Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A gyermekkórház titkai

#parkchildrenhospital – Kontra Ferenc Az álom hídja című regényének egyik fejezete fölött áll ez a kifejezés. Később kiderül: ez levelezési cím, itt játszódik a regény. Magyarul furcsa szó: parkgyerekkórház. Maga a park is gyógyít, döbbenek rá. Olykor jobban, mint egy orvos, aki talán maga is beteg. És ha a fák is sérültek? Tudnak-e gyógyítani olyan öreg fák, amelyek már túléltek egy-két háborút, esetleg csupán bombázásokat? Kihajtottak újra, ezzel gyógyítanak talán.

És gyógyításra nagyon nagy szükség van. Talán több a sérült ember, mint az egészséges. Ha figyelembe vesszük azokat a sérüléseket, melyeknek esetleg nincs látható nyoma, legfeljebb a lélek mélyén szunnyadnak, de előszikráznak a szemből, ha olyasmi történik... Ez az. Ezt kell kideríteni. Miért sérült szinte mindenki körülöttünk?

Miért van itt, a regény színhelyén nagyobb kultusza a halálnak, mint az életnek?

Reményik Sándor trianoni versei, a Végvári versek jutottak eszembe gyakran, Kontra Ferenc legújabb regényét (Az álom hídja, 2018, Magyar Napló Kiadó) olvasva; főleg az a döbbenetes költemény, amelyben Reményik a trianoni elcsatolások következtében úgy írja le a maradék Magyarországot, mint egy embert, aki minden végtagját elveszítette, és csak a törzse maradt. A törzs még élhet kéz nélkül és láb nélkül, de egy láb önmagában? Visszasóvárog a törzs mellé, hogy segítsen neki járni? Elképzelni is lehetetlen ezt a szörnyűséget, persze, hiszen csak látomás. Mindazonáltal akik

szerencsésen itt maradtunk a széttrancsírozott ország törzsében – Magyarországon – naponta szembenézhetünk levágott karjainkkal, lábainkkal; átgurulhatunk Kassára, Dunaszerdahelyre, megmártózhatunk a horvát tengerben, hűsölhetünk a házsongárdi temetőben, sétálhatunk Szabadkán, Kosztolányi lábnyomát keresve.

És amikor Újvidékre szórták a bombákat a NATO-gépek 1999-ben? Akkor mivel is foglalkoztunk mi, magyarországiak? Tiltakoztunk? Dehogy. A rendszerváltás körüli zűrzavarban annyi szolidaritás sem szorult belénk, mint egy macskába, ha meglát egy egeret. Még annyi sem, mint a Charta 77 aláíróival szolidaritást vállalókba. Pedig a NATO tagjaként mi is bombáztunk.

Kontra Ferenc már a regény elején tudomásunkra hozza, mire számíthatunk: – Amit vég nélkül ismételnek, igazzá válik. A hidakat kell elpusztítani. Röhögtünk kínunkban, hol élnek ezek? Nyolc év alatt nem kellett közbeavatkozni, ahol a tömegsírokat ásták. A drónok ilyenkor lehunyták szemüket. – Később: „Mi voltunk azok, bennünket bombáztak. Senki nem tudta, hogy még meddig, senki sem sejtette, hogy összesen hetvennyolc napon át, folyamatosan, amennyit egyetlen várost sem a második világháború alatt; nem, senki sem gondolta volna, hogy mi minden veszik el akkor örökre. Ez nem háború volt, hanem az apokalipszis látványa.”

Mi pedig itt Budapesten azt hittük, béke van. Nekünk az is volt, az ezeréves határokon jóval innen. És fontosabb volt, hogy az SZDSZ vagy az MDF fog majd győzni a választásokon. Azoknak, akik akkor születettek, esetleg huszonöt-harminc évesek, vagy a facebook által alaposan befolyásolt tizenévesek, jelentenek-e még valamit ezek a rövidítések? Ok csak a saját rövidítéseikben otthonosak. Tudnak valamit a délszláv háborúról? A jelenről és a közelmúltról ki tájékoztat bennünket? Az újságok és a tévé biztosan nem. írnak és mutatnak valamit, de komoly ember nem hiheti, hogy onnan megtudhat bármit, amikor már a tényeket is manipulálják. Majd ha a történelemkönyveket az ország vezetésétől független szakemberek írják, és majd úgy húsz-harminc év múlva, ha kellő rálátásuk lesz a folyamatokra. Ha lesz még akkor történelemkönyv és tanítás, nemcsak mindenki maga böngészi az interneten, ami őt éppen érdekli.

