Legideálisabb rendszernek az angolt tartja, mivel az „jobbadán az értelem körébül kormányozza magát”. Az amerikai szövetségi állam természetétől ugyancsak erre való tekintettel szól elismerően: „éppen olly vágásban jár, mint az angol, és ekkép a szívömlengések és képzeleti bábok tévutain nemigen kalandozik; de legtöbbnyire az értelem körébül igazgatja magát”.[12] Ezzel szemben – véleménye szerint – a francia és a német rendszer nem elég sikeres, mert nem hatja át eléggé az értelem: „mind a franczia mind a német faj országlási tekintetben, jóllehet külön színekben s külön árnyéklatokban, még is jobbadán az érzelem és a képzelet körében forog; az angol viszont többnyire az értelemnek és szoros számoknak határai közt”.[13]

Ugyanakkor Széchenyi intellektuális megközelítésében nem szerepel az angol példa feltétlen követésének az ajánlása, az anglománia, mert – ahogyan kifejti – „embert és nemzetet külön jelleménél fogva annyi árnyékoldalaival együtt egészben példaként kitűzni valóságos mánia volna”.[14] Viszont saját útirány kijelöléséhez szükségesnek látta a magyar kifejezéskészlet folyamatos kiegészítését, korszerűsítését, ezt jellemző módon több alkalommal is emlegeti, itt most a „Tatsache”, illetve a „nüchtern” szavak magyarításával próbálkozik, nem feltétlenül szerencsés javaslattal élve (a „lettdolog”, illetve „itlan” kifejezést ajánlja). Abban kétségtelenül igaza van, hogy a politikai jelenségek leírásánál a „tények” ismerete, illetve a „nüchtern” politikai irányt jelölő magyar szó („józan”, „mérsékelt”) szerencsésen egészítik ki a magyar politikai nyelvet.[15]

Abban reménykedett, legalábbis így nyilatkozik, hogy a Pesti Hírlap az általa elgondolt szabályszerűségek szerint halad a reformok útján: „hittem és vártam, hogy a Pesti Hírlap fogna előrelátó épitészként gondosan kidolgozott és egybehangzó terv szerint kimutatni okszerinti »egymásutánt«”.[16] Következtetéseit azonban általa kreált ellentéteket, feszültségeket hordozó fogalompárokra építi fel, melyekben valóságos és eltúlzott elemek egyaránt feltűnnek, olyan vonásokat lát a Pesti Hírlap hasábjain, „mellyben van egy részrül több »emberszeretet«, más részrül több »bors«; egy részrül kevesebb »terv szerinti felfogás«, más részrül szakadatlanabb »veres fonál«; egy részrül kevesebb »uj építmény«, más részrül több »deleatur«-ra vezető »előkészítmény«; egy részrül több »mesterileg festett kép«, más részrül kevesebb »országtudomány«; egy részrül több »seraphi andalgás«, más részrül kevésb »cherubi felfogás«”.[17] Aztán nem kis mértékben e fogalompárokban megjelenített ellentmondásokra hivatkozva jelenti ki, hogy reményei nem váltak valóra, ezért fordul szembe Kossuth irányvonalával.

A Pesti Hírlap szerkesztőjét folyamatosan tervszerűtlenséggel és célszerűtlen hangulatkeltéssel vádolja meg, kijelenti, hogy a „szív-sugta és képzelet-dictálta rögtönzéseket nemcsak czéliránytalanoknak, de lehető legveszedelmesebbeknek tartom”.[18] Nem lehet azonban tagadni, hogy Széchenyi is kétségtelenül ötletszerűen ragad ki néhány vezércikket, melyekről aztán előfeltevés-szerűen állapítja meg, hogy azok „egybehangzás és terv nélküli erőlködések, mint az ömledező szívnek egy kis hiúsággal öszeházasított rögtönzései. – Látnak egy meg nem óvott gyermeket; s megesik rajta szívünk”, aztán a példákat tovább sorolja, „kisdedóvó-intézet”, „hasznos ismeretek terjesztése”, „némi tömlöczöttnek sápadt képe”.[19] Széchenyi végkövetkeztetése pedig a következő: Kossuth nézőpontja megzavarja a reformok fontossági sorrendjét, hiszen így azt éri el, hogy „a hazai pyramis alap nélkül szántszándékkal felfordítva rakassék”,[20] viszont az ő racionális nézőpontja nem fogadja be a szociális feszültségekből kibontakozó politikai mozgalmakat, ugyanakkor viszont számol azzal, hogy „hazai erőművünk szövevényességénél és időnknek általánosan helytelen elosztásánál fogva” szigorú korlátok közé van szorítva.[21]

