Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Széljegyzetek egy fontos regényhez - Nádas Péter: Világló részletek 1. rész

Véleményem szerint csak a nyelvünkben lehetünk nemzetiek, s valaki annál inkább nemzeti, minél nagyobb költő” – írta 1927-ben Kosztolányi Dezső Várkonyi Nándornak. Hasonló tartalmú kijelentéseket idézhetnénk másoktól is, Mikszáthtól kortársainkig. Nádas Péter írói teljesítménye okán nemzeti, nem pusztán attól, hogy önmagát patriótaként határozza meg. Ebből még nem következik, hogy a nemzethez és történelméhez való viszonya felhőtlen volna. De Magyarország akkor is a magyar haza, ha éppen megszállja valaki, és nemzeti lehet az az irodalom is, amelyik alkalmasint vitában áll más magyarok és magyar írók felfogásával. Nádas műveinek kivételes intellektualitása, a gondolkodó Nádas teljesítménye megköveteli, hogy vitába szálljunk vele abban, amit aktuálisan vitathatónak tartunk; még arról is vitatkozhatnánk, hogy mit is jelent patriótának lenni. Ő egyébként ezt a kulcsfontosságú fogalmat nem definiálja, mely hiányt csak verbálisán hidalja át az az esztétikai közhely, miszerint a mű a maga egészében a definíció. A Világló részleteket olvasva ugyanis látnunk kell, hogy ez a könyv korántsem csak irodalom, hanem olyan emlékirat, amiben megkülönböztetett szerepe van a történelemnek és a politikumnak. Ez pedig megkövetelné, hogy Nádas sokszor már-már kényszeres pontossága erre is kiterjedjen. Annál inkább, mert ő sem csak író, bár írói autoritása okán lett sokakat közéleti kérdésekben is orientáló személyiség. Akinek e téren tett kijelentéseivel ritkán tudok egyetérteni, de írói műveit olvasva minden alkalommal megigéz gondolkodásának árnyaltsága. Az, hogy félelmetesen okos. Az, hogy igazságkeresését még azokban az ítéleteiben is tisztelni lehet, amelyeket végső soron, úgy gondolom, elfogultsága diktál neki. De hát senki sem lehet objektív, a magunk elfogultságaival azonosulva és velük harcolva keressük az elérhetetlen igazságot. Nádas sem tesz mást. Politikai jelentést kapott történelmi kérdésekben tett kijelentései, állásfoglalásai és ítéletei mögött indokolatlan ártó szándékot gyanítani, de ettől még lehetnek ártalmasak. Ezért kell szólni e könyve történelemképének sajátos, némely politikai vagy ideológiai okokból súlyos kétségeket kiváltó, nem irodalmi természetű eleméről. írói és gondolkodói talentuma ugyanis személyes elfogultságait a valóság erejével sugározva az objektivitás látszatát kelti. Ami nemcsak más patrióták érzékenységét, hanem igazságérzetét is sérti.
Nádas emlékezéskötetében idősíkok, szemléleti formák, ábrázolásmódok keverednek, sokszor változik az elbeszélő nézőpontja is. Személyes és családi legendáriumból előhívható emlékek, a közösségi emlékezés ítéletté formált elemei, reflexiók és kommentárok, a múlt csak kutatómunka eredményeként feltárható szegmensei kavarognak könyvében. Az ábrázolásban az impressziók és a realista látásmód társul szenvtelenül szakszerű leírásokkal, sodróan izgalmas történetek váltakoznak filozofikusan letisztult, részletezően pontos összefoglalásokkal. Máskor önálló életet élő esszébetétek és líraian szép emlékképek váltják egymást. Mindebből a gyermekkor fájdalmas és gyönyörűséges emlékei, változatos terei, egy lélek roppant mélyen megélt fejlődésrajza bontakozik ki. E sokféle elem hol egymásba épül, hol különválik, miközben az elbeszélő visszafogott hangjára figyelve olykor jegesen depresszív érzésekkel, máskor, talán éppen ezek elviselése érdekében, túlfeszített fegyelmezettséggel szembesül olvasója. A jellegzetes Nádas-irály keretei közt olykor Mészöly Miklós, máskor Proust reminiszcenciákra lehet figyelmes, van, amikor Thomas Mann pedáns iróniáját vagy akár Krúdy melankóliáját is kihallhatja belőle. Mindezt 1200 oldalon át, ami nem formai kérdés. Ez a terjedelem elsőre ijesztően soknak tűnik. Másodikra is. Néhány szakasza ugyan nem alaptalanul érezhető túlírtnak, de a gigantikus terjedelemre szükség van: önmagában is jelzi az írói vállalkozás súlyát, és egyúttal mindennemű történet megírhatatlanságát. De jelzi azt is, hogy az író nem tudja megválaszolni azokat a kérdéseket, amiket felvetett, és sokakban felmerülhet a kérdés, hogy a Nádas-művek szerkezeti megoldásai felérnek-e a szerző intellektuális teljesítményéhez.
