Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A történelmi fogalmak és Mester Miklós életútja

"A fogalmak kérdése központi kérdés, különösen egy diktatúra árnyékában. A totális diktatúrák természete ugyanis, hogy a hatalmi mechanizmusaik működtetésében igen fontos teret kapnak bizonyos fogalmak, és nem csupán a tudományos értekezésekben, hanem a hétköznapi életben, a hétköznapi terrorban."

Bibó István 1945-ben A magyar demokrácia válsága címen megjelent tanulmánya a korszak írásai közül talán az egyik legtöbbet elemzett munka. E dolgozatban nem kívánok csatlakozni az elemzők táborához, csupán segítségül hívom ezt a véleményem szerint nagyon fontos írást ahhoz, hogy Bibó gondolkodásának napjainkban is megszívlelendő sajátosságára hívjam fel a figyelmet. Bibó tanulmányának sorai között megbújik egy olyan szemlélet, mégpedig a fogalmaknak az igen árnyalt használata, aminek a konzekvenciáit érdemes végiggondolni. A dolgok közepébe vágva idézem Bibó A fasizmus és a reakció elleni harc válsága című fejezetben írt szavait: „A hitleri agressziónak éppen az volt az egyik legnagyobb segítője, hogy a fasizmus bizonyos jelszavaira, anélkül, hogy gyökerestül fasisztákká váltak volna, komoly középosztályi, értelmiségi, kispolgári, sőt proletár rétegek reagáltak. A politikai fejlődésünk elferdülése folytán a fasizmus oldalára rengeteg szociális feszítőerő és reformszándék szorult, és rengeteg olyan rossz judíciumú, de jó szándékú elem került, amely a reakciótól való utálatában inkább együtt haladt bizonyos pontig a forradalomnak a fasizmusban megtestesült torz formáival, mintsem a feudális reakció valamilyen formáját válassza. Annál is inkább, mert Magyarországon huszonöt év alatt a tiszta baloldaliság teljes emberi és politikai vesztegzár alatt volt, s a fórumon zajló politikai küzdelmek 1920–1945 között a reakció és a fasizmus egymás közötti harcai voltak. Nem kevésbé reagáltak ezek a rétegek a fasizmus ‚szociális’ tartalma mellett annak ‚nemzeti’ tartalmára. Reagáltak mindenekelőtt azon a különleges mérgező közegen keresztül, melyet Magyarország megcsonkítása jelentett. […] E rétegek tekintélyes része, még ha kimondottan idegenkedett is a fasizmustól, Magyarország területi igényei miatt egészen 1944. október 15-ig nem tudta átlátni a német győzelem óriási veszélyeit, s csak akkor és utóbb érte őket ebben a beállításukban óriási megrázkódtatás, s csak a Budapestet rommá védelmező s a Duna-hidakat felrobbantó németekkel szemben kezdték sejteni – későn –, hogy itt valahol eltévesztették a helyes utat.”[1]

1945-ben, amikor egy év alig telt el a német megszállás óta, és amikor e német megszállás időszakában történtek jelentik a következő épülőfélben lévő diktatúra hivatkozási pontját, a „reakciós” vagy a „fasiszta” értelmezése, illetve félreértelmezése hatalmi kérdés: megszabja, hogy milyen széles lesz az a kör, amely a fasisztának való bélyegzettség okán kiszorítható lesz a hatalomból. Bibó István ebben a történelmi pillanatban mer belefogni e fogalmak elemzésébe. Megállapításai helyenként megdöbbentően merészek és őszinték, mert pontosan a fogalmakkal való operálás hatalomtechnikai törvényszerűségeire mutatnak rá. Egy helyen így fogalmaz: „Az az eljárás, mely könnyített a kisnyilasokon, viszont szigorú volt a konzervatív nem nyilasokkal szemben, a legnagyobb mértékben gyanút keltett a tekintetben, hogy itt nem nagylelkűségről, hanem csupán céltudatos hatalmi politikai akcióról van szó[2], máshol: „A kommunista párt jelenlegi irányvonala fenntartás nélkül demokratikus alapokra helyezkedett. […] Csakhogy vannak dolgok, amiket nem elég leszögezni. […] Van a problémáknak egy bizonyos beállítása, melyet a kommunisták megszoktak, melyet azonban egy demokratikus, koalíciós rendszerben nem lehet alkalmazni.[3]

Az a feszültség, ami Bibó István fogalmai és az épülőfélben lévő diktatúra fogalomhasználatának „módszere” között megbújik, a „fogalomhasználat válságáról” is szól. Az ő esetében ugyanis nem a fogalmak írják a történelmet, hanem éppen fordítva; a történelmi események fényében értelmeződik a fogalom. Ez nem csupán „tudománytechnikai” vagy „szövegelemzési” kérdés, ez messze túlmutat a tudomány határain.

