Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Monnet, de Gaulle és a poszt-globális kihívások Martonyi János világképében

"A nemzeti identitás reneszánszának következménye az alkotmányos identitás fogalmának megjelenése a szakirodalomban és a politikában. Ennek messzemenő következményei vannak. Ezek közé tartozik a jogok klasszikus hierarchiájának felülvizsgálata. E felfogás szerint a csúcson a nemzetközi, alatta az uniós, legalul pedig a tagállami jog áll; ezek ütközése esetén a hierarchiában magasabban álló jogrendszer normája érvényesül. Az Európai Unió Bírósága és a tagállami alkotmánybíróságok ítéletei is e megközelítést támasztották alá évtizedekig."

Minden könyvbemutató ünnep.1 Nekem különösen az, hogy most Martonyi János írásaiból, előadásaiból összeállított kötetről beszélhetek. És a szerzőről, aki nagyon közel áll hozzám. Minden könyvben van valami szent, valami szakrális. Umberto Eco írta, hogy aki nem olvas, az legfeljebb hetven-nyolcvan évet él; de aki olvas, az egyfajta fordított halhatatlanságot szerez, legalább ötezer évre visszamenően.

Mielőtt e könyvről beszélnék, a szerző arcképének néhány vonását szeretném felvázolni.

Martonyi János barátommal vannak közös barátaink. Az egyik a francia nyelv. Én most mint frankofon beszélek a frankofonról, tudva, hogy Martonyi persze már-már poliglott, aki élete során elmélyült az angolszász szak- és szépirodalomban, angolul – és németül is – tárgyal. Az első munkanyelve ma már talán az angol. De ő emlékszik és emlékeztet azokra az időkre, amikor a brüsszeli folyosókon francia szót lehetett inkább hallani. Ma is bátorítja a fiatalokat a francia nyelv tanulására, többek között e könyv lapjain is.

Monnet és de Gaulle

 

Megítélésem szerint Martonyi János a frankofon szellemiség hordozója. Ki jut eszembe, amikor őt hallgatom vagy olvasom? Nem is egy, hanem két francia államférfi és gondolkodó: Jean Monnet és Charles de Gaulle. Egy mai Plutarkhosznak érdemes lenne megírnia kettejük párhuzamos életrajzát.

Jean Monnet (1888-1979) üzletember, közgazdász, politikus volt egy személyben. Apja jómódú konyak-nagykereskedő Cognac városában, kiterjedt nemzetközi üzleti kapcsolatokkal. Fia a kereskedelemről, az áruk szabad áramlásáról – hogy úgy mondjam – a szülői házban szerezte első tapasztalatait, és értette meg ennek lényegét. Charles de Gaulle (1890-1970) katonai akadémiát végzett, az ő területe a hadsereg, a hadtudomány és később az államvezetés művészete.

Monnet alapeszménye valamiféle közös európai szuverenitás lett, közös intézményekkel. Ebben látta a garanciát egy újabb európai háború megelőzésére és az európai jólétre egyszer s mindenkorra. De Gaulle nemzetállamban gondolkodott. Mai szóval szuverenista, akinek ideálja a francia gloire és grandeur volt. A két politikus időnként súlyos vitába keveredett egymással, de ki is egészítették egymást. Vitáik is nagyszerűek, amennyiben alapvető francia és európai sorskérdésekről szóltak. Nyomot hagytak a koron és az utókoron egyaránt; Martonyi János gondolkodásán is. O ötvözi a két gondolkodást: magában hordozza a vitát, így időnként önmagával is vitatkozik. Szerzőnk szellemi profilján monnet-i és de Gaulle-i vonások egyaránt kirajzolódnak. Monnet-i vonás a világkereskedelem iránti rokonszenv (a kereskedelem jó dolog, a szabadkereskedelem még jobb) és az európai gondolatba vetett változó tartalmú, de alapjaiban megingathatatlan hit. De Gaulle-tól meríti azt a meggyőződését, hogy a nemzetek nem oldódhatnak fel. Martonyi ezt kiterjeszti a nemzeti kisebbségekre is, ami a francia elnöknél még a fogalom szintjén sem létezik. (NB. éppen a nemzetállami gondolattal nem fért volna össze.)

