Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Hazatérőben – Veress Sándor emlékkiállítás az MTA Zenetörténeti Múzeumában

"Veress magyarországi éveinek értékelésében – Kodály és Bartók nyilatkozatait is beleértve – egyértelműen megmutatkozott, hogy már a negyvenes években a magyar zeneélet egyik legelismertebb, legkiválóbb személyiségeként tartották számon: zeneszerzőként, tudósként és tanárként egyaránt. Ez a sikersorozat 1949-ben lezárult."


Úgy szeretem Helvetiát,

hogy nem feledhetem Kolozsvárt.



Korunk egyik kiemelkedő magyar zeneszerző egyéniségének, Veress Sándornak (Kolozsvár, 1907 – Bern, 1992) életművét mutatta be az a magyar emlékkiállítás, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Zenetörténeti Múzeumában rendeztek. Veress Sándor munkássága – amely a zeneszerzői hivatás mellett a népzenekutatás és a zenepedagógia területén is meghatározó értékekkel gyarapította a magyar kultúra történetét – hazánkban évtizedeken át kényszerű „feledékenységre” ítéltetett, hasonlóképpen azokéhoz a tudósokéhoz és művésztársakéhoz – példaként az irodalom köréből Cs. Szabó Lászlót és Márai Sándort említhetem –, akik vele egy időben, 1949-ben, a szovjet típusú, diktatórikus rendszer magyarországi térhódításának idején az emigráció mellett döntöttek. Bár az akkoriban kivándorlók szinte valamennyien átmeneti helyzetként értelmezték a hazától való eltávozást, a II. világháborút követő nemzetközi politikai berendezkedés ezt a vélekedést alapvetően megcáfolta, és közel fél évszázados, kényszerű távollétbe kényszerítette a magyar kultúrát idegen földön művelő és képviselő emigránsokat.

Veress Sándor esetében – aki nyolcvanadik évét meghaladva élte át a magyar rendszerváltás fordulatát – ez a szituáció életre szóló, végérvényes elszakadást jelentett: soha nem tért, nem térhetett már vissza hazájába. Bár élete második, 42 éves periódusa Svájchoz, Bern városához kötötte Veresst, vallomása szerint zenei anyanyelve is magyar maradt. Ebben az összefüggésben értelmezhető a mottóban idézett, Mikes Kelemenre utaló hűségvallomása is, amelyet – 1975-ben, Molnár Antalhoz írt egyik levelében, immáron 25 éves emigrációjának távlatában – szülővárosához és szülőföldjéhez intézett.

Aligha felidézhető – s ebben a kiállítás tematikája is némi támaszt nyújt –, mennyi szétszakíthatatlan szál fűzte Veresst az egykori otthonhoz, melynek emlékét tudatosan őrizte, erről könyvespolca is hitelesen vallott. Még súlyos betegsége időszakában, a temesvári vérengzés napjaiban is feszülten követte az eseményeket, és visszafojthatatlanul elsiratta az áldozatokat. S végül, még emigráns kortársaihoz viszonyítva is egyedülálló hűségét tanúsítja az a tény, hogy svájci évtizedei alatt haláláig ragaszkodott magyar menekült státuszának megőrzéséhez.

A kiállítás Veress Sándor három szellemi tevékenységének bemutatását tekintette programjának, amit a címadás is kifejezésre juttatott: Veress Sándor – zeneszerző, tanár és kutató.

