Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Az életszagú szakmaiság dicsérete – Egry György könyvéről

Etnicitás, identitás, politika címmel jelent meg 2015-ben Egry Gábor vaskos monográfiája (Gellériné Lázár Márta gondos szerkesztésében). A szerző igen gazdag, főként erdélyi fogantatású forrásanyaga birtokában megtehette volna, hogy még többet idéz, s így bontja ki mondanivalóját. Főképpen azt, hogy milyen szerepet játszik a származás, a családi körülmények, más szóval etnoszociális/etnoszociológiai eredet valaki reflexszerű azonosításában: például a fatornyos székelyföldi kisvilágában, ahol még a román államhatalom „közegei” is törik Eminescu, Caragiale vagy Rebreanu nyelvét, a bánffyhunyadi vagy élesdi kisdedóvóban, az érmindszenti, szalárdi, vagy kalotaszentkirályi elemi iskolában, ahol éppen regáti tanerők próbálják „új-románná” gyúrni a nebulókat. Említhetnénk a kolozsvári vagy a bukaresti egyetemet, a román hadsereg valamelyik besszarábiai vagy dél-dobrudzsai helyőrségét, a dicsőszentmártoni, fogarasi, lugosi, zsombolyai, szamosújvári tanácsi, vagy törvényszéki román nyelvű munkahelyet, ahol életét lemorzsolni kénytelen a magyar.

Végeredményben ettől – etnicitásával elválaszthatatlanul összefüggő eszmélkedésétől, öntudatra ébredésétől (személyisége kialakulásától) – függ, hogy miként tekint saját magára a véleménynyilvánításra felkért, vagy önként megnyilatkozó individuum. Azaz hogy milyen lesz az identitása Budapesten, Bukarestben, akárhol, ahol azt megvallani, esetleg írásba foglalni kényszerül. Ugyanakkor hogyan azonosítja magát például a nehezen áttekinthető pest-budai értelmiségi viszonyrendszerben a „természetes” (Szent István-i) határait mindenáron visszaszerezni óhajtó (irredenta) Csonka-Magyarországon, közelebbről a két világháború közötti mértékadó budapesti értelmiségi/politikai elitben? E poggyászt, az otthon töltött első hét év[1] élményvilága (önazonossága) beidegződéseivel cipeli mindenüvé. Legyen az magyarországi ösztöndíj, áttelepülés, párizsi vagy berlini emigráció, amerikai vagy ausztráliai kivándorlás és újrakezdés. Mindent ehhez mér, az „otthoni” élményanyag marad a mérce: tehet bármit, választhat elterelő (öncsaló) életstratégiát; folyamodhat „magyarsága” megtagadása érdekében a körmönfont „élethazugságokhoz” (például magyar házastársával is a választott nemzeti közösség nyelvén beszél Kaliforniában, a kanadai Calgaryban vagy az ausztráliai Perthben, s gyerekeit sem tanítja meg az „ősök” nyelvére), akkor sem tud kibújni a bőréből. Ezt Egry is alapvetőnek tekinti: „az önazonosítás lényegében nem más, mint a diszkurzív formában megjelenő csoportos identitás egyéni gyakorlata”. Sőt továbbmegy, mert más alapkérdést is föltesz: „Milyen szerep jut az önazonosságnak a politika sikerében vagy kudarcában? Miként próbálják meghatározni közösségeiket az egyes szereplők? Mi a hatása ennek a közösségre? Hogyan használhatják fel mindezt az elitek saját politikai törekvéseik érdekében?” Más szóval a szerző a helyi és központi kisebbségpolitikákat tovább árnyalva eljut az identitáspolitika fogalmához, amelyet a kisebbségi léthelyzetbe kényszerült vagy abba már beleszületett egyén a többségi népétől/nemzetétől eltérő származása, népi tudata, etnicitása – s ebből fakadó élményanyaga strukturál.