Martonyi e két, egymásnak hol ellentmondó, hol egymást kiegészítő szellemiség integrálása révén vált a párbeszéd emberévé: józanság, kiegyensúlyozottság, a mások meghallgatásának képessége jellemzi őt. A szintézis mestere: identitás és nyitás, nemzettudat és európaiság, szabadság és rend nála egymásba, egymásra épülnek és egymást erősíthetik.

Martonyi Európa-képe

 

Vessünk egy pillantást arra az Európa-képre, amely a kötetet lapjain tárul elénk. A kép nem statikus. Nincs szó befejezett műről. Azt is mondhatnánk, hogy Monnet az évek során egyre gyakrabban adta át az ecsetet de Gaulle-nak: ezen az Európa-képen, ahogy Martonyi arcán, a de Gaulle-i vonások erősödnek, de Monnet sem tűnik el.

Szerzőnk fiatalsága egy monolitikus társadalmi rendszerben telt. A szabadság álom volt csupán, de a legfontosabb álma sokaknak. A szabadság álma egybeesett az európai álommal. Martonyi ennek jegyében feltétel nélküli eurofil álláspontot vallott. Ezzel a szellemi attitűddel vállalt kormányzati tisztségeket a kilencvenes évek elejétől. A külügyminisztérium közigazgatási államtitkára volt 1991-1994-ig, majd először külügyminiszter 1998-2002 között. Martonyi a kilencvenes években inkább föderalista: a nemzeti szuverenitás féltése még nem hangsúlyos nála. Ezek az évek egyébként is az Európai Unió, az egységes piac kiteljesedését hozzák, és nyilvánvalóvá tették ennek előnyeit. Mi ekkoriban még kívülről nézünk befelé a csillogó kirakatablakon; de már tanuljuk az EU működését, rá is csodálkozunk; kelet felől nyugat felé tekintünk (hazánkban a szélirány nyugat-keleti, de a figyelem, a magyar szellem és lélek irányultsága jellemzően kelet-nyugati).

Martonyi János az EU-csatlakozási tárgyalások főszereplője. Ésszerű kompromisszumokat keres, ügyvédi megállapodásokra törekszik a termőföldtulajdon kérdésében és más, kényesebb ügyekben. Az európai intézményekbe vetett bizalma ekkor még töretlen. Az Európa jövőjéről összehívott, az Európai Unió Alapjogi Chartájának, majd az európai alkotmányos szerződés kidolgozásának céljával összehívott két konvent elismert résztvevője volt. Ezekről az időkről így ír: Szép gondolat volt a föderális Európa álma, sokan osztottuk és ápoltuk – különösen, amikor reménytelennek tűnt az ahhoz való csatlakozásunk de ma már világos, hogy jelenleg a nemzeti identitás lényegesen erősebb, mint az Európához kötődés kollektív tudata”.

Tehát Monnet-val szemben lassan előtérbe kerül de Gaulle tábornok. Mi okozza e változást?

Magyarország 2004 májusában más tagjelöltekkel együtt, hosszú tárgyalások után az Európai Unió tagjává válik. Közben azonban Európa és a világ többszörös sokkot élt át, és meg is változott. A legnagyobb, világméretű megrázkódtatást 2001. szeptember 11. jelentette. Ez egy globális bizalmi válság kezdete volt, a civilizációk összecsapásának rémisztő kilátásaival. A francia, majd a holland választók 2005-ben népszavazáson utasítják el az alkotmányszerződés konvent által kidolgozott tervezetét. Különösen a francia referendum kimenetele lehetett sokkoló Martonyi számára. Mindezzel egy időben éled a kölcsönös bizalmatlanság kelet és nyugat között.

2005-höz köthető a vívódás kezdete. Szkepszis és hecckampány a közép- és kelet-európai új tagállamok, a plombierpolonais ellen nyugaton. Kisebbségi komplexus és időnkénti önsajnálat keleten. Európa újraegyesülése tehát megtörtént, de az eredmény törésvonalakkal bonyolított képlet, változó geometria.