Ez az emlékezés egyúttal családregény is, ahogyan illik, dinasztiaalapítókkal, kiteljesítőkkel, fel- és leszálló ágakkal, reflektálva a történelemre és önmagára, a nagybácsik, nagynénik, sógorok, unokatestvérek dús vegetációja számlálhatatlan gazdagságban mutatja korszakok eseményeinek, eszméinek, társadalmának, politikájának, emberi sorsvázlatainak lehetőségeit és valóságát, magyar, zsidó és magyar zsidó sorsokat. Nem lehet máshogy, hiszen az emberi életet már az egyed megszületése előtt megalapozzák mások. Ezek a mások pedig további egyedek életét is megalapozzák, és azok is új életeket alapoznak. így aztán egy emlékezésnek nagyon sok hőse van, mindegyiknek megvan a szerepe, a kapcsolódásai, ugyan a szülők és nagyszülők megkülönböztetett figyelmet kapnak, de alig többet, mint a fontos és kevésbé fontos nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek, további rokonok, a család ritkábban-sűrűbben felbukkanó ismerősei, nagynevű személyiségek, a történelemből és politikatörténetből ismert szereplők: mindegyikük másként fontos.
A könyv fő- és alcíme szinte ugyanazt mondja: a Világló részletek és az Emléklapok egy elbeszélő életéből egyaránt a történet töredékességére, egészének elmondhatatlanságára utal. Egy család végeérhetetlenül gazdag történetének, feltárhatatlanul összetett viszonyrendszerének fejezeteiből és lapjaiból az egymást követő nemzedékek, egymás mellett élő ágak szellemi folytonossága rajzolódik ki. Egy magyar zsidó családé, amelynek történetét a magyar történelem kritikus eseményei, pillanatai tagolják, így elsőként magyar, és csak azután zsidó történet. Egésze egy nagyobb közösség sorsát mutatja meg, mert egy nemzet tagjai sokfélének születhetnek, sokféle kulturális kódot épít beléjük egyéni, családi és közösségi útjuk. Ezek a kódok változnak, gazdagodnak és roncsolódnak, megannyi új ismeret, érték kerülhet melléjük, miközben más elemeik háttérbe szorulhatnak, de változásaikban is hordozzák eredeti tartalmaikat, kitörölhetetlenek. Ezt az átalakulásokban is megőrződő folytonosságot Nádas nemcsak bemutatja, hanem vívódásaival bizonyítékául is szolgál: könyvének sok pontja azt mutatja, hogy amikor akar, akkor sem tud egészen elszakadni attól a szociokulturális rendszertől, amelyikben felnőtt. Hiába, gyerekkorában kapott hátizsákja mindenkinek a bőréhez nő, kiszórhat belőle és pakolhat bele bármit, de ugyanazt a zsákot cipeli mindhalálig. Nádas ebben a könyvében a maga zsákjával bajmolódik, kidob belőle sok mindent, számba veszi, amit ő rakott bele, de nem szabadulhat tőle.

*

A regény valós ideje tizenkét év. Asszociációs szerkesztésmódjával az író ezt majd két évszázadnyira tágítja, a maga életének titkos törvényeit keresve megélt élete itt leírt szakaszának elemeit előzményeihez és folytatásukhoz kapcsolja – hogy amikor visszatekint, későbbi tapasztalatait is a történet valós idejének közegébe forgassa. így kapcsolódnak össze térben és időben távoli események. Soknak ismerjük az előzményeit, de mégsem kell azt hinnünk, hogy azokból következnek, ahogyan a reflexióknak is megvan az önálló életük és rendjük. A végeredmény egy látszólag laza, de szétszálazhatatlan és eltéphetetlen szövevény, amelyben – dacára az idősíkok váltakozásának – lineárisan halad előre a történet. így lesz tizenkét év történetéből 19. századi előzményekre visszatekintő 20. századi krónika, miközben akár nevelési vagy fejlődésregényként is olvasható. Összetettségével számos olvasási stratégiát kínál, mindenki maga döntheti el, hogy melyiket választja, de nem kell választania. Abban azonban biztos lehet, hogy menet közben – miként az író pozíciója – az ő olvasata is többször változik.
A Világló részletek címmel az író jelzi szövege majdani sokféleségét és részlegességét, figyelmeztetve arra, hogy a meg és le nem írható világ sem nem folyamatos, sem nem egységes. Nádas már régen tudja, hogy fölösleges volna azzal próbálkoznia, hogy olyan rendet vigyen a bemutatott létdarabba, amely valójában nincs benne. Azt azonban lehetségesnek tartja, és meg is kíséreli, hogy részleteivel jellemezze. így lesz önéletírásból személyes nézőpontból kibontott történelmi tabló, esszé-krónika is. Hangjában nincs harag és elfogultság, ez azonban csak írói eszköz, amely nagyon is alkalmas arra, hogy sorsának dühével és elfogultságaival ábrázolja az elmúlt két századot.
Van, amikor történetmondásához elegendőnek érzi a családi legendáriumot, máshol levéltári és könyvtári forrásokhoz fordul, felkeres fontos helyszíneket, hogy megértse, mi, hogyan, miért történt. A könyvet lelkendezve fogadó kritikákban olvashattunk arról, hogy Nádas mekkora munkát fektetetett könyvébe, az aprólékos kidolgozáson túl az anyaggyűjtésbe, háttérolvasmányokba. A könyv körüli fölhajtás elültével olvashattunk arról is, hogy jó szándékú szakemberek fölhívták a szerző figyelmét némely tévedéseire, melyeket a további kiadásokban javítani fog. Eszerint tehát szembesült vele, hogy műve történelmi vonatkozásai néhol ténybeli korrekcióra szorulnak. Egy rögzült értékrend és szemléleti mód azonban nem korrigálható, csak vitatható. Beépül a ténybeli tévedésekbe, nem véletlen, hogy ki mit tud rosszul: a személyiség és az írói mű része a pontatlansága is. így az is, kinek a javára és kinek a kárára téved, s hogy emlékei nyomába eredve a család tévedések és/ vagy bűnök terhelte kommunista múltjának történetével való szembenézésből esetenként, ismét csak tévedésből, rejtett apologetika lesz.
