Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Magyar írók és a prágai-pozsonyi tavasz

1968-ra felnőttsorba került az a nemzedék, mely a háború idején született. Ártatlannak érezhette magát, és mentesnek a háborús borzalmak lidércnyomásától. Olyan világban nőtt föl ez az ifjúság, mely gyökeresen különbözött a szüleiétől. így a szülők elleni lázadásnak is lehetett olyan fölhajtóereje, amely a történelmi körülményekből következett. És hogy félreértés ne essék: a korszakoknak ez a különbsége egészen mást jelentett a jólét soha nem tapasztalt szintjére jutó Nyugat-Európában, mint – Kundera kifejezésével élve – a Nyugattól elrabolt Közép-Európában. Vagyis: a két 1968 alapvetően különbözött egymástól. Annyi hasonlóság talán volt mégis közöttük, hogy a nemzedéki lázadás eltagadhatatlan egyik összetevője volt, de mások voltak a célok, és más volt az életérzés. Ha Nyugaton a polgári életforma normáinak, minden tekintélynek a tagadása állott a középpontban, Közép-Európában szabadságjogokról, demokráciáról és nemzeti függetlenségről volt elsősorban szó. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy mikor Rudi Dutschke, a nyugatnémet diákvezér Prágában az ottani egyetemistákkal találkozott, mintha siketek párbeszéde zajlott volna, annyira nem értették egymást.

1967 őszén hallottam a prágai diákoknak az astrahovi kollégiumban tartott tiltakozóakciójáról. Kissé csodálkoztam is, hogy ezek az amúgy megalkuvó csehek mire nem képesek... Emlékeztem, hogy négy évvel korábban milyen lelkesnek láttuk Prágában május elsején a fölvonuló diákokat, nem lehetett meggyőzni a lányokat, álljanak ki a menetből, jöjjenek velünk. És azután 1968 márciusa. Márai Sándor jegyezte föl akkor a Naplójában: Prágában, Varsóban diákok tüntetnek, szabadságot követelnek...”1 Zágrábban pedig Miroslav Krleza, a horvát irodalom 20. századi klasszikusának, mikor a lengyel egyetemisták tiltakozásáról hall, az '56-os Budapest képe rémlik föl.2 Március. – olvassuk Márainál – Titokzatos monoton tünetek...” Szinte egy időben a Mickiewicz-darab betiltása ellen tiltakozó varsói diáktüntetésekkel és a cenzúra béklyóit lazító Csehszlovákiával, egy fiatal magyar költő, Utassy József mérte készülő versének a ritmusát a budapesti Erzsébet hídon lépdelve, miközben lent, a túloldalon a Petőfi-szobrot láthatta az ünneplő diákokkal, és az őket körülvevő rendőrök sűrű sorfalát. Március 15-én – tizenkét évvel 1956 után – az elcsöndesedett magyar fővárosban. Ekkor született Zúg Március című verse, mely Petőfit idéző soraival egy nemzedék fölkiáltása volt, később a nemzeti ellenállás szimbóluma lett belőle.

Prága és Pozsony jelen volt a magyar írók, a magyar értelmiség tudatában a történelmi esztendőben. Úgy gondolom, elhamarkodott és sommás volt Kovács András szociológus véleménye, aki tíz évvel ezelőtt így fogalmazott: mi is volt '68 hozadéka Magyarországon, most azt kell mondjam, nincs mire emlékezni.

