Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Társadalom és időkép – A múlt és jövő nélküli posztmodern ember – 2. rész

 

Posztmodern társadalom: a dezintegráció anatómiája

 

Az én olvasatomban a posztmodern társadalom a kapitalista gazdaságra épülő fogyasztói társadalom új fázisa, amely a globalizációval és az infokommunikációs forradalommal vette kezdetét a ’80-as években, és mind a mai napig tart. Kialakulásához nagy szellemi lökést adtak az ún. ellenkultúrák (’60–80-as évek ifjúsági mozgalmai), valamint a már említett neoliberális politikai és ideológiai dominancia. Az ellenkultúrák a mindennapi élet forradalmát jelentették, és jellemzőjük volt az önkifejezés, az önmegvalósítás, a nyíltan vállalt szexualitás, a drogozás, a nyíltság és lazaság, a tolerancia, a nonkonformizmus, a tekintélyellenesség, és általában minden szabálynak, normának a tagadása.[1] A híres párizsi ’68-as falfirka: „Il est interdit d’interdire” (Tilos bármit is megtiltani) néhány szóban jól összefoglalja az ellenkultúrák szellemiségét: szélsőséges individualizmus, a korábbi értékek és erkölcsök tagadása, bármilyen, kötelezettséget jelentő közösség elutasítása. Az ellenkultúrákat nevezhetnénk az individualizmus forradalmának is, ugyanis az individualizmus olyan közös alap volt, ami lehetővé tette, hogy egy-két évtized alatt a lázadásnak indult mozgalom belesimuljon az immár posztmodernné változott fogyasztói társadalomba. Ennek jó példája az ellenkultúrák szexuális szabadossága és az érzéki örömök (kábítószerek) iránti vonzódása, ami a mai társadalom testiség- és ifjúságkultuszává, valamint hedonizmusává alakult át. Ez már a pillanatnyi öröm, a jelen uralma, amit már nem, vagy csak kevéssé korlátoz erkölcs, érték, tisztelet, fegyelem, önkorlátozás, józanság – olyan erények, melyekre Weber nyomán már utaltam. A múlt megtagadása – nem számítva a totalitárius rendszereket – ezzel kiteljesedett.

A múlttagadásnak és a jövő iránti közönynek van egy olyan következménye, amit nemigen hangsúlyoznak, pedig nagy jelentősége van: megszakad a kontinuitás. Christopher Lasch a ’70-es évek végén figyelt fel korának öregség elleni hadjáratára: az ifjúságot bálványozó társadalom nem tart igényt az idősek tapasztalatára, egyszerűen leértékeli őket, pedig nagy kincsük a bölcsesség, azt kellene átadni a következő nemzedéknek, a mai felfogás szerint azonban a tudás gyorsan elavul, ezért erre nincs szükség.[2] A fejlődést hosszú távon kontinuitás jellemzi, mely fogalom magában foglalja a megőrzés és a változás kettősségét, ez tulajdonképpen folyamatos építkezést jelent: az elődök építményére építünk újabb és újabb szinteket.[3] Ha a múltat teljesen kiiktatjuk, akkor nincs mire építkezni, megszűnik a kontinuitás és vele a fejlődés. Itt még nem tartunk, de véleményem szerint az állandó múltmeghaladás – tulajdonképpen kvázi forradalmi magatartás – már kikezdte a fejlődés alapjait, amint azt a következőkben látni fogjuk.

