Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Külön világot járok

"Ha elkezdek valamit megírni, nem biztos, hogy az más számára érdekes. De azt gondolom, hogy amit én írok meg, az ne történjen meg mással és másnál. Olyasmi legyen, ami velem esett meg, ami az enyém, ami mindenki más dolgától különbözik, ami csak én bennem van meg, és csak én mondhatom el. En jöjjek rá, én lássak rá abból az irányból, amerre én megyek. Nem az a fontos, hogy valami világcsodája legyen, nem kell feltétlenül rendkívülinek lennie, de én találjam meg, legyen az enyém. Olyasmi, amit én hozok közébetek, és én is vigyem tovább."

Szilágyi Istvánnal könnyű jót beszélgetni. Szilágyi Istvánnal nem könnyű interjút készíteni. Alighanem úgy érzi, hogy egyre megy, mikrofont vagy revolvert szegeznek neki, mindkettő olyan eszköz, aminek hatására a megfenyegetett kényszer hatása alatt cselekszik, beszél. Márpedig ő mindig és mindenben önmaga akar lenni, a maga törvényeit követi. Ahogyan a természet is. Ezért arra készültem, hogy természetélményéről kérdezem, hátha... De, természetesen, nem. Vagy valamennyire talán mégis?

GRÓH GÁSPÁR: Regényeiről sokat elmondtak már, történelmi beágyazottságukról, lélekábrázolásukról, időszemléletükről, úgy, ahogy, azt illik. Nem találkoztam azonban olyan írással, amelyikben arról a közegről esik szó, amelyik mindegyiket összefogja, ami több, mint háttér. A tájakról, hegyekről, vizekről, növényekről és állatokról, arról a természeti környezetről, amiben a történetek a maguk teljességében kibontakoznak. És ami olyan magától értetődően szereplője is lesz a regényeknek. A szemünk láttára, és mégis titokban. Ez nem irodalmi vagy poétikai kérdés, hanem személyes látásmód. Olyasmi, ami a gyerekkorban alakul ki - és annak talán éppen azzal lesz vége, hogy tudatosodik. Ahogyan az első emberpár a tudás almáját megkóstolva nem csak az isteni akaratból következően kényszerült távozni az édenkertből, hanem önmaga űzte ki magát onnan...

SZILÁGYI ISTVÁN: Úgy, hogy az a természet; sosem vettem észre, hogy mi vesz körül, mert én is a természet része voltam, és ezt így érzem ma is. Persze tudom, hogy elvan nélkülem is, de ahogy nem foglalkoztam azzal, hogy lélegzetű, és nem kell tudnom, hogy amit csinálok, az lélegzés, úgy a természettel együtt vagy éppen benne élve sem gondolom, hogy mi két külön teremtmény lennénk. Vagyis ez a kapcsolat fontosabb annál, mintsem gondolkodjak rajta. Az persze nem igaz, hogy sosem vettem észre magát a természetet. Teljes mértékig tudtam, hogy van, de nem kellett gondolkoznom rajta.

Egészen más dolgokról kellett volna gondolkodnom, de az is természetes tudás volt. Minden gyerek tudta, én nem emlékszem arra, hogy erre bárki tanított volna minket, hogy amit „kint” mondanak, a minket körülvevő világban, mondjuk, a társadalomban, az más, mint amit a mi körünkben, a családon, a baráti közösségen belül élünk, ahol az a valóság, ami igaz. Van, ami a miénk, és van, ami az övék, ami az azoké, meg sem kellett nevezni őket, de nem is tudtuk volna. Azok közt úgy teszünk, mintha mi is közibük valók lennénk, de az egy másik világ. Ez egy becsületes kis hazugság volt. Hogy honnan tudtuk ezt anélkül, hogy tanultuk volna, hogy mi az, amiben nem kell hinni és mi az, ami mi vagyunk, ezt nem kellett megbeszélni, ezt minden gyerek is tudta.