Semmi baj, azért vannak az írók, hogy megírják a történelmet a történészek helyett... Aki nem írja meg saját történelmét, megírják helyette mások, és abban nem lesz köszönet.

Mert utána már a mások által megfogalmazott hazugságok is hozzátartoznak majd történelméhez, a hazugságok átszivárgása az életbe, és az összekuszált hazugság- és igazságszálak még nehezebbé teszik a megírást, főleg akkor, ha a megszállt országok levéltárait a birodalmi lakatok őrzik még ma is. A történészek szerepét részben az íróknak kell átvenniük, és az írók kutatásai hitelesebb képet adnak a történelemről, mert az író jó esetben független az uralkodó történelemértelmezésektől, bár nem tudja mindig elválasztani magát tőlük.

Az álom hídja persze nem történelmi regény, bármit értsünk is ezen. Egy biztos: ebből a regényből nem lehet kilépni. Mert ha letesszük, a könyvet írjuk tovább gondolatainkkal, a hősök velünk maradnak. Ne álmodozzunk. Nincs hely a világon, nincs eldugott sziget, amit a történelem ne találna meg. Különös, ebben a regényben föl sem merül az „elmenni-maradni” kérdés. Hangosan legalábbis nem. Oda jutottak a hősök, hogy már csak szökni lehet, és szökni muszáj, ha emberibb életet akarnak maguknak. De olyan titokban és olyan profin kell előkészíteni az új életet és személyiséget, hogy egy hajszál hiba nem kerülhet az általuk kidolgozott tervbe. Apropó: hajszál: DNS. Eszükbe jutott-e a kedves kis szökevényeknek, hogy DNS-e is csak egy van mindenkinek? Biztosan. Én szurkolok nekik: soha, senki ne akadjon rájuk, éljenek boldogan.

Mert a korábbi Kontra-regényekben majdnem mindig központi kérdés volt: elmenni, maradni. „Innen csak elmenni lehet.” Gyakori életérzés. De ebben a regényben az alapszólam a maradás. Mintha valami ősi bölcsesség mondaná: önmagad elől nem menekülhetsz. Ha szerencsétlen sorsod ide vetett, itt kell maradni. Ahogy Pilinszky írja: „Ahova estél, ott maradsz. / A mindenségből ezt az egyet, / ezt az egyetlen egy helyet, / de ezt azután megszerezted.

Gyerekkórház egy hatalmas őspark mélyén. A regény itt játszódik, csak gondolatban, visszaemlékezésekben, álmokban hagyjuk el ezt a biztonságos óvóhelyet. Varázshegy – jutott eszembe a kézenfekvő párhuzam, de ezt a varázshegyet megáradt folyók, patakok, özönvízszerű esők áztatják, az olajos fekete víz átfolyik az álmokon is, örökre csípi a szemet. És bármikor, bárhonnan előbukkanhat a krokodil. Ott van a gyerek álmában, a fiát éppen elvesztő asszony előtt úszik, a krokodil főszereplő ebben a regényben; ahogy a borovi fenyő is végigkíséri a regény alakjait; egy borovi fenyőből készült padon ül az elbeszélő a regény elején, hogy a vége felé, vagy inkább ott, ahova az aranymetszést képzelem, borovi fenyőből készült kalózládában kuporog a fiú, akit a háború elől rejtettek oda szülei.