Mutatkozni kezdenek az európai egység korlátai. Felmerül a kétség a progresszív integráció, az „evercloser Union” iránt. Az integráció, az uniós döntéshozatal valóban egyre több területre terjedjen ki? A szubszidiaritás valóban érvényesül? A hatáskörök elosztása megfelelő?

Martonyi János 2005-től józan kritikával kezdi szemlélni az európai integrációt, vagy legalábbis annak létező formáját. Az egyik fő problémát az egyensúlyok megbomlásában látja. Valójában az egyensúlyhiányok elemzése és az egyensúly helyreállítása iránti igény a könyv egyik vezérmotívuma. Szerinte az EU-ban helyre kell állítani az egyensúlyt e három: 1.) a politikai, külső; 2.) a pénzügyi-intézményi-jogi, valamint 3.) a kulturális dimenzió között.

A tagállami és az uniós hatáskörök közötti egyensúly szintén felülvizsgálatra szorulna. Lehet, hogy kevesebb integráció kellene, ahol több van, és fordítva. Ahol a szerző többet látna, az bizonyosan a külső dimenzió, a közös kül-, biztonság- és védelempolitika. De ugyanígy a kultúra, az európai identitás megerősítése terén is deficitet lát. Ennek eltüntetését azonban nem jogalkotással vagy hatáskör-átruházással oldaná meg. Ehelyett azt javasolja, hogy gondolkodjunk el mélyebben arról, miben is áll európai kulturális identitásunk, örökségünk. Ennek elemei között említi az antik örökséget, a zsidó-keresztény vallást és hagyományt, azután a felvilágosodást, és határozottan kiáll amellett, hogy ezek nem kizárják, hanem erősítik egymást. (Emlékszem arra a vitára, amelyet Martonyi Guido Westerwelle német külügyminiszterrel folytatott még 2011–2012 körül. A liberális politikus szerint az EU a felvilágosodás gyümölcse, míg Martonyi a zsidó-keresztény örökség szerepét hangsúlyozta, de nem kizárólagosan. Martonyitól idegen a kizárólagos gondolkodás, az úgynevezett pensée unique.)

Martonyi János érdeklődése az utóbbi időkben olyan kérdések felé fordult, amelyeket tíz évvel korábban még nem tehetett volna fel. Továbbra is hisz azonban az európai egységben; ennek számára nincs alternatívája! Monnet tehát de Gaulle szellemi befolyásának erősödése ellenére nem tűnt el Martonyi gondolatvilágából.

Több tanulmányában is kitér az európai jelen egyik legsúlyosabb válságtünetére, a brexitre is. Ezt olvasva, és ezen töprengve egyébként számomra is a brexitnek az alábbi értelmezése kínálkozik: a pragmatikus britek azért lépnek ki az EU-ból, mert ki akarnak lépni Monnet és de Gaulle képzeletbeli vitájából: ezek a ti sorskérdéseitek, nem a mieink – mondják, vagy inkább csak gondolják.

Nyitás és identitás, avagy hová álljanak a belgák?



De Martonyival – és a britekkel – együtt most lépjünk ki, vagy inkább lépjünk túl mi is a Monnet-de Gaulle dilemmán és az európai horizonton. Van, ami túlmutat a párhuzamos életrajzon: globalizáció, terrorizmus, klímaváltozás, új kihívások, vallási fanatizmus, migráció, identitás. Ezek válnak Martonyi fő témáivá a kötet lapjain. Az Európán túli világot vizsgáló Martonyi angolszász szemüveget vesz fel.