Az események (tavasz, nyár és ősz) kortársi fogadtatását kívánom bemutatni és a csehszlovákiai '68 későbbi hazai hatását. Reményekkel kezdődött ez az év nálunk – az új gazdasági mechanizmus ígéretével. Talán meglazul a rendszer, gondolhattuk, és a gazdaság piaci szemléletű változása hat majd a szellemi életre, és több lesz a szabadság. A csehszlovákiai politikai váltás (januárban Alexander Dubček lett a párt és az ország első embere) mintha hasonló irányban mutatott volna. Csehszlovákiáról amúgy felemás kép élt akkor Magyarországon. Nem szabad elfelejteni, hogy a két világháború között a hivatalos propaganda tükrében különösen sötét színekben látszott ez a szomszédunk, amit még súlyosbított az 1945-öt követő időszak az ottani magyarok jogfosztásával, a Benes-dekrétumokkal. Tudtuk, hogy 1948-ban ennek az államnak a polgárai a választásokon (főleg a cseh országrészekben, Szlovákiában kisebb mértékben) a kommunistáknak adták többségi szavazataikat, s azt is, hogy 1947 óta náluk nem állomásoztak megszálló szovjet csapatok. Hozzá még 1956-ban Csehszlovákia fölajánlotta katonai segítségét is a Szovjetuniónak a forradalom leverésére. Ugyanakkor a határt észak felé átlépő magyarok tapasztalhatták a hatvanas évek első felében a magasabb életszínvonalat, a kultúra hozzánk eljutó termékeiben sok volt a figyelemre érdemes.

Nem tanulság nélküli, hogy egy ideig – talán a szovjet vezetők nyilvánosságra kerülő aggodalmainak megjelenéséig, nagyjából június elejéig – a magyar kommunista vezetés és az értelmiségi közvélemény egyaránt érdeklődő rokonszenvvel figyelte, mi történik Csehszlovákiában. Sőt mintha az MSZMP bizonyos határokon belül valamiféle közvetítő szerepet akart volna fölvállalni Moszkva és Prága között. Ebből persze értelmetlen mítoszt fabrikálni, tudható, ki tartotta a pórázt. Később vetődött föl itthon és külföldön a magyar '56-tal való párhuzamok keresése. Aminek árnyékára már január végén figyelmeztetett a cseh íróellenzék egyik fontos képviselője, Antonín J. Liehm egy lausanne-i lapnak adott interjújában: ... az első lépést a létező mechanizmus keretében tudjuk megtenni, különben az 1956-os Budapest megismétlődése fenyeget.3 Moszkva eleinte csak belső használatra előadott bírálataiban hamar megjelent az '56-ra való hivatkozás. Kádárék akkor szisszentek föl igazán, amikor Nagy Imre kivégzésének a tizedik évfordulóján Osvald Machatka, egy volt csehszlovák diplomata azt fejtegette a Literární Listy 16. számában, hogy a magyar miniszterelnököt ártatlanul végezték ki. Valójában ez időtől – a kemény hazai bírálat után – kezdett határozottabban érdeklődni a magyar értelmiség a csehszlovákiai események iránt. Akkoriban gyakran hasonlítottuk össze a magyar '56-ot a cseh '68-cal – emlékezett vissza később Heller Ágnes, a filozófusok korculai tiltakozó nyilatkozatának egyik magyar aláírója.