A fogalmak kérdése központi kérdés, különösen egy diktatúra árnyékában. A totális diktatúrák természete ugyanis, hogy a hatalmi mechanizmusaik működtetésében igen fontos teret kapnak bizonyos fogalmak, és nem csupán a tudományos értekezésekben, hanem a hétköznapi életben, a hétköznapi terrorban. Gondoljunk az árja–zsidó fogalompárra, vagy a fasiszta, reakciós, kulák, osztályidegen, haladó értelmiségi fogalmakra. Besorolva lenni egyik vagy másik kategóriába élet-halál kérdése. A megtorlások, a jutalmazások, a fontos politikai és társadalmi változások a diktatúra által meghatározott fogalmak jegyében zajlanak. Harc a reakciósok ellen, a kulákok ellen, vagy kéz a kézben a haladó értelmiséggel.

A diktatúra egzisztenciális téttel bíró fogalomhasználatának fő jellemvonása, hogy az értelmezés merőben önkényes. Hogy mit értünk osztályidegen alatt, kulák alatt, azt nem lehet egzakt módon meghatározni. Bibó István szavaival élve „Nem szabnak a fogalmaknak ésszerű és tárgyilag megfogható határt.” Nem a szűkítés, hanem a fogalom alá tartozók körének „az igények” szerinti tágítása a cél. Hogy kik tartoznak egy fogalom alá, nem körvonalazódik mélyrehatóan, az viszont már igen, hogy egy fogalom alá besorolva lenni milyen következményekkel jár, milyen történelmi bűnökért, illetve érdemekért jelent „felelősségvállalási kötelezettséget”, hogy az adott kategóriához tartozónak milyen elbírálásban kell részesülnie, mi a társadalmi feladata és helye a diktatúra rendszerében. A diktatúra nem személyekkel, konkrét eseményekkel áll kapcsolatban, hanem fogalmakkal és eszmékkel, nem konkrét történésekben gondolkodik, hanem azok saját maga által meghatározott értelmezésével.

Milyen alternatívát jelent ezzel szemben Bibó István gondolkodása? Hadd idézek néhány sort ennek megvilágítására: „A rendőrségi túlkapások ügyében közkeletű replika, hogy történelmi időket élünk, és ilyenkor egyéni sérelmek nem olyan fontosak. Ez történelmi távlatban lehet igaz, de az eseményeken belül élő ember erre nem hivatkozhatik. Aki benne él egy konkrét felelősségben, annak, ha arról hall, hogy a maga felelőssége körében igazságtalanság és embertelen szenvedés történik, nincs joga a történelemre és forradalmi időkre hivatkozni, hanem az a dolga, hogy odarohanjon és orvosoljon.”[4]

Bibó értékrendjében nincs kollektív felelősségvállalás, kollektív felelősségre vonás, és kollektív felmentés sincs, csak egyéni elbírálás létezik. Ebben az egyéni elbírálásban is léteznek persze elvek, ideológiák és fogalmak, hiszen ezek nélkül nem tudnánk gondolkodni. De nála e fogalmak a gondolkodás és a mérlegelés végkövetkeztetéseit nem irányozzák elő. A fogalmai nem determinálnak, hanem értelmeznek. Nem születésüktől fogva elvetemült reakciósokkal, fasisztákkal, kommunistákkal állunk szemben, hanem az események bonyolult történelmi és lélektani összefüggéseivel. Ennek köszönhető, hogy eszmefuttatásai során nem az „igaza van, vagy nincs igaza” kérdése merül fel, hanem olyan mindenképpen megszívlelendő megközelítésekkel találkozunk, amelyek újabb megközelítések, árnyalatok kibontására ösztönöznek.