Nagyon termékenynek bizonyuló szemléleti továbblépés a mindennapi etnicitás kategóriájának a bevezetése. Egry értelmezése szerint az egyén intellektuális képességei függvényében az elvonatkozás és a tudatosodás különféle szintjein, de akár „ösztönlényként” is, meg- és átéli az őt érő, csoportjának, közösségének és saját magának etnikai eredetével összefüggő bonyolult külső hatásokat, akár az államhatalom, vagy a többségi nemzet által, akár az „anyaország” részéről érjék azok. Rogers Brubaker nyomán fogalmazott szavaikkal: mintegy „megtörténik vele” az etnicitás. E nézőpont lehetővé teszi, hogy újszerűen gondolja el a vele összefüggő politikákat is[2], és ez a monográfia szerteágazó tematikáinak egyik rendezőelve.[3]

Egry igyekszik minden tematikáját egy-egy szentenciaszerű mondattal lezárni. Ezek legtöbbször szintén meggyőzőek, például – Chantal Mouffe és Nira Yuval-Davies nyomdokain[4] – e lakonikus összegzés: „a magyar kisebbségek története nem más, mint az elhatárolásukra tett kísérletek története”.

 

I.

 

Az erdélyi [partiumi] magyarnak van egy viszonylata a román többség iránt Romániában, és van egy viszonylata Magyarország irányában, ahol a magyarok vannak [elsöprő] többségben. S nemcsak a többségi románsághoz képest akar másnak, azaz magyarnak megmaradni, hanem azt is mondja, hogy az erdélyi [partiumi] magyar különbözik a magyarországitól, tehát a saját nemzetével mint többséggel is kisebbségben akar maradni. Úgyhogy nem tudsz olyat mondani, ami nem kisebbség–többség relációban fogalmazódik meg […] Minden hasonlítás a kisebbség felé vezet, mert mindig csak részecskék hasonlítanak.”[5] – írja Páskándi Géza.

E gondolat jegyében a mindennapi etnicitást taglaló levezetés tovább árnyalható úgy, ahogy azt a történelmi Erdélynél is komplikáltabb viszonyrendszerű – mert egyszerre közel és távol levő – határvidékről származó magyar író megfogalmazta.
A szűkebb és tágabb környezet, annak összes észlelt ténye, történése a kisebbség–többség („mi” és „ők”) szembenállás viszonylatában szemlélhető, s az ilyen létállapotba beleszületett individuum, kényszeres megrögzöttséggel mindent ezen keresztül – kisebbségi helyzetéből eredeztethető személyiségstruktúráján – szűr át, amikor érzéseit s gondolatait írásba foglalja, vagyis véleményt mond, ítélkezik.

A föntebb említett eshetőség talán Egry Gábort is megkísérthette, aztán – jóllehet ezek az elemzések (helyzetleírások, helyzetállapoti látleletek, helyzettudati naplók) s azok minuciózus kiértékelése a monográfia egyik legizgalmasabb részét képezik – ő másképp döntött. A szakszerűség útját választotta. Monográfiája bevezetőjében rokonszenves nyíltsággal feltárta, hogy mit akar elmondani, honnan hová, és milyen végső célkitűzéssel szeretne eljutni. Rogers Brubaker, Jon E. Fox, M. Judson, Cynthia Miller-Idriss és Tara Zahra, és különösen Feischmidt Magda munkáinak[6] hatására nem egy klasszikus kisebbség- és politikatörténeti traktátust tett le az asztalra, hanem egy nagyszabású, rendhagyó, továbbgondolásra inspiráló nagymonográfiát.

Impozáns munkája végén, a kötelező történészi aprómunka befejezése után egy teljesen újszerű – noha komoly előzményekre visszavezethető – koncepciót is felvázol a még nemesebb historiográfiai és nemzettudati (nemzetpolitikai) cél, a „Trianon-szindróma” régóta oly időszerű, egyszersmind rendkívül kívánatos „dekonstrukciója” és meghaladása – traumatikus jellege megszüntetése, legalábbis csökkentése, semlegesítése – érdekében. Remélem, sok hazai szakértő, különösen a fiatalabb nemzedékekből hallgatólagosan osztja Egry céljait, melyekről így vall bevezetőjében: „Nem az a célom, hogy még részletesebben bemutassam a már eddig is ismert ellentéteket Magyarország és a visszacsatolt régiók között. Mindenekelőtt az etnicitás és az önazonosítás (identifikáció) felől próbálom megközelíteni a kisebbségi magyarság két világháború közötti történetét.[7]