Az olyan gyakorlott olvasónak is, mint én, kétszer-háromszor el kell olvasni a könyvet, hogy tisztázódjon, amit egyáltalán tisztázni lehet. Mert van, ami a könyv végéig sem derül ki-ki kinek a fia, hova lett valaki felesége -, vagy súlyos homály fedi. A főbb szereplőkről azért legalább annyit megtudunk, hol élnek most, de nem földrajzilag meghatározhatóan. Aki meghalt, vagy eltűnt, olykor erősebben jelen van, kísért a szereplők gondolataiban, mint aki még él. Például Ronin, az Albínó rögtön az első részben meghal, pontosan tudjuk miben: szén-monoxid-mérgezést kap. Az ő egész története is baljós véget sejtet: az újságban, ahol dolgozik, nagy képeket közölnek a bombázásokban elhunytakról, a hozzátartozók fizetik, mint a reklámokat, hogy legalább ennyi maradjon nekik szeretteikből. Ronin ezekből a képekből készít egy hatalmas festményt, montázst. Ez az ő morbid performansza, válaszul a világhelyzetre. A lány, akit szeret, meglátva ezt a borzongató óriásplakátot – emberi arcokból kirakott városkép – annyira megriad, hogy látszik rajta: ez volt az utolsó látogatása szerelménél. Ronin egész életében kivetett volt, a közösség nem fogadta be a színe miatt. Most, felfogva a helyzetét, letépdesi a képet a falról, beletömi a kályhába, és meggyújtja. Lám, nemcsak a fekete lehet rossz ódium, hanem a fehér is. Ódium egyébként az egyik főszereplő neve.

Csak a regény végén derül ki, hogy Ronin szerelme túléli azt a támadást, amit egy anya és két ikerfia követnek el ellene, egy avatáros műanyag zacskóval majdnem megfojtják, nyilván kirablása a cél. Aztán, hogy nem lett súlyos károsodása, ő is a gyerekkórházba megy dolgozni, a fiatal orvos helyére veszik fel, aki addigra már Svédországban él, de előbb még át kell élnie súlyos traumákat, többek között a fia tanakodik négy társával, szökésük előtt, hogy öljék-e meg, vagy hagyják életben. Nem tudjuk, ő tudja-e, hogy a fia volt az egyik fiú a négy közül, őt is csak azért világosítja fel a barátja, hogy apja életben maradhasson.

Tartozom annyival az olvasónak, hogy bevalljam: bár edzett műélvező vagyok, ezt a regényt többször félre kellett tennem, ne is lássam, annyira megviselt néhol az olvasása. Nem a szörnyűségek ábrázolása miatt, hiszen talán egyetlen igazán gyomorforgató rész van a könyvben – mely eszközökkel egyébként előszeretettel élnek a mai regények írói –, hanem az egész regényt átható dermesztő, hideglelős atmoszféra miatt.

Ami persze érthető: a szanatóriumban majdnem mindenki az amerikai bombázások gyöngített urántartalmú lövedékeinek áldozata. Vagy akkor szült, vagy akkor született, vagy akkor lett egy életre béna, végtaghiányos, vagy egyszerűen csak „furcsa”. Kontra Ferenc mesterien bonyolított történetszövedéke aztán magába nyeli, körülfonja az olvasót, mint erdei iszalag a fákat, nem ereszti. Nem azért, mert olyan kíváncsi, mi lehet még annál is rémesebb, mint ami eddig történt, vagy csak álmodta valaki, hanem a sorokból áradó hangulat ejt foglyul, mint egy bódító illat.

Aki túlélte a bombázásokat, és nem érte súlyosabb károsodás, vagy esetleg még nem tud róla, az is egész életében orrában és agyában őrzi a bombák füstjének rettenetes szagát, mi ez az olvasáskor átélt kellemetlenséghez képest?