Történetírásunk sok szempontból cipeli még magával a totális diktatúrák örökségét, olykor alig észrevehető beidegződésekben. Ez tükröződik a történelmi fogalmak használatában is. Az önkényesség és a fogalmakkal való olyan mérvű visszaélés, mint ahogy ez a fasizmus vagy a kommunizmus időszakában volt általános, szerencsére mára már nem jellemző, de az a megbélyegző fogalomhasználat, ami 40-50 évig meghatározó volt, nem egy esetben rásüti a bélyegét tudományos értekezésekre, sőt történelmi korszakok értelmezésére is. Amíg a gondolkodásunk nem tud szabadulni ezektől a kényszerektől, addig a magyar történelem számos aspektusa érthetetlen és értelmezhetetlen marad, ugyanis a mereven kezelt fogalmi kategóriák alkalmatlanok arra, hogy a jelenségeket kellő mélységben és árnyaltsággal mutassák be. Különösen kényes korszak ebből a szempontból a Bibó István által is elemzett Horthy-korszak és a német megszállás időszaka.

A továbbiakban Mester Miklós tevékenységének bemutatásával, Bibó István gondolatait is alátámasztó példával kívánok rámutatni arra, hogy számos esetben a történelemtudomány kategorikus fogalomrendszere mögött, mint például a fasiszta vagy antifasiszta, jobboldali vagy baloldali, milyen bonyolult összefüggések hálózata rejlik.

Mester Miklóst 1939-ben a kormányzó párt képviselőjévé választják, majd a kormánypártból kiválva párthíve lesz „a hitleri német birodalomhoz való teljes elköteleződést hirdető, előkészítő Imrédynek”[5], 1944-ben pedig a Sztójay- (e kormány minden tagját háborús bűnösnek minősítették Mester Miklós kivételével), majd a Lakatos-kormány vallás- és közoktatási államtitkára. Lexikonszerű életrajza egy erősen németbarát és „reakciós” politikus körvonalait sejtetik. Az általa adott kommentárokban ezek az adatok azonban új értelmet nyernek.[6]

Mester Miklós 1906-ban született, az Udvarhely megyei Rugonfalván, református családban. Szülei húsz hold földön gazdálkodtak, és ez lehetővé tette számukra, hogy fiukat taníttassák. Az egyetemi tanulmányait 1925-ben a budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen kezdte meg, de érdeklődése inkább a történelemtudományok felé orientálta. 1937-ben Jancsó Benedek[7] tanítványaként történészként doktorált. Doktori munkájában az erdélyi autonómia mellett állt ki, szakítva a kor hivatalos nagyrevíziós gondolatával. Az 1936-ban Autonóm Erdély[8] címen megjelent könyvében, a mottóul választott József Attila Dunánál című verse szelleméhez hűen, nyíltan állást foglal az együtt élő dunai népek nemzeti, nemzetiségi egyenjogúsága mellett. A könyve mind az erdélyi magyar, mind az erdélyi román és szász vezető körökben kedvező visszhangra talált. Itthon is komoly elismeréseket kapott, Braun Róberttel például, a Huszadik Század című folyóirat főszerkesztőjével és a Révai cég lektorával a könyve megjelenése kapcsán kötöttek barátságot.[9] De számos baloldali politikussal, értelmiségivel került jó kapcsolatba, és különösen jó viszonyban volt a népi írók körével. Személyes hivatásának tekintette – visszaemlékezése szerint –, hogy kapcsolatot tartson a román, valamint a zsidó értelmiséggel egy közös együttműködés előmozdítása érdekében. Mint írja, ezt megvalósítani nem igazán sikerült, de komoly kapcsolatrendszert szerzett elsősorban a magyarországi zsidóság köreiben, amit a háború alatti embermentő tevékenységében tudott kamatoztatni.