Jelen írás célja, hogy Nádas kivételes intellektusát és írói képességeit és e művét is kivételesen nagyra tartva, múltképének, múltértelmezésének vadhajtásaira, a kommunista múlthamisítás atavisztikus elemeire hívja fel a figyelmet. Már csak azért is, mert a rákosista és kádárista ideológia jegyében zajlott történelemhamisítás elemeivel infiltrált szöveg irodalmi értékein túl is elképesztően érdekes. Egyedülálló, ahogyan a családtörténet átcsap párttörténetbe, ahogyan bevilágít a magyar kommunista mozgalom tapintatosan elkerült vonulatának történetébe, amiről ez idáig csak Déry Tibor jóvoltából kaptunk képet, természetesen irodalmi formában. Nádashoz hasonló pontossággal azonban erről még nem írt senki. Valószínűleg már nem is fog, mert ehhez nemcsak hasonló élmények, hanem az övéhez mérhető tehetség is kellene. Gyermekként be voltam építve közéjük, s ezzel mindig is igen szerencsésnek éreztem magam, szigorúan megfigyelhettem a gyanakvásba és szorongásba merült megfigyelteket – írja figyelme célszemélyeivel kapcsolatosan, s az így szerzett ismeretekre épülő beszámolókon túl is számtalan olyan tény, utalás van benne, amiről a párttörténetek jobbára hallgattak, ahogyan arról, mi mindent jelentett, ha valaki kunista vagy landlerista volt. Nádas képes olyasmiről is írni, amihez csak írói eszközökkel lehet hozzáférni, ettől nélkülözhetetlen forrásmunka is, noha nem az a célja, hogy kiegészítse vagy korrigálja a kommunista munkásmozgalom történetének hiányzó vagy meghamisított fejezeteit. Mindenről írnia kell, ami fontos lehet a maga életének mint látomásnak rögzítéséhez. (Mely életről azt mondja, hogy van ugyan bizonyos koherenciája, ám a koherenciájának sincs értelme.)
Emlékezéseinek tárgya összetettebb, mint amit személyes emlékezete őriz. A távolabbi múltat az áttanulmányozott dokumentumok ismeretében teremtő fantáziával rekonstruálja, de megteszi ezt a jelenhez közeledve is. Feldolgozások, mások emlékezései, elejtett és megtalált mondatok, utalások, beszédes tárgyak, enteriőrök képei segítik élete koordinátáinak kijelölésében. Forrásai egymást erősítik, így a maga történetének törvényeit keresve családja, nagyszülei és szülei történetéből egy korszak képe is kibontakozik, amiben elsődleges emlékein átszűrve kap formát a sokfelől egybegyűjtött ismeret. E tabló megrajzolását nem segíti, hogy helyzetükből adódóan a szülők még családi körben is sokat betartottak a konspiráció szabályaiból. Mi sem jellemzőbb, mint hogy az emlékiratait közreadó nagynéninek is a Párt mondta meg, mire és hogyan szabad és kell emlékeznie.
Az emlékező Nádas szabadságának csak belső korlátai szabnak határt. Mindenre, mások emlékeire is emlékezni akar. Az absztrakt gondolkodásra való hajlama okán az emlékek önmagukon túli jelentést nyernek, visszakapják metafizikai távlatukat. Messzebbre tekintve személyes és közösségi sorsok rajzolják ki sajátos nézőpontú eszmetörténetét, mely – nem kevés leegyszerűsítéssel – így írható le: a 19. század liberalizmusa (a dédapáé) folytatódik a 20. század elejének polgári radikalizmusában. Ez a szociáldemokrácián át elvezet egy felsőbb polgári miliőben kibontakozó és működő kommunizmusig (ez már a szülők világa), amit a szovjet megszállás idejének moszkovita rezsimje beépít a maga hatalmi rendszerébe. A történetben láthatatlanul is ott van, ahogyan a szekularizáció előrehaladtával a kezdetekben a zsidó és keresztény vallás normáit megtartva kibontakozó klasszikus liberalizmus elveszti a mögötte álló erkölcs és humánum aranyfedezetét. Az így támadt űrbe pedig bármi behatolhat, ahogyan azt a regény hőseinek sorsa mutatja, így aztán az írót annak ellenére nem elégítheti ki a dédapjától örökölt, de egykori szinergizmusából kiszakított liberális világkép, hogy örök szabadgondolkodónak tekinti magát. Amiben igencsak zavarja egy elhanyagolhatatlan körülmény. Nevezetesen, hogy az európai történet az ember cselekvési szabadságának jegyében áll. Isten mindenhatóságát nem korlátozhatod az egyéni szabadság terhére. Ha viszont nem korlátozod, akkor rögtön megugrik a halottak száma. Érzi tehát a probléma (a szabadság mint zsákutca) súlyosságát, de további konzekvenciákat nem von le fölismeréséből. Ennyi is elegendő azonban ahhoz, hogy a (másféle vonalon a humánum csődjéhez vezető nácizmuson kívül) kommunizmus minden téren megmutatkozó hatalmi rendszerét még kevésbé agresszív, kádári változatában is elfogadhatatlannak tartsa.
