Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A kő nem hazudik – Gondolatok Ámmer Gergő szobrai kapcsán

Ámmer Gergő szobrai különös művészi világba visznek bennünket. Évtizedek óta nem láttam példáját, hogy fiatal szobrász a klasszikusokon nevelkedett technikával, gondosan megmunkált groteszk portrékkal induljon pályáján. Kemény andezitkőből faragott, heves érzések és indulatok torzította fejek sereglenek körénk a kiállítás két termében, mintha egy középkori haláltánc vagy Brueghel erkölcsi példázatainak figurái fordulnának felénk némán, félelmetes grimaszokkal. Vagy mintha zárt elmeosztályba tévedtünk volna. Egyikük nyelvét ölti ránk, a másik elnéz a magasba, a harmadik és a negyedik magába fordul – egyikük legörbült szájsarokkal –, az ötödik behunyt szemmel üvölt, a hatodik arca felpuffadt, orrából tamponok lógnak ki. Szóval a szenvedő embernek ezek az arcai nagyon maiak – vagy nagyon régiek. Semmiképpen sem ismerősek a közelmúlt kiállításaiból.

Az edzett műértő, miután összeszedte gondolatait a nem mindennapos élmény hatása nyomán, szoboremlékek közt kutat párhuzamokért. Közeli példát nemigen talál, legfeljebb fél századosat, vagy mint idéztem, fél évezredeset. A magam életében kutatva, éppen ötvenöt éve fordult elő velem, hogy Borbás Tibi, első művészbarátom műtermébe lépve egy nap, groteszk portrészobor üdvözölt. Egy csúnya lány képzelt arcmása, melyen valószínűtlenül vastag keretes szemüveg uralkodott a hátracsapott homlok és haj alatt. A gipszfejet Tibor színesre is festette, a bronzpatinát idéző, de rajta túllépő erős hideg zöld színre. Oldalról figyelt rám somolyogva Tibor, élvezte a hatást, az arcomról leolvasható meglepetést. Huszonegy éves koromban a fejemben keringő-kavargó és még sokáig leíratlan maradó verssorok nem a szatíra és a karikatúra műnemei felé igyekeztek. Megvontam a vállamat tanácstalanul, Tibor pedig csak mosolygott. Ő sem mondott semmit, talán csak a portré nevét, amelyet mulatságból adományozott neki. Talán Hildának nevezte el, egyértelműen a groteszk világába utalva őt. Hilda aztán állandó lakó lett Tibor Himfy utcai szuterén műtermének egyik polcán, s onnan bámult rám üres tekintettel gyakori látogatásaimon.

Borbás Tibor műtermének emlékét Ámmer Gergő szobrainak egy másik csoportja is felidézi bennem. A direkt öntésű, s utólag megmunkált gipszszobrok fiatalabb műfaja. A gipszöntvény átfaragása felszabadultabb munka a kő vésésénél, írja szobrairól gondolkodva Ámmer Gergő. Ő Rodin gipsz-asszamblázsainak inspirációjára hivatkozik – de Borbás Tibor és más nemzedéktársaim is kísérletezni kezdtek gipszöntvényekkel a ’60-as évek közepén, mert érdességeik, rezdülésekre érzékeny pontosságuk és törékenységük eltalált életérzésünkhöz azokban az években: visszaemlékszem Jovánovics György és Melocco Miklós egy-egy darabjára, amelyek valahogyan ezoterikus jelentéseket is sugároztak, szemben a hiperrealizmusban hamarosan elterjedő személytelen másolatokkal. Fontosak ezek az „átfaragott” gipszszobrok is Ámmer Gergő munkásságában, mert nemcsak a mesterségnek, hanem a szellemiségnek is ellenpontját adják, s ennek jelentőségéhez majd még visszatérek.

Fél évszázad említett szobrászati élményei számomra fontosak voltak s maradnak, s éppen ezek is készítettek fel arra, hogy a harmincadik évében járó Ámmer Gergő munkáit se csupán kuriózumnak tekintsem.