Minden új szerkezetű társadalomnak szüksége van olyan új közösségekre, melyek megfelelő keretet adnak a működéséhez. A polgári társadalom is létrehozott ilyeneket, pl. a nemzetet vagy a civil közösségeket. A posztmodern társadalom új társadalomszervezési formája a hálózat. Manuel Castells Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra című művében elemzi a hálózatot, ami az infokommunikációs forradalom következményeként vált meghatározóvá. A hálózatok olyan decentralizált és nyitott szervezetek, melyek a működésük során újabb és újabb csomópontokat hoznak létre, rendkívül fogékonyak az innovációra, nagy az önállóságuk, villámgyorsan reagálnak és átalakulnak (ha szükséges) anélkül, hogy veszélybe kerülne a rendszer egyensúlya. A gazdasági vállalkozások, szervezetek és intézmények változatos geometriájú hálózatokba szerveződnek, összefonódnak, átlépik a hierarchiát és a szektorális, földrajzi határokat. Így működtek-működnek a kaliforniai Szilícium-völgy legendás informatikai cégei (Apple, Google, Cisco stb.), de ez jellemző az internetes közösségi hálózatokra is (pl. Facebook). A hálózati világban a munka individualizálódik (rugalmas munka, távmunka, egy adott feladatra szóló munkaszerződés stb.), ezért a folyamata gyakran felbomlik, majd a hálózaton belül újra integrálódik.[4] Ennek a hatásos működésnek azonban ára van: személytelen, felszínes kapcsolatok, bizonytalanság és rövid távú gondolkodás. A hálózatok nem valódi közösségek, nincs meg bennük az elkötelezettség, a szolidaritás, a hűség és a kölcsönösség, ezért jól megfelelnek az erősen individualizált posztmodern embernek. Ahogy Zygmunt Bauman írja, a hálózati társadalomban már nem szabályoknak kell megfelelni, hanem rugalmasnak kell lenni, állandóan készenlétben kell állni a taktika, a stílus gyors változtatására, az elkötelezettségek és a lojalitás elhagyására, attól függően, hogy mit kínál a pillanat.[5]

A hálózati társadalom hívei gyakran példálóznak az ilyen struktúrában működő számítástechnikai cégek gazdasági és technikai-technológiai sikereivel. Ez tagadhatatlan, de nem negligálhatjuk az eltérő, illetve az ellentétes példákat sem. Egyrészt a sikeres távol-keleti országok (Japán, Korea, Tajvan, Hongkong) vállalatai már jóval a globalizáció előtt hálózati formában működtek, az ő hálózataikban azonban megvoltak-megvannak a nyugatiaknál hiányolt erények (elkötelezettség stb.), talán éppen azért, mert ezek a társadalmak sokkal kevésbé individualisták, mint a nyugatiak.[6] Másrészt a 2007–2008-as világválság a szintén hálózatos formában működő nemzetközi pénzügyi szektor évtizedes munkálkodásának volt köszönhető, ami aligha nevezhető sikertörténetnek.

A régi társadalom közösségei, melyek nem felelnek meg az új követelményeknek, erodálódnak vagy háttérbe szorulnak, így van ez pl. a nemzettel, amit Európában a modernizálódó állam és a polgárság hozott létre még a 18–19. században. Több nemzetközi szociológiai összehasonlító vizsgálat is foglalkozott a ’80–90-es években az értékrendváltozásokkal, és ezek megállapították a nemzeti, vallási és családi kötelékek gyengülését.[7]

A nemzeti érzés eróziójának sok oka van (pl. a háborús emlékek, a tartós béke, az Európa-tudat térhódítása, a haderők leépítése, az iskola semlegessé válása), itt a témánk szempontjából releváns okokat fejtem ki.

Egyrészt a globalizációnak köszönhetően korábban soha nem látott „nemzetköziesedést” tapasztalhatunk: a cégek a termelésüket kihelyezik más országokba, nemzetközi beszállítói hálózatot alakítanak ki, a céghelyüket nemritkán más földrészre helyezik, az üzletekben óriási választékkal szembesül a vásárló (virág Hollandiából, gyümölcs Dél-Afrikából, kerti bútor Vietnamból és mindenféle cikk Kínából), külföldi iskolákban lehet tanulni stb. Egy európai nagyvárosi utcaképhez hozzátartozik a kínai, az indiai, az arab stb. étterem, a tévében amerikai, német, török és dél-amerikai sorozatokat adnak, nem beszélve az internet kínálta kitekintésről, a tömeges turisztikai utazásokról, a politikai és társadalmi hatásokról (lásd pl. a bevándorlást). Hihetetlenül széles nemzetközi „étlap” áll a posztmodern ember rendelkezésére, amiből választani lehet. A globalizáció olyan óriási mozgásszabadságot és érdekérvényesítő erőt adott a tőkének, hogy azt nemzeti kereteken belül nem lehetett megfogni, mert ha egy ország mereven ellenáll, akkor kikerül a modernizációs vérkeringésből és elszegényedik. (A nemzetközi tőke és tudás elkerüli.)

