Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A kancellár ősze – Választások előtt és után


Előzmények – következtetések

 

A német események megfigyelőjének néha úgy tűnik, mintha Bill Murray kíséretében az Idétlen időkig („Groundhog Day”) filmklasszikusban kötött volna ki, naponta újraébredve a Gyertyaszentelő napján odvából kibújó mormotára várva. Legalábbis ez jutott eszembe a Magyar Szemle új folyama XVII. évfolyamának 5-6. számában lapozva, ahol az immár tíz évvel ezelőtti hesseni tartományi választásokról írtam, a szocdemek és a Baloldal (Die Linke) között tartományi szinten csaknem megkötött koalícióról, kitérve a német pártrendszer átrendeződésére. Vasárnap, 2018. október 28-án ismét tartományi gyűlési választások lesznek Hessenben, e sorokat néhány nappal előtte írom. Ismét furcsa helyzet alakulhat ki – bár másként, mint tíz éve, ezért érdemes várni, hogy a mormota kijön-e, és ha igen, milyen időjárást talál odakinn. Németország tíz éve igencsak átalakult, és ennek politikai vetülete összefügg a 2015. évi, immár korszakos törésként elkönyvelhető bevándorlási hullámmal. Tíz éve még nagyjából működött a háború