Veress – mint Bartók és Kodály tanítványa, munkatársa és szellemi utóda – ugyanazt a sajátosan magyar szellemi modellt tekintette életprogramjának, mint mesterei, Bartók és Kodály a 20. század elején. 1925-től 1930-ig zeneszerzést tanult Kodálynál, zeneszerzővé vált, és egész életében ezt a tevékenységét tekintette elsődleges hivatásának. Második, választott hivatása a népzenekutatás volt, amit igen fiatalon, már 23 éves korában, 1930-ban a moldvai népzene gyűjtésével kezdett el. Életművének egységes programját 1949-ben történt emigrációját követően, a svájci évtizedekben is megőrizte és következetességgel folytatta. Bár népzenekutatóként a magyar terepmunkától végleg elszakadt, az oktatásban, a Berni Egyetem professzoraként, a Musikethnologie tantárgy bevezetésével lehetőséget teremtett arra, hogy a nyugat-európai hallgatókat a magyar népzenekutatás kimagasló eredményeiről és személyiségeiről – Bartókról, Kodályról és Lajtháról – tájékoztassa. Veress harmadik munkaköre a zenetanítás gyakorlati tevékenységéhez kapcsolódott, és ez irányú elkötelezettsége is folyamatossá vált élete során. Pedagógiai pályáját Budapesten kezdte, és már 36 éves korában, 1943-ban abban a megtiszteltetésben volt része, hogy őt nevezték ki Kodály utódául a Zeneakadémia zeneszerzés tanszakán. Az 1948-ig tartó időszakban itt számos kiváló tanítványa volt, közülük csupán a legkiemelkedőbb személyiségeket említem meg, azt a két komponistát, akik a későbbiekben nemzetközi viszonylatban is elismertté váltak: Ligeti Györgyöt és Kurtág Györgyöt. A magyar zeneélet több jeles képviselője is nála tanult zeneszerzést, így például Sárosi Bálint népzenekutató, Párkai István és Vass Lajos karnagyok, valamint Ujfalussy József, aki a Zeneakadémia zeneesztétika-professzoraként a magyar zenetudomány közismert személyisége volt. (Említést érdemel, hogy Ujfalussy töltötte be az 1997-ben megalakult Veress Sándor Társaság elnöki tisztségét is.)

Zeneakadémiai tanári munkáját Veress 1950-től a Berni Konzervatórium zeneszerzés és zeneelmélet tanáraként folytatta, ahol a korábbiakban melléktárgyként oktatott zeneszerzést főtanszaki „rangra” emelte, és a magyar zeneoktatás példája nyomán a Kodály nevével jelzett módszert is meghonosította a zeneelméleti képzésben.

Veress magyarországi éveinek értékelésében – Kodály és Bartók nyilatkozatait is beleértve – egyértelműen megmutatkozott, hogy már a negyvenes években a magyar zeneélet egyik legelismertebb, legkiválóbb személyiségeként tartották számon: zeneszerzőként, tudósként és tanárként egyaránt.

Ez a sikersorozat 1949-ben lezárult. Ugyanis a II. világháború után, az Európát kettéosztó vasfüggöny kialakulásának időszakában Veress éppen Rómában tartózkodott Térszili Katicza című táncjátékának sorozatos bemutató előadásai alkalmából, ahol a mű Milloss Aurél, nemzetközi hírű koreográfus rendezésében valósult meg. Veress római tartózkodásának hónapjaiban feszült figyelemmel kísérte az otthonról érkező híreket: tudomást szerzett a Rajk-perről és az akkori politikai visszaélések elrettentő eseményeiről. Évek óta érlelődő emigrációs terve ekkor döntéssé vált: 1949 novemberében már nem tért vissza Magyarországra, elhatározta, hogy szellemi kibontakozását egy szabadabb légkörben folytatja. Döntése nem volt egyedülálló: a korabeli magyar tudományos és művészi élet számos kiválósága – írók, zene- és képzőművészek, tudósok – szintén az emigrációt választotta.

Kiállításom egyik célja az volt, hogy Veressnek a mestereihez, Kodályhoz és Bartókhoz fűződő, egyre szorosabbá és sokoldalúbbá váló kapcsolatát bemutassam. Veress a „Granitfundament” német kifejezéssel, azaz a gránitkő szilárdságának hasonlatával jellemezte a mestereitől kapott szellemi alapvetést. 1930-tól 1932-ig volt zongoratanítványa Bartóknak, azokban az években, amikor már Kodálynál az önszántából egy évvel meghosszabbított, ötévesre bővített zeneszerzési tanulmányait befejezte. Tudva levő, hogy a korábbi években, a Zeneakadémián már Hegyi Emánuelnél diplomázott zongorából, de ennek ellenére Bartóknál akarta még tökéletesebbé tenni tudását. Így lett Bartók növendéke. De ide tartozik az is, hogy mielőtt Bartóknál, 1930 szeptemberében jelentkezett volna, még azon a nyáron egy merész lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy Moldvába indul népzenei gyűjtőútra, mert tudatában volt annak, hogy ez a terület a népzenei hagyomány tekintetében ekkoriban még szinte ismeretlen volt. Döntése és gyűjtésének eredményessége meghatározóan befolyásolta Bartókkal való későbbi kapcsolatát is. Veress – aki 1930 nyarán az 1929-ben Moldvában járt Domokos Pál Péter nyomdokaiba lépett – először készített fonográffelvételeket a moldvai népzenéről, és ez az eredmény Bartók és Kodály részéről komoly elismerést váltott ki. Kutatói érdemének következményeként hívta meg Bartók maga mellé a Magyar Tudományos Akadémiára, asszisztensi feladatkörbe. Az ottani, heti kétszeri találkozások során alakult ki közöttük az a kétoldalú, kollegiális viszony, amely hat évig, 1940-ig, Bartók amerikai távozásáig tartott. S hogy ez a kapcsolat igazán bensőséges volt, az a kölcsönös, egymás iránti respektusban is megmutatkozott: nemcsak a tanítvány mély tiszteletében, hanem a mesternek az ifjú munkatársát illető értékelésében is. Ezt a viszonyt egy kettőjük közötti levélváltás is tükrözi a kiállításon. A kezdeményező lépést egy Londonból küldött Veress-levél képviseli, amelyet 1939-ben, a világháború kitörésének előérzetétől indíttatva küldött Bartóknak, s amelyben az ő elvi álláspontjáról kér tájékoztatást az emigráció kérdésében: mit tekint helyesebbnek, hazamenni, vagy elvándorolni Magyarországról? Bartók egy meghatározó jelentőségű levelet küldött válaszul Veressnek, ami azóta az emigrációról való Bartók-nézetek vonatkozásában az egész Bartók-irodalomban ismertté vált.