Másrészt, a fentiektől nem függetlenül, a nyugati országokban az utóbbi évtizedekben uralomra jutott baloldali-liberális értékrendszer olyan ideológiákat termelt ki, mint a politikai korrektség, a relativizmus vagy a multikulturalizmus. Ezek a szélsőséges szabadság- és egyenlőségeszméjük miatt már nyomokban sem tartalmaznak nemzettudatot. Bár az elemzésük nem tartozik a témánkhoz, annyi röviden elmondható, hogy ezen ideológiák gyökere is az individualista posztmodern nyugati ember elszakadása a közösségeitől, és az emiatt kialakult magánya és bizonytalansága, ami súlyos és általános identitászavarba torkollt.[8]

Ellentétben a nemzettel, a család azon kevés közösség közé tartozik, amelynek társadalmi állapota statisztikai adatokkal jól mérhető. Ezek az adatok (ingadozással) a házasságok és a születő gyerekek számának és arányának csökkenéséről, a bomlékony élettársi kapcsolatok és a válások, valamint a csonka családok növekedéséről, a járványszerűen terjedő egyszemélyes háztartásokról tanúskodnak.[9] Évtizedek óta tartó folyamat ez, ami mára már ijesztő mértéket ért el, az európai társadalmak többsége képtelen önmagát reprodukálni, ezen „segít” a bevándorlás.

A család szétesésének is számos oka van, a kutatók általában a nők munkába állását, a függetlenség és a mobilitás növekedését, a meghosszabbodott tanulási időt és a karrier fontosságát (késői házasodás) szokták felhozni. Mindezeket elismerve én a legfontosabb oknak az ÉN szempontjainak előretolakodását tekintem. A társas kapcsolatok kerülése és az utódokkal kapcsolatos áldozathozatal elutasítása mélységes egoizmusról árulkodik: az önmagát a legfontosabbnak tartó egyén nem hajlandó hosszú távú elkötelezettséget vállalni mások iránt, sem érzelmileg, sem anyagilag. Szép dolog az emancipáció (feleség, gyerek), a saját test fölötti rendelkezés, az önállóság, az önmegvalósítás, az önkifejezés és általában az egyéni jog, de azt látni kell, hogy ezek külön-külön is erős centrifugális erőt képviselnek, és ha összeadódnak, akkor jó eséllyel a család felbomlását eredményezik, amit bárki a környezetében vagy a saját életében is számtalanszor megtapasztalhat.

A polgárság és a munkásság a 20. század végére gyökeresen átalakult, a régi formájukban (mint osztályok) megszűntek létezni. Ez is egy hosszú folyamat eredménye volt, melynek gyökerei a 19. századig nyúlnak vissza.

A 19. században a polgárságnak kialakult egy életmódja és kultúrája, mely rendkívül vonzó volt más osztályok és csoportok számára. A képzett értelmiség és a hivatalnokok asszimilálódtak először a polgári életmódhoz, értékekhez és kultúrához. Ezt a folyamatot vették észre a német társadalomtudósok, amikor megkülönböztettek Wirtschafts- és Bildungsbürgertumot, azaz gazdasági (tulajdonosi) és műveltségi (hivatalnoki) polgárságot, és a választóvonal a szabad piac volt. Később a szakmunkások, sőt a gazdagabb parasztok is polgári életmódra törekedtek, és erre lehetőségük is nyílt a 19. század utolsó harmadától kezdődően. Egyrészt a jövedelmek tartósan növekedtek, így egyre több munkás megengedhette magának a polgári életmódot, másrészt a művelődési szint – főként az oktatás terjedésének köszönhetően – gyorsan emelkedett, ezzel megnyílt az út a kulturális fölemelkedéshez. Ahogy a polgárság befogadott újabb és újabb csoportokat, úgy vált egyre heterogénebbé, és az identitása is megváltozott. Annak alapja egy idő után már nem a gazdasági (vállalkozói, ipari, kereskedelmi) tevékenység és a tulajdon volt, hanem a kultúra és az életforma, így az osztályjellege fokozatosan gyengült, ahogy a képessége is, hogy az érdekei képviseletére szerveződjön, és hogy a közös cél érdekében föllépjen. A polgárság átalakult középosztállyá.[10]

A polgárság-középosztály elleni kulturális támadásokról az előzőekben már szóltam, ezek a 20. század folyamán folytatódtak, és a döntő „ütközetre” a ’60–80-as években került sor, amikor az ellenkultúrák hatására a középosztály kultúrája és értékei megvetetté váltak.[11] Ezzel az identitása, a belső kohéziója (szolidaritása) is szétesett. Mindez szoros kapcsolatban van azzal a ténnyel, hogy a középosztály szellemi és erkölcsi bázisa, a család is megrendült.[12]