De szakítása nem terjed ki mindenre. Nem elvi okokból. A kommunista mozgalom és hatalom elvei és gyakorlata olyan mértékig meghatározta az e körben élő család mindennapjait, hogy reflexeikbe épülve az egésszel szembefordulva megannyi részletétől nem szabadulhattak. Addiktológusok a megmondhatói, hogy a szenvedélybetegségekből kigyógyulni nem lehet, de attól még tartósan tiszta maradhat, aki tud és akar. A teljes gyógyuláshoz nemcsak egy mozgalommal, rendszerrel, Nádasnak szülei emlékével, családtagjaival kellene szakítania, hanem egész életével, amivel elvesztené identitását, ami után ő nem ő lenne többé: de akkor ki volt, aki mindennel szakított? A kérdés megválaszolhatatlan, és alighanem ez az oka annak, hogy Nádas sem tud mindenben elszakadni egy megtagadott paradigma tanaitól. Vannak pillanatok, nem is akármilyenek, amikor fölvetett kérdésre nem ő, hanem a múltja válaszol. Így dönt helyette a múltja: a gyerekkorában bőréhez nőtt hátizsák.

*

A szülők a keresztény eszményeknek a 19. századi szabadkőművesség szellemi körében újrafogalmazott elképzeléseiből kinőve hitrendszerré (is) vált kommunista ábránd követőiből a legvadabb bolsevista hatalom káderei lesznek. Kommunizmusuk nem a proletársors nyomorúságára adott válasz, hanem elvi döntés. Ezért egyeztethető össze a huszonnégy személyes asztalokkal és a hozzájuk illő damasztabroszokkal, finom porcelánokkal és a gondosan pucolt ezüstneművel, az igényes Bauhaus otthonok világában találkozó, örökölt bécsi barokk- és Rietveld-székekkel. Mert ilyen otthonokból indulnak a Nádas szülők és néhány más kommunista intellektuel a húszas években divatossá váló, Budapest fölötti Duna-szakasz csónakházai vagy a budai hegyvidék sétaútjai felé, hogy az illegális mozgalom fedőszerveként működő munkás testedző és más köröket szervezzék, működtessék. (Nádas majdani édesanyja a gúlagyakorlatok egyik szervezője, afféle társadalmi edző.) Megtudhatjuk azt is, hogy ezek a kommunisták olykor az Alpokban túrázva a természettel való összeolvadás jegyében a maguk örömére tartanak rögtönzött naturista táncbemutatót, aminek erotikus tartalmát a polgári nyűgöktől megszabadulás kommunista és a természethez visszatérés rousseau-i eszménye van hivatva felülírni, mintegy összekapcsolva a valahai szabadkőművesség és egy új forradalmi álom ideológiáját.
Ez a képlet igencsak eltér az osztályharcról és a nyomorgó proletárokkal való szolidaritásról kialakított közhelyektől: imponáló szellemi szabadság és igényesség hatja át. Kommunizmusa sajátos sziget-, vagy inkább szektaszerű képződmény, amely a maga ellentársadalmában a maga ellenkultúráját építi ki. Ez az ellentársadalom és ellenkultúra határozza meg a Nádas-felmenők világát, amit családi szinten más szálak tesznek színesebbé. így a gyökeresen más szociokulturális világból származó, galíciai eredetű nagymama és az őt ebben a mivoltában vállaló (egyébként szocdem) nagyapa, akiknek életét, személyiségét az író különös szeretettel és nosztalgiával ábrázolja. (Nem véletlen, hogy Radnóti Sándor éppen ezt a vonulatot emelte ki a regény laudációjában, amiben a kritikus éleslátása és a szerző iránti barátságból fakadó finom tapintat egyaránt tetten érhető...)
A család kommunizmusában a szabadelvű hagyományok filantrópiája, a 20. század elejének messianizmusa, aktuális európai intellektuális divatok, a jólét miatti rossz társadalmi közérzet és a polgári unalommal szembeforduló kalandvágy találkozik. Ez a kommunizmus nem követeli meg, hogy hívei szakítsanak megszokott életformájukkal, a polgári mindennapokat jól kiegészíti a hétvégi mozgalmi élet. A segélyprogramok (Vörös Segély) támogatása sem jelent túlzott anyagi terheket, a majdani boldogabb világ utópiájába vetett hit pedig enyhít a korszak hétköznapjainak okkal rossz közérzetén. Az, hogy a kommunistaság mögött van egy illegalitásba kényszerített, moszkvai irányítású szervezet, a német megszállás után válik életbevágóan fontossá. Ezekben a hónapokban, a zsidóság teljes fizikai megsemmisítését célzó intézkedések idején a mozgalom résztvevői példás bátorsággal, a mindennapi életveszélyt vállalva mentik az üldözötteket.