A politikai pályára – saját szavaival élve – személyi kapcsolatai révén került, amelyeket elsősorban a társadalmi szervezetekben való aktív részvételének köszönhetett. Tüdős Klára és férje, a befolyásos vallási és közoktatási államtitkár, majd miniszter Zsindely Ferenc javaslatára kapott képviselő-jelöltséget a Teleki Pál által vezetett kormányzó pártba. „Én két dolgot hajtogattam képviselőként” – emlékszik vissza Mester Miklós. „A földreformot és a visszacsatolás után a nemzetiségi kérdést. […] Teleki visszautasított mindkét ügyben.”[10] Ezzel indokolta, hogy a kormányzó pártból átült a Magyar Megújulás Pártjának frakciójába, ugyanis az radikális társadalmi reformokat ígért, és mögötte Mester szerint egy Imrédy által fémjelzett gazdasági szakértőgárda állt. Mester Miklós ugyanakkor azt is hangsúlyozza az 1986-ban készült visszaemlékezésében, hogy nem szabad a ’80-as évek politikai viszonyaiból kiindulni akkor, amikor egy párt mellett való elköteleződést meg akarunk érteni a két világháború közötti Magyarországon. „Egy dolgot meg kell őszintén mondani: itt ’45 után egy hallatlan kultúra következett be az ideológiai szemléletet illetően. Nem tudják megérteni a maiak, hogy én bent voltam az Imrédy-pártban, de én a mellettem ülőtől nagyon messze voltam. És sosem mondta Imrédy, hogy ezt így kell felfogni, ezt úgy kell felfogni. Ezt nem hiszik el ma. Az, hogy megkövetelték volna valakitől, hogy neked erről ez legyen a felfogásod, kérlek szépen, ez nem volt.”[11]

1944. március 19-én Magyarország német megszállás alá került. A németekhez hű kormány alakult Sztójay Döme vezetésével. Hogyan lett Mester Miklós államtitkár e németbarát kormányban? „No, ez nem olyan egészen egyszerű” – kezdi válaszát Mester Miklós 1982-ben. Államtitkári kinevezése mögött ugyanis személyi és intézményi összefonódások sokasága állt. E tisztség betöltésénél Mester Miklós a református egyház és személyesen Ravasz László, az Erdélyi Párt, Herczeg Ferenc, Zsindely Ferenc, Fall Endre, vagy olyan az ellenállásban tevékenykedő ellenzéki politikusok, mint Tildy Zoltán, Bajcsy-Zsilinszky Endre jóváhagyását és támogatását élvezte. Saját maga úgy fogalmazta meg helyzetét, hogy a németekkel szembenálló Horthynak volt a bizalmi embere egy németeknek feltétlen hűséget fogadó kormányban.[12] Mester Miklós lényegét tekintve a németekkel szembeni ellenállás két titkos társaságának, a Magyar Testvéri Közösségnek (MTK) és a Magyar Függetlenségi Mozgalomnak (MFM) a kabinetbe beépített embere volt.[13] Az erdélyi gyökerű Közösség az 1920-as évektől működött Magyarországon és titkos szervezeti kereteit a magyar érdekek hathatósabb érvényesítése mentén építette. A társadalmi szervezetekben éppen úgy jelen volt, mint a politikai csoportosulásokban, ahol igyekezett a kapcsolatrendszerén keresztül a magyarság iránt elkötelezett tendenciákat erősíteni, az aktuális politikai irányvonalaktól függetlenül. Miután nem valamiféle politikai meggyőződés, hanem a magyar szuverenitás védelmére szerveződött, a tagok között a baloldaltól a jobboldalig a legkülönfélébb pártállású embereket  lehetett megtalálni. Ugyanakkor a szuverenitás iránti elköteleződés, a 30-as évek közepétől egyre erőteljesebben a németellenesség irányába hangolta, és tagjait is ennek jegyében szervezte be. A Függetlenségi Mozgalom Teleki Pál miniszterelnök munkájához kapcsolódik, aki tanítványát és bizalmi emberét, Szent-Iványi Domokost azzal bízta meg, hogy mint az egyik miniszterelnökségi osztály (Tájékoztatási Osztály) vezetője gyűjtse egybe és hangolja össze a politikai elitben, a minisztériumokban, az államigazgatásban a német birodalmi politikától idegenkedő személyeket. Teleki halála után ez a kapcsolatrendszer MFM néven Szent-Iványi koordinálása alatt továbbra is egyben maradt. A két szervezet között a közös tagokon és a közös németellenes elköteleződésen keresztül szoros kapcsolat alakult ki. Ennek köszönhetően a politikai elit németellenes körei összekapcsolódtak olyan, akár parlamenten kívüli ellenzéki erőkkel is, akik között a nyílt színtéren elképzelhetetlen lett volna az együttműködés.

