Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Koldusok országa?

Románia a legnagyobb kolduskibocsátó ország Európában, de a magyarországi ellenzéki média előszeretettel ismétli: a gazdasági fejlődés ütemében Románia élen jár az Európai Unióban, lekörözve Magyarországot, hiszen a Nemzetközi Valutaalap 4,4 százalékról 5,1 százalékra javította a román gazdaság idei növekedésére vonatkozó előrejelzését. Ezek az állítások vádak is az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját illetően. Még az Erdélyből Magyarországra áttelepedett egykori sorstársaim némelyike is azt hiszi, hogy Romániában dübörög a gazdaság! És ezt nekem mondják, aki negyedévenként egy-egy hetes levéltári kutatásra utazom a román fővárosba.

Romániában a vonatok ma lassabban járnak, mint száz évvel ezelőtt! A Brassó és Arad közti vasútvonalat hosszabb ideje javítgatják, mint amennyi alatt annak idején Baross Gábor felépítette a teljes erdélyi vasúthálózatot. Sepsiszentgyörgy és Brassó között olyan vasúti szerelvényen utaztam, ahol a mosdó és WC helyén egy hatalmas lyuk éktelenkedik. Az ülések kopottak, hasadtak, és annyira mocskosak, hogy az igényesebb utazó inkább a folyosón álldogál. Magánszerelvényen is utaztam Brassóból a román fővárosba: azért imádkoztunk, nehogy a nagy román alföldön darabokra essen szét. Brassó és Nagyvárad között az út – Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Déda érintésével – tizenhárom órán át tart. Kétszerese az ötven évvel korábbinak. A vasútvonal mentén az egykori szocialista ipar roncsai éktelenkednek: kitépett ablakokkal, ajtókkal tátogó, tető nélküli üzemcsarnokok düledeznek. A gyorsforgalmi és megyei utak állapotáról jobb nem beszélni. A kormány elismeri: négymilliárd euróra lenne szükség csak a közutak javításához.

A romániai gazdasági elemzők írásai, tanulmányai címükben jelzik a valódi helyzetet: Elszáll az árfolyam és az irányadó kamatláb. Nehéz időket vetítenek előre a gazdasági elemzők”. (Krónika, 2018. április 16.) A Charted Financial Analyst Romania szerint a lej/euró árfolyam 4,73 lej, miközben a háromhavi bankközi kamatláb, a ROBOR is három százalékig emelkedik. Ennek drámai hatását így lehet lemérni: aki most harminc évre lekötött jelzáloghitei részleteként havonta 1200 lejt – mintegy 78 000 Ft-ot – fizetett, a ROBOR megugrásával már 1368 lejt – 88 920 Ft-ot – fog fizetni. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy az elemzők az elkövetkező esztendőben 4-5 százalék körüli inflációval számolnak, akkor világossá válik, hogy az enyhén megemelt bérek, nyugdíjak ellenére a lakosság nem érzi a gazdaság szárnyalásának pozitív hatásait. Az elmúlt évi nyolcszázalékos gazdasági növekedés a belső fogyasztás megugrásának, a kiskereskedelmi forgalom növekedésének következménye.

Ám a gazdasági szaklapok, a napi- és hetilapok arról is cikkeznek, hogy az összeomlás szélére került a román nyugdíjrendszer, amelynek deficitje – a Román Statisztikai Hivatal éves jelentése szerint – 2017-ben meghaladta a nemzeti össztermék 3,5 százalékát. Románia a nyugdíjak folyósítása érdekében minden öregségi illetmény egyharmadát hitelből teremti elő. Egy évtized múlva kezdetét veheti a román nyugdíjasok apokalipszise: a foglalkoztatottak egyharmadának eltűnésével ugyanis megfordul a 6 millió aktív dolgozó és 5,3 millió nyugdíjas jelenlegi aránya. (Rostás Szabolcs, Bálint Eszter: Fenntarthatatlan a nyugdíjrendszer, veszélyben a „dekrétumgyerekek” nemzedékének öregségi illetménye. Krónika, 2018. április 17.)