G. G.: Kemény lecke egy gyereknek...

Sz. I.: Zilahban mi nagyon sokat vesztettünk. Ez a világ ott volt, mióta a világ világ. Az a nyolcezer lélek, ami mindig ennyi volt, egyszer csak elkezdett fogyni. Azok, akik tudták, hogy a maguk rendjén belül hol a helyük, mi jár nekik. Azt a rendet sem tanították a gyerekeknek, belenőttek. Ilyen volt az a tudás, amellyel egy nemzeti-politikai változás, a kiszolgáltatottság kora is kezelhető volt, amíg elegen voltunk hozzá. A városka természetesen őrült volt a maga módján, harminc vagy ötven év megpróbáltatásai után belebetegedett abba, ami történt vele. Lakóinak fele elmenekült vagy meghalt, lemaradt. Igaz, voltak, akik hazatérve időlegesen meg tudtak gazdagodni, de aztán a politika változásával véget ért a remények és az igyekezet kora. Mi azonban, az apa nélkül maradt családban megmaradtunk szegénynek, de ez csak any- nyit jelentett, hogy sokkal többet kellett dolgozni, mint a szerencsésebbeknek.

G. G.: Lehetett menekvés nem venni tudomásul azt, ami elfogadhatatlan?

Sz. I.: Nem ilyen egyszerű. Ez nem döntés kérdése, ha így is tesz az ember, nem veszi észre. Megpróbál valahogy élni, és így sikerül neki.

G. G.: Ezért kellett megírni a Kő hull...-ban Jajdont, vagyis Zilahot, a felnevelő várost?

Sz. I.: Igen, de ez nem volt ilyen tudatos, és addig még sok minden történt. Például el kellett kezdenem írni. Amikor hozzákezdtem, a város végleges elmúlása még nem volt nyilvánvaló bizonyosság. Voltak határozott jelei, talán lehetett is már látni. Nemcsak lakói éltek a városban, hanem a város is a lakóiban, és azok az emberek, akikben élt, még megvoltak. Én sem láttam akkor, hogy ez a kor ilyen hamar véget ér. Mégis éreztem, hogy meg kell írnom ezt a világot. Nem azzal a tudattal, hogy most van az utolsó pillanat, még nem tűnt el, hanem azért, mert az a város minden örökletes nyavalyával teljes, végeredményben szép, és mert én magam is egy darab vagyok belőle. Magammal kellett szembenéznem, ahogy a magára ébredő fiatal író-ember megírja magát. Csak később ébredtem rá, mi lett ebből a szembenézésből, hogy azt írtam meg, ami Zilah tudása volt, ami ott minden fontoskodás nélkül jelen volt. A városka tudásába nőttünk bele, abba, ami az itt élőknek természetes volt, ahogy az is, hogy ez a tudás csak az övék lehet. Ez is olyasmi, mint ahogy a természetet annak részeként is lehet szeretni, tisztelni. Része voltunk a másik létezésének.

G. G.: Mit éreztek ebhői az ottaniak? Mennyire ragaszkodtak létformájukhoz?

Sz. I.: Nehezen éltek meg és sok mindenről le kellett mondaniuk. Századokon át küszködtek, dolgoztak, ami ebből kiforrott, azt akartam megragadni. És meg is emelni, mintha jobban akartam volna látni azt, mi felé megyünk. Amit sejtettünk, éreztünk, és az én dolgom volt, hogy mélyen beletúrjak a múltunkba, még abba is, ami nem volt belőle az enyém. Aztán úgy kezdett élni a világ, mintha tőlem vette volna át, valósággá lett, ami miatt szorongtam és amit megírtam, mintha csak azt hajtaná végre a sors, amitől féltem. De azt éreztem, hogy le kell írni azt, ami volt, mert nyoma kell, hogy legyen annak, ami akkor még nem volt múlt. Ezért nem is lehetett bennem semmi nosztalgia.

G. G.: Így is tervezte ezt a munkát?

Sz. I.: Úgy gondoltam, amit megírok, az elfér majd 6-8-10 oldalon. Aztán ennek harminc- vagy hányszorosa lett, de neki kellett ülnöm az írásnak, folytatni, amíg végére nem értem. Nem érdekelt, hogy ez mennyi idő, amivel egész életemben így voltam...