Széchenyi azonban itt nem áll meg, a kifogásolt köröket újakkal egészíti ki, melyek már sokkal nagyobb jelentőséggel és hatással bírnak. Kossuthot a birtokosok és a „felsőbbség” gyanúba hozásával, gyűlöletessé tételével vádolja meg, és valószínűsíti, hogy a szerkesztő olyan irányba sodródik majd, mint egykor „a franczia forradalom hősei”. Azt állítja, hogy a Pesti Hírlapban „szívtelen gazdákrul, a nagyoknak ördögi szívérül, a hatóságok undok restségérül” írnak, miként az a fiatal író, aki ezen az úton haladva „rögtön testestül Lamennais apródjává lesz”, s talán átgondolatlanul, de ilyen szellem hatja át e lap vezércikkeit: „nem egy, de szinte minden vezérczikkében fordul elő ilyes anathema a birtok ellen”.[22] Széchenyi a vagyoni különbségeket a polgári társadalmi modell velejárójának tartja: „Nyomor és inség az emberi nemet mindig fogja nyomni, s a tökélyesedés bármily progressiv lépcsőjén fejlődjék is ki léte, addig míg él, míg e földet lakja, egyesnek mint népnek boldogsági köre határozott leend.” Megoldást Jeremy Bentham filozófiájából emel be, amikor arra utal, hogy „feloldandó országtudományi csomó tehát mindig csak az marad, hogy a lehető legnagyobb szám legyen boldog, és a köz szerencsének fő summája legyen a lehető legnagyobb”.[23]

Széchenyi A Kelet Népében megközelítőleg egyharmadnyi terjedelemben foglalkozik a Pesti Hírlap társadalmi egyenlőtlenségekkel foglalkozó néhány cikkével. Hosszabb vagy rövidebb idézetek sorakoznak művében: „Látnak bús koldust és megesik rajta szívük, a mellette csinos hintóban vigan elhajtó ellen viszont keserüség támad bennük; s volna hatalmukban […] elvennék ettül az ő felfogásuk szerint […] a »feleslegest« és adnák az emberiség szent ügyének nevében az ügyefogyottnak”.[24] Később, „Holt testet lelnek az utczán […] szemük rögtön könnyekbe borul”,[25] majd „Huszonötöt kap egy szerencsétlen […] a rabok mondom nyernék a czifra öltözetet, s alkalmasint a poroszlók a huszonötöt.”[26] Ezek a beállítások Széchenyi szerint  a polgárosodás ügyét rossz irányba tolják el, így tehát „a Pesti Hírlap nem egyéb, mint egy nagy revolutioi syllogismus, mert nem az értelemhez de az érzelemhez szól”.[27]

Fontos azt megjelölni, hogy Széchenyi félti a Pesti Hírlap által körülírt hangulatban a magyar liberalizmus központi fogalmának, az érdekegyesítésnek[28] az érvényesülését, értéknek tekinti a szorgalmat, illetve az ehhez kapcsolódó tőkegyűjtést, ezzel összefüggésben hibáztatja – egyébként aligha kellő indokkal – a Pesti Hírlapban megnyilvánuló „tactikát”, amely „hazánk állását és körülményeit nem fogja fel magasb szempontbul, szövevényes körülményeinkbe korántsem hat elég mélyen be, de e helyett teli a legsajnosb csalképzetekkel, és egyedül pillanati felhevülés és rosszul értett, irgalom-okozta ide oda kapkodással, nem olvasztja hazánk százezer kis érdekeit egy nagy nemzeti érdekbe össze, de inkább azokat élükkel egymás ellen állítva, a kicsinyeket a nagyok, a szegényeket a gazdagok, a resteket az iparkodók ellen feluszítja”.[29]