Ami okkal váltja ki Nádas mindenkori elismerését, de a kommunizmust, mint minden diktatúrát elutasítja és megveti. Erőszak és elnyomás nélkül ez a szisztéma egy napig sem volt fenntartható – írja. A hazugságról az idézett helyen nem ejt szót, másutt igen, de könyve logikájából következően nem kétséges a véleménye. Ennek ellenére a két háború közti időszakot a hithű kommunista szülők értékrendjét követve ítéli meg. így a Horthy-éra sokáig visszafogott antiszemitizmusának betetőzését látja a magyar holokausztban, amivel szemben, és általában a német megszállók ellen, a kommunista ellenállás megannyi brosúrában éltetett hősei vették fel, illetve vezették a harcot. Nádas szövegéből többszörösen kiderül, hogy voltak rajtuk kívül is ellenállók (közülük a legtöbbet a református egyház nyújtotta keretek közt működő embermentőkről ír), de szerepük a kommunistákéhoz képest alárendelt maradt. Vagyis az ellenállás-fejezeteket a kommunista narratíva uralja. Nem véletlen az az alá- és fölérendeltségi viszonyt feltételező megfogalmazás, hogy a hivatalnoki karban működött egy elég lazán szervezett, ám igen agilis ellenállói csoport, amely kívül állt a kommunista hierarchián. Azt látja természetesnek, ha más ellenálló csoportok a kommunista hierarchiába épülve működnek. Tekintve, hogy a könyv e vonatkozásában családregény, és nem szakmunka, ez a feltételezés nem kifogásolható. Ha az emlékező így látja, akkor lássa így. De ezzel, ha akarja, ha nem, a rákosista-kádárista történelemhamisítás továbbélését segíti. Nádas ugyan nem hisz a kommunistáknak, de a múltképüktől nem tud megszabadulni. Fejtegetései mögött az a propagandisztikus kép húzódik meg, amelyben a kommunista mozgalom mérhetetlen túlértékelése mellett az antikommunista Horthy Miklós és az ő kormányzóságával jelölt korszak Magyarországán a legsötétebb diktatúra működött, amelynek legfőbb tevékenysége a kommunisták üldözése volt. Ezt a torzképet részben az 1919-es veresége miatt revánsra éhes, és 1944 végétől visszatérő kommunisták személyes bosszúszomja diktálta, részben tudatos program volt. Azért kellett egyetlen egységnek feltüntetni a fehérterrort, a konszolidáció éveit és a német megszállást követő hónapokat, Szálasi rémuralmával lezáróan, hogy utána a mindeme szörnyűségtől és az országot hadszíntérré tevő német és magyar nácikat elűző vagy megsemmisítő Vörös Hadsereg felszabadítóként érkezhessen, és a szovjet megszállást a nemzeti szuverenitás legfőbb biztosítékaként lehessen és kelljen ünnepelni. így aztán céljához érhetett a magyar történelem azzal, hogy ismét kommunisták vezették az országot: a párt politikai egyeduralmához a múltértelmezés egyeduralma is hozzátartozott.
Nádas, miközben kivételesen sokat tud arról, hogy a kommunista párt létformájához a múlt átírása is hozzátartozott, ezt a hamis képet csak részben, a kommunista hatalmi rendszert illetően cáfolja. Az alig távolabbi múltra vonatkozó tételeivel nem száll vitába, sőt, családi legendáriumának a két háború közötti szakasza kifejezetten épít e múltkép vonatkozó fejezeteire. Pedig Nádasnak még személyes élményei is vannak arról, hogy a múlthamisítás miként zajlott. így például tudja, hogy a maga emlékiratait író kedvenc nagynéninek (akiről azért leírja, hogy mindenkit elárult) személyes emlékezéseit is az aktuális ideológiai elvárásokhoz kellett igazítania, amiben szerkesztők, történészek, tanácsadók hada segítette – és ő készségesen ki is szolgálta igényeiket. Elfogadta, hogy a párt nálánál sokkal jobban tudja, hogy mi történt vele.
A későbbi generációk, maga Nádas is, már az így kialakított történeteket kapták örökül. Kamaszkoráig nem is állt szemben e tanításokkal. Elfogadta őket, és nemcsak azért, mert nem kaphatott mást helyettük: mindenütt ugyanazt hirdették, minden iskolában, minden tudományos intézetben, minden írott, hangzó és képi eszközzel. Ezt hallotta családja és annak kiterjedt baráti körében is, mert éppen ez a közeg formálta ki a hazugságok eme rendszerét. A hazugságok megtagadása azoknak az embereknek megtagadása lenne, akik benne élnek tovább, és velük önmagát is meg kellene tagadnia.
Amikor József Attila azt írta, hogy „Verset írunk – ők fogják ceruzámat”, akkor jól látta, hogy költőként akármennyire is személyes, de múltja determinálja. Nádas jelképes ceruzáját is fogják elődei... Ezért kell feltárnia, hogy miként is irányíthatja a múltja. A családi krónikában a szülők és nemzedéktársaik kora és története természetes folytatása a nagyszülők és azok szülei sorsának. Több ez, mint családtörténet: aki az érthetetlen 20. századot mégis meg akarja érteni, rögtön a 19. században találja magát. Nádas is így jár, és minél messzebbre tekint vissza, annál kevésbé torzítja múltképét a kommunista ideológia hazugságrendszere.