De más Bartók-dokumentum is tanúskodik Bartók Veressről alkotott véleményéről. Ez is olvasható a kiállításon: ez egy 1935-ben kelt levél, amelyet Bartók Rásonyi Lászlónak írt a török népzenekutatás tervével kapcsolatban, és amelyben az akkor 28 éves Veresst javasolja kutatómunkára: „aki zeneszerzőként a legjobbak közé tartozik, aki jó zongorista, és népdalgyűjtéssel foglalkozik.” Ebből a néhány soros ajánlásból is kitűnik, hogy a korábbi tanár–tanítvány kapcsolat már ekkoriban is egymást értékelő, tisztelő viszony volt.

A Kodályhoz fűződő együttműködés is bemutatásra került a kiállításon, amely hosszabb tartamú és szinte folyamatos volt. A Bartókkal való érintkezés lényegében egy évtizedig tartott, 1930-tól 1940-ig, és Bartók halálával, 1945-ben véglegesen lezárult. Viszont Veress Kodállyal való összetartozása – kivéve az emigráció utáni évtizedet, amikor a politikai cenzúra miatt még a levelezés útján történő érintkezés is negatív következményekkel járt – lényegében életre szóló kapcsolat volt. Veress egész életében mélyen tisztelte egykori tanárát, Kodályt, s még évekkel tanulmányai befejezése után is szükségét érezte, hogy újabb műveiről Kodály véleményét kérje. Ez a tanítványi igény a megőrzött levelezésből is kiderül: Veress ismételten jelentkezett Kodálynál, és kérte, hogy alkalmas időben hallgassa meg új kompozícióit. Ez az élő viszony azután tovább teljesedett azáltal, hogy – miután Bartók 1940-ben véglegesen elhagyta Magyarországot, és a Magyar Tudományos Akadémián végzett népzenei munkáját átadta Kodálynak – a feladattal együtt Kodály a már ott működő asszisztenst, Veresst is megörökölte Bartóktól. Gyakorlatilag Veress még nyolc éven át, 1948-ig tevékenykedett Kodály mellett az akadémiai népzenei gyűjteményben. Kapcsolatuknak ez az iránya is megőrződött levelezésükben. Érdemes az évtizedek során változó, egyre közeledő megszólítási formákat nyomon követni: Veress a ’30-as, ’40-es években még a „Mélyen tisztelt Tanár úr” megszólítást alkalmazta, a ’60-as években, amikor már Svájcban élt, „Kedves tanár úr”-ra váltott, sőt az utolsó időben már Kodály is „Kedves Barátom!” -ként fordult Veresshez, bár gyakorta a „Kedves Veress!” formát alkalmazta.