G. G.: Nem hagyom, hogy ne beszéljünk legalább néhány szót még a természetről. Arról, ahogyan egyszer csak üzen valahonnan. Ahogy rácsap az emberre, mint az éjjelente hátikosarában követ hordó Szendi Ilkára a bagoly. Azt a motívumot első olvasáskor túl irodalminak éreztem, egészen addig, amíg egy erdei utamon felém is így vágott egy bagoly. Utánaolvastam, és a szakirodalom a fajtáját is jelzi: fészkelési helye környékén így viselkedhet a macskabagoly. így aztán ebben is meg kellett hajolnom a szerző nagysága előtt...

Sz. I.: Amikor kivonul Szendi Ilka a szőlőhegyre, nem tudja, hogy a városénál természetesebb, vagyis szabadabb környezetet keres. Olyat, amelyben az ember és a természet rendje egyensúlyba került. Maga mögött hagyja a város szokásait és szabott idejét, vagyis nagyon kemény dolog ez a kivonulás. Utóbb talán azért is kellett elpusztulnia, mert nemcsak a város, hanem a természet rendjét is megsértette. Nekem csak le kellett írnom, ami történt. Ahogyan az a bagoly is a maga akaratából csapott le, nem én találtam ki. Egyszer csak ott volt a regényben, ahogyan a valóságban is, amikor engem akart elijeszteni, mert persze énrám csapott először, hogy aztán a jajdoni fák közé repüljön. Nem nekem kellett ezt kitalálni, ennyire benne éltem ebben a világban.


Szilágyi István (Fotó: Gróh Gáspár)

G. G.: Mennyi volt észrevehető ebből az egybeépülésből?

SZ. I.: Igazából nagyon sok dologra később jöttem rá. Amikor benne voltam, vagy bennem volt, észre sem vehettem. És mivel az történt, ami, azt gondoltam, másként nem is történhetett. És nem kellett tudnom róla, hiszen úgyis tudtam. De később sok minden visszajárt, mert azt akarta, hogy mondjam el.

G. G.: Akkor kié az, amit megír?

Sz. I.: Ha elkezdek valamit megírni, nem biztos, hogy az más számára érdekes. De azt gondolom, hogy amit én írok meg, az ne történjen meg mással és másnál. Olyasmi legyen, ami velem esett meg, ami az enyém, ami mindenki más dolgától különbözik, ami csak én bennem van meg, és csak én mondhatom el. En jöjjek rá, én lássak rá abból az irányból, amerre én megyek. Nem az a fontos, hogy valami világcsodája legyen, nem kell feltétlenül rendkívülinek lennie, de én találjam meg, legyen az enyém. Olyasmi, amit én hozok közébetek, és én is vigyem tovább. Ami én vagyok, amit én így fogtam meg. Azt kell megtalálnom, A saját hangom és szavam, azzal kell előállni.

G. G.: Tehát amit el tud mondani más is, azt mondja el ő?

Sz. I.: Mindenki a maga sorsát éli, ha nem azt mondja, ami az ő élete, akkor mi mást is mondhatna? Még az az író is, aki mindenféle történeteket kitalál, az is azt teszi.

Ha a magam előzményeire nézek, olyan történeteket látok, amelyek biztosan visszatérnek abban, amit írtam. Nem az volt a célom, hogy a családi legendáriumot öntsem írói formába, de azért az mégis ott van valahol abban, amit írtam. Ha valaki ismerné családtörténetünk részeit, rendre ráismerhetne mozdulatokra, élethelyzetekre, típusokra.

G. G.: Például mire?

Sz. I.: A nagyapám elment a háborúba, az elsőbe, a nehézbe. A család akkor kezdett volna növekedni. De behívták, itt hagyott három lányt és hat esztendő után került haza. Közben meghalt a felesége, a rokonság vette magához a három gyereket, külön-külön, szerteszórva őket az országban. Erre jött vissza. Amikor hazajött, nem ment utána a három gyerekének. Azt mondta, ha a felesége elment, ha ez a világ ilyen, akkor legyen ilyen, ő nem hajlandó foglalkozni vele. Mármint a világgal. Menjen az a maga útján, nem kíván részt venni benne. Egybekelt a szomszédasszonnyal, annak az ura maradt el a háborúban. Anyám volt a legnagyobb gyerek, ő szedte össze a testvéreket.