A dekrétumgyerekek a Ceaușescu által az 1966-ban elfogadott 770-es számú – nők százezreit megnyomorító, halálba kergető -, abortuszt és fogamzásgátlást tiltó törvény után születtek. Számuk mintegy kétmillió lehetett. Ugyanis előbb 25, majd 40 milliós román államról szőttek délibábos terveket. 1990-től fokozatosan felszámolták azokat az intézményeket, amelyekbe – a legembertelenebb körülmények között – ezeket a gyerekeket zsúfolták. Évente több tízezer gyerek kerül ki az állami gondozásból úgy, hogy semmilyen anyagi támaszuk nincs! Ők alkotják a bukaresti kanálisok félelmetes lakóinak törzsgárdáját. (Ha nem velem történik, el sem hiszem. Az éjszakai vonattal utaztam a bukaresti Északi pályaudvarról haza, Marosvásárhelyre. Indulás előtt az egyik gyorsétkezdében hamburgert és hasábburgonyát vásároltam. Amikor a szerelvény felé indultam, az egyik kanálislakó tinédzser vércseként csapott le a kezemben lévő ételre. Kitépte, és eliszkolt.)

Az egykori hírhedt romániai árvaházak lakóinak tekintélyes része koldusként özönlötte el egész Európát. Nemcsak ők, és nemcsak a romák – ahogyan a román nacionalista sajtó állítja – gyarapítják az innen induló koldusgenerációk több tízezres nagyságrendű tömegét. A hivatalos statisztikai adatok szerint is 3,3-3,8 millió – a nem hivatalos szerint akár 5 millió – román állampolgár dolgozik Európában, elsősorban Olaszországban, Spanyolországban, az Egyesült Királyságban. Szíria után Romániából vándoroltak ki a legtöbben. Sokan keményen dolgoznak, és nem kevés pénzösszeget küldenek haza otthon maradt családtagjaiknak. Románia megítélése szempontjából azonban súlyos terhet jelentenek a többiek, a koldusok!

A kérdéskör súlyosságát bizonyítja, hogy Kanadában felmerült a vízumkényszer újbóli bevezetése a román állampolgárokkal szemben, mivel egyre aggasztóbbá vált a román bűnszervezetek tevékenysége. Michel Rempel konzervatív parlamenti képviselő a vízumkényszer visszaállításával kapcsolatosan Justin Trudeau kanadai miniszterelnököt interpellálta az ottawai parlamentben. A kanadai hírszerzés a román bűnszervezetek tevékenységéről megdöbbentő elemzést hozott nyilvánosságra. Több kanadai újság írt arról, hogy megnőtt azoknak a romániai roma nőknek a száma, akik Kanada nagyvárosaiban koldulnak, majd politikai menedékjogot kérnek, arra hivatkozva, hogy odahaza diszkrimináció és üldözés áldozatai. 2017. december 1-je (a Kanada és Románia közötti vízumkényszer megszüntetésének időpontja – T. Z.) és 2018 májusa között 1022 román állampolgár nyújtott be politikai menedékkérelmet. A kanadai hatóságok 2018. június 5-től vízumkényszert vezettek be azokkal a román állampolgárokkal szemben, akik nem biometrikus útlevéllel rendelkeznek. Az ügy miatt a külügyminisztérium az ottawai román nagykövetet is bekérette. A két kormány végül megegyezett: Ottawa felső határt szab annak, hogy hány román állampolgár kérelmét bírálják el pozitívan, a számot egyelőre nem hozták nyilvánosságra.