Egry szövege pontos, szikár, lényegre törő: klasszikus értekező próza. Kerüli a stílbravúrokat, mindig a lényegre törekszik, ugyanakkor érzékletesen ragadja meg az árnyalatokat is. A jó íráskészség azért is fontos, mert szerteágazó tematikája és teljességre törekvő elemzései megterhelik az olvasót. Az áttekinthető szerkezet és a világosan kifejtett mondanivaló azonban sajnos nem elég garancia arra, hogy felelős hivatalnok elmélyüljön benne. Jellemző adalék, hogy a monográfia egyik recenzense, A. Gergely András „hónapokra témát adó olvasmányként” minősítette, és átüt rajta a jó értelemben vett teoretizáló hajlam, továbbá az évtizedes elmélyült gondolkodás és a megformálás igényessége. Valóban összefüggő, egy tömbből faragott írás a mono-gráfia, amelyben – ritka erény! – az életszagúság és a szakmaiság „kéz a kézben jár”.

Ezért munkája (különösen Mindennapok című III. része, de egyéb esettanulmányai és „úti beszámolói” is) minden szándékos szikársága s „tudományossága” ellenére „tényirodalomként” is olvasható.

Számos további erénye között külön is meg kell említeni, hogy Egrynek – jó néhány románul nem olvasó kortársával ellentétben – nincs szüksége kollegiális (fordítói) segítségre román nyelvű levéltári dokumentumainak értelmezése során: a román szakszövegek minden, sokszor erős odafigyelést igénylő árnyalatát is hajszálpontosan érti és hibátlanul interpretálja.[8] Nem derült ki viszont, hogy milyen fokon bírja a szlovák és a cseh nyelvet! A csehszlovákiai (felvidéki) magyarokról szóló részek egyébként kevésbé kidolgozottaknak tűnnek, és semmiképpen sem vethetők egybe a kimerítő romániai levéltári kutatásokból eredeztethető fölényes erdélyi (bánsági, partiumi) forrásismerettel. A korabeli erdélyi világban szinte naprakészen benne él, a sajtót, könyvészetet, továbbá a kéziratos, levéltári anyagot biztos kézzel uralja. Ezért is ért tökéletesen minden árnyalatot. A két világháború közötti Erdélyről (beleértve a bánsági, partiumi és máramarosi régiókat is) nagyon keveseknek vannak ilyen mélységű ismeretei, a „bennszülött” kutatókat is beleértve. Ez nem jelenti azt, hogy ne volna nagyon tájékozott a csehszlovákiai történésekben is: ismeri az összes valamirevaló feldolgozást és dokumentumkötetet. Az elemzéseket töviről hegyire átnézve beépítette a munkájába, de – például a sajtóból származó utalásai – néha esetlegeseknek, „véletlenszerűnek” tetszenek. Ez inkább benyomás, hiszen e sorok írója is csak másodkézből tájékozódott a felvidéki magyarság két háború közötti történetéről, Szvatkó Pál, Peéry Rezső, Szalatnai Rezső, Sziklay László, Angyal Béla, Filep Tamás Gusztáv és társaik nézeteinek, eredményeinek legjavát ismerve. Úgy tűnik, Egry egy abszolút mértében uralt és elsajátított anyagot illeszt egy kevésbé ismerttel/ismerthez, s úgy kezeli együtt őket, mintha azonos mértékben birtokolná a kifejtésükhöz, elemzésükhöz szükséges ismereteket.[9] Ez bizonyos mértékben igaz is, mert az általa görgetett hihetetlen gazdag információtömeg közlése és kifejtése sehol sem zökken meg. Kifogástalan elméleti tájékozottsága és kreatív (heurisztikus) történetírói módszere átsegíti a nehézségeken: a félig üres, félig tele pohár esetével példálózva inkább az utóbbi érvényesül: „teli pohárral” van dolgunk.