2001. szeptember 11. a globális megrázkódtatás, bizalmi válság, a civilizációk potenciális összecsapásának jele volt? Annyi bizonyos – véli -, hogy a globalizáció több tekintetben megtorpan, töredezik, a globális folyamatok, keretek egyes esetekben regionális keretekbe rendeződnek át vagy vissza, és így folytatódnak tovább. Hatalmi átrendeződés zajlik Európa rovására. Martonyi szerint nem beszélhetünk világrendről, legfeljebb valamilyen világrend-töredékekről. Majd felteszi a kérdést: lehet-e egyáltalán világrendet létrehozni a nemzeti, kulturális és vallási identitások ilyen sokfélesége mellett? Napjaink fő kérdésévé ugyanis az identitás válik: az egyén, a közösségek, népek és nemzetek – de még akár a vallások – önazonossága, önmagáról alkotott és kifelé sugárzott képe. Martonyi János egyetemes sorskérdésekhez szól hozzá. Megvan hozzá a felkészültsége és a szellemi hitele. így azonban a frankofonok, Monnet és de Gaulle világából át kell lépnie az angolszász szellem világába: Huntington, Fukuyama, Amartya Sen, Brzezinski nevével találkozunk a kötetnek e témákkal foglalkozó lapjain.

Bevezetőjében Martonyi is kijelöli saját helyét egy olyan korban, amelyet szerinte egyfajta leegyszerűsítő, talán inkább vélt, mint valós szembenállás jellemez: egyfelől a bezárkózó, protekcionista, nativista nacionalisták, másfelől a világra nyitott internacionalista globalisták között. Tertium non daturl – teszi fel a kérdést. Hová álljanak a belgák, azaz melyik oldalra álljanak azok, akik hisznek a közösségi, elsősorban a nemzeti önazonosságban, a [...] történelmi-kulturális örökség megőrzésének és továbbadásának közös felelősségében, de ugyanígy hisznek a világra nyitás szükségességében, a szabad, tisztességes és szabályokra épülő világkereskedelemben, a globális folyamatok humanizálásának és univerzális morális tartalommal megöltésének lehetőségében is?

Itt jegyzem meg, hogy az identitás (a különös) és a nyitás (az általános, egyetemes) közötti feszültséggel a nagy monoteista vallások is ősidők óta küzdenek már a Biblia és a Korán lapjain is: egy az Isten, aki azonban teremti, elfogadja, sőt, mintha szeretné a sokféleséget. Hogyan kell viszonyulnunk az idegenhez, a másikhoz? – Szeresd az idegent, mert te is idegen voltál Egyiptom földjén – olvassuk a mózesi törvényben. (MTörv 10,19) Az egyetlen, feltételezett tiszta identitás, kötődés veszélyes: az öngyilkos, fanatikus merénylő világképe, a singular affiliation (Amartya Sen), a pureté dangereuse (Bernard-Henri Lévy), az identitás meurtriéres (Amin Malouf). A desztillált víz méreg, az aranyból csak ötvözve lesz ékszer.

De veszélyes illúzió a másik véglet is: nem lehet az identitásokat elvetve csupán az egyetemes emberiséghez tartozni, és abban feloldódni. A néhai Sidney Morganbesser amerikai filozófus egyszer meghívta a hallgatóit egy étterembe. Levest rendelt. A pincér közölte a választékot: Van csirke-, répaleves és borscs – melyiket kéri? Mire Morganbesser: Én sima levest kérek. A pincér zavarba jött, nem értette, és teljesíteni sem tudta a kérést. A filozófia tanára így akarta megértetni hallgatóival, hogy leves nem létezik általában, hanem mindig valamilyen levesként, meghatározott recept szerint, meghatározott ízekkel; mint ahogy nincs univerzális, absztrakt nyelv, és az erre irányuló kísérletek sem voltak túl sikeresek.

Martonyinál az identitások egymásra épülnek, erősítik egymást: valaki magyar, közép-európai, európai, ember (hisz az emberiség a legnagyobb közösség), és még számos egyéb (pl. zsidó, keresztény, muszlim vagy más vallású, illetve nem hívő – mert ez is identitás). Önazonosságunk azonban bonyolult képlet, megannyi változóval. Csak részben örökségünk, de mindenképpen választásaink eredménye. A szerző Nagy Imre miniszterelnök példáját hozza: ő a döntő pillanatban nem a kommunista, mozgalmi, hanem a magyar nemzeti identitást választotta. Az identitás tehát Martonyi János szerint a múltban gyökerezik, szellemi és lelki örökségként kapjuk. De [...] üzenete a jövőnek szól.