Veress Kodályról és Bartókról is számos, történetileg hiteles tanulmányt, cikket írt. Már magyarországi éveiben is hivatásának tekintette a két mester életművének értelmezését, népszerűsítését, és már a negyvenes években több fontos tanulmányt közölt róluk az Ethnographiában, és más zenei szaklapban. Svájci éveiben pedig úgy vélte, hogy Nyugat-Európában elsődleges kötelessége a magyar zenekultúra képviselete. Meggyőződéséhez híven széles körű, sok műfajú irodalmi tevékenységet folytatott, főként Bartók és Kodály életművével kapcsolatosan. A mintegy száz írásában és előadásában, amelyeket főként időszerű események – emlékünnepélyek, koncertek, évfordulók – ösztönzésére írt, tudományosan megalapozott, sokoldalú ismerettel gazdagította a magyar és az idegen nyelvű Bartók- és Kodály-irodalmat. Külön említést érdemel e tekintetben Veress svájci pedagógiai munkássága a Berni Egyetem professzoraként: 1968-tól 1977-ig, amikor az intézmény történetében elsőként vezette be a Musikethnologie tantárgyat, és ebben a keretben mint a magyar népzene egykori gyűjtője és kutatója lehetősége nyílt a 20. századi magyar népzenekutatás eredményeinek beható ismertetésére.

Veress zeneszerzői munkásságában – főként a hazai életperiódusban – 1930-tól, az első opuszoktól egészen 1949-ig a bartóki–kodályi stiláris elkötelezettség elsődlegesen megmutatkozott. A magyar népzenét Veress is zenei anyanyelvének tekintette, amely egyrészt népdalfeldolgozásainak keretében, másrészt zenei kifejezésének szerves részeként jelent meg műveiben. A népzenei források alkalmazása különböző fokozatokban mutatkozott meg a különféle műfajok és kompozíciók területén, de a népzene személyes élményével való közvetlen zenei-nyelvi szimbiózis kétségtelenül érvényesült.

Veress pályáján külön területet képviselt zongoraművészi ambíciója. Emlékezetes, hogy erről egy Bartók-nyilatkozat is megőrződött, amely szerint Veresst „jó zongoristának” tekinti. Valójában Veress kiváló zongorista volt, és saját művein kívül főként Bartóknak és Kodálynak, de alkalmanként néhány magyar kortársának műveit is előadta itthon és külföldön egyaránt. Sőt 1938-tól 1944-ig duót alakított Végh Sándorral, aki a folytonos koncertturnék során Veressel szólózongoristaként és kamarazenészként is együtt muzsikált. Végh Sándor ugyancsak kolozsvári születésű, kiváló hegedűművész volt, aki az Új Magyar Vonósnégyes primáriusaként a korábbi években már a legfontosabb nemzetközi új zenei fórumokon – az Internationale Gesellschaft der neue Musik koncertjein – Veress első két vonósnégyesének bemutatóját prezentálta, és aki éppen ezekben az években Bartók-kvartettjeire is felkeltette a figyelmet.

Veress nemcsak vonósnégyeseit, de hegedűversenyét is Végh Sándornak ajánlotta, akivel Londontól Hollandiáig és Budapesttől Erdélyig emlékezetes turnékon szólaltatták meg az új magyar zenét. Sőt, Veress még az ötvenes évek során, Svájcban is ambicionálta saját műveinek előadását, nemcsak Zongoraversenyének bemutatója alkalmával, de a két zongorára írt Klee-fantáziák egyik zongoraszólamának előadójaként is. Bár Végh Sándor az ötvenes-hatvanas években ugyancsak Svájcban élt, a duószerű együtt zenélés felelevenítéséről az új életkörülmények között mégis le kellett mondaniuk. De utolsó alkalommal, Veress 1962-ben bemutatott vonósnégyes-koncertjének baseli bemutatóján, ismét Végh Sándor kvartettjére bízta a szerző a rendkívüli feladatot jelentő interpretációt. A két művész szoros együttműködésének története ezzel az eseménnyel zárult.

1949 novemberétől Veress Svájcban telepedett le, és az új kulturális-nyelvi közegben minden tevékenységi területén új korszakot kellett kezdenie. De szellemileg olyan gyorsan akklimatizálódott a szabad légkör kínálta lehetőségekhez és az európai zenei stílusokhoz, hogy lényegében, a távlat látszatából, szinte  törés nélkül ment végbe ez a folyamat. Saját nyilatkozata pontosabb meghatározást ad erről az átmenetről, amint ez a tárlaton olvasható: „Svájc sokat segített abban, hogy leváljak a magyar iskola belső körétől. Behatóan foglalkoztam itt azzal, hogy a dodekafon technikát nem ortodox módon és tisztán technikaként a saját stílusom számára használhatóvá tegyem.” Tulajdonképpen már első svájci éveiben elsajátította és alkalmazta a nyugat-európai zenei stílusirányzatokat, természetesen személyiségének követelményeihez igazodva.