Az előtörténet meghatározó alakja Mezei Mór, a dédapa, aki jellegzetes példája a 19. század végi magyar tudatú zsidó polgárnak. Életével, munkásságával a szabadelvűség nagy korszakának emblematikus alakjaként jelenik meg, a dualista korban országgyűlési képviselő. (Jókai esténként a Mezei dédapánkkal és Tisza miniszterelnökkel tarokkozott, ráadásul az Új Zrínyiászban szereplőként fedeztem fel a dédapát, aki Mikszáth Kálmánnal is baráti kapcsolatban állt.) E dédapa arcképe az intézmény alapítóinak sorában ma is látható a pesti rabbiképző egyik folyosóján. Országos figyelmet Mezei Mór a tiszaeszlári pert megelőző vizsgálat jogszerűségével kapcsolatos interpellációjával keltett (Pauler Tivadar válaszát tisztelettel nem fogadta el).
Ezen a szálon kap először teret a regényben a magyar antiszemitizmus problémája (a regény e témával kapcsolatos fejtegetései önmagukban is megérdemelnének egy tanulmányt). Mezei Mór egy olyan kor hőse, amelyben még volt joga jóhiszeműnek lenni. Az ő szellemiségéből vezeti le Nádas a maga patriotizmusát és szabadgondolkodó voltát – egy olyan 20. századot követően, amelynek valaha elképzelhetetlen eseményei túltettek a legszorongóbb ősök rémálmain: innen nézve a valahai jóhiszeműség látszik már-már az eszelősséggel határosnak.
A tiszaeszlári per Nádas könyvében nem epizód, hanem olyan jelképpé vált esemény, amely megalapozza mindazt, amit a maga magyar zsidó tudatáról mond. Ebben a vonatkoztatási rendszerben a magyar elmaradottságot, a megyei-kisúri világ önkényét, a gyógyíthatatlan előítéletességet jelenti, és ezzel a történelem mélyén formálódó népirtás rejtett fenyegetésének előképe. Ahogyan ez a Tiszaeszlárról folyó közbeszédben rögzült, amiből eltűnt egy lehetséges másféle közelítési mód. Az, amelyik nem a vérvád megjelenésére és a per első szakaszára irányult, hanem a kifejletére: a felmentő ítéletre. Arra, hogy a perben a liberális jogállam kerekedett felül. Arra, ahogyan Eötvös Károly, vagy éppen Mezei Mór és sőt, éppenséggel Pauler Tivadar igazságügy-miniszter is, bírók, ügyvédek, és a közvélemény az igazságnak érvényt szerezve álltak útjába a középkori babonáknak és a modern antiszemitizmusnak. Nádas, a vonatkozó vélemények fősodrához kapcsolódva nem a holokauszt elkerülésének ideális formáját látja a békebeli antiszemitizmus e lázrohamának legyűrésében, hanem a félszáz év múlva bekövetkező vészkorszak fenyegetését. Amit az e könyvben is megjelenő Herzl Tivadar, aki az asszimiláció és az integráció közti választási kényszerrel szemben a cionizmus útját hirdeti meg. A sokféle nacionalizmus között a zsidó nacionalizmusét. De ezen túlmenőén arra figyelmeztet, hogy a liberalizmus jegyében folyó nagy összeborulás és a közös jövő iránti bizalom ellenére előbb-utóbb egy minden korábban látottnál tragikusabb pogrom következhet.
Nádas tehát az 1944-es deportálásokig tartó eseménysort belső, a tiszaeszlári vérvádperrel kezdődő folyamatnak tekinti, annak ellenére, hogy elbeszéléséből is kiderül: Tiszaeszlár után éppenséggel a magyar-zsidó együttélés aranykora következett. Ezt zárta le a magyar társadalom és kultúra életében tragikus törést jelentő háború és a történelmi (nem csupán a Ferenc József-i!) Magyarország végzete, ami pillanatok alatt véget vetett a zsidó és a nem zsidó magyar családok naiv jóhiszeműségének. A durva záróakkordok közt a poszttraumás stressz állapotába jutó magyar világ két rohamban teremtette újra és vitte be a hétköznapi és a közéleti diskurzusokba a korábban meghaladottnak tűnt antiszemitizmust. Az egyik a háborús évek során végképp kimerülőben lévő társadalom mind indulatosabb elégedetlensége, amely a hadiszállításokból látványosan meggazdagodott, így a háború haszonélvezőjének tekintett zsidó tőke ellen bontakozott ki. A másik az ugyanerre az indulati hullámra építő Tanácsköztársaságra – a korabeli nyelvezet szerint a kommünre – adott válasz. A kommunista hatalomátvétel, szinte teljes körűen zsidó eredetű vezetésével egy olyan politikai kurzust váltott ki, amelyben az antikommunizmus és antiszemitizmus magától értetődően kapcsolódott össze. A rövid életű kommunista rezsim sokféle rémtette, a túszszedések, terrorgyilkosságok, a vagyoni és személyi biztonság kikezdhetetlen rendjének ledöntése gyorsan aktivált minden antiszemita érzelmet és indulatot: az előítéleteket a súlyos tapasztalatok látszottak igazolni. De ez a fordulat, a magyar-zsidó együttélést és a zsidóság sorsát döntően befolyásoló, valóban pogromok irányába mutató a kommunista diktatúra keretében, agresszívvá váló indulat jelentkezése – nem vezethető le a tiszaeszlári perben megmutatkozó parlagi antiszemitizmusból.