Nagyapám kőműves volt, rendkívül jó mesterember, irigylésre méltóan egészséges, öregkorára sem ismert betegséget, noha nem keveset ivott. Nem munka helyett vagy közben. Amikor azonban megszólalt az esti hat órát jelző harangszó, félbehagyta akár az épp megkezdett mozdulatot is. Leejtette a kezében tartott szerszámot, akárhol tartott. Aznapra végzett a munkával. Ezt a rigolyáját azonban tudomásul vették megrendelői, azt is, ahogy utána megitta a maga borát. Sosem lett súlyosan részeg, de azért rendesen be tudott rúgni. Másnap folytatta a munkát, ahol abbahagyta. Nyaranta a feleségével elment a

Regátba dolgozni, jól keresett. A házába nem engedett be senkit, még minket sem. így utólag azt hiszem, hogy egy szörnyeteg volt, de mi azt tanultuk meg tőle, hogy hogyan kell dolgozni. A tőle ellesett tudást építettem be a kalotaszentkirályi kis házamba...

Amikor bejöttek az oroszok, akkor nem törődött velük, kézen fogott és elindultunk, azt mondta ne törődj velük, azok nem minket fognak lelőni. Ismerte őket a fogságból, meg ismerte a háborút. Nem vette őket semmibe, és nem esett bajunk. Ilyen ember volt.

G. G.: Ha a saját gyerekeit nem ő nevelte fel, az unokáival sem lehetett közelebbi kapcsolata...

Sz. I.: Ismertük, mi is tudomásul vettük, hogy ilyen. Anyámnak jól jött volna némi segítség, hiszen egyedül nevelt fel minket. Szegény mindig adott arra, hogy jól mutassunk, tisztán tartott és ellátott minket, ügyelt arra, hogy az iskolában rendesen tanuljunk, ha úgy gondolta, nem igyekszünk, még meg is vert minket. Reggeltől estig dolgozott, hogy tisztes szegénységünk fölé emeljen minket, de nem tudott felügyelni ránk. Ilyen volt a világ.

A háború után a gyerekek amúgy is nagyon elszabadultak, mindenki dolgozott, nem tudtak a felnőttek, szülők figyelni rájuk. És olyan események tanúi voltak, hogy nemigen féltek semmitől. Csoda, hogy nem esett bajunk, mert rettenetes dolgokat csináltunk, azt hiszem, valóban gonoszok voltunk. Teli volt minden lőszerrel, a fiúk az aknákat szerelték szét, és a robbanó anyaggal játszottunk. Anyám tudta, hogy ezt nem képes megakadályozni, annyit ígértetett meg velem, hogy csak puskába való lőszerrel játszom, az kicsi, és talán nem csinál nagy bajt. Attól voltam jó gyerek, hogy be is tartottam az ígéretem, így csak kicsiket robbantgattam. Az iskolában, amikor már az év végi osztályzás közeledett, egyszer egy nyugatról hazatért fiú egy üresnek gondolt terem nyitott ablakán bedobott egy kézigránátot, a bent lévő fiatal tanár ki tudott ugrani - így maradt életben.