Mit mondhatunk akkor az identitások összecsapásáról? Létezik-e a clash of civilization, ahogy a huntingtoni paradigma állítja? Vagy amiben ma élünk, az inkább a civilization of clashes, az összecsapások civilizációja? Martonyi nem determinista: Huntingtont félreértették vagy félremagyarázták. Az összecsapás elkerülhető. A megoldás az identitások párbeszéde, egymás kölcsönös tisztelete.

Nincs identitás diverzitás nélkül, és fordítva. Szükség van a Másikra, hogy önmagam lehessek, de nem mint ellenségre. Martonyi szerint a közösségi önazonosság nem rombol, hanem épít, nem ellenfelet, hanem kapcsolatot keres. Úgy tudom, hogy ő is szereti József Attila költészetét. A könyvhöz írott előszavamban is idézem e híres sorát: Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.2 Ahhoz, hogy a másikra ne ellenségként tekintsünk, meg kell ismernünk és meg kell próbálnunk megérteni őt. Martonyi sok fontos gondolatot oszt meg például az iszlám radikalizmusról, amelyről azt mondja, hogy nem az iszlám lényegéből fakad (Olivier Roy francia iszlamológus szerint nem az iszlám radikalizálódik, hanem a radikalizmus iszlamizálódik egyes helyeken). Martonyi pedig arról ír, hogy tulajdonképpen köztörvényes bűnözői csoportok lépnek fel az iszlám nevében. Globális sorskérdést vet fel: visszatalál-e az iszlám saját transzcendens lényegéhez, vagy erőszakos irányba fordul, amely valóban világméretű konfliktushoz vezethet?

Martonyi nagy teret szentel a közép-európai identitásnak. Ennek az ébredő önazonosságnak intézményesülése a visegrádi négyek együttműködése, amelyet az elmúlt 25 év egyik legbiztatóbb fejleményének nevez. Közép-Európa a felfokozott identitástudat földje: ez erősebb nemzeti, de meglepő – vagy éppen hogy nem meglepő – módon erősebb európai tudatot is jelent a felmérések szerint. Valódi csemegét köszönhetünk a szerzőnek, amikor megemlékezik a már teljesen elfeledett Hantos Elemérről is, aki Bécsben, 1925-ben megalapította a Congrés économique de l'Europe centrale nevű szervezetet, amely a Monarchia utódállamaiból hozott volna létre valuta- (!) és vámuniót.

Ha identitásról beszélünk, a reflexióból nem maradhatnak ki a nemzeti kisebbségek. Ha elfogadjuk, hogy létezik többes identitás, bizonyos mértékig szabad identitásválasztás, akkor ennek természetes jogi megfelelője, kifejezője kell hogy legyen a többes állampolgárság, amelyet azonban térségünkben egyes kormányok, jogalkotók nem fogadnak el. Még vitatottabb – és még kevésbé elterjedt – az őshonos nemzeti és etnikai kisebbségeknek biztosított autonómia. Ennek Martonyi János elkötelezett híve olyannyira, hogy e jog elismerése és intézményes megvalósulása nélkül nem tudja elképzelni az európai egyensúlyt.

A nemzeti identitás és a nemzetállam közötti viszony is érdekli, de észreveszi, hogy ez a kapcsolat bonyolultabb annál, mint amilyennek az első pillanatban látjuk. Közhelynek kéne lennie, hogy a magyar állam- és nemzethatár nem esik egybe. Mégis elfelejtjük, például akkor, amikor túlságosan belefeledkezünk a nemzetállam dicséretébe. A nemzetállam mint paradigma, koncepció túlzott reneszánsza, propagálása nem egészen felel meg a magyar helyzetnek, s így a magyar érdekeknek. (Egy másik közeli állam szeret rá hivatkozni.)