A polgárság nagy riválisa, a munkásság más pályát futott be, de az eredmény hasonló lett. A munkásidentitás az ipari forradalom 19. századi kiteljesedésével (nagyüzemek óriási munkáslétszámmal) és a 20. század első felében tetőző konfliktussorozatban alakult ki. A század végére viszont a nagyüzemi munkásság – amely mindig a munkásöntudat melegágya volt – látványosan összezsugorodott Európában/Nyugaton, köszönhetően a nagyfokú gépesítésnek, általában a technikai-technológiai fejlődésnek, és nem utolsósorban az ipari termelés kihelyezésének (ázsiai országokba). A munkásosztály tudati eróziójában jelentős szerepet játszott a képzett munkások (történelmi fogalommal: a munkásarisztokrácia) erős vonzódása a polgári életformához, ez már a korabeli munkásmozgalmároknak is feltűnt. A munkások „átszivárgását” a középosztályba megkönnyítették azok a vívmányok (munkaidő csökkentése, társadalombiztosítás kiterjesztése, szociális juttatások), melyeket a munkások fokozatosan harcoltak ki, és amelyek egyre többük számára tették lehetővé az új életformát.

Az az évszázados trend, hogy az össztársadalmi munka szellemi tartalma egyre nő, különösen az infokommunikációs forradalommal gyorsult fel, és ennek egyik közvetlen következménye az informatika és a robotok térhódítása volt a társadalom minden szegmensében, de különösen az iparban, ahol a munkafolyamatok viszonylag könnyen szabványosíthatók. A munkások létszáma folyamatosan csökken a posztmodern társadalomban, a kvalifikálatlan munkások iránti kereslet különösen, ez az oka annak, hogy a munkanélküliek növekvő hányadát szakképzetlen emberek teszik ki. A szolgáltatói szektor ugyan sok munkást alkalmaz, az ottani munkahelyek viszont nem koncentráltak, ezért a munkások rendkívül elszigeteltek.

Az 1970-es évek után megrendült a munkások létbiztonsága. Addig túlnyomórészt bérmunkásként dolgoztak, a posztmodern korban azonban a határozatlan idejű alkalmazásokat egyre több helyen fölváltották a határozott idejűek, a részmunkaidős alkalmazások, a konkrét feladatra kötött szerződések, melyek lejárta után a munkavállalók kénytelenek újra munkát keresni. Az állam egyre kevésbé tudja vagy akarja megvédeni jogszabályokkal a bérmunkaviszonyt.[13] Az a tény, hogy Európában az utolsó negyven évben az ipar leépülését, a munkások létbiztonságának megingását és relatív elszegényedésüket nem kísérték hatalmas sztrájkok és megmozdulások, nemcsak azt mutatja konkrétan, hogy meggyengültek a szakszervezetek, hanem – és ez a lényeg – hogy a munkásság fragmentálódott, már képtelen az érdekeit érvényesíteni, és apatikussá vált. A 21. század elejére a munkásság megszűnt osztályként létezni.

Míg a nyugati országokban a munkás- és a középosztály kb. az ’50–60-as évekig növekedett, a következő évtizedek makacs válságaival megfordult a trend, fogyásnak indultak, viszont egy új társadalmi csoport jelent meg, amit a társadalomkutatók underclassnak neveznek. (Magyar megfelelője nincs.) Rendkívül vegyes társaságról van szó, tartósan munkanélküliek (lecsúszott munkások és középosztálybeliek), kábítószerfüggők, alkoholisták, kis bűnözők, bevándorlók, hajléktalanok alkotják ezt a csoportot. Közös ismérvük, hogy a munka világán kívül vannak, szegények, állandó segélyre szorulnak, vagy illegális tevékenységből tartják el magukat, gyakori köztük a deviáns magatartás, kultúrájuk a fatalizmus és a beletörődés. Rendkívül egoisták, minimális köztük az együttműködés és a szolidaritás, a helyzetüket egyéni sorsként élik meg, amiből egyénileg próbálnak szabadulni, leginkább úgy, hogy csodában (pl. lottónyereményben) reménykednek.[14] Az utóbbi évtizedek gazdasági válságai (1997, 2000, 2007) és a gyorsan növekvő jövedelmi különbségek, valamint a bevándorlók folyamatosan érkező milliós serege a szegény afrikai, ázsiai és latin-amerikai országokból azt eredményezte, hogy az underclass megállíthatatlanul növekszik.