*

Nádas már olyan világba születik, melyben a náci totalitarizmus elméleti igazolást gyártott a pogromok állami szintű gyakorlásához. Regénye többször visszatérő rémképe a születése órájában Miczovban folyó tömeggyilkosság, a történelem olyan botránysorozatának része, amely kétségbe vonja az emberiség önmagába vetett hitének egészét. Olyan pillanatban születik, amely után az élet értelméről vagy értelmetlenségéről való töprengés értelmetlenné válik. Erről persze egy újszülött mit sem tudhat. Mire azonban eszmélni kezd, már egy tartósan berendezkedő, másféle totális rendszer veszi körül. Zsidósága okán üldözött családja a kommunista diktatúra keretében az üldözők köréhez tartozik – amiben ő éppolyan vétlen, mint zsidóságában. Első élményei közt ugyan ott van a háborús fenyegetettség, de az üldözöttség tényének felismeréséhez túlságosan kicsi. Személyes élménye a háború maga, ami azután vált (amúgy el nem fogadott, csak tudomásul vett) zsidó létével összefüggő fenyegetéssé, hogy megtudta, mit jelentett a sárga csillag, mik a csillagos házak, a gettó, a hamis papírok, mi lett a magyar deportáltak sorsa, és hogy miként működtek a zsidó és a magyar, a kommunista és a nem kommunista embermentők. Ebben a múltképben már több a tanult, mint a személyes elem, de a kettő szétszálazhatatlanul egybeépül. A Budapest ostroma alatti és utáni kegyetlenül intenzív képek kitörölhetetlenek a kisgyermekkor emlékei közül: követelik a magyarázatot. Ha ez^ magyarázat ideológiai motívumokra alapszik, akkor az is kitörölhetetlen marad. Ebben az összefüggésben nyerik el jelentésüket a kommunista ellenállásban részt vevő családtagok tettei, melyben az ideológiánál fontosabb az önvédelem, akkor is, ha az illegális pártmunka hálózatára és tapasztalataira épül. Mindez Mezei dédapa továbbélő örökségével már nem értelmezhető. Sokáig, nagyon sokáig fel sem fogtam, hogy az egyenlőség és a patriotizmus eszméje a dédapám szellemi hagyatéka a családban és a saját tudatomban. Holott a két egymást követő önkényuralmi rendszer egyikében sem lehetett vele mit kezdeni. Halott tudás – jelenti ki Nádas. Két önkényuralmi rendszerről beszél, a nácizmus és a kommunizmus rendszere után nem is mondhat mást. A családja történetében kavargó eszmék kegyetlen realitássá válva élesen megkülönböztetik a kétféle önkényuralomhoz való viszonyt. Mezei Mórnak a klasszikus liberalizmus felvilágosult igazságaiba vetett kétely nélküli hitéből két generációval később a Nádas szülők kommunista hite lesz. Nem tudjuk, hogy mikor és hogyan születik meg a 19. század uralkodó eszméit, a nacionalizmust és a liberalizmust folytató eszmék közti válaszuk, de a számukra kínálkozó cionizmus és a kommunizmus felé vezető út közül az utóbbira lépnek. Nem tudva, hogy ezzel már önkényuralmi rendszert is választottak.

*

A tényleges történet 1944-től 1956-ig terjed, a Margit híd felrobbantásától egy másik robbanásig, a forradalom kitöréséig és leveréséig. Középpontja 1950, vagyis a 20. századnak is kellős közepe. Kezdetén az író kétéves, a végére tizennégy. Ezekben az években a család életét a kommunista mozgalommal való eljegyzettsége határozza meg, olyannyira, hogy a családtörténet több pontján a párttörténet része, nemcsak a magyar, hanem az európai kommunista mozgalom történetébe is illeszkedik. Szembeszökő azonban, hogy noha a kommunista pártok és mozgalmak sorsdöntő kérdései szükségszerűen Moszkvában dőlnek el, a közvetlen moszkvai szál hiányzik belőle. Közvetve mégis ott van mindenütt, Párizsban, a spanyol polgárháborúban és menekültjeinek francia internálótáborában, Budapesten, Jugoszláviában, az ellenállásban és a hatalomszerzésben, majd a diktatúrában. Talán akad majd történész, aki összefoglalja és beilleszti Nádas jelzéseit más párttörténeti dokumentumok rendszerébe, hiszen narratívája ebben az értelemben egyedülálló anyagot kínál. Nemcsak azzal, amit tárgyszerűen közöl, hanem abból adódóan, hogy az író kivételes (kivételezett) helyzete lehetővé tette, hogy össze tudja vetni az emlékeiket papírra vető szereplők leírt (tehát a pártérdekből és/vagy konspirációs okokból meghamisított) szövegeit a család belső köreiben, a hallgatás parancsa ellenére mégiscsak elmondott, az igazságot tükrözni akaró szóbeli emlékezésekkel. Amiben az az igazán érdekes, amit a kommunista gondolkodásmódról ír, ahogyan megmutatja, miként válik természetessé, belső igénnyé, hogy a mozgalom résztvevői akár saját ügyükben is hamisan tanúskodjanak. Arról kapunk képet, hogy miként hal meg bennük az igazmondás képessége, és kerül a helyére az önigazoló mítoszépítés. A kifelé működő ideologizálás, az abban megjelenő legitimációs igyekezet látszólag elsődlegesen hatalmi érdekeket szolgál. De legalább ilyen fontos a rendszer működtetőinek belső megerősítése is, ahogyan a maguk hitét legitimmé akarják tenni. Nádas látja ezt, de szinte sohasem lép tovább a puszta ábrázoláson: olyan szenvtelenül beszél tapasztalatairól, mint ahogyan egy boncoló orvos diktálja egy ember halálához vezető okokat soroló jegyzőkönyvét. Ez a szenvtelen távolságtartás azonban szelektíven valósul meg. Szemben a kommunista bűnökkel, más bűnöket egzisztenciális felháborodással, gyűlölettel, vagy undorral mutat be. A kommunista bűnökről intellektuális távolságtartással ír, a náci bűnök rémületes és felkavaró, a szó szoros értelmében vérbő ábrázolásával szemben. Önmagában mindkét beszédmód rendjén való, egy szövegfolyamban azonban arról a mély ellentmondásról árulkodik, ami sokkal fontosabb annál, mintsem hogy a szerző elfogultságának bizonyítékát lássuk benne.