G. G.: Mit jelentett apa nélkül felnőni?

Sz. I.: Egy darabig vártuk apánkat, évente jártunk Kolozsvárra, ha hadifoglyok tértek vissza, megjött-e? De nem jött meg. Vártuk tovább. Apámnak meg kell jönni. Apátok nem fog megjönni - így ment évekig. Anyám dolgozott velünk, egy végleges, mégis ideiglenes állapotban. Dolgoztunk mi is, mert kellett, de bejártuk a környező hegyeket, és szabadok voltunk. Szerencsémre én jól tanultam, ez nem okozott gondot, és rengeteget olvastam is, szinte játékból, de nagyon elszántan, akár elbújva is. Apám nem volt, anyám nem tudott segíteni, de valahogy megtörtént, hogy bekerültem az egyetemre. Mostanában jövök rá. hogy ez a történet még utólag is mennyire hihetetlen. Érdekelt ugyan minden, aztán, sokféle, félig ott hagyott tanulmány után egyszerre a kolozsvári jogi karon találtam magam. Hihetetlen, hogy vasműve- si tanulmányaim után mi mindent el tudtam olvasni, meg tudtam tanulni, szinte játékból. Az elszántságot az adta, hogy nem lehettem mozdonyvezető, pedig minden vizsgálaton megfeleltem, de a szemem nem bírta volna az akkori mozdonyok körülményeit. Ezen kétségbeesve egy éven át tekeregtem, dolgoztam és tanultam, ki kellett valamit találni.

Éjszakánként készülődtem valamire, azt se tudtam, mire, aztán rájöttem, hogy engem érdekel a jog. Aki akarja, belemagyarázhatja, hogy a pontos fogalmazás és a különböző szabályok kötelező összehangolása lehetett vonzó benne, de nekem ez eszembe se jutott. Anyámnak meg se mondtam, hogy egyetemre készülök, el se hitte volna, azt se hitték el, amikor sikerült, pedig az első helyen jutottam be. Egyre keményebb lett a világ, már tombolt az új nyavalya az elvtársak között. Gonosz, kemény, robbantós, képtelen és kétségbeejtő kalandokkal teli gyerekkorunkban el sem tudtuk képzelni, hogy milyen veszélyes lehet az élet. Bár a diplomát megszereztem, nem a jogot választottam, de nem biztos, hogy ezért.

Két, két és fél év tanulás után már nem csak olvastam, hanem arra kezdtem figyelni, hogy én mit írjak le. Azt is akartam, hogy amit írok, jelenjen meg, korábban ez fel nem merült bennem. Talán valamelyik lány bántott meg, és megbántottságomban kezdtem el írni, ami nagy változásokat hozott az életemben. Korábban előfordult, hogy egy professzorom megkérdezte a vizsgán, hogy mit tudok. Amire azt találtam mondani, hogy mindent. így aztán keményen kikérdezett, de én valóban mindenre tudtam válaszolni. Amikor írni kezdtem, ez a világ véget ért, minden a feje tetejére állt.

G. G.: Kiegyenesedtek azóta a dolgok?

Sz. I.: Az azóta eltelt lassan hatvan évben a helyzet egyre csak romlott. Kifelé tisztes mesteremberként elláttam a dolgom, ötven éven át az Utunk, majd a Helikon szerkesztőségében, úgy tettem, mintha én az ottani szerkesztő lennék, közben a magam világát éltem - de a szerkesztőségi ötven évben ezt kifelé nem mutattam.

G. G.: Aztán záráskor leejtette a szerszámot, mint a nagyapja, és egy másik életet élt?

Sz. I.: Lehetséges, hogy én is valami ilyet tettem. De ötven év után befejeztem, és mára szinte odáig jutottam, hogy tudatlan ember vagyok, mert végképp csak az érdekel, hogy valamit még megírjak. Lehet, hogy mindig ugyanazt, mindig visszatérek, nem érdekel, hogy befejeződik-e, vagy nem. Nem érdekel, hogy kinek tetszik, hogy mi lesz vele, kell-e valakinek. Engem érdekel!

Külön világot járok. Ahogy a valahai három-négy korai könyv írásakor, ami után jött a három komolyabb dolog. Talán még jön egy, csak annak már nem tudom, hogy hogy lesz a vége. Már van belőle annyi, hogy ne lehessen félretenni, abbahagyni. A feleségem, aki legalább harminc éve az első olvasóm (az ő pontosságát nem tudom nélkülözni) és a barátaim majd kezdenek vele valamit...

(Az interjú 2018. szeptember 15-én készült Budapesten.)



« vissza