 

II.

 

A Bécsben élő Vajta Dénes 1993-ban írta: „Meg kell említenünk azt a problémát, amely erősen szembeállítja az urbánus és a népies tábort, azaz ezeken belül is több rétegződést teremt; ez a trianoni béke következményei nemzeti identitásunkra és jövőnkre. Ha nem nézünk szembe a realitásokkal, akkor olyan elképzelések, mint a határok légiesítése egy jövő Európában, éppúgy kudarchoz vezethetnek, mint a háború után. Trianon örökségét humanista módon feldolgozni lehetetlen és egyben veszélyes illúzió is. A mélységes igazságtalanság útján birtokba jutott utódállamokat rossz lelkiismeretük továbbra is inkább a kisebbségek elnyomására s a problémák elbagatellizálására fogja hangolni. Egy hasonlóan igazságtalan békediktátum következményei Nyugaton se lehetnének kezelhetőek. A járható út az irredentizmus és egy felelőtlen önfeladás között rendkívül keskeny.[10]

Könyvében Egry mintha túlértékelné a viszonylag „polgáriasodottabb” és fejlettebb hivatástudatú erdélyi román intézményi kisvilág tagjainak empátiáját és segítőkészségét bajba jutott magyar polgártársaik munkahelyeinek megvédése tárgyában. Erre az álláspontra főként az 1934/1935-ös nyelvvizsgarendelet gyakorlati lebonyolítása és a helyi román szakmai testületek, hatóságok sokszor valóban megengedő, sőt segítőkész magatartása, halogató, hárító taktikai lépései árnyalt és meggyőző elemzésével jut, de szerintem összességében mégis többet lát bele, mint ami volt. Egry tekintetbe veszi a honi történetírásban csak szólamszerűen ismert román társadalomtörténeti, mentális és politikai törésvonalakat s az ebből fakadó román–román versengést is, ami szintén emeli elemzésének értékét. Körültekintően fogalmazott „üzenete” szerint az erdélyi (román–magyar–szász) társadalomfejlődésben megvolt egy közép-európaias, a francia citoyen mintához közelítő/közelíthető civil társadalom harmonikus együttélésének kibontakozása, a transzilvanizmus lehetősége is. Mi több: román nemzedék- és sorstársainkkal fenntartott magánérintkezéseinkben megtapasztalhatjuk e létállapotból eredeztethető barátságos, empatikus attitűdöket. Ez azonban megtévesztő. Térségünk nem a svájci kantonális, hanem az 1789-es francia „jakobinus” centralizáló államszervezési és nemzetépítési modellt választotta. A kilencvenes évek első felében vállalt bukaresti diplomáciai kiküldetésem lezárulásáig[11] az imént számba vett biztató jelenségekre és magatartásmódokra alapozó reményeket, akárcsak Egry Gábor és sokan mások, magam is fenntartás nélkül tápláltam, s következetesen hangot is adtam ennek.[12] De tartok tőle, hogy e remények hosszabb időtávban illúzióknak bizonyulhatnak. Egry túlbecsüli Alexandru Vaida-Voevod (1872–1950) s főként Iuliu Maniu (1873–1953) „erdélyiségét”, s főként – egyetemes román nemzeti szemszögből mért – „másságát” is! Jóllehet mindketten tudatában voltak műveltségeszményeik és szociológiai gyökereik, politikai iskolázottságuk, módszereik „magyaros”, sőt – Vajda Sándor esetében – (magyar) nemesi eredetével, de mindig az általuk is többnyire lenézett, a görög, bolgár macedo-román származásuk miatt „etnicitásukban” is idegennek, „balkáninak” érzékelt, olykor gyűlölt és megvetett „regátiakat”[13] s pártjaikat választották, nem az erdélyi magyarok és románok érdekvédelmét, távlati sorközösségének szolgálatát.