Azt azonban nem állíthatjuk, hogy a szigorú végkövetkeztetés megjelölésekor bizonyos szempontokat nem mérlegelt Széchenyi. Utal például arra, hogy élete „tavaszán” Schiller Ideálja „melegíté” vágyait, amikor megfogadta, „nem lesz sem szegény, sem koldus”, és úgy emlékszik, hogy ebben az időben „megrögzött republicanus” volt.[30] Élete második szakaszában, mondhatnánk felnőtt korában viszont „a mindennapi száraz factum kegyetlenül szétpattantá az illyféle gyönyörű szívábrándok bármilly édeni, de még is nem egyéb mint csak gyermek – vagy nyavalgó képzeletben létező szappanbuborékait”. Életének ebben a korszakában arra a következtetésre jutott, hogy „az emberi dolgok nem mehetnek olly tövistelen, olly simán, mint azt a jó szív óhajtaná, de még is jóval tövistelenebben és simábban mennek, mit meg kellett ismernem, mint ha azok a szívömlendezők és a mindenkit szerencsésé tevők felfogása szerint forognának”. Így bevallja, ekkor értette meg, hogy „érzelmi kiömlések csak költészetre vagy mások mystificatiojára valók, de kormányzásra vagy abbai avatkozásra éppen nem”.[31]

A Pesti Hírlapra és annak szerkesztőjére vonatkozó bírálatok A Kelet Népében még hosszan ismétlődnek, ám a lényegük ugyanaz: „a szívandalgások és szívsugalások azon örvényébül, melyben ki kering, sem vezérnek, sem ország­embernek nem való”.[32] Figyelemre méltó, hogy ezzel szemben Széchenyi is összefoglalja saját programját, melynek lényege az erők központosítása, így nem meglepő, hogy az annak jelképéül szánt Buda és Pest megerősítése és fejlesztése kerül terveinek az élére. Ezután a felsorolásban már első műveiben is alaposan taglalt hármas egység következik, az ősiség eltörlése, és azzal összefüggésben a biztos, polgári tulajdon és hitel, vagyis a kapitalizmus alapját képező polgári vagyon. Ide kapcsolódik még kedvenc terve a közlekedés modernizációjáról, majd pedig a tőkepiac központi tényezőjének, a nemzeti banknak a megalapítása. Szó esik még a köznevelés fontosságáról és a különféle személyes és közösségi kezdeményezéseket támogató társulatokról.[33]

Ismert átalakulási tervét, a fokozatosság elvét látjuk itt megjelenni, miszerint az első lépések révén lassan „tágul az általános politikai lét”[34] – a történeti alkotmány bővítése, vagyis a hagyományelvűség útján haladjunk előre, tehát „az alkotmánynak mindenkire terjesztése mozdítassék elő lehető legsebesebben, mi természetszerint nem eszközöltetik »túlhajtás«, hanem egyedül azon lépcsőzet által, melly aristocratiai létünknél fogva az alkotmányban s nem az alkotmányon kün fekszik”.[35] Továbbá kezdetben csak olyan tervekre kerítsünk sort, melyek „egészen tőlünk függenek”, és majd innen lehet tovább lépni.[36]