Ez a koherenciazavar egyike azoknak az okoknak, amik a Nádas-életmű egészét átható kínlódó igazságkeresést motiválják, és egyúttal kudarcának is forrása. Könyve vége felé, nem kevés öniróniával ír takarítási szenvedélyéről és rendrakási vágyáról, provokatív tudatossággal kínálva egy már-már sértően egyszerű megoldást műve értelmezéséhez. Azt, hogy tudomásul véve az élet végességét, rendet akar hagyni maga után. Vagyis ez a könyv az utolsó nagytakarítás és rendrakás. Megírása fontosabb, mint az, hogy a mű hibátlan legyen. A következetesség csak egy ostoba mítosz – mondja a szerzőben élő bölcs, miközben az író reménytelenül is törekszik a lehetséges tökéletességre, amiben a következetességnek is helye van. És ami a szöveg személyes részét illeti, meg is valósítja, a minden vallomásokat egységbe fogó bensőségesség és líra hibátlanul működik, mert az a dolga. Ami ebből a vele egyidejűleg formálódó történelmi nagyesszébe épül (illetve annak önállósuló elemei) már megsínyli a koherencia zárlatait, a föltáratlan részek hiányát, a (talán politikai indíttatású) elnagyoltságokat.

*

Nádas a Párhuzamos történetekben kimerítő alapossággal írt a náci népirtáshoz vezető útról, a holokauszt inkubációs folyamatáról. E könyvének mögöttesében a kommunista diktatúra inkubációs folyamata rajzolódik ki. A gyerekkorból kinőve mind világosabbá válik számára, hogy diktatúrában él, és annak működtetői jelentik közvetlen emberi környezetét. Ezen a tényálláson pedig nem változtat, hogy e kör tagjainak vannak igen pozitív emberi tulajdonságaik. A kommunizmust megtagadni nem nehéz, de a kommunista szülőket, családtagokat, családi barátokat, mindazokat, akik a privát szférában nem a diktatúrát és a terrort, hanem a biztonságot jelentik, akiktől beszélni és gondolkodni tanult, akiktől szeretetet kapott vagy várt – azoktól az általuk működtetett rendszert megtagadva sem tud elszakadni. Belső története mást mond neki, mint amit a kívülről szerzett tudása: elmagányosodásának megannyi oka közül ez sem hagyható ki.
Az életrajzi regényén dolgozó Nádas tudja, hogy többet látott annál, mintsem csak személyes történetet írjon: történelmi hitelű emlékiratot akar írni. így nemcsak a magyar kommunista párt működését, személyi hátterét illetően egyenesen nélkülözhetetlen olvasmány. Ezen túlmenően pontos és nagyvonalú összegzését adja a valahai polgári-nagypolgári társadalom egy különös szegmensét jellemző kultúrának, apróbb-nagyobb viselkedési szabályainak, szertartásainak, életrendjének, lakáskultúrájának. A Világló részletek több regényre és kisregényre való anyagot, sokkötetnyi esszére és filozófiai munkára való gondolatot foglal magába. Nádas mindezt nem akarja, talán nem is tudná szétválasztani. Egyben tartva őket azt mutatja meg olvasóinak, ahogyan ezek szimultán módon élnek benne, és ahogyan együttes jelenlétük határozza meg gondolkodását, a különböző korokhoz való viszonya, a sokféle idősíkba hatolás pedig más és más ábrázolásmódot követel. A 19. század elejével induló, a magyarságba ágyazódott zsidó családok legendáriumából nagyszerű irodalom lesz. Ebben az emlékezés idejének kitágítása Hegel (és Marx) historizmusát folytatva talál szemléleti keretet – amelyhez ironikusan kell viszonyulnia, hogy értelmezhetővé tehesse szülei és körük majdani kommunizmusát. Mi több, ezért látja a kommunizmusban az önmaga ellentétéig jutó keresztény gondolkozásmód legfelsőbb fokát, amivel meg tudja magyarázni a kommunisták hitét és azt a varázserőt, ami képes volt legyűrni minden, a hitrendszerüket esetleg kikezdő személyes tapasztalatukat. A történetiséget, ami ide vezet, Nádas át tudja élni – szülei hitét már nem. Még ennél is fájdalmasabban érinti, hogy már nem ebben vagy abban nem hisz: magából a hitből ábrándult ki. És talán emiatt olyan végtelenül szomorú.

(Folytatjuk)



« vissza