Martonyi nemzetközi magánjogászként is megszólal a kötet lapjain. Ez a jogág szoros kapcsolatban van az identitás és a globalizáció témáival. Úgy véli, hogy a civilizációk, identitások közötti eligazodás nélkülözhetetlen napjaink nemzetközi magánjogásza számára. Enélkül nehezen érthető a nemzetközi jogban a területi elv és a személyes jog dialektikája. Vegyes házasságok esetében azután gyakran idegen civilizációk jogát kell alkalmazni. A kötetet olvasva jutott eszembe közös ismerősünk, Léna Gannagé, a bejrúti Saint Joseph Egyetem jogi kara dékánjának tanulmánya a feleség eltaszításának (répudiation) kezeléséről a francia bíróságokon.3 A Saria szerint ugyanis a férj – bizonyos feltételekkel – egyoldalú jognyilatkozattal felbonthatja a házasságot, és ennek joghatályát – meglepő módon – a teljes mértékben a laicitiás talaján álló francia bíróságok bizonyos esetekben elfogadják.

Szuverenitás és alkotmányos identitás

 

A nemzeti és állami szuverenitás az a fogalom, amely jó ideig meghaladottnak tűnt, most azonban revánsot vesz. Martonyi kötete – véleményem szerint helyesen – az alkotmányos identitással együtt tárgyalja. Emlékeztet a szuverenitás klasszikus fogalmi elemeire: főhatalom, meghatározott népesség, állandó államhatár, belső és külső vetület stb. Ezek – csakúgy, mint maga a fogalom egésze – ma is érvényesek, de bizonyos és nyilvánvaló korlátokkal, amelyek az újfajta kihívásokból adódnak. Ezek közül nem is annyira újak a multinacionális korporációk a maguk diffúz érdekérvényesítő potenciáljukkal. Újak viszont az olyan horizontális, hálózatszerű, látható hierarchiától mentes szerveződések, mint a közösségi média, amelyen napjaink közvéleménye formálódik. Vannak továbbá olyan nagy, nemzetközi NGO-k, amelyek szintén komoly politikai napirenddel, vagyonnal és befolyásolási képességgel rendelkeznek. Egészen más oldalról jelentenek jóval nagyobb fenyegetést a nemzetközi terrorszervezetek és a szervezett bűnözés bizonyos formái, mint az Iszlám Állam, a Boko Haram stb. Martonyi tisztázza, hogy az európai integráció nem tartozik e körbe, hisz ez valójában nem korlátozza a szuverenitást. A tagállamok nem gyakorolják közösen szuverenitásuk egyes részelemeit, és nem is képeznek belőlük valamiféle poolt – ezeket a meghatározásokat a szakirodalom meghaladottnak véli. A korszerű megfogalmazás szerint a tagállamok hatásköröket ruháznak át az Unióra, illetve annak intézményeire. E felfogás szerint szabályozza az Alaptörvény is hazánk tagságát és részvételét az Unióban.

A nemzeti identitás reneszánszának következménye az alkotmányos identitás fogalmának megjelenése a szakirodalomban és a politikában. Ennek messzemenő következményei vannak. Ezek közé tartozik a jogok klasszikus hierarchiájának felülvizsgálata. E felfogás szerint a csúcson a nemzetközi, alatta az uniós, legalul pedig a tagállami jog áll; ezek ütközése esetén a hierarchiában magasabban álló jogrendszer normája érvényesül. Az Európai Unió Bírósága és a tagállami alkotmánybíróságok ítéletei is e megközelítést támasztották alá évtizedekig. Ám mind Luxemburg, mind az alkotmánybíróságok esetjoga is változik: teret nyer a gondolat, hogy a tagállami jogrendszerek legbelső magján megtörik az integráció hulláma. Lassan kezdik elfogadni, hogy az alkotmányos identitást képező joganyag érinthetetlen az uniós jog és intézmények számára, de legalábbis az uniós jog primátusának valamilyen korlátját képezi. Ha az uniós jog ennek egy adott ponton ellentmondani látszik, akkor nem valamilyen kollíziós logikát és szabályokat, hanem az uniós és tagállami bírói fórumok közötti párbeszédet kell alkalmazni.

Ha az alkotmányos identitáshoz tartozó belső joganyag az uniós jog elsőbbségének korlátja, akkor felmerül a kérdés: hol húzódik a kettő közti határ? Mi az alkotmányos identitás tartalma? Erre a kérdésre nem adható receptszerű válasz: országonként és történelmi helyzetenként változik. A jogtudományban az alkotmányos identitás kérdése izgalmas elméleti vitákat hoz. A gyakorlatban pedig kezd bebizonyosodni, hogy az alkotmányos identitásokat tiszteletben kell tartani ahhoz, hogy a tagállamok jól érezzék magukat az EU-ban.