Az underclass jelentős kulturális hatást gyakorolt a többségi társadalomra, és több tekintetben mintaadóvá vált. A ’80–90-es években az amerikai fekete gettókból sugárzott szét a zenéje után hip-hopnak nevezett ellenkultúra, melynek jellemzője a durvaság, a trágárság, az erőszak és az antikonformizmus. A nyugati/európai középosztály nemcsak a hip-hop zenét kedvelte meg és a divatot, a viselkedést vette át, hanem a családokban is egyre inkább a fekete gettók adják a mintát (házasságon kívüli születések, apa nélküli családok stb.), különösen Amerikában.[15]

A kormányzatok évtizedek óta hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy orvosolják az underclass jelentette növekvő problémát – csekély sikerrel.[16] Míg kezdetben a (munkanélküli, lakhatási, szociális) segélyezésre helyezték a hangsúlyt, manapság már inkább a munka világába próbálják visszavezetni ezeket az embereket, legfőképpen képzésekkel és a munkaadóknak nyújtott támogatásokkal. A kudarc arra utal, hogy a társadalmi integráció – amikor az egyének elfogadják és alkalmazzák a társadalom erkölcsét, értékeit és szabályait, és annak hasznos tagjává válnak – nem elsősorban pénz-, hanem inkább kulturális kérdés, ami csak megfelelő közösségi keretben működik. Láttuk, hogy a közösségek hogyan esnek szét, és hozzátehetjük, hogy a közösségi értékeket és normákat közvetítő intézmények (pl. egyház, iskola, katonaság) tekintélye is meggyengült. Utólag, állami segédlettel, tanfolyamokkal már aligha lehet pótolni a szocializációs hiányt, annál is kevésbé, mert a posztmodern társadalom a munkát leértékelte, és helyette a fogyasztást próbálja integrációs erővel felruházni.

A munka ezer szállal kapcsolódik a közösségekhez. Egyrészt a munka megértése, fogásainak elsajátítása, sőt a munkaképesség kialakítása is hosszú közösségi erőfeszítés eredménye, hiszen a szükséges ismereteket másoktól át kell venni, hónapokig, esetleg évekig kell gyakorolni, követni a fejlődést. Másrészt a munkamegosztás, a szakosodás miatt civilizált létezésünk rengeteg, néhai és élő ember munkájának halmozott eredménye. A munka gyümölcsét mások is élvezik, nemcsak az, aki konkrétan végzi.[17] Nagyon fontos, hogy egy társadalom fölismeri-e a munka közösségépítő erejét. Ha igen, akkor a jól végzett munka az egyénnek önérzetet és önbecsülést ad, mert érzi a közösség tiszteletét.

A munkának van egyéni aspektusa is, mert az ember önmagáért is dolgozik. Mivel napjainkban a közösségek bomlását láthatjuk, ez az individualista szemlélet erősödik: egyre többen érzik úgy, hogy csak a maguk javára, hasznára érdemes dolgozni, a munka olyan szempontjai, mint pl. áldozathozatal, fáradozás másokért (ami felülírja a munka kényszerjellegét), együttműködés, önbecsülési forrás stb., egyre ritkábbá válnak. Nemcsak arról van szó, hogy egyre ritkább a valódi közösség, és a magányos embernek nincs kiért dolgozni, hanem arról is, hogy a szervezetek, viszonyok, kapcsolódások egyre átláthatatlanabbak, lásd pl. a nagy vállalatokat, a gyorsan változó, névtelen és ismeretlen tulajdonosokat, az állandó cégátalakulásokat, az eluralkodó bizonytalanságot. Zygmunt Bauman a Munka című tanulmányában tömören összefoglalja a posztmodern korban bekövetkezett munkapiaci változásokat. A második világháború előtt egy viszonylag stabil rendszer működött, a vállalatok élettartama általában hosszú volt, hosszú távra terveztek, a munkaadók és az alkalmazottak között fennállt egy kölcsönös függőség, bár sok konfliktus volt közöttük. Manapság a rövid távú mentalitás uralkodik. Egy középszinten képzett amerikai átlagban tizenegyszer vált munkahelyet, és a tendencia növekvő. A munkaadók egyre inkább rövid távra kötnek munkaszerződést, általános a bizonytalanság, egyik fél sem számít hosszú távon a másikra. Ez pedig hatalmas individualizálós erő, megoszt és nem egyesít, a közös érdek homályba vész. Nincsenek világos szabályok, egyéni, időszakos alkalmazások vannak, így nincs esély a lojalitásra, a munkahelyet átmenetinek tartják. A tőke és a munka közötti szálak meglazultak, sőt szétváltak. Hatalmas a mobilitás, nemcsak a munkavállalóknál, hanem a tőkénél is: a tőke és a profit akadálytalanul mozog, függetlenné vált bármilyen helyi alkalmazás időtartamától.[18]