A feleségemmel 2018. június 19-e és 27-e között Norvégiában tartózkodtunk. Oslo és a második legnagyobb norvég város, Bergen utcáin román koldusok kértek tőlem pénzt. Norvégia legnagyobb fjordja környékén, a szárazföldbe 203 kilométer hosszan benyúló, páratlan szépségű, szinte függőleges, 900-1000 méter magas, júniusban is részben hóval fedett sziklák, erdők között kanyargó Sogne-fjord végállomásán román koldusokat láttam. Fiam kikötőből indul a turisták kedvence, a húsz kilométer hosszúságú, mérnöki bravúrral megépített, szebbnél szebb vízesések, elképzelhetetlen alagutak között kanyargó híres vasúti szerelvény, a Flamsbana – itt is román koldusokba botlottunk. A bergeni dóm főbejáratánál trónoló román koldus asszony – a szokásos, ezúttal norvég nyelvű mantrával: halálos beteg, három éhező gyereke van – négy éve ebből él. Állítása szerint elég jól. Közgazdászokat túlszárnyaló pontossággal tudják, hogyan kell a világ egyik legfejlettebb szociális hálóját megfejni! Szállásunk felé tartva, este a bergeni vasútállomáson – vidám heherészés közben! – láttuk viszont ugyancsak kolduló társával, amint kicserélték a napi információkat, és számolták bevételüket.

Amikor először olvastam arról, hogy Európát elözönlötték a Romániából, Bulgáriából elindult kéregetők, azt újságírói túlzásnak tekintettem. Az általánosítás mindig egy egész közösséget, népcsoportot, népet, nemzetet sújt, s a láthatatlan billogot nem lehet teljesen eltüntetni. Az általánosítás veszélyének elkerüléséért került a kérdőjel az írásom címére. Románok százezrei éjt nappallá téve dolgoznak, biztosítják a saját és az otthon maradt családtagok egzisztenciáját. Nekik kell szégyellniük magukat honfitársaik helyett – saját szememmel láttam! -, akik a párizsi Diadalív tövében kéregetnek, követelőznek, és a Diadalívtől kőhajításnyi távolságra végzik a kis és nagy dolgukat!

Az említett párizsi kiránduláson a bécsi Európa Klub meghívására vehettem részt. Szemtanúja voltam, amikor az egyik Romániából kirajzott koldus Torró Emilt, a Maros Művészegyüttes, a Hargita Népi Együttes egykori táncosát szemelte ki áldozatának a Champs Elysées-n. Csak akkor kotródott el, amikor az románul lehordta. Párizsban hemzsegnek a Romániából származó koldusok, tolvajok. Ugyanezt tapasztaltam Ciprus szigetén, ahol a 700 000 fős összlakossághoz közel százezer érkezett Romániából. Elképesztő, ahogy visszaélnek az egyik legemberibb érzéssel: a részvéttel, a segíteni akarással, az együttérzéssel. Szicília szigetén, Palermóban, Cataniában, az észak-olasz nagyvárosokban, a repülőtereken, a vonat- és autóbusz-állomásokon százméterenként találkozhatunk velük – babakocsival, vagy karon ülő kisgyerekkel koldulva. A bolognai főpályaudvaron a román koldusok hada lesi, ha valaki a jegyautomatáknál hat eurónál nagyobb címlettel, pénzérmével vásárol vonaljegyet. A visszahulló pénzérméket kimarkolják az automatából, és röhögve elszaladnak!

Két éve pár napra eljutottam Rómába, öt napra a Malagától huszonöt kilométerre lévő, tengerparti Torremolinosba, egy napra pedig Gibraltárra. Rómában a legfontosabb közlekedési csomópontokon romániai koldusokat láttam. A román etnogenezis egyik tartópilléreként emlegetett Traianus-oszlopát az Unesco és a román állam segítségével újították fel. A dákok ellen viselt két háborút, a Dunán átvezető híd megépítését, Dácia meghódítását követően pedig Decebál király és a dák vezetők öngyilkosságától kezdve a római diadalmenet minden fontosabb eseményét megörökítő faragott oszlopot egy közel harminc méter hosszú nyílt téri kiállításon lehet megcsodálni. Az oszlop környékén viszont fiatal román – nem roma! – lányok kéregettek. Mivel nagyon fárasztó állandóan a földig görnyedve koldulni, a műanyag poharat előretartani, a váltásban folytatott koldulás mellett döntöttek. Amikor az egyik kifárad az intenzív koldulásban, hátravonul az oszloptól nem messze lévő épület árkádjai alá, vagy a világhírű műemlék templom mögé, ledobja az öltözetét borító rongyokat, és elégedetten cigarettázik. Eldobott szemét, üres cigarettásdobozok, pillepalackok jelzik az alkalmi pihenő színhelyét. Nincs szükség különösebb képzelőerőre a feltételezéshez: a koldulást prostitúcióval is kiegészítik. Aligha hallgatnák meg, ha valamelyik román nemzetvédő előadást tartana a dákokról, a rómaiak elleni hősi küzdelmükről, a román nép és nyelv kialakulásáról.