Jellemző e történelmi helyzetre, hogy Mester Miklós úgy lett bizalmi embere Horthynak, hogy államtitkársága előtt Horthyval semmiféle kapcsolata nem volt, sőt Mester véleménye szerint „1944. március 19-e előtt velem Horthy szóba sem állt volna, már csak azért sem, mert a földreform híve voltam, és ezt a parlamentben is nyíltan hangoztattam. […] Egyszóval: a német megszállás előtt én túl radikális lettem volna a konzervatív Horthynak.[14]

Horthy és Mester között kialakult bizalmi kapcsolat és a magas szintű politikai együttműködés rámutat egy olyan jelenségre, ami a történelmi események logikáját árnyalja. A „békeidők” politikai érdekviszonyait és társadalmi beidegződését felülírhatja egy mélyebb történelmi „logika”, jelen esetben a németekkel való szembenállás, ami közös platformot és közös együttműködést teremtett egymással nehezen összeilleszthető politikai meggyőződések között is. Ez a fajta összefogás 1944-ben Magyarországon távolról sem teremtett „nemzeti egységet”, de nem is korlátozódott kizárólag Horthy és Mester Miklós együttműködésére.

A nácizmussal való szembenállás során, ha nem is tömegével, de létrejöttek ilyenfajta „koalíciók” kommunisták és konzervatívok között, jobb- és baloldal között. Példa erre Mester Miklóssal is szoros kapcsolatban álló társaság, a Csomóss Miklós köré szerveződő ellenállási mozgalom, a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége. Politikai nézetét tekintve igen heterogén összetételű kör volt ez, ahol a közös platformot egyrészről a németellenesség jelentette, másrészről a szociális érzékenység. „Számomra nemcsak természetes volt, hanem – hogy úgy mondjam – felemelő is, hogy itt együtt tud működni Csomóss, az erősen nacionalista magyar, a svábból asszimilált, nagyon jó magyar érzésű, kommunista nézetű Faust Imrével[15] – fogalmaz Mester Miklós.

Az erdélyi származású Csomóss Miklós a húszas években az első magyar nemzeti szocialista párt alapítója volt, majd 1928-ban a Nyilaskeresztes Párt igazgatója lett. 1939-ben azonban kilépett a pártból, mert úgy látta, hogy ott egyre erőteljesebben érvényesül a német befolyás, és Bajcsy-Zsilinszky Endre táborához csatlakozott. „Központi hely volt Csomóss lakása. Oda kubikosok is jártak, orvosok, mindenki. Csomóss nem volt széles látókörű ember, de a szociális érzéke kifejlődött. Hozzá járt József Attila is[16] – emlékszik vissza Mester. De József Attilán kívül rendszeres vendégei voltak Weisshaus Aladár kommunista frakciójának hívei, Szász Béla, Fall Endre, Gellért Andor, Faust Imre, Hamza D. Ákos, Csomor Gusztáv, Bajcsy-Zsilinszky Endre, báró Atzél Ede, Dudás József, a kommunista Somogyi Miklós, de megfordult ott az ifjú gróf Bethlen István és maga Bibó István is. A bevezetőben idézett gondolatok megfogalmazásánál ebben a társaságban szerzett benyomásai is szerepet játszhattak.[17] Érdekessége a társaságnak, hogy nemcsak Csomóss Miklós, de számosan közülük (Unghváry Sándor, Szász Béla) tagjai, sőt alapítói voltak az 1920-as évek közepén az első nemzeti szocialista pártnak. Később azonban, amikor az erősen német befolyás alá került és a német térhódítás eszköze lett, szembefordultak a mozgalommal.[18] A radikális jobboldalról indulók mellett azonban ott voltak az illegális kommunisták köreiben jártas mozgalmi emberek. „Egyszóval igen vegyes alakulat volt ez, de kétségkívül Hitler-ellenes” – összegzi a társaság összetételét Mester. A német fenyegetés erősödésének hatására a legmegbízhatóbb belső kör Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége néven illegálisan működő ellenállási szervvé alakult, akik a konspiráció szabályai szerint működve a katonai ellenállásban is szerepet vállaltak. Mester Miklóssal, a kormányba beépített államtitkárral az ellenállási munkában is szoros együttműködésben álltak.