Egry felvetése a „nemzeten belüli etnicitás” tárgyában a bukaresti oligarchia vonatkozásában is külön elemzés tárgya lehetne, hiszen szembetűnően elüt a román köznéptől és főként a parasztságtól. A Maniu–Vaida duónak és a bukaresti „Szerájnak” (Ionel és Vintilă Brătianu, Take Ionescu, Grigore Gafencu, Barbu és Elisa Ştirbey, s különösen I. G. Duca) a személyes gyűlölködésig elmenő politikai ütközései mögött ezek a burkolt „etnicitással” összefüggő mozzanatok is megbújnak. Az Egry által a nemzeten belüli etnicitás kategóriájából levezetett szubszidiarisztikus nacionalizmus fogalom szintén nagyon kreatív és termékeny. A kötetről író Szabó Csongor kifogásai mellett elismeri, hogy ami benne „újdonságnak tűnik, az az, hogy regionális/regionalista nemzetépítések a nemzeti jellegű csoportképzésig juthatnak el”. Hozzátenném, hogy e témában, akárcsak a Tara Zahrától kölcsönzött „nemzeti közömbösség” (national indifference) elméletének adaptálásában Egry elméleti találékonysága tetten érhető.

A szerző szenvtelen tárgyilagossággal állapítja meg, hogy minden számba vett jelenség a csehszlovákiai és a romániai magyarság az anyaországi központ(ok)tól való „távolodási”, „határemelési” s végeredményben a sokak által vizsgált „szétfejlődési” folyamatának szinte fatális erősödését eredményezte a legváratlanabb esetekben, és a látszólag ennek a folyamatnak homlokegyenest ellentmondó témákban is. Számomra az evidencia erejével hat az ezzel ellentétes jelenségcsoport létezése is: a román történelem, társadalomfejlődés, továbbá nation building minden fázisa kielégítő, nemegyszer jelentős sikerrel zárult, akárha a Gondviselés kegyében állt volna. Nincs rossz állapotban ma sem, kivált, ha a magyar kilátásokhoz és valós esélyekhez mérjük. Román szempontból épp ebben rejlik egyik nagy veszélye is: elégedettséget, önelégültséget, fölényességet szülhet. Ez éppolyan akadálya a reális román nemzeti önismeretnek, mint az ismétlődő honi és kisebbségi frusztrációk a magyarénak. Márpedig ha a két nemzet történetírása Trianon után száz esztendővel történelmi megbékélésről álmodozik, először saját portáján kell(ene) rendet teremtenie: Bukarestben, Budapesten és Kolozsvárt egyaránt. Egry Gábor monográfiája viszont bejelentheti igényét „a magyar kisebbségi történetírás egyik alapműve” titulusra.

 

Epilógus

 

Maniu és Vaida szerettek volna egy erdélyi román dominanciájú (tehát közép-európaiasabb karakterű) modern Nagy-Romániát, de nem volt erejük megvalósítani. Kénytelen-kelletlen beletörődtek, hogy nem Erdély fogja a maga szintjére emelni az Ókirályságot, hanem fordítva: hosszú időre Erdély fog „balkanizálódni”. Maniuék tudomásul vették, hogy a bukaresti oligarchia érdekérvényesítési lehetőségei meghaladják a nagyszebeni Kormányzótanácsét, vagyis a „sajátos” havasalföldi polgárosodás dinamikája és képviselőinek egyszerre kifinomultabb, ugyanakkor brutálisabb módszerei a „balkániasabb” változat diadalát eredményezik. A finomhangolás, a társadalmi visszásságok eltüntetése, a vadonatúj állam valódi korszerűsítése, az eltérő történelmű, társadalomtörténetű és szellemiségű régiók egységesítése, homogenizációja, bár nagyon fontos dolog, de ráér – gondolhatták. Vagyis először „nemzetiesítés”, ha lehet, modernizációval, ha nem – anélkül. A demokratizálás, kiegyensúlyozottabb társadalomszerkezet megteremtése majd akkor, ha „eljön az ideje”. Ezt kívánta ugyanis – a korabeli politikai közvélekedésből következően, de akár normatíve is – az egyetemesnek gondolt román nemzeti érdek, amelyet sohasem tévesztettek szem elől.