A társművészetektől rengeteget tanulhat a művész. Költőként én, a nagy művek hallgatásának folyton megújuló ajándékán túl, a nagy szerkezetek időbeli tagolását tanultam meg a zenétől, és a strukturálás más horizontális és vertikális lehetőségeit is. A szobrászattól, a szobrászoktól pedig az anyaggal való együttélés módozatait – mert ez erősített meg abban, hogy nekem, a költőnek is van kézművesként formálható-faragható anyagom: a nyelv, amelyet költőtársaim közül kevés tisztel meg anyag-természetéhez illőn is. A költő, az író könnyen csapdájába esik a nyelv csalóka elvontságának, látszólag önfeledt hétköznapiságának. Mintha oly könnyen érkezne a hiteles szó! Amikor látom, mint változtat meg egy szobrot egyetlen kis simítás az agyagon vagy a gipszen, jobban átérzem azt is, hogy minden szónak súlya van, kell legyen, a versben, az esszében.

E vonzódásomról beszél a szorosabb-lazább kapcsolatok sora, amelyek szobrászokhoz és a szobrászathoz fűztek életem során személyesen is. Mindenekelőtt ott volt ötvös-szobrász Laci öcsém, aki nemcsak a fémekkel ismertetett meg, de utolsó alkotókorszakában spirituálissá légiesült nagy kompozíciókban mutatta meg, hogy a leszolgált, kidobott kéziszerszám vagy gépalkatrész a szobrászat metamorfózisában milyen szépséget és jelentést viselhet magában. De ott voltak a kőszobrászok is: Farkas Ádám, Péterfy László – és Szervátiusz Tibor, aki bronzban is alkotott néhány lélegzetállító művet. Ott van Ámmer Gergő mesterei közül barátom, Kő Pál is. S nem utolsósorban feleségem, Ika, aki a Szépművészeti Múzeum Modern Gyűjteményének volt kurátora két évtizeden át.

Így hát, megismerkedve Ámmer Gergő szobraival, rögtön megéreztem bennük, hogy komoly művészi vállalkozás tanúságai. Mások, mint amit említett barátaim csináltak meg életműveikben – ha vannak is kapcsolódási pontok. A fő kapocs velük a szobrászat ősi technikáinak, a kézművességnek szeretete. Ami furcsa módon nem olyan magától értetődő ma, a szobrászatnak a modernizmussal kezdődött s a posztmodernbe átfutott korszakának végén.

De van valami más, újszerű is Ámmer Gergő szellemiségében, amire érdemes felfigyelni – hiszen mint minden komoly alkotótevékenység, üzen nekünk valami újat a korról és a kornak, amelyben mi mindnyájan élünk, fiatalok és idősek. Más szóval, hiteles, érvényes választ ad életünk egy mozzanatára, amit esetleg nem vettünk még észre. Természetesen mindemögött ott áll egy nem mindennapian érzékeny ember, egy alkotó, aki rendkívüli feszültségeket él át személyisége és sorsa jóvoltából. E feszültségek erejét nemcsak a szobrokban kifejeződő indulatok tanúsítják, hanem az a hatalmas energia is, amelyet a legkeményebb és olykor igen akaratos kövek szobrászi megmunkálása kíván meg tőle. Egy kedvelt meghatározás szerint a tehetség útjának legnélkülözhetetlenebb tartozéka az energia. A teremtő életerő, amely egy személyiségben megtalálta eszményi megnyilvánulási lehetőségét.

Ámmer Gergőben itt munkál ez a teremtő életerő, mégpedig tizenéves kora óta – ezért választott saját utat, a nehezebbiket. Ezért ment el évekre kőfaragónak az egyetemi képzés megkezdése előtt: mert észrevette, hogy a fősodor, s az abba eső képzés is, mint mindenben, félrevezetheti, és tegnapi válaszokat ad mai kihívásokra.

Ebben az egyéni útválasztásban benne van kimondatlanul is annak érzete, hogy éppen napjainkban zárult, zárul be egy nagy kör, egy hat-hét évtizedes korszaka a művészetnek – a modernizmus harmadik hulláma és a posztmodern évtizedei. A modernizmus nagy invenciói beépültek az örökké megújuló nagy tradícióba, a posztmodernizmus gegjeit, kommentár-művészetének tömegét viszont el kell – el lehet – felejteni. Az akciók, a happeningek és a koncept art kifulladtak, már nem jelentenek semmit a ma pályáját kezdő és jó ösztönű művésznek. Az önreflexív művészetnek, a művészet esztétikai segédtudományként való művelésének vége, ha hozzátesznek is tanulságai valamit ahhoz a képhez, amelyben korunkat, az atlanti kultúra egyik nagy válságát éljük meg.

