Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Okkupáció, 1968

"A (nagy)hatalmi logika ugyanazt mondja, mint a zsarnoki: a Kremlből nézve megengedhetetlen, ami Csehszlovákiában történik, ezért annak akár fegyveresen is véget kell vetni. Be fognak tehát avatkozni, ahogyan 1956-ban Magyarországon, és nyugodtan megtehetik, mert a Nyugat tétlen marad."

Azon az augusztusi napon feszülten vártuk, hogy mit mond a Kossuth Lajos nevét viselő rádió a déli hírekben. Azt tudtuk, hogy mi történt, és azt is, hogy igazat nem fog mondani, de arra kíváncsiak voltunk, hogy miként tálalja a visszavonhatatlant nekünk a hatalom. Hogy mivel etetnek minket. Az eseményeket ismertük, még a strandokon is magától értetődően szólt mindenütt a máskor lopva hallgatott Szabad Európa, a Csehszlovákiából akkor még tömegesen itt nyaralók is azt, és néhány nehezebben fogható hazai adót hallgattak, az ottani magyarok fordították a drámai hangú tudósításokat. A késő nyári, verőfényes időben, az (évi rendes) szabadság egyik utolsó napjának megszokott strandzsivaját recsegő és sistergő hangok fedték el. A történtek lényege egyértelmű és tragikus volt, de természete szerint az ember ilyenkor is képes csodákra, valami reményt adó részletre várni. Esetleg arra, hogy megszólal a világ. Vagy arra, hogy ez az egész nem is igaz, hogy csak fenyegetés, durva tréfa, csak valami eszelős ötleteként megrendezett gyakorlat, tévedés. Hogy most nem a valóság történik. Tudtuk persze, hogy a helyzet az, ami. És hogy az állami főadót csak azért hallgattuk, mert kíváncsiak voltunk, mit hazudnak nekünk (szokás szerint, reggel, délben, mindig, minden hullámhosszon).

Nem volt kétségünk, hogy a kormány, amelyet kicsit sem éreztünk a magunkénak, ott van a (megszállók kijelölte) helyén. Így legalább mindenki megtudhatta, mennyit ér a korlátozott és még inkább korlátolt szuverenitás.

Szabad országban az emberek azt csinálják, amit szabad. Elsőként az égetett, hogy mi történt, aztán az, ahogyan. Hogy a Varsói Szerződés csapatai magyar részvétellel bevonultak Csehszlovákiába. Egyetlen kérdés maradt nyitva: lesz-e fegyveres ellenállás. Nem lett, ez addigra, délre lényegében kiderült. Az azért jó volt, hogy csapataink nem állnak harcban. Hogy nem folyik vér. Bár azért titkon szívesen tiszteltük volna azokat, akik életüket is odaadják annak bizonyítására, hogy milyen nagy dolog a szabadság. Nem így lett, bár volt ezekben a napokban és később is néhány szent álmodozó, aki egyéni áldozatával fejezte ki a közérzületet.

Nem híreket akartunk hallani, de tudni akartuk, mit mondanak nekünk. Hátha lesz benne egy olyan szó, vagy mondattöredék, amire majd hivatkozhatunk, ha beszélni fogunk arról, ami történt. Megvan a bája annak is, amikor az ember hazugságokat hallgat. A kíváncsiság, hogy a hazudozónak mihez lesz képe. Aznap délben ahhoz, hogy hallgatott. A déli hírekben nem esett szó a bevonulásról. A hírblokk utolsó tudósítása egy nógrádi kazaltűz hősies eloltásáról szólt. Ha akarom, jelképesnek tekinthetem. Erre is lehet hivatkozni.

Két nappal korábban a néhai Liptó-megyében élő nagybátyám és családja járt nálunk. Mi más lett volna a beszélgetés főtémája, mint a csehszlovákiai helyzet, különös tekintettel a szovjet beavatkozás fenyegető veszélyére? Ágcsernyő után voltunk: ez a hármas (magyar–csehszlovák–szovjet) határ közeli település adott helyet a bevonulás előtti utolsó nagy politikai megbeszélésnek, érzékelhetően válságértekezlet volt, biztos jövőt sugárzó zárónyilatkozattal. A prágai vezetők ugyan szépen kódolt szigorú figyelmeztetést kaptak, de a megfigyelők úgy vélték, hogy egyelőre a beavatkozás elmarad. (Végül is Chamberlain is azzal ment haza Münchenből 1938-ban, hogy nemzedékekre biztosította a békét.)

A diadalmas bejelentések természetük szerint többnyire azt célozzák, hogy a legfenyegetettebbek éberségét tompítsák: a derűs hangú nyilatkozat fogalmazása idejére bizonyosan megszületett már a Kreml döntése arról, hogy nem tűri tovább az „emberarcú szocializmus” kísérletét.  Amiről utólag könnyű mondani, hogy gyermeteg utópia, képtelenség, vagy éppen bárgyú kommunista blöff, hiszen egy diktatúrát nem lehet demokratizálni. Vagy az egyik van, vagy a másik.