Torremolinos a spanyol Riviéra egyik legjelentősebb központja, az 1930-as évek elején még tizenöt házból álló halásztelep volt. A területet a látnoki és üzleti képességekkel megáldott Carlotta Alessandri 1932-ben megvásárolta, és a terméketlen földre előbb turistákat hívott, majd, mintegy varázsütésre, jöttek a filmsztárok és írók. Jelenleg negyvenezer lakosú fürdőparadicsom. A bevásárlóközpont, a Mercadona főbejárata előtt egy összecsukható széken ott láttunk trónolni egy napbarnított, makkegészséges, ötven év körüli férfit. Azzal a titkolt reménnyel szólítottuk meg románul, hátha tévedtünk, mégsem a Duna és a Kárpátok vidékéről származik. A férfi ölében egy kartonpapíron spanyol és angol nyelven öles betűkkel a koldusok szokásos rituális szövege olvasható: napok óta semmit nem evett, halálos beteg, két éhező, fogyatékos gyermek várja, hogy az életmentő betevő falatot elvigye nekik. Kiderült: Buzáu környékéről származik, otthon van háza, megélhetése. Kilenc hónapja jött a családjával koldulni Spanyolországba. A felesége és a kartonlapon fogyatékosnak feltüntetett éhező gyermekek a szomszédos fürdővárosban, Fuengirolában koldulnak. Naponta fejenként összegyűjtenek 15-20 eurót. Ez havi hatszáz eurós bevételt jelent fejenként, a család így havi kétezer-négyszáz eurót keres, ami mintegy hatezer-ötszáz lejes jövedelem. Romániában kevés család örvendhet ilyen bevételnek.

Gibraltáron, Európa végpontjánál, ahol az ember valóságosan is belelógathatja a lábát az Óperenciás-tengerbe – ismét román koldusokba botlottam. Egykori köröndi tanítványom, a száztizenkilenc országba eljutó Farkas András világjáró énekes Rio de Janeiróban is találkozott román koldussal. A román politikai elit ingerküszöbét a koldusok – ezúttal csak róluk beszéljünk! – országimázs-romboló ténykedése nem éri el. Pedig megoldásra váró gordiuszi csomó-ként immár huszonnyolc éve jelen van. Bár az erdélyi, romániai magyarok kimaradtak a koldus-szórásból, a nyugati állampolgár elmarasztalása – koldus ország! – bennünket, romániai magyarokat is sújt. Nem véletlen, hogy román útlevéllel nagyon nehéz ausztráliai, új-zélandi, vagy egyesült államokbeli beutazási vízumhoz jutni! Jogos a kérdés: a parlamenti, államelnöki, önkormányzati választások programjaiban mikor olvashatunk az európai méretűvé terebélyesedett koldulást mérséklő megoldási javaslatokról? A magyarellenes intézkedések, a magyar és székely szimbólumok elleni harc, a terrorizmus vádjával ártatlanul, öt-öt év börtönbüntetésre elítélt kézdivásárhelyi Beke István és Szőcs Zoltán embertelen zaklatása, a Székelyföld területi autonómiájáért folytatott küzdelmet nemzetbiztonsági kockázatnak tekintő hisztériakeltés, a már visszaszolgáltatott magyar vagyonok – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a világhírű gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár és csillagvizsgáló, a Maros menti 9300 hektár erdő – újraállamosítása helyett, az európai méretű kolduskibocsátás okait kellene megszüntetni.



« vissza