Három idősíkból származó, jelzésértékű emlékeimet idézném még fel – példaként.

Édesapámat 1931-ben adták be a monográfiában is említett nagyenyedi (református) Bethlen Kollégiumba, de a Domokos Pál Péter által igazgatott kolozsvári (katolikus) tanítóképzőben szerzett képesítést 1941-ben, mert 1940. augusztus 30-ától az alma mater Dél-Erdélyben maradt… Apám rengeteg fényképet őrzött az enyedi diákévekből, s azokat mutogatva jószerével nem is tudott másról beszélni három fiának az ötvenes évek derekán, mint ottani, meghatározó élményeiről, amelyek szakszerű értelmezését – az 1920 körül született erdélyi és partiumi leendő romániai magyar értelmiség formálódó helyzet- és nemzettudatát, világ-, Magyarország- és Erdély-képét – most Egry elmélyült elemzéseiben olvashattam. Számomra egyszerre volt idősík-pótló élménymagyarázat, és tudományos igényű historikusi analízis.

Egry által nagy szorgalommal és sikeresen felbúvárolt két világháború közötti kisebbségi forrásanyag tematikája, „üzenete”, kisugárzása, hangulata, s főként az ebből lepárolható életérzés lényeges mozzanataiban alig különbözik ama kisebbségi létélménytől, amely eszmélkedésem idején, 1948 és 1962 közötti Avas-vidék, Nagybánya környéke, Máramaros, Kővárvidék metszéspontján fekvő Szinérváralján, majd Szatmárnémetiben megtapasztaltam.

Ez a déjà vu hangulat az 1990 és 1995 között teljesített bukaresti diplomáciai misszióm időszakában, amikor kulturális tanácsosként fél évtizeden át állandóan úton voltam Románia magyarlakta régiói között, a Csángóföldet is beleértve, egy szemernyit sem változott, kivált a kisebbségi magyarok világfelfogását, tudatállapotát és meglehetősen reménytelen életérzését illetően.[14] Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az Egry által mélyfúrásszerűen a harmincas évekre vonatkozóan rögzített kisebbségi létállapot, továbbá az annak kezelésére, javítására, „megoldására” irányuló anyaországi és helyi törekvések leginkább a longue durée törvényszerűségei között – vagyis a másfél száz éve rivalizáló magyar és román nemzetépítési aspirációk dinamikájában és geopolitikai léptékben s összefüggésben is változó érvényesítési lehetőségei figyelembevételével értelmezendők.

Nem csupán történészként, hanem egykori „kisebbségi” gyerekként, s később meglett korú magyar diplomataként tanúsíthatom, hogy Egry nem csupán tartalmilag érti forrásait, hanem azok mögöttes tereit, érzelmi/hangulati töltését és „esszenciális” kisugárzását is, ami nem magától értetődő olyan kutatók számára, akiknek „nem adatott meg”, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg, mit jelent „bozgornak” lenni, az önkifejezésben, a mindennapi érvényesülésben és érdekérvényesítésben korlátozott másodrangú állampolgárnak lenni, és akarva-akaratlan így szocializálódni.[15]

 

(Egry Gábor: Etnicitás, identitás, politika. Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus között Romániában és Csehszlovákiában, 1918–1944. Napvilág Kiadó, 2015)

 

 

Jegyzetek:

 

[1]    A román társadalom-lélektani tapasztalat (nevezhetjük „népi bölcsességnek” is) hét évben jelöli meg azt az időtartamot, mely alatt egy eszmélkedő emberpalánta személyiségszerkezetének alapvonásai kialakulnak. Ezek lényegesen nem változtathatók, csupán módosíthatók. Románul: cei sapte ani de acasă; a kifejezés a „volt-e valakinek avagy sem »gyerekszobája«” értelemben (is használatos.)

[2]Lehet-e más a politikatörténet, avagy hogyan írható meg a kisebbségek története másképpen? (Egry 2015, 23–43.)

[3] „éppen az lenne munkám egyik kérdése, hogy milyen hatással volt egymásra a mindennapi etnicitás és az identitáspolitika?” (Egry 2015, 464.)