Globalizáció és posztglobalizáció

 

Martonyi a globalizációról mint tünetcsoportról beszél időnként. A pejoratívnak hangzó kifejezés ellenére sem mond azonban ítéletet a globalizáció fölött, amelyet kihívások, kockázatok és lehetőségek halmazának tart, olyan folyamat eredményének, amely bizonyos tekintetben kifulladóban van: saját sikerének áldozata. Nyilvánvaló jele ennek, hogy a világkereskedelem növekedése a világgazdaság növekedési rátája alá csökkent, míg korábban a növekedés fűtőereje volt. Az ok részben a technológiai forradalomban keresendő: a háromdimenziós nyomtatás, a számítógépes potenciál növekedése miatt az élőmunka-folyamatok kihelyezése kevésbé indokolt. Megjegyzi ugyanakkor, hogy az adatforgalom viszont exponenciálisan növekszik, a személyforgalommal együtt (az olcsó repülőjegyeknek köszönhetően).

A világkereskedelem, és ezáltal a globalizáció ellen ható tényezők között említhetőek a protekcionista törekvések. A szemünk előtt bontakozik ki Trump kereskedelmi háborúja (ami a nyitott gazdaságú, exportőr Magyarországra veszélyes lehet). A globális világkereskedelmi intézmény- és szabályrendszer fragmentálódik és regionalizálódik. A nemzetközi intézmények általában is a válság jeleit mutatják, nem függetlenül az egyes szereplők belső válságaitól. Az USA-ban például rég nem látott belső polarizálódás zajlik. Szélesre nyílik a jóléti olló, az amerikai álom szertefoszlott – véli a szerző.

Minden változik. Az ENSZ BT mellett informális nagyhatalmi alakzatok, konferenciák keletkeznek és válnak fontossá. Beszélünk G20-ról; van G8, vagy G7: Oroszországgal, illetve nélküle; a G2-be már csak az USA és Kína fér bele, de nukleáris fegyverkezésben Oroszország, nem pedig Kína az USA ellenpontja. De van, aki szerint a G0 fejezi ki legjobban a mai realitásokat: a multipoláris világban még a legerősebb sem képes hegemóniát gyakorolni, olyan nagy a kölcsönös függés.

Jobb lett a világ: globális kihívások és lehetőségek, percepció kontra valóság

 

A globális vagy posztglobális kihívások alanya már nem a nemzet, nem is Európa, hanem az emberiség (a legnagyobb közösség, amelyhez tartozunk). A bizonytalanság zavarja Martonyit, mert szeretne szabad és rendezett világban élni. Megkísérli, hogy megvonja a globalizáció mérlegét: kevesebb, de halálosabb fegyveres konfliktus zajlik; az országok között csökken, országokon belül nőnek a vagyoni különbségek; a szélsőséges szegénységben élők száma folyamatosan csökken (tudom, hogy létezik az interneten egy szegénység világóra, amelyik másodpercenként mutatja, hányan menekültek ki a szegénységből). Biztató, hogy például a klímavédelem terén globális megállapodás jött létre a legnagyobbak részvételével. (Bár a vonatkozó tanulmány megjelenése után az USA felmondta.) A világ számos mutató tekintetében jobb, de bizonytalanabb és kockázatosabb hely lett – vagy legalábbis ilyennek érzékeljük.