Széchenyi folyamatosan értelmezte a politikai fogalmakat, jól megértette és felhasználta jelenségek körülírása során,[37] A Kelet Népe fogalmi hálójának középpontjába a liberalizmust állította. A liberalizmus értelmezését a rendies szemlélettel történő szembeállításból bontakoztatta ki, és a történetet egy „derék ügyész”, egy „jó öreg Verbőczianus” ismerősével lezajlott beszélgetés ismertetésével kezdte el, melynek keretében számos liberálisokat illető rágalom hangzott el, ezeket megmosolyogva elutasította, a hangsúlyt azonban a csoportosuláson belüli különbségekre helyezte. Ebben önmagát más liberális ányalattól megkülönböztetve „közepes”, középen álló pozícióba helyezte, mely értelmezése szerint azt jelentette, hogy együttműködést ajánl annak a kormánynak, mely „őszintén nyújt kezet nemzeti s alkotmányos fölemelkedésünkre”, azt is kijelentette azonban, hogy ellenkező esetben az „oppositio tagja vagyok, de tisztelő megbecsüléssel mindig” a „dynastiánk” tagjai iránt, és ez utóbbit „okszerinti de illendő ellenzés”-nek is elnevezi. Ezzel a mozdulattal viszont már Kossuth és körétől is elhatárolta magát: „Nekem sem a sárga-fekete lobogó nem kell, de ugyan a franczia propaganda büze sem tetszik; és illy értelemben »közepes« voltam, vagyok és leszek is, habár a lehető legnagyobb singularisban is”.[38]

Bonyolult politikai pozícióval állunk itt szemben, melynek összetettsége még jobban megmutatkozik, ha közelebb lépünk a program egy-egy részletéhez. Maga Széchenyi is érzi ezt, így néhány fontos reformtényező esetében igyekszik világos határvonalakat húzni. Az adózás ügyét a rendi világ nehezen tudta feldolgozni, ebben Széchenyi úgy próbál rendet vágni, hogy a feltétel nélküli adózás mellé áll. Bejelenti, hogy kész „minden köz terhekben részt venni […] nem bizonyos terhekben egyedül, mint például a házi pénztár viselésében, hanem kivétel nélkül minden lehető terhekben, s nem szabad ajánlkozásként egyedül, de törvényes kötelességileg”. Itt most attól a hagyományelvű, a történeti alkotmányban is rögzített szabadságjogokat továbbfejlesztő reformer csoporttól határolja el magát, amely „az adónak mire fordítását” ellenőrizni óhajtja, s erre történő hivatkozással halogatja az adómentességről való lemondását. Bízik (vagy legalábbis igyekszik bízni) a birodalmi kormányban, ezért a hagyományelvű érvelést „nem-fizetési ürügynek” tartja, és kijelenti, hogy ilyen „olcsón sőt »ingyen« én legalább nem kivánom megvásárolni vagy inkább bitorlani a liberalitas szinét”.[39]

Talán még ennél is összetettebb a jobbágyreform és vele összefüggésben a polgári földtulajdon megteremtésének gondolatsora, mely persze Széchenyi szerint is „köz polgárosodásunk legérdekesb themái” közé tartozik. Véleménye szerint azonban a Pesti Hírlap szerkesztője ezt sem kezelte „illő modor szerint”, főként azt fájlalja, hogy a lap egyik cikke szerint az 1840-es évek elején Magyarországon egy nemtelen személy nem szerezhet polgári vagyont.[40] Ellenvéleményéből megismerhető a jobbágyfelszabadítás módozatairól[41] megformálódott álláspontja, illetve általánosabb értelemben a polgári vagyon kialakulásáról vallott felfogása. Láthatóan elégedett az 1840-ben elfogadott örökváltságtörvénnyel: „a legutolsó országgyülés óta – 1839/40 9-t.cz. 7-dik §-a – mindenki szerezhet urbéri ingatlant Magyarországban”, sőt az ő értelmezése szerint annak továbbfejlesztése, vagyis az ősiség eltörlése is közel van: „már csak hajszálon függ az ősiség, és bizonyára nem sokára le is szakad”, kivéve, ha „szívandalgók” „túlhajtják a dolgot” és esetleg „jacobinus sapkát vonnak hegyibe”, s akkor mindenki szerezhet „hamar allodiumot” is.[42]