[4] „a politika a politikai közösség létrehozásáról szól és nem olyasmiről, ami ezen a közösségen belül történik” (Egry 2015, 32., és uo., a 64. sz. jegyzetben.)

[5]    Páskándi Géza: A kiválasztott és az alkalmas. In Havas Judit – Lengyel Gabriella: Párbeszélgetés. Írók, költők a Károlyi-palotában. Petőfi Irodalmi Múzeum–Kortárs–Dinasztia, 2000, Budapest, 73.

[6]    Brubaker, Rogers – Feischmidt Margit – Fox, Jon – Grancea, Liana: Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban. L´Harmattan, 2011, Budapest; Hale, Henry E.: Mi az etnicitás. In Magyar Kisebbség, 2009/3–4, 57. Feischmidt Margit: Megismerés és elismerés, elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásában. In uő. (szerk.): Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Gondolat-MTA Kisebbségkutató Intézet, 2010, Budapest, További referenciák: Benedict Anderson, Walker Connor, Pierre van den Berghe, Clifford Geertz, J.D. Fearon etc., Pieter M. Judson művei.

[7] Egry 2015, 13–14.

[8]    Egry román nyelvtudása bizonytalanságaira utalhat viszont – kifogástalan szövegértése ellenére – az a tény, hogy román újságcímeinek, továbbá levéltári jelzetei román címeinek leírásában néhol téved! Néhány közülük: A főszövegben: 317 (şapcă iredentistă); 325 (cel mai iredentist ziar); 425 (a se vorbi altă limbă); 429 (Casa Naţională); 439 (strada Morii; strada Luterană); 453 (Opinia Noastră). (A jegyzetanyagban: 72/111; 153/444; 301/272.; 370/30; 406–407/157; 453/354. E tévedések, elírások száma a több mint ötszáz oldalas monográfia viszonylatában azonban elenyésző! Ellenben Nichifor Crainic nevét következetesen tévesen használja Crăinic formában (összesen hét alkalommal:154–155, 527, 543.)

[9] Vö. Zahorán Csaba–Patakfalvi-Czirják Ágnes: Identitáspolitikák és hétköznapok Nagy-Romániában és Csehszlovákiában, Múltunk, 2016/4,278–279. (a továbbiakban: Zahorán–Pataki-Czirják.); továbbá Szabó Csongor: „Előadva, elfogyasztva”, Regio, 25. évfolyam 3. szám, 2017; forrás: napvilagkiado.eu/webaruhaz/.../897-etnicitas-identitas-politika (a továbbiakban: Szabó Csongor.)

[10] Vajta Dénes (Bécs): Száguldó fogatban… Magyarság és identitás, Magyar Nemzet, 1993. április 24., 15.

[11] Bukaresti diplomáciai misszióm 1990. október 25-én kezdődött és 1995. június 15-én fejeződött be. (B-KB.)

[12] Vö. Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez. Akadémiai Kiadó, 1993, Budapest, 353 oldal.

[13] Hely hiányában csupán jelzem: ez kölcsönös volt!

[14] Lásd erről bővebben Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat–MTA Kisebbségkutatási Intézet, 2008, Budapest; Bárdi Nándor: Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbségek történetéről. Pro-Print, 2013, Csíkszereda; vö. Salat Levente: A romániai magyarság példája. [A politikaelmélet néhány sarkalatos fogalma és a kulturális megosztottság körülményei között uralkodó identitásszerkezetek közötti feszültség c. cikkben!] Lásd Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Etnikai identitás, politikai lojalitás. Nemzeti és állampolgári kötődések. Balassi Kiadó, 2005, Budapest, 36–51.

[15] E jelenség előképéről lásd Egry Gábor: „Bozgorok”. Verbális sértés, gúny, inzultus a mindennapi magyar–román kapcsolatokban a két világháború közti Romániában. In Gebei Sándor – ifj. Bertényi Iván – Rainer M. János (szerk.): „nem leleplezni, hanem megismerni és megérteni”. Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére. EKF Líceum, 2011, Eger, 366–372.



« vissza