A felvidékiek tele voltak lelkesedéssel és hittel, bíztak abban, hogy a dolgok jól alakulnak, beavatkozás nem lesz, mert az a Szovjetuniónak nem érdeke, a prágai kísérlet nem rendíti meg az európai hatalmi egyensúlyt, sőt, a nyugat ellenében még jól is jön nekik egy ilyen demokratikus arcot mutató kirakat, a demokratikus törekvések nem gyengítik, hanem erősítik, hitelesítik az Eszmét. Apám nem így látta. Aki megélte ’56 forradalmát és leveretését, nem hihetett a szovjet rendszer és a demokrácia összeegyeztethetőségében. Naiv álomnak tartotta, hogy az oroszok eltűrjék, amint egy érdekszférájukba tartozó ország a maga elhatározásából a demokrácia útját keresi. Ilyesmiben csak azért lehet hinni, mert olyan nagyon lehet vágyni rá. A birodalom uralmi logikája más, mint az alávetetteké. A Kremlben tudták, hogy ha egy helyen engednek, akkor mások is követelni akarják az engedményeket. A diktatúra nem olyan, mint a szövet, hanem mint a horgolt anyagok: ha egy helyen elszakad a szál, az egész könnyűszerrel lebontható. Ha egy gondolatkísérlet erejéig elképzeljük, hogy a Kreml megengedi a prágai próbálkozás végigvitelét, akkor a továbbiakban nem egy, hanem több helyen kell beavatkoznia. Mindenekelőtt Magyarországon (ahol ebben már van gyakorlatuk) és Lengyelországban, ahol nincsenek bent (ahogyan Csehszlovákiában sem), és a lengyelek sok századon át formált lelki okok miatt a fegyveres ellenállást választanák.

Vagyis a (nagy)hatalmi logika ugyanazt mondja, mint a zsarnoki: a Kremlből nézve megengedhetetlen, ami Csehszlovákiában történik, ezért annak akár fegyveresen is véget kell vetni. Be fognak tehát avatkozni, ahogyan 1956-ban Magyarországon, és nyugodtan megtehetik, mert a Nyugat tétlen marad. Mondta apám. Nagybátyám azzal érvelt, hogy hiszen a szocializmus rendszerét senki sem támadja, ezért nincs miért aggódniuk az oroszoknak. Amire nem lehetett mást mondani, mint hogy a dolog súlyosabb, mert nem a rendszert fenyegeti, hanem a kommunizmus lényegét. A diktatúrára nézve igazi veszélyt nem egyik rendszerének átalakítása jelent, hanem a demokrácia. A demokrácia vírusa.

Apámnak sajnos igaza lett, napokon belül megindultak a tankok. A megrendülést nem enyhítette, hogy, ezek szerint, számítani lehetett erre. Arról viszont korábban nem esett szó, hogy az akció nem maradt szovjet ügy, hogy a mieink is részt vesznek benne. A Varsói Szerződés keretein belül.

1956 után csak tizenkét év telt el, sokan tudták még, mit jelent, ha megindulnak a testvéri tankok a békét és a rendet védeni. És sokan tudták azt is, hogy a magyar tankok nemcsak a csehszlovákiai, hanem a magyar reményeket is tiporják, aminek végiggondolásához nem kellett sok idő. És aztán, kevésbé kiélezett formában, a változásra vágyó magyarok is olyasmit éltek meg, amit az észt és lengyel ellenállók Magyarország 1956-os lerohanásának másnapján: hogy nincs értelme tovább harcolni. Hogy el vannak adva, segítség nem érkezik sehonnan. A Nyugatnak a maga jóléte fontosabb, mint azok az értékek, amikre a jólétük, állítólag, épül. A forradalmat játszó párizsi diákok a maguk szabadságának parttalanságát tűzték ki célul, ízesítőül mozgalmukba keverve némi ultrabalos rémálmot, amely szerint a szabadságnál csak egy jobb dolog van: diktátornak vagy a diktatúra harcosának lenni.

Nekünk a szabadság lassanként ponttá zsugorodó, egyre kisebb körei, és az a remény maradt, hogy valamikor a moszkvai birodalom is összeomlik, mert ez a világ rendje. Addig pedig legyen elég nekünk a mások vétkei miatti bűntudat és szégyen.

P.S. Októberben a posta becsülettel továbbított címünkre egy pozsonyi vicclapot. Egy oldal volt csupán, rajta Csehszlovákia térképe, telirajzolva tankok lánctalpának nyomaival. A képaláírás így szólt: „Az őszi mélyszántás az egész ország területén befejeződött.”



« vissza