Legalább három halál-performansz kap főszerepet a könyvben: az elsőről, Ronin haláláról már volt szó, számomra a másik, amikor a szülők egy hatalmas kalózládába helyezik fiukat, ellátva két-három napra elegendő vízzel, élelemmel, és elássák egy hatalmas platánfa alatt, hogy biztosan ne találjanak rá. Persze hogy a katonák, akik csak éppen megpihennek pár napra családnál, a platán alá állítják hatalmas tankjukat. A szülők később csak fiuk maradványait áshatják elő. Gyerekük csontjaival utaznak azon a helyi buszon, ahol nagyon sok mulatságos jelenet játszódik le, miközben a „halálfejes” sofőr ügyességére, manőverezéseire vannak utalva, merthogy a víz már a busz csomagtartóját nyaldossa. Eleredt ugyanis egy nem akármilyen eső. Ebben a világvégéhez hasonlatos pánikhelyzetben meséli az anya szinte már szenvtelenül, részletesen, mi is van az ő bőröndjükben. Innen is kimenekül, aki tud: a saját fiuk csontjait mentő házaspár, a négy fiatal gyerekkórház-lakó, akik marihuánát rejtegetnek, nem saját fogyasztásra, annál nagyobb terveik vannak, és ahhoz tiszta fej szükséges. „Ja, fent voltunk a Zangyalon, az egyik őstermelőtől vettünk rózsatöveket az anyukánknak” – mondja az egyik fiú. Az olvasó, ha jól figyelt, tudja, hogy a mondat csaknem egésze hazugság, hiszen egyiküknek sincs anyja, a rózsa valójában marihuána, a Zangyal viszont valóságos hely, ezenkívül az egyik szereplő neve is.

A gyermekkórház parkjából a fiatalok elszöknek, az elásott fiú csontjai itt kapnak végső nyugalmat.

A regényben csak a NATO-bombázások ideje és helye utal arra, hol játszódik mindez. Csaknem húsz évvel a bombázások után egy olyan tartományban, ahol van olyan gyerek, akit két nyelvre tanított meg a kórház egyik lakója, aki gondját viselte, az iskolában egy harmadikat kellett megtanulnia. Hogy magyar lett volna valamelyik nyelv, arra nem történik utalás.

A magyar szó egyszer sincs leírva a könyvben.

Budapest sem említődik.

Más dimenzió ez, mint amit Terék Anna idéz föl nagyszerű drámájában, A vacsoravendégben, ahol a délvidéki anya azt mondja lányának: „Azt hiszitek, hogy Budapesten még a kutyaszar is aranyból van.”

Távlatosabb történet Kontra regénye: Budapest már nem a vágy titokzatos tárgya. Dánia, Svédország, Norvégia jöhetnek szóba, de mindenképp valami skandináv ország.

A történetek elmesélője, mondjuk így: az író, simán el tudja képzelni, hogy a jövőben skandináv krimik írásából fog megélni, ha elfogy körülötte a levegő.

Márpedig erősen fogyóban van. Az egér című fejezetből azt is megtudhatjuk, miért. A diktatúrában természetesen a kultúrát is diktatórikus módszerekkel irányítják, és a helyi kiskirálynő adja meg a fő szempontokat. Ha valaki esetleg ráismerne a személyre, és még a nevét is tudja, tartsa meg magának. A regényben valaki azt mondja róla: „Elena reinkarnációja.” Még ekkor is fölösleges országra gondolni. Elenának sok reinkarnációja van.

A hatalomnak folyton demonstrálnia kell: egy katedrálisban kell felmutatni azt is, ami teljesen jelentéktelen.” „Rájöttem, hogy a feketelistát először az érzékeli, aki szerepel rajta. Sose gondoltam volna, hogy nekem itt soha többé nem jelenhet meg egyetlen sorom sem. Igen, a kultúráról van szó, nem az állattenyésztésről. Nem gondoltam, hogy egy egész irodalmat meg lehet hamisítani, visszamenőleg is. Ki lehet valakit törölni a lexikonokból is. Egy diktatúra minden apróságra figyel.”