A fogyasztói társadalom többre tartja a fogyasztást, mint a munkát – luxuscikkek birtoklása nagyobb respektust kelt, mint hosszú évek tisztességes munkája –, ezért sokan a munkát is a fogyasztásnak rendelik alá: azért dolgoznak, hogy fogyaszthassanak. Míg a munkát a közösségi jelleg dominálja, a fogyasztásnak alig van közösségi vonatkozása, mert a birtokba vett anyagi vagy szellemi javak (el)használása jellemzően egyéni vágy kielégítését szolgálja, és a jelenre koncentrál, így a társadalmi integratív ereje elenyésző.

 

A jelen uralma és a jövő feladása

 

A fogyasztói társadalom „hajnalán” a fogyasztás növekedésének anyagi forrását először a megtakarítások leapasztása jelentette, majd később, amikor azok elfogytak, az eladósodás. Az USA-ban, ahol az államadósság ma már 21 ezer milliárd dollárhoz közelít, bár mindenki tudja, hogy ez nem mehet vég nélkül, mégsem vesznek tudomást a fenyegető veszélyről. Az amerikai háztartások is rendkívül eladósodottak, de még a 2007–2008-ban kezdődő és az elhúzódó hatását még ma is éreztető válság – melynek fő oka a vállalati és lakossági hitelek bedőlése volt – sem tudta felébreszteni az amerikaiakat. Európában sem sokkal jobb a helyzet, sőt a távol-keleti fejlett országokban is csökkent a takarékossági hajlandóság. Posztmodern korunk nem hajlandó szembenézni a valósággal, és nem vesz tudomást a jövőről.

Korunk gazdaságának jellemzője a reflexivitás és a rugalmasság, ami sok mindent takarhat. Az azonnali profit, mint a gazdasági eredmény non plusz ultrája mindent legitimál és felülír, még a hosszú távú haszon ígéretét is. 2013-ban a Dell számítástechnikai óriásvállalat kivonult a tőzsdéről, és a cég egyik vezetője azzal indokolta a lépést, hogy így nem kell állandóan azzal foglalkozniuk, hogy a piac hogyan reagál a nyereségráta legkisebb rezdülésére, sokkal több figyelmet szentelhetnek a közép- és hosszú távú terveknek. „A tőzsdei vállalatok – a negyedéves beszámolási kötelezettség miatt – túl sok rövid távú döntést hoznak” – mondotta.[19] Ennek a pénzügyi szemléletnek köszönhetően a gazdaságban eluralkodott a spekuláció, a piac már inkább a rövid távú tevékenységet honorálja, ami megjelenik a menedzserek elismerésében, juttatásaiban is – ez a hírhedt bónuszrendszer –, így kialakult egy önmagát erősítő folyamat, amit még a 2007-es válság sem tudott megfordítani. Ez a szemlélet azonban hosszú távon erősen fejlődésellenes.

A posztmodern társadalom ideológusai nem látják ilyen sötéten a helyzetet. Ulrich Beck a The Reinvention of Politics című művében az ún. reflexív individualizációról a következőket írja: ez nem más, mint a mai identitás kialakítása a globalizált, információs világban, egy innovatív, intézményesített folyamat, mely során az egyének állandóan felülvizsgálják és újjáalakítják a szokásaikat és az öndefiníciójukat. A modern ember szakít a tradíciókkal, mert ezekkel nem lehet értelmezni a modern világot és a feltárulkozó lehetőségeket.[20] Én ezt másként látom: megszűnt vagy szétesett közösségekre – Beck ezt eufemisztikusan a tradíciókkal való szakításnak nevezi – nem lehet identitást építeni, hiszen nincs mivel azonosulni, az állandó verseny (harc) és változás leépíti az együttműködési és szolidaritási hajlandóságot, emellett bizonytalanságot eredményez. Így a jövő olyan kiszámíthatatlanná, befolyásolhatatlanná és fenyegetővé válik, hogy ahhoz semmilyen reflexióval nem lehet alkalmazkodni.