Azt ajánja, hogy aki a vagyonszerzés útjára lép, tartózkodjon a szélsőséges normáktól, ne hallgasson „a szívandalgókra”, az egyenlőségeszme hirdetőire, másrészt ezen a téren értelmezi a történeti múlt szerepét is, és azt javasolja – miközben a polgári tulajdonszerzés útjáról-módjáról gondolkodik –, senki ne forduljon feltétlenül a múlt felé, „ne is keressen elavult adatokat a codexben, mert hiszen az már nem szükséges, minthogy a közös haszonnak argumentuma már győzött, és kár azt gyengébekkel beködözni s betömkelegezni; de keressen inkább pénzecskét zsebében, és másokat felingerlő praedicatiok helyett vásároljon urbéri telket s majd hamar allodiumot”.[43]

Végeredményben Széchenyi a polgári vagyonképződés nyitottabb, a szabad versenyt is beépítő („»ingyen« elosztani a hazát és minden szerzeményt, a sült galambot váró tunya, tudatlan, hóbortos st. eff. szinezetűek közt egyenlőn, soha nem vala senkinek is szándoka”)[44] az állami beavatkozást kevéssé igénylő változatát támogatta (azokat az elemeket használjuk, melyek „egészen tőlünk függenek”[45]), ezért nem értett egyet a reformgondolkodás 1840-es évek elején kibontakozó újabb vonulataival, tehát nem értett egyet a liberalizmus irányzatokra történő tagolódásával, benne azokkal a mozgalomszerűen szerveződő vonulatokkal, melyek felfogása szerinti racionálisan átgondolt és megszervezett reformátalakulásban a társadalom kevessé kiszámítható önmozgásának nagyobb szerepet biztosítottak volna.

 

Jegyzetek:

 


[1] Uő.: A Kelet Népe, i. m. 115.

[2] Uo. 119–120.

[3] Uo. 131.

[4] Uo. 106.

[5] Uo. 107.

[6] Uo. 106., illetve 60.

[7] Uo. 142–143.

[8] F. Bacon: Novum Organum, i. m. 11–13., 24., 59., 66.

[9] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 146–147.

[10] Uo. 144–145.

[11] Uo. 150–151.

[12] Uo. 152–153.

[13] Uo. 156.

[14] Uo. 157–158.

[15] Uo. 153., 155.

[16] Uo. 158.

[17] Uo. 207.

[18] Uo. 160.

[19] Uo. 166.

[20] Uo. 169.

[21] Uo. 162.

[22] Uo. 185–196.

[23]    J. Bentham: Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás alapelveibe. In Brit moralisták a XVIII. században (jegyz. Márkus György, utószó Ludassy Mária). Gondolat, 1977, Bp., 682.

[24] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 197.

[25] Uo. 200.

[26] Uo. 201.

[27] Uo. 205–207.

[28] E fogalomnak a magyar politikai gondolkodásban van múltja: Kecskeméti Károly: Magyar liberalizmus, 1790–1848. Argumentum, 2008, Bp., 71–75.

[29] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 208.

[30] Uo. 202.

[31] Uo. 203–204.

[32] Uo. 227.

[33] Uo. 305–308.

[34] Uo. 309.

[35] Uo. 305.

[36] Uo. 311.

[37] A fogalomtörténet módszeréről és funkciójáról: R. Koselleck: Az elmúlt idő. 2003, Bp., Uő: Begriffsgeschichten (összeállította Ulrike Spree, Willibald Steinmetz). 2006, Frankfurt am Main.

[38] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 295–298.

[39] Uo. 299–300.

[40] Uo. 301.

[41]    A telektulajdon és a jobbágyfelszabadítás problematikájáról: Szabó István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában. Értekezések a történeti tudományok köréből. XXVI. k. 4. sz; Varga J.: A telektulajdon a feudalizmus utolsó századaiban. Történelmi Szemle, 1964. 2. sz. 378–388.; uő: A  jobbágyi földbirtoklás tipusai és problémái, 1767–1849. 1967, Bp.

[42] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 301–302.

[43] Uo. 302.

[44] Uo.

[45] Uo. 311.



« vissza