De visszatérve Mester Miklós tevékenységére: mit jelentett a gyakorlatban Horthy bizalmasaként részt venni a Sztójay-kormányban? Az államtitkári székből is a konspirációs szabályok betartása mellett lehetett csak tevékenykedni. A németek ellen irányuló tervekről nem szerezhettek tudomást sem a miniszterelnök, sem a miniszterek. Mester Miklós tevékenységét elsősorban Ambrózy Gyula, a kormányzói kabinetiroda főnöke irányította, Mester közvetlenül vele állt kapcsolatban. Ambrózy Gyula fontos láncszeme volt a németekkel szembeni ellenállásnak, ugyanis ő volt az összekötő kapocs Horthy kormányzó és a németellenes csoportok között.[19] Mint Horthy feltétlen bizalmi embere erős befolyással volt Horthy döntéseire. Mester Miklós megfogalmazása szerint „ha 1944-ben, hatalmának megingása idején Horthy öreg kora és szerény tehetsége ellenére is viszonylag férfiasan tudott viselkedni, abban döntő szerep jutott Ambrózy Gyula befolyásának. Ambrózyénak és Bethlenének.[20]

Mester Miklósnak elsősorban a magyarországi zsidók mentése volt a feladata.[21] Korábbi közéleti tevékenysége révén ismerte a zsidóság számos kulturális és vallási vezetőjét, többek között Komoly Ottót, Molnár Endrét, Stern Samut, akik Mester Miklós államtitkári hivatalába rendszeresen bejárhattak, akkor, amikor már a sárga csillag viselése kötelező volt, és „egyetlen egy minisztériumba egy csillagos zsidót be nem engedtek”.[22] A zsidóság vezető személyiségeihez befutottak a zsidóságot ért visszaélésekről és brutalitásokról szóló hírek. „Én azonnal mentem a hírrel a kabinetirodába, hogy ez történt, intézkedjenek. És intézkedtek is. Előfordult, hogy különböző csendőrtiszteket felrendeltek és azok kétségbe voltak esve, nem tudták, mi az oka, hogy őket odahívatják. Ha a kabinetirodán túl nem is jutottak Horthy elé – bár az is előfordult, hogy Horthy maga személyesen járt el, hogy ezt meg amazt ne csinálják –, a kabinetirodában figyelmeztették őket, hogy a kormányzó tud ezekről a dolgokról, és hagyjanak fel ezekkel a brutalitásokkal.”[23]

Rengeteg zsidó ember életét mentették meg a Mester Miklós által kiadott mentesítő levelek. E mentesítések kiadásának körülményeire Mester Miklós így emlékszik: „A belügyminiszternek fenn volt tartva egy kontingens a mentesítésre. A minisztertanács – tehát a Sztójay-kormányról van szó – három minisztere: Imrédy, Jaross Andor, Huber Antal azt mondták, hogy közölni kell a neveket. Ez azt jelentette, hogy ebből a mentesítésből akkor nem lesz semmi. […] Most mi kisütöttük Ambrózyval a következőt: akik beadják a kérésüket mentesítésre, azoknak mindegyiknek adunk egy levelet, minisztériumi pecséttel, vallás- és közoktatásügyi minisztérium fejlécével, hogy az illető beadta a mentesítési kérvényét, a mentesítés folyamatban van, és ő a kormányzóság védelme alatt áll. Rengeteg ilyen levelet adtunk ki, úgy harmincezer embert érintett.[24]

A nyilas puccs után Mester Miklósnak is menekülnie kellett. Klastrompusztán, majd a budapesti Bethesda kórházban bujdosott hamis papírokkal az ostrom végéig. A háború után mint kompromittált politikust letartóztatták, és a budapesti szovjet parancsnokságnak az ügyészeti osztályán hallgatták ki, ahonnan három hét múlva engedték csak szabadon. Az eljárás után ugyan igazolták, de 1951-ben mint osztályidegent kitelepítették a Borsod megyei Felsővadász községbe, ahol erdőgazdasági munkát végzett. Budapestre csak 1956 után térhetett vissza. Az Elektromos Mérőkészülékek Gyárában helyezkedett el munkás beosztásban, majd a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalatnál volt előadó 1966-ig, nyugdíjazásáig. A Sztójay- és Lakatos-kormányban vállalt szerepéről 1977-ben beszélt először a nyilvánosság előtt, a Bokor Péter által rendezett Századunk című dokumentumfilm-sorozatnak adott interjúban.