Az elmúlt két év eseményei a világban s a művészetben, az én olvasatomban egy út végét is jelzik, a maguk körében forgó problematikákét – amelyek nem hagyják örökségül új kezdetek lehetőségét. Egy konstelláció felbomlott most, és új konstelláció van alakulóban. A barbárok képletesen szólva is a kapuink előtt állnak, és megújulásért vissza kell térnünk az eredetekhez, életadó erekhez.

Merőben más gondolatokat, más művészi anyagokat és új szakmai megoldásokat kell tehát keresni. Meglehet, nagyon régieket. Mint annyiszor a kultúrák története során, az új felé a legősibb hagyomány nyitja meg az utat. Ámmer Gergő azokat a lassan kibontakozó válaszokat keresi, innen és túl a mai akadémián, amelyeket a kövek adnak a véső kitartó, konok kérdezése nyomán. Időtlen műveikben a kövek ősi ismerői, az egyiptomi és mezopotámiai elődök útmutatásával indult el Ámmer Gergő, segítségül véve olykor korszerűen és stílszerűen mai megmunkálógépeket is. Közben kitekintve a pop art utolsó mesterére is, Jeff Koonsra, hogy megértse, mi is az, ami most majd véget ér, és az art decóhoz is húzó Boldi szobraira, ha kevésbé radikális szobrászi megoldásokat keres korunk számára.

A kő nem hazudik, a véső nem kereshet könnyebb utat. Sokszorosan visszatéríti a reá fordított szeretetet, és felbátorítja a művészt, hogy közvetítse a mának is üzeneteit. Bátorítja a kő a művészt, hogy legyen hű e látszólag monoton munka kontemplációjának üzeneteihez, a lelki kérdésekhez, amelyekre választ kapott fáradhatatlanul pengő vésője nyomán.

Ezek a válaszok azt mondják, hogy a korszerűség mindennapi eszközeinek védelméből kilépett tradicionális ember ma a közöny hideg poklát és a kegyetlenség tisztítótüzét kell megjárja, és el kell küldenie kőbe vésett üzeneteit a fájdalomról, a meggyalázott érzelmekről. Ezt az üzenetet teszi még erősebbé, hogy az archaikus fejek modelljéül Ámmer Gergő önmagát teszi meg. Ezek az új archaikus és torz fejek nem fáraók és főpapok képmásai a Pergamon Múzeumból, hanem a mai ember megalázottságának olyan poklaiból küldenek üzenetet, melyeknek igazi modelljei az elmegyógyintézetek zárt osztályaiban szenvednek. Ott, ahova próbáljuk elzárni, groteszkként, karikatúraként, saját személyes poklainkat. A kő vésése olyan végső, régi útja a művésznek, mint a költőé a ballada: archaikus és mai a maga monumentálisan megformált veszteségeiben és megigazulásaiban. A kő hoz most hiteles üzenetet a lélek titkos régióiból, a véső és a kalapács csattanásai, a reszelő sírása – ami mellett semmivé foszlanak a zsebtelefon üzenetei, a lájkolás és twitter-üzenetek csirke-csipogásai.

De lelkünk mélyebb régióiban ott lakozik a szépség is, az életadó – és körülöttünk is felfénylik rejtett, igénytelennek tetsző momentumokban. A Judit-torzó hasának szépségében felvillan a másik lélek, a társ kívánásának üzenete, Érosz lelki csodája a testben. A holofernészkedés értelmetlen, hirdeti a tálcán – egy tűzcsap tetején – Ámmer Gergő egyik alteregójának levágott feje. Mint ahogy Madonna-arcra bukkanhatunk egy metró-mozgólépcső szürke szalagján olykor, túlélődzsekiben. Ámmer Gergő észreveszi ezeket a rejtett hétköznapi jelenéseket is, és a korszerűen semmilyen öltözékeket lefejtve róluk, a Nő és a Szűz isteni sugárzását adja nekünk át, mint a középkori katedrális-szobrok. Mindezt, mindkét szobrot, megdolgozott direkt gipszöntvényből. Judit hasa és Mária arca mind örök és valódi, mai, itteni. Ámmer Gergő a gipsz anyagát és technikáját ezeknek az üzeneteknek a kibontásához hívja segítségül.

Mesterségének másik végletén, ősi hivatásához híven, így egyenlíti ki a Rosszat a Jóval, megváltva önmagát. Így valósul meg a művészet, a test és a lélek teljessége.



« vissza