Az azonnali siker nemcsak a gazdaságban, hanem a köznapi életben is követelmény. Christopher Lasch írt először, még a ’70-es években, a posztmodern ember állandó sikeréhségéről, ami egy narcisztikus magatartásba konkludál.[21] Elég megnézni a tévében egy szokványos show-műsort, hogy lássuk az önimádat minden szimptómáját. Korunk emberét nemcsak a széles világban betöltött szerepéről gyötrik kétségek (nincs egy hosszú távú, magasrendű értékrendje, vallása), hanem a saját szűkebb, társadalmi helyét illetően is bizonytalan, ezért a kortársak ismételt bizonyságtétele szükséges neki, hogy úgy érezze: mégis van értelme az életének. Ilyen mindennapi, állandó sikert azonban csak felszínes teljesítménnyel, látszatokkal és manipulációval lehet elérni, és állandóan a jelenre kell koncentrálni.

A fejlett országokban rohamosan terjed a depresszió, és minél fiatalabb valaki, annál nagyobb esélye van arra, hogy depressziós legyen: korunkban a fejlődés egyre kevésbé szolgálja a boldogságot.[22] Ezen nincs mit csodálkoznunk, mert a lineáris fejlődés hatóköre lényegében az anyagi világra korlátozódik, illetve a szellemi világ azon részére, amely racionális (tudomány, technika). Sokáig a létszükségletek kielégítése volt a fejlődés legfőbb célja, és ez jelentette a boldogságpotenciálját. Ez a cél a fejlett társadalmakban már régóta teljesült, a fejlődés generálta új szükségletek pedig egyre inkább korlátokba ütköznek, illetve átcsúsznak az élvezetek vagy a presztízs hajszolásába, melyek csak ideig-óráig képesek elfedni a boldogságdeficitet. A valódi boldogságpotenciált az emberi, társadalmi viszonyok javítása jelentené, azokat azonban a fejlődés nem tudja befolyásolni.

Hosszasan lehetne sorolni még a tényeket és összefüggéseket, de remélem, hogy a fentiek is eléggé meggyőzőek. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a posztmodern ember alapállapota a magány és a bizonytalanság. Individualizmusa elvágta őt a transzcendenciától, és felbomlasztotta a közösségeit – alig érez elkötelezettséget, szolidaritást vagy hűséget mások iránt (ezek minden közösség legfontosabb kötőanyagai) –, ezért kénytelen egyedül szembenézni a veszélyes kihívásokkal. Elveszítette a múltját, a kiismerhetetlen jövő pedig nem nagyon érdekli, ezért csak a jelen maradt számára. Így viszont a fejlődés (a modernizáció) is kérdésessé válik.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Bauman, Zygmunt: Liquid times: living in an age of uncertainty. Cambridge, 2007 (Bauman I.)

Bauman, Zygmunt: Munka. In: Café Bábel 56–57. sz., 2007 (Bauman II.)

Castel, Robert: A szociális kérdés alakváltozásai: a bérmunka krónikája. Kávé kiadó, 1998

Castells, Manuel: Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra (I. kötet) A hálózati társadalom kialakulása. Gondolat, 2005, Bp.

Castells, Manuel: Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra (II. kötet) Az identitás hatalma. Gondolat, 2006, Bp.

Dahrendorf, Ralf: Egy új rend nyomában. Napvilág Kiadó, 2004

Dogan, Mattei: The decline of traditional values in Western Europe: religion, nationalism, authority. In International Journal of Comparative Sociology, February 1998

Elliot, Anthony & Charles Lemert: The New Individualism: The Emotional Costs of Globalization. Routledge, 2006, London and New York

Fukuyama, Francis: Bizalom: A társadalmi erények és a jólét megteremtése. Európa, 1997, Bp.

Fukuyama, Francis: A nagy szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Európa, 2000, Bp.

Inglehart, Ronald: Modernization and Postmodernization – Cultural and Political Change in 43 Societies. Princeton University Press, 1997, New Jersey

Kocka, Jürgen: The Middle Casses in Europe. In The Journal of Modern History Vol. 67, No. 4., 1995

Lasch, Christopher: Az önimádat társadalma. Európa, 1984, Bp.

Lane, Robert E.: The Loss of Happiness in Market Democracies. Yale University Press, 2000, New Haven.

Tomka Béla: Európa társadalomtörténete a 20. században. Osiris, 2009, Bp.

Tyler May, Elanie: The American Model. In Prost, Antoine & Vincent, Gérard (eds.): A History of Private Life, V. Riddles of Identity in Modern Times. Harvard University Press, 1991.