 

(Az írás a Kahler Frigyes – Bank Barbara (szerk.) Az Utak és útkereszteződések – Ünnepi tanulmányok M. Kiss Sándor tiszteletére. (TITE, Budapest, 2013) című kötetben megjelent tanulmány rövidített és átdolgozott változata.)

 

Jegyzetek:

 


[1] Bibó István: Válogatott tanulmányok, Magvető Kiadó, 1986, Budapest, 34–35.

[2] I. m. 37.

[3] I. m. 23.

[4] I. m. 39.

[5] Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV–Minerva–Kossuth, 1982, Budapest, 126. (A továbbiakban lásd: Bokor 1982)

[6] Mester Miklós: Arcképek, Két tragikus kor árnyékában. Tarsoly Kiadó, 2012, Budapest. Mester Miklós – interjú. Készítette Gyurgyák János – Varga Tamás 1986-ban. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 45. sz. (A továbbiakban lásd: Mester Miklós – interjú) Mester Miklós életútjáról részletesen lásd.: Somlai Katalin: Nacionalistaként korszakokon át – Mester Miklós (1906–1989). In Rainer M. János (szerk.): Búvópatakok – a feltárás. Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Közalapítvány, Budapest. 10–165. Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén.  RTV–Minerva–Kossuth, 1982, Budapest.

[7] Jancsó Benedek (1854–1930): pedagógus, kisebbségpolitikai és nemzetiségtörténeti szakíró. A Bánffy-kormány nemzetiségi ügyosztályának vezetője, 1917–1918-ig a bukaresti osztrák–magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadója. 1922-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetem tanára, a MTA levelező tagja. Kutatási területe az erdélyi románok népességtörténete és politikai-ideológiai mozgalmai.

[8] Mester Miklós: Autonóm Erdély. 1937, Budapest.

[9] Mester Miklós, i. m. 184.

[10] Mester Miklós – interjú, 64.

[11] Mester Miklós – interjú, 24.

[12] Bokor Péter, i. m. 143.

[13] Az MTK és az MFM tevékenységéről részletesen lásd: Szekér Nóra: Titkos társaság – A Magyar Testvéri Közösség története. Jaffa Kiadó, Budapest, 2017.; Szekér Nóra: Szent-Iványi Domokos és könyve. In Magyar Szemle 2013/11-12, 108-126.; 2014/1-2. 48-65. Miután e titkos társaságok történetével e folyóirat hasábjain is már részletesen foglalkoztam, itt csupán utalásszerűen térek ki rájuk.

[14] Bokor 1982, 144.

[15] Bokor 1982, 168–169.

[16] Mester Miklós – interjú 32–33.

[17] Csomóss baráti köréről lásd: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) V-2000/26. 155.

[18] Ezt az élményt dolgozza fel Unghváry Sándor: Mit láttam az Andrássy-úti nyilasházban? A hungarizmus élete és bukása. Új Somogyi Nyomda, 1939, Kaposvár.

[19] Haraszti György (szerk.): Vallomások a holtak házából. Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf. Osztály és Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései, Corvina, 2007, Budapest, 271.

[20] Mester Miklós – interjú, 84. „Ambrózy mondta meg Horthynak, hogy ki az, aki audienciára jön, és mit kell neki mondani. Ő írta a leveleket, a beszédeket, a memorandumokat. Ha 1944-ben, hatalmának megingása idején Horthy mégis… öreg kora és szerény tehetsége ellenére is viszonylag férfiasan tudott viselkedni, abban döntő szerep jutott Ambrózy Gyula befolyásának. Ambrózyénak és Bethlenének.” Bokor Péter, i. m. 139.

[21] Mester Miklós embermentő tevékenységéről adalékok: Schmidt Mári: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Minerva, 1990, Budapest.

[22] Mester Miklós – interjú, 84.

[23] Uo. 85.

[24] Mester Miklós – interjú, 86–90.

 



« vissza