Érdemes megjegyezni, hogy az érdeklődő magyarnak nem kellett sem csehül, sem szlovákul tudnia, ha közvetlen forrásból kívánt tájékozódni. Magyarországon minden további nélkül hozzá lehetett jutni (utcai árusításban) a szlovákiai magyar napi és heti sajtóhoz, folyóiratokhoz. A híres Kétezer szó című értelmiségi memorandum (melyet nálunk sem hagyott szó nélkül a pártsajtó) például a pozsonyi Új Ifjúság című hetilapban volt olvasható magyarul. A csehszlovákiai '68 magyar visszhangjának gyakran figyelmen kívül hagyott komponense az ott élő magyarok helyzete és törekvései. A pozsonyi Új Szó március 15-én közölte a Csemadok (magyar kulturális szervezet) központi bizottságának állásfoglalását a kisebbség követeléseiről. A történész Popély Árpádot idézem, aki tíz éve jelentette meg dokumentumkötetét a szlovákiai magyarok '68-áról. Bevezető tanulmányában olvashatjuk: A szándék, hogy a csehszlovákiai kisebbségek jogállását az egyenjogúság és önigazgatás elve alapján rendezzék, olyan egyedülálló és rendkívüli kezdeményezés volt, amelyhez hasonlót nem találunk a szovjet befolyási érdekszférába tartozott Közép-Kelet-Európában.4 Kérdés, hogy mennyire volt egyidejű ez a megnyilvánulás a magyar irodalmi közvéleményben fölerősödött érdeklődéssel a határon túli magyarok iránt. A kádári Magyarországon – eltérően a többi csatlós országtól – különösen kényes kérdésnek, ideológiai és politikai főbűnnek számított a nacionalizmus. így már-már eretnekségszámba ment, amit március 14-én az írószövetség ún. össz-taggyűléséről szóló tudósításban az Élet és Irodalomban lehetett olvasni: Mindenki egyetértett Darvas Józseffel abban, hogy felelősek vagyunk ezekért (értsd: határon túli magyar) az irodalmakért.5 Hosszú hallgatás és tiltás (a kisebbségi magyarok elleni diszkriminatív politikát jó ideje támogatta a maga módján a magyar kommunista vezetés) után 1968-ban jutott a nyilvánosság elé nálunk a nemzeti-nemzetiségi kérdés. Ebben meghatározó szerepük volt az íróknak. Bizonyára sokan olvasták közülük a szlovákiai Fábry Zoltán nagy hatású esszéjét, mely a pozsonyi Új Szóban látott napvilágot április 27-28-án. A stószi remete itt arról beszélt, hogy a faji diszkrimináció kisugárzása még mindig kísért, a félemlítés és félelem légköre máig sem oszlott el. Az írószövetség kritikai szakosztálya Béládi Miklós és Czine Mihály kezdeményezésére kétnapos tanácskozást rendezett május 10-én és 15-én a szomszédos országok magyar irodalmáról. Ezen az eszmecserén Illés Lajos szakosztályi titkár hivatkozott a Csehszlovák Kommunista Párt áprilisban közzétett reformista akcióprogramjára, a jelenlévők egyetértettek a kisebbségi magyar irodalmak kettős kötődésének elvében, miszerint egyaránt felelős értük hazájuk és Magyarország. Évekig folyó irodalomelméleti és politikai vita bontakozott ki ebből nálunk és a szomszéd országokban. E kezdeményezésnek abban volt eszmetörténeti jelentősége, hogy a politikai hatalmat rászorította a kérdéssel való foglalkozásra. Ebben a tekintetben jelentős fordulatot jelentett ez az év. Nem véletlen, hogy Kádár János június elején Alexander Dubček budapesti látogatása alkalmából szőrmentén ugyan, de szóba hozta a Csehszlovákiában élő magyarságot is. Június 6-án pedig az írószövetség meghívta a kibővített választmány ülésére, ahol az egyik fő téma a magyar kisebbségek helyzete volt. Darvas József elnök itt említést tett a nacionalizmus szlovákiai felélénküléséről, a magyarellenesség megnyilvánulásairól. A magyar pártvezető kifejtette, hogy a nemzetiségi kérdésben megoldást majd a szocialista fejlődés hoz; ha jól alakul Magyarország helyzete, az pozitív hatással lehet a szomszédos országokban élő magyarok életére.