A kiállításon számos olyan dokumentum is megtekinthető, amelyek Veress Sándorral folytatott közös berni munkálkodásunk emlékét őrzik. Itt látható például egy gyönyörű Klee-album, ami egy Bernben rendezett Klee-emlékkiállítás alkalmára jelent meg, és amit közösen folytatott kötet-előkészítő munkánk emlékére kaptam tőle. Veress-kutatásaim megvalósulása is kortörténeti emlékként idézhető fel. Ez valóságos szellemi felfedezés volt, mert sem ’60-as évekbeli zenetudományi tanulmányaim során, sem más, időszerű forrásból, sőt még szakmai vezetőimtől sem kaptam jelzést Veress Sándor alkotói, tudósi jelentőségéről. A II. világháborút megelőző és azt követő időszakra irányuló zenetörténeti vizsgálataim viszont egyértelműen arra a felismerésre vezettek, hogy Veress Sándort nemcsak a két mester, de a legfelső szakmai grémium is a Bartók és Kodály tanítvány-nemzedék első számú alkotóegyéniségének, szellemi örökösének tekintette már a negyvenes években. Erről a hiteles értékrendről a hatvanas években zenetudományi diplomát szerzett ifjú zenetörténészként már semmit sem hallhattam, nagy csönd honolt körülötte. Egy egyetemek közötti együttműködési pályázat elnyerése után, 1980-ban sikerült személyes munkakapcsolatba lépni Veressel, azzal a céllal, hogy életművéről egy magyar tanulmánykötetet készíthessek elő. A rendelkezésre álló, Bernben töltött három hét leforgása alatt Veress vezetett be műveinek ismeretébe, és a későbbiekben az ő szakmai útmutatásával készítettük elő – Szalay Olgával együttműködve – moldvai gyűjtésének kiadását. Ez utóbbi a nagy múltú Népköltési gyűjtemény új folyama köteteként jelent meg, 1989-ben, Budapesten. E kapcsolatfelvétel eredményeként az 1980-as évektől kezdve több kötet és számos koncert adott számot – mintegy szellemi jóvátételként – az elfeledett emigráns magyar zeneszerzőről, tudósról. Az itt bemutatott dedikált dokumentumok ennek a munkakapcsolatnak az emlékét őrzik.

Veress tudós típusú zeneszerző volt, kellő méltósággal és tudással, de ugyanakkor mindezekhez a vonásokhoz egy kedves, játékos közvetlenség is társult, amivel a tanítványai is találkozhattak annak idején. Veress rendkívüli módon értékelte tehetséges tanítványait, példaként Ligeti György nevét említhetem, akiről visszatekintve többször nyilatkozott. Hasonlóképpen értékelte Kurtág György rendkívüli tehetségét is. Ők ketten Veress 75. születésnapja alkalmából – a neves svájci folyóiratban, a Schweitzerische Musikzeitung Veressnek szentelt különszámában – egy-egy személyes ajándékkal lepték meg egykori mesterüket: Ligeti a folyóirat címlapjára egy rajzot készített, furcsa szárnyas és lábas állatfigurákkal, Kurtág, aki egészen más oldalról közelített a köszöntéshez, egy fanfáros zenei gondolattal üzent Veressnek, a lap kottaközleményeként. De fontos megemlítenünk Veress egyik legismertebb svájci zeneszerző tanítványát, Heinz Holligert is, aki számos svájci Veress-tanítvánnyal egyetemben csatlakozott az ünneplők köréhez. Holligerrel a budapesti koncertközönség már évtizedekkel ezelőtt megismerkedhetett, oboaművészként és karmesterként egyaránt, mert máig az egyike azoknak az elkötelezett művészeknek, akik még Veress életében hivatásuknak tekintették a Veress-kompozíciók interpretálását a nyugat-európai országok rangos fesztiváljain és Veress szülőföldjén. Holligernek és néhány kitűnő magyar előadóművésznek köszönhető, hogy a nyolcvanas évektől napjainkig a Veress-kompozíciók zenei élményében a szerző halálát követő új nemzedékek is részesülhetnek.