A negatívumok között említi a szerző, hogy a nukleáris hatalmak arzenálja érintetlen: a kollektív öngyilkossági kísérlet egy tévedés vagy rossz kalkuláció folytán kirobbanó atomháborúval ezúttal sikeres lehet (az I. világháború lezárásának 100. évfordulóján ez különösen időszerű figyelmeztetés). A demográfiai és gazdasági egyensúly-eltolódások szédítőek, jellemzően a nyugati világ, különösen Európa hátrányára. A helyzetképhez hozzátartozik a terrorizmus, amely önmagában nem új jelenség. (Napjainkban mindenre készül statisztika. így kimutatták, hogy Nyugat-Európában a hetvenes-nyolcvanas években nagyobb valószínűséggel lehetett terrorcselekményben meghalni, mint most.) Ez amiatt is releváns, amit Martonyi az érzések, percepciók és a valóság kettősségéről több helyen megfogalmaz. (Jonathan Sacks: Nem tudjuk, hová megy a világ, csak azt tudjuk, hogy nagyon gyorsan megy oda.) Korunk emberének kicsúszik a lába alól a talaj (l'homme dépaysé, Todorov szerint). A biztonságérzet csökkenésével előretör a rendpárti szellem, még akkor és ott is, amikor és ahol a statisztikai adatok szerint a tényleges közbiztonság nem romlott, vagy akár javult is. A percepció, a közhangulat számít. (Közeli példa: az amerikai elnök nemrég azt tweetelte, hogy Németországban megnőtt a bűnözés Merkel alatt. A németek válasza nem késett: 1992 óta határozottan és folyamatosan csökken a bűnözés. Olaszországban az emberölések számánál mutattak ki hasonló csökkenést.)

Martonyi a brexitet is ennek fényében értelmezi: a szorongás játszott közre. Nem vállalkozik arra, hogy előrejelezze a tárgyalások kimenetelét, de megállapítja: míg Nagy-Britannia nélkül lehetséges, Közép-Európa nélkül nem képzelhető el az európai integráció.

Az emberek fogódzókat keresnek: erős vezetőket, erős identitást. A bizonytalanságban virágzanak az összeesküvés-elméletek, amelyek frappáns és egyszerű magyarázatokat kínálnak összetett, nehezen átlátható problémákra. Gloomy is trendy – konstatálja a szerző. Martonyi azonban óv a végzet prófétáitól. Összetett kihívásokra nem lehet, illetve veszélyes leegyszerűsítő válaszokat adni.

Szerzőnk nem hisz a láthatatlan hatalmi központokban sem. A jelenséget, a folyamatokat szemléli, szemlélteti, szintetizálja, nem azt keresi, ami mögötte van. (C. S. Lewis: Aki mindenen átlát, az végül nem lát semmit.)

Szabadság és remény

 

Martonyi nem szabadgondolkodó, hanem szabad gondolkodó. Tudja, hogy nincs szabadság felelősség nélkül. Ezért saját politikai közösségét is figyelmezteti, ha kell. A remény szószólója is, aki szerint nem a humánumot kell piacosítani, hanem a globalizációt kell – és lehet is – humanizálni. Nem olcsó optimizmus, amit kínál, de az olcsó pesszimizmust is elutasítja. A remény realizmusával ír, nagy tárgyi tudás és tapasztalat birtokában. Hisz azoknak a közösségeknek a jövőjében, amelyekhez egyszerre tartozik: a magyarság, Közép-Európa, Európa és az emberiség azon képességében, hogy egységbe hozza az ellentéteket: partikuláris identitásokat és egyetemes eszményeket, Európát és nemzetet, nemzetet és nemzeti kisebbségeket, szabadkereskedelmet és fair szabályozást. Hisz annak lehetőségében, amit a Szegedi Tudományegyetem egykori névadója, József Attila egy másik versében leírt: ... szabadság! Te szülj nekem rendet!4

 

 

Jegyzetek:


1 E cikk a 2018. június 21-én tartott könyvbemutatón elhangzottak alapján készült, és Martonyi János: Nyitás és identitás – Geopolitika, világkereskedelem, Európa című (Pólay Elemér Alapítvány, 2018, Szeged) kötetét méltatja.

2 József Attila: Nem én kiáltok (1924)

3 Gannagé, Léna: Le relativisme des droits de l'homme dans l'espace méditérannéen [Regards du Proche-Orient sur la reconnaissance en Francé des répudiations de droit musulman]. In: Revue Internationale de droit comparé. Vol. 58 N°l, 2006,101-116.; dói: 10.3406/ridc.2006.19412 http://www.persee.fr/doc/ridc_0035- 3337_2006_num_58_l_19412

4 József Attila: Levegőt! (1935)



« vissza