A tavaszi-nyári hónapokban több magyar író járt Csehszlovákiában, közelebbről Szlovákiában, ahol találkozhattak ottani magyar pályatársaikkal. Naplóföljegyzéseikben, publicisztikai írásaikban számoltak be tapasztalataikról. Veres Péter kisebb körútra vállalkozott (járt Nyitrán, Komáromban, Gútán, Galántán és kisebb helységekben is), igyekezett helyi emberekkel szót váltani, élményeit a Csallóközben jártam című írásában osztotta meg az olvasókkal.6 Tavasszal jegyezte föl naplójában Fodor András: Sokat beszélünk a váratlan fordulatokkal alakuló csehszlovák helyzetről...7 Ő azután nyáron néhány napos kirándulásra indult Szlovákiába, Stószon fölkereste Fábry Zoltánt: Sűrűn hallom Okáli nevét, s Fábrynak az a nézete, hogy a mostani eldöntetlen helyzetből sok minden lehet, csak jó nem. Legjobb volna, ha maradna a status quo.8 Dániel Okáliról volt szó, aki 1946-ban áttelepítési kormánybiztos volt, majd belügyi megbízott – vagyis belügyminiszter Szlovákiában – a benesi dekrétumok végrehajtása idején, 1968-ban nacionalista álláspontot képviselt. Fodor András azt is fontosnak tartotta megjegyezni: Negyednapja vagyunk itt, a magyarfalásnak mások emlegette kínos légkörét sehol nem tapasztaltuk.9 Az év magyar irodalmi krónikájához tartozik, hogy a pozsonyi Irodalmi Szemle ekkor a magyar irodalom talán legizgalmasabb folyóirata volt. Itt jelentek meg az 1967-es csehszlovák írókongresszus tanulságos fölszólalásai, élvonalbeli cseh és szlovák írók szövegei, társadalomtudósok publikációi. A folyóirat hatodik számában látott napvilágot Németh László irodalmunk jövőjéről szóló esszéjének új változata (A magyar irodalom jövője címen), melyhez a következő számban Illyés Gyula fűzött megjegyzéseket. Fekete Gyula júliusban járt Rimaszombatban és Hanván a Tompa-ünnepségen. A városban figyelte meg: A játszogató gyerekek éppoly könnyen váltanak át az egyik nyelvről a másikra, mint az üzletekben az eladók, nem nehéz felismerni, hogy a két nyelv békés együttélése a hagyományos és természetes alapforma.10 Azt viszont már kelletlenül hallgatta a gömöri székvárosban egy helyi polgártól, akivel szóba elegyedett, hogy szlovákul kéne tanulnia. A hanvai megemlékezésben, a nagy számban érkezett vendégek körében a kisebbségi magyarság életerejét érzékelte.

Nyáron már nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió egyre keményebb hangot használ Csehszlovákiával kapcsolatban. A Salernóban élő Márai Sándor jegyezte föl július 19-én: Reggel a rádió a Szovjet fenyegetéseit harsogja... Azt mondom L.-nak, ha tíz, tizenöt év előtt hallom ezeket a híreket, nyugodt biztonsággal azt mondanám, lehetetlen, hogy a Szovjetunió fegyveresen beleavatkozzék és letörje a csehszlovákiai ellenállási kísérletet. Ma nem mondom ezt, legfeljebb azt mondhatom, 'nem hiszem', hogy a Szovjet erőszakosan beavatkozik. Ezt a szót: 'lehetetlen', törölni kell a társalgásból.11

Akármilyen vészjóslóak voltak is a nyilatkozatok, az ágcsernyői találkozó (július 29. és augusztus 2. között) után bízni lehetett a békés kifejletben, hiszen Csehszlovákiában nem omlott össze úgy a rendszer, a helyi közigazgatás, a kommunista párt, ahogy Magyarországon néhány nap alatt bekövetkezett október 23. után. Miért volna érdemes a békét prédikáló Szovjetuniónak egy testvéri országot fegyveres erővel kényszeríteni ideológiai-politikai követelményeinek betartására? Tudjuk, nem tudta a birodalom eltűrni a kommunizmus viszonyai között elfogadhatatlan szólásszabadságot, a szabadság kis köreinek terjedését. Mindazt, amit emberarcú szocializmusnak neveztek Prágában és Pozsonyban. Magyarországon – főleg a fiatal nemzedék – őszinte rokonszenvvel követték az eseményeket. Érezhető volt ez '68 tavaszán a Csehszlovákiából érkező filmek, irodalmi művek fogadtatása során. Ekkor játszották a mozikban a Hrabal novellája alapján készült Szigorúan ellenőrzött vonatok című Jiři Menzel-filmet, a könyvhéten megjelent Budapesten a szlovákiai Madách Kiadó, többek között Milán Kundera Nevetséges szerelmek című elbeszéléskötetével, az Európa Kiadó jelentette meg a modern cseh és szlovák drámák kötetét (Pavel Kohout, Václav Havel, Milan Kundera és Peter Karvas drámájával).

A Varsói Szerződés agressziója megdöbbenést váltott ki Magyarországon. Illyés Gyula augusztus 21-én jegyezte föl naplójába: Érzéseim a lelki nyomás közben is, hogy mi lesz ebből? 1. Valami mazochista megkönnyebbülés: a csüggesztő rengeteg madárnyelv után végre a valóság szava, bármily érdesen, rekedten is. 2. A mazochista 'megkönnyebbülés' még egy rezzenete: egy percre elmúlik a magam terhe, közös gondjának éreztetésével az emberiség csaknem egyenrangú tagjává avat. 3. Keserű, de rögtön szívig ható nyelés a nemzet passzív kínkehelyéből: 56-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, négyszer verték le a magyar követség Kossuth-címerét; az újjászervezendő pesti rendőrségnek Csehország ajándékozott gumibotot, két vagonnal.12 Márai Sándor feleségével akkor épp koncerten van: Amíg Bachot hallgatjuk Salernóban – este tizenegy felé –, az orosz csapatok megszállják Csehszlovákiát.13 Az emlékezetes napon Karinthy Ferenc a következő sorokat jegyezte föl: A szovjet csapatok – és velük a lengyelek, bolgárok, keletnémetek, magyarok – ma éjjel megszállták Csehszlovákiát. Mennyi gazságot, tiprást, elnyomást láttam életünkben – s mégis, mindig újra fel tud háborítani! Hallgatom a külföldi rádiókat – mert a magyar adó egy rövid és cinikus hivatalos közlésen kívül semmit sem mond. A kommunista mozgalom az utolsó morális szavát is elvesztette.14 Augusztus 23-án írta Márai Sándor: Éjjel – L. elaludt a díványon – a lecsendesített rádió híreit hallgatom, amint monotonon darálja a csehszlovákiai híreket. A tizenkét év előtti magyar dráma csehszlovák változatát kísérteties egyhangúsággal ismétli a rádió: a fehér megint fekete, a fekete fehér, a 'felszabadítók', akik a tankokkal megérkeztek, a nép hívására' jöttek, hogy megszabadítsák a fasiszta árulóktól a cseheket és szlovákokat, a nagyvilág felháborodottan tiltakozik... És amíg ezt hallgatom, először életemben érzem: 'Sok'. Az egész, ami nekünk ebben a században kijutott, 'sok'; nem emberszabású.”15 Ezekben az augusztus végi napokban a magyar írók is a rádión csüggtek. Azért kelek föl, hogy a rádiót hallgassam – írja Illyés Gyula. – Nincs fél óra, hogy ne a prágai eseményekről beszélgessünk Flórával a levertségtől fegyelmezetten. [...] Prága nem ég, a csehek vére nem ömlik, visszasüllyedünk földi magányunkba.16 A drámai napokban egyébiránt Csehszlovákiában működött a törvényes hatalom tömegtájékoztatása, részben konspiratív formában. Akár magyar nyelven is lehetett hallgatni az adót, amelyik Gabona városából közvetített (gondoltam akkor, ez Dunaszerdahely lehet, mert a Csallóközt Zitnyostrovnak, a Gabona szigetének mondják szlovákul). Karinthy Ferenc szégyenletesnek tartja a magyar részvételt: Nem tudom, a világ lenyeli-e – én nem bírom lenyelni. Félek, féltem az országot. Nem, ezt már nem ússzuk meg. A hitlerizmus alatt is voltak, akik azt hitték, a világ majd tudni fogja, mi nem a saját akaratunkból, csak nyomásra és így tovább, s szépen megússzuk majd – de nem úsztuk meg. Most se fogjuk. A gazemberek oldalára álltunk, de most még egy Telekink sincs, aki legalább hősi öngyilkos gesztust tegyen. Mementót, ha már változtatni úgyse tud. Undorodom, utálkozom. Beteg vagyok, rosszul vagyok. A gyomrom kavarog, lázam van. Morbus politicus.17

A magyar író őszinte vallomása nemzeti felelősségről beszél. Annyit azért hozzá kell tenni, amikor 1941. április 2-án a Jugoszlávia ellen támadó Wehrmacht Magyarországon történő átengedését nem tudta Teleki Pál miniszterelnök megakadályozni, s öngyilkosságot követett el, Magyarország független ország volt, 1968-ban viszont nem, és megszálló szovjet csapatok állomásoztak területén. Mindazonáltal szégyen, ami azon az augusztusi éjszakán történt. Csak a felelősség nem hárítható a nemzetre. Ahogy ezt nemrégiben az Élet és Irodalom egyik buzgó kritikusa (Kálmán C. György) tette: Hogy mindez mit jelentett szomszédainknak, és hogy hogyan számolunk el mi ezzel a megaláztatással. Mindez nem egyszerű idiotizmus, hanem bűn, ami legalábbis feldolgozásra vár.18 Kérdés, kinek, kiknek a bűne. Annyi kétségtelenül igaz, én sem emlékszem rá, hogy az 1968-as katonai akció magyar felelőseit, az akkori politikai és katonai vezetőket, a lelkes haditudósítókat büntetőjogi felelősségre vonták volna.

Az augusztus végi, szeptember eleji napokban egy ideig nem lehetett tudni, mi történik, hiszen a csehszlovák vezetőket a szovjetek egyszerűen elrabolták, s Moszkvába vitték, mint kiderült azután, úgymond tárgyalni. Augusztus 24-én írja Karinthy Ferenc: Egyelőre a kibontakozásnak semmi jele Csehszlovákiában. Még mindig nem tudnak egy ellenkormányra embereket találni. Vagy nem is akarnak az oroszok. Svoboda elnök Moszkvában tárgyal, Dubček – akiket nemrég még csókkal, öleléssel üdvözöltek a többi ország kommunista vezetői – fogságban. Mint Török Bálint.19 Egy nappal később a következőt jegyezte föl Márai Sándor: Dubček – mielőtt letartóztatták, és állítólag elvonszolták a moszkvai tárgyalásokhoz, ezt kiabálta: »Ezt érdemlem én, aki egész életemben a Szovjetuniót szolgáltam...« Igen, ezt érdemelte. Az oroszoknak igazuk van: a kommunizmus liberalizálását nem lehet tűrni, mert ez a kommunizmus és a kommunisták végét jelenti.20 Szeptember 28-án, amikor úgy látszott, Moszkvában valaminő megállapodással fejezték be a különös tárgyalásokat, így vélekedett Karinthy Ferenc: Kompromisszummal, amelyen a csehek valamit vesztettek, de valamit meg is mentettek. A 'győztes' oroszok sokkal többet vesztettek. [...] Világraszóló, 50 éves történetük óta példátlan presztízs veszteséget.21 Egy hét múlva így folytatta töprengéseit az emigráns magyar író: Két héttel azután, hogy a szovjet csapatok megszállták Csehszlovákiát, a vasfüggöny mögötti rádiók a 'normalizációról' beszélnek: minden hatalom a megszálló csapatok birtokában van, Dubčeket és a többi, 'hazafias, liberális' kommunistát, akik az elmúlt 25 évben szótlanul és engedelmesen követték a sztálini vonalat, most, januárban, amikor a helyzet már elviselhetetlen volt, hirtelen felfedezték, hogy 'változtatni, humanizálni, liberalizálni' kell – mint Nagy Imre és társai 12 év előtt a csernai (értsd: ágcsernyői) és pozsonyi komédiák után elvonszolták Moszkvába, ott megparancsolták, hogy ezentúl ne liberalizálják Csehszlovákiát, tehát kövessenek el harakirit.22

Pataky Iván hadtörténész dolgozta föl A vonakodó csatlós címmel tíz évvel ezelőtt megjelent munkájában a magyar katonai részvételt a Varsói Szerződés akciójában. A több mint tizenkétezer magyar katona Szlovákia nyugati és középső vidékeire, részben magyarlakta területekre (Érsekújvár, Léva, Nagykürtös) vonult be. A Csemadok augusztus 22-i felhívásában határozottan elítélte az agressziót. A nyári vakációra hazatért magyar egyetemisták szülőföldjükön következetes fölvilágosító munkát végeztek, rengeteg magyar nyelvű tiltakozó röplapot terjesztettek a déli járásokban. Ahogy Popély Árpád írta könyvében: A magyar lakosság ellenségesen fogadta a déli országrészekbe bevonuló magyar hadsereget is.23 Érsekújváron például magyarok is tüntettek a megszálló magyar katonák ellen. Ezért félrevezető a közelmúltban megjelent 1968 Magyarországon című könyvben annak hangsúlyozása, hogy ... a helyi lakosok közül sokan azt hitték, a megszállás egyúttal felszabadulást is jelent, visszatérést Magyarországhoz.24 A szlovákiai magyarok közül az idősebbekben ott volt a jogfosztás éveinek, a Fábry Zoltán által említett megfélemlítésnek az emléke, a fiatalabb és iskolázott nemzedék pedig bízott, ahogy akkor mondták, a demokratizációban. Ezért csupán szórványosan fordult elő kisebb településeken, hogy magyar zászlóval fogadták a megszálló néphadsereg csapatait. A szlovákiai magyarság – ezt az ország többségi közvéleménye is elismerte később – jól vizsgázott a próbáló időben. Augusztus 30-án jegyezte föl Illyés Gyula: A csehszlovákiai szabad rádiók dicsérően emlegették a megszálló magyar katonák viselkedését. S újra és újra arra szólítják föl őket, hogy térjenek haza.25 Föltételezhetjük, hogy az író is Gabona városának adóját hallgatta.

Az Angliában élő polonista irodalomtörténész, Gömöri György (költő és műfordító egyben) 1968 augusztusában a szlavisták nemzetközi kongresszusán vett részt Prágában. Augusztus 17-én érkezett Magyarországra – első alkalommal 1956-os menekülése óta. Visszaemlékezésében érdekes hangulatképet fest (Beszélő, 2. évf. 11. szám) a bevonulás előtti és utáni napok Budapestjéről, ahol régi kollégáival, írókkal találkozott. A Gellért szálló presszójában magyarázta neki Csoóri Sándor: A Nyugatnak tudnia kell, hogy bár magyar csapatok is részt vettek a bevonulásban, ezt mi nem akartuk. Itt került szóba, hogy fölvetődött a magyar értelmiségiek tiltakozása, de a nagy öregek (Illyés Gyula, Déry Tibor) vonakodtak aláírni, és főképp arra hivatkoztak, hogy 1956-ban a cseh és szlovák írók a nyilvánosság előtt magyar forradalommal szemben foglaltak állást. Amikor viszont szeptemberben az írószövetségben fölvetette valaki, hogy adjanak ki nyilatkozatot a bevonulás mellett, ezt senki nem volt hajlandó támogatni.

A fiatal magyar nemzedék kíváncsisággal és érdeklődéssel fordult 1968-ban Csehszlovákia felé. Ebben természetesen nagy szerepet játszottak az említett filmek és irodalmi művek, a tömegtájékoztatás csatornáin érkező információk a reformokról, a sajtószabadságról. Az augusztusi bevonulás egyértelművé tette a párhuzamot 1956-tal. Véget vetett a kommunista rendszerrel kapcsolatos minden illúziónak. Világossá vált, hogy nem lehet megreformálni. Valójában ekkor kezdett gyökeresen megváltozni a Csehszlovákiáról formált negatív sztereotípia Magyarországon, megjelent a sorsközösség gondolata. Tanúsítja ezt például Utassy József Ember az őszben, másik változatában Hitfogyatkozás című emblematikus költeménye, melyből a kortársak az 1968-as bevonulásra adott választ olvastak ki. A vers szubjektuma minden önáltatás nélkül néz szembe a történtekkel:


Győzelem?! Harminc ezüsttel győztek!
Énekelem hát: júdás idő ez


A vers befejező sorai keserű egyéni s egyben nemzedéki vallomás a végleg elveszített illúziókról:


víts, süketíts Hatalmi Lárma
véníts Hetvenhét Tornyodba zárva:
ellened én, Ember az őszben
immár halálig levetkőztem


Bizonyára alapos filológiai kutatásokkal számos nyomát meg lehetne találni a magyar írók irodalmi művekben, vallomásokban kifejezett szolidaritásának a csehszlovákiai változásokkal. Akinek az életművében vissza-visszatérő fontos mozzanat volt, az Nagy Gáspár, a költő, a magyar '56 emlékének következetes számontartója versekben, a nemzeti ellenállás elkötelezett alkotója, így fogalmazott egyik vallomásában:
Engem a történelem felé igazából hatvannyolc indított el, ebből a traumából eredően kezdtem ötvenhattal is foglalkozni. Tizenkilenc éves volt akkor, Szombathelyre vették föl a tanárképző főiskolára. így emlékezett a Szent István-nap éjszakájára: ... tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel előre és hátra az időben. [...] Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa. [...] S akkor kezdődött egy totális kiábrándulás, hogy itt valamiféle emberarcú szocializmus megvalósítható.26 Véletlenül eljutott hozzá '68 szeptemberében Milan Kundera A tréfa című regényének magyar változata. A nyáron jelent meg Pozsonyban, szeptemberben Budapesten úgy döntöttek, hogy nem terjesztik Magyarországon. Ez a regény a magyar főiskolás egyik meghatározó olvasmányává vált. A 70-es években pályakezdő költő ettől kezdve különös érdeklődéssel fordult a közép-európai irodalmak felé. Első munkahelyén, a Móra Kiadóban cseh költői antológiát szerkesztett. Közép-Európa egy következő fontos történelmi évében (a lengyel Szolidaritás virágzása idején), 1981-ben a Kortárs című folyóiratban jelentette meg prózai remekét. Azt a kisregényt, melynek címében Kundera regényének a főhőse szerepel: Augusztusban Ludvik Jahn nyomában.27 Visszatekintés saját ifjú éveire, egy bontakozó szerelem történetére, és egyben a történelmi esztendőre. A folyóiratszámot pedig elküldte Párizsba az írónak, akitől választ is kapott: Nagyon meghatódtam tőle, annál is inkább, mert Magyarországról érkezett, egy olyan országból, amely iránt mindig különös vonzódást éreztem. Véletlennek tekinthetjük-e, hogy a cseh író nagy nemzetközi hullámverést keltő Közép-Európa-esszéjének28 első szavai az 1956-os Budapestet idézik?

1968 Közép-Európa történetében szakaszhatárt jelent, ezt annak idején is jól érzékelték a Prágára és Pozsonyra figyelő magyar írók. A rendszerrel kapcsolatos illúziók végleg szertefoszlottak ekkor. Ugyanakkor a szellem embereiben, főképp a fiatal nemzedékben kezdett formálódni a közép-európai szolidaritás érzése.

Jegyzetek:

1 Márai Sándor: A teljes napló. XIV. (1967-1969), 2014, Budapest, 171.

2 Republika (Zágráb) 2006. Mann Jolán publikációja alapján.

3 Csehül: Literární Listy, 1968. március 1.

4 Popély Árpád: 1968 és a szlovákiai magyarok. 2008, Somorja, 44.1.

5 Élet és Irodalom 1968.13. sz. (III. 30.)

6 Megjelent az író Történelmi jelenlét című kötetében. 1971, Budapest.

7 Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal II. 1986, Budapest, 549.

8 Fodor András: I. m. 554. l.

9 Fodor András: I. m. 555. l.

10 Fekete Gyula: Naplóm a történelemnek I. (1941-1972) 2007, Budapest, 522.

11 Márai Sándor: I. m. 221.

12 Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1961-1972.1989, Budapest, 271.

13 Márai Sándor: I. m. 226.

14 Karinthy Ferenc: Napló I. 1967-1969.1993, Budapest, 243.

15 Márai Sándor: I. m. 226.

16 Illyés Gyula: I. m. 276-277.

17 Karinthy Ferenc: I. m. 244.

18 Élet és Irodalom, 2018. február 29.18.

19 Karinthy Ferenc: I. m. 244.

20 Márai Sándor: I. m. 227.

21 Karinthy Ferenc: I. m. 245.

22 I. m. 231-232.

23 Popély Árpád: I. m. 32.

24 Murai András – Tóth Eszter Zsófia: 1968 Magyarországon (miért hagytuk, hogy így legyen?) 2018, Budapest, 102.

25 Illyés Gyula: I. m. 283.

26 Interjú Nagy Gáspárral: Könyvpiac, 2000. június.

27 Könyv formájában csak 1995-ben látott napvilágot.

28 Milan Kundera: L'Europe kidnappée. Le Débat, Paris, Novembre 1983. (Az elrabolt Nyugat)



« vissza