 

 

Jegyzetek:

 


[1]    Az ellenkultúrákat egy másik tanulmányomban részletesen elemeztem. Lásd Körmendy Lajos: A posztmodern fogyasztói társadalom és ellenkultúrái. In: Magyar Szemle Új folyam (XXVI.), (2017) 9-10. és 11-12. sz.

[2] Lasch 1984, 251–258.

[3] Vannak persze olyan helyzetek, amikor radikális változtatások szükségesek, de ezek nem állandósulhatnak, mert akkor inkább rombolásról beszélhetünk, ami a totalitárius rendszerekben valósággá is vált.

[4] Castells 2005, 360–361., illetve 600–601.

[5] (Bauman I.), 3–4.

[6]  Lásd pl. Fukuyama 1997, 234–243., 264–273., 420–421., vagy Castells 2005, 253–258., 329., 372., vagy Lee 2003.

[7]     Lásd pl. (Inglehart) vagy (Dogan) vagy (Lane) 228.

[8] Ezeket az ideológiákat hosszabban ismertettem a Váratlan találkozás: Európa és az iszlám c. cikkemben (Körmendy Lajos: Váratlan találkozás: Európa és az iszlám. In: Valóság 2016/11). Kelet-Európában főként történelmi okok miatt másképpen alakultak a dolgok, a felfogásbeli eltérést jól mutatja a 2015-től kezdődő migránsválságra adott nyugat- és kelet-európai válaszok különbsége. Mindezek egyébként korántsem jelentik azt, hogy a nemzeti érzés megszűnt volna Nyugaton, sok helyen láthatjuk annak feléledését, akár a szélsőjobboldali pártok, akár a szeparatista mozgalmak (Katalónia, Skócia) sikereiben.

[9] A szakirodalomban bőven találhatók statisztikai adatok, lásd pl. Fukuyama 1997, 93., vagy Fukuyama 2000, 65–70., 160., vagy Tomka 2009, 100–105., 126–135., vagy Castells 2006, 248–259.

[10] Ha a társadalmi osztályt olyan csoportnak tekintjük, amely szervezetten lép fel érdekei védelmében, akkor a középosztály elnevezés félrevezető. Ugyanez vonatkozik az alább említendő underclassra, de mivel mindkét fogalom általánosan elterjedt, ezért kénytelen vagyok ezeket a fogalmakat használni.

[11]    Részletesebben lásd Körmendy Lajos: A posztmodern fogyasztói társadalom és ellenkultúrái. In: Magyar Szemle Új folyam (XXVI.), (2017) 9–10. és 11–12. sz.

[12] Kocka 1995, 805.

[13] Ezeket a kérdéseket Castel részletesen elemzi. Meg kell jegyezni, hogy pl. Franciaországban az állam keményen védi a munkavállalók érdekeit, az eredmény azonban több mint kétséges, az ország egyre jobban lemarad a gazdasági versenyben, és fokozatosan elszegényedik. Ez is mutatja, hogy nem egyszerűen állami elhatározásról vagy osztályharcról, hanem sokkal összetettebb problémáról van szó.

[14] Dahrendorf 2004, 81.

[15] Tyler May 1991, 590–592.

[16]    Robert Castel A szociális kérdés alakváltozásai című könyvében hosszasan ecseteli a francia kormányzat ’70–90-es években folytatott sziszifuszi és lényegében eredménytelen erőfeszítéseit, hogy megállítsa a leszakadók táborának növekedését. (Castel 1998, 381–394.)

[17] A másokért végzett munka önmagában még nem záloga az integrációnak, pl. a kényszermunka, amit idegen célokért és közösségért kell végezni, ellentétes hatást vált ki, ez a marxi elidegenedés tipikus példája.

[18] (Bauman II.), 14–16.

[19] HVG, 2014. július 12., 60–62.

[20] Idézi Elliot 2006, 67–68.

[21] Lasch 1984.

[22]    Lane 2000, 21–22. old. A kelet-ázsiai országok itt is kivételnek számítanak, mert jóval kevesebben szenvednek ebben a betegségben, és ez egyértelműen az erős családi kötelékeknek tulajdonítható (Lane 2000, 33. és 160). Egyébként véleményem szerint a depresszióval kapcsolatos statisztikai adatok sokkal objektívebben mutatják egy társadalom mentális állapotát, mint a sok kutató által kedvelt, önbevallásokon alapuló boldogságfelmérések.



« vissza