De hogy a sérültség, a magány, az árvaság nemcsak brutalitást hozhat elő az emberekből, arra is bőven találunk megrázó példákat. A fiú, az őt felnevelő, saját fiaként szerető öreg? Az asszonyt istápolja, vigyáz rá, kijár vele férje sírjához, nem is megható, hanem szinte természetes. Hiszen az egyetlen emberi kapcsolat a totális árvaságban. Hogy aztán ez az asszony hogyan búcsúzik el fogadott fiától? Önmagát összeláncolva, és úgy várva a halált, fiát arra kényszerítve, hogy csak nézze, ne tudja kimenteni. Ez a harmadik nagy performansz a regényben. (Ehhez képest a pár évtizeddel ezelőtti történet, a Szépművészeti Múzeum biztonságos koporsójában próbahalált játszó művész produkciója gyermeteg játszadozás volt.)

A regény tökéletesen mutatja be, hogyan változott pár évtized alatt a fiatalok, illetve most már lassan az egész népesség kultúrája, annak összetétele. Az irodalmi művek helyét átvették a filmek és a fiatalok zenéje: Csillagháború, Avatar stb., valamint ezek folytatásai, néha egy Hitchcock-film – ezekre történik utalás, „tudod, mint mikor az Avatarban...”, és a hatvanas-hetvenes évek zenéi. Hosszú életem során a Csillagok háborúját kikerültem, pedig van egy pár rész belőle, szinte minden felnövő nemzedéknek jut bőven. Lehet, hiba volt, de az élet már csak ilyen: az olvasás kevés időt hagyott másra.

A mesteri cselekménybonyolítás – helyesebb inkább felépítést mondani – a regény végéig már-már elviselhetetlen szinten tartja a feszültséget. Minden szál elvarródik, és előttünk áll egy sötét tónusú, gyönyörű gobelin. Mi vagyunk rajta, ne legyenek kétségeink. Mi vagyunk sérültek, frusztráltak, árvák, némák, végtaghiányosok, idegenek, mások, furcsák. Ha valaki egészségesnek képzeli magát, az a legbetegebb. Kontra Ferenc kikerülhetetlen regényt írt, én csupán néhány részletet emeltem ki belőle. Lesz még idő beszélni róla.


Utóirat 1.

Már írtam a recenziót, amikor a regény szerzője felhívta a figyelmemet a Pannon Tv-ben 2018. június 21-én elhangzott hírre: „Többszörösére növekedett a rákbetegek száma Szerbiában az 1999-es NATO bombázások óta. Ezt állítják a NATO-bombázás következményeit vizsgáló, újonnan megalakult szakbizottság tagjai. A feltárást végző szakértők szerint az egyes robbanószerekben fellelhető gyengített urán lehet az elsődleges okozója a daganatos megbetegedések megsokszorozódásának az országban. Tudományos módszerek és orvosi leletek segítségével szeretnék bizonyítani, hogy a 19 évvel ezelőtt történt bombázások kihathattak az emberek egészségére, és a rosszindulatú daganatok fokozott kialakulására” – mondja a feltérképezést végző csoport vezetője. Darko Laketic kiemelte: „Azért alakult meg a bizottság, mert a vonatkozó járványügyi adatok – amelyek a daganatos megbetegedések növekedésére vonatkoznak – az érdeklődés középpontjába kerültek. Ezt a bizottságot már jóval előbb meg kellett volna alakítani. Azért, hogy ez a bizottság már akkor, közvetlenül a NATO-bombázásokat követően foglalkozzon az emberek egészségének és a környezeti hatásoknak a problémájával. Nem lett volna szükség most megalakítani ezt a bizottságot, ha már akkor létrejött volna, és elvégezték volna a megelőző intézkedéseket és a terület teljes tisztítását. Akkor már dolgoztak ezen, de nem alakítottak olyan bizottságot, amely foglalkozott volna a kérdéssel, ahogy mi most. Mi az igazság feltárásán dolgozunk. Azért, hogy a lakosok megbetegedésének az okait feltárhassuk.”


Utóirat 2.

2018 augusztusában érkezett a hír, hogy a bombázások után két évtizeddel átadták az újjáépített újvidéki hidat. (A szerk.)

(Kontra Ferenc: Az álom hídja. Magyar Napló Kiadó, 2018)



« vissza