Veress tanári pályája a magyarországi zeneakadémiai tanárságával, 1943-tól 1948-ig indult, és a Berni Konzervatórium zeneelmélet-tanári működésével, az ötvenes években, illetve a Berni Egyetemhez fűződő professzorságával folytatódott. A bámulatot keltő, színekkel kombinált, grafikus zenemű-analízisek, továbbá saját zenepedagógiai műveinek kiadványai, illetve zeneelmélet-tanárságát őrző egykori óravázlatai – a rendkívüli igényességű tanár tudományos felkészültségéről adnak képet.

A népzenekutató munkásságának dokumentumai külön egységet alkottak a kiállításon. Bemutatásra kerültek az 1930-ban, a moldvai gyűjtőút helyszínein készített szerzői fényképek, a kéziratos népdal-lejegyzések, elemző táblázatok és a gyűjtő helyszíni naplófeljegyzései. De a moldvai csángók történetével foglalkozó egykorú szakirodalom is megtekinthetővé vált Veress könyvtári gyűjteménye alapján. Ezek a kötetek a szerző halála után ajándékként kerültek a Zenetudományi Intézet Veress-gyűjteményébe. A népzenei publikációkat egy gazdag válogatás képviselte, amely a ’30-as, ’40-es évekből származó írásokon kívül a már említett, 1989-ben megjelent népdalkiadványt, a Moldvai gyűjtést is bemutatta.

Az utolsó évekből a 85. születésnapra rendezett berni szerzői est plakátját mutattuk be, amely rendezvényen a szerző már nem vehetett részt. Néhány hét múlva, 1992. március 4-én eltávozott az élő sorából. Veress súlyos betegségének híre az egykori tanítványhoz, Kurtág Györgyhöz is eljutott, aki egykori mestere tiszteletére az Életút, azaz Lebenslauf (op. 32) című kompozícióját ajánlotta. Ekkoriban már vélhető volt, hogy ez a mű tulajdonképpen egy Veressnek szóló emlékdarabbá válik hamarosan.

A kiállítás egy televíziós film megtekintésével zárult. Ez az egyetlen magyar nyelvű Veress-portréfilm. Nem valamely intézményes megbízásra, hanem Bulla Károly, a Magyar Televízió egyik rendezőjének személyes kezdeményezésére született. Annak a kivételes körülménynek köszönhetően, hogy Bulla Károly – családi kapcsolatai által – személyesen találkozhatott Veress Sándorral az 1981-ben Ferrarában megrendezett Bartók-centenáriumi ünnepségek alkalmával. E találkozás is szerepet játszott abban, hogy Bulla engedélyt kérjen feletteseitől, s hogy az Oberhausen-i Filmfesztiválra szóló megbízatása alkalmával egy kitérőt tehessen Bernbe, egy Veress Sándor-portréfilm készítésére. Főnöke, Czigány György, aki tudatában volt a történeti jelentőségű feladatnak, engedélyt adott a felvételre. Így Bulla Károly, aki Fodor András baráti körének tagjaként is tájékozott volt a Svájcban élő Veress Sándor munkásságáról, hozzájárulást kért Veresstől a film felvételére. Veress pedig, annak ellenére, hogy a Magyar Televízió megbízásából érkezett a felkérés – a ferrarai személyes találkozás alapján bizalmába fogadta a tervet, és hozzájárult a forgatáshoz.

A 76 éves zeneszerző berni stúdiójában készült portréfilm az első és egyetlen magyar nyelvű televíziós film Veress Sándorról. Bár a filmet annak idején a Magyar Televízió a késő esti műsoridőben le is adta, az alkotás még a zenei szakemberek körében is teljesen ismeretlen maradt. A jelen kiállítás alkalmával merült fel ismét a portréfilm felelevenítésének lehetősége. A filmet a Zenetudományi Intézet a Magyar Televízió Archívumától megrendelte, és ezáltal lehetőséget teremtett arra, hogy a 35 éve készült filmalkotás a maga eredeti rendeltetését egy emberöltőnyi késedelemmel betölthesse a szerző halálának 25. évfordulója alkalmával rendezett emlékkiállítás széles nyilvánossága előtt. A kiállítás lezárásaként megszólaló életinterjú a vizualitás, az élő hang, és az anyanyelvi önkifejezés igényessége által átélhető közelséget teremtett Veress Sándorral, 20. századi zeneművészetünk és zenetudományunk fél évszázadon át kirekesztésre ítélt, nagyformátumú alkotójával.

 

(A Veress Sándor emlékére rendezett kiállítás az MTA Zenetörténeti Múzeumában 2017. november 2. – 2018. április 10. között volt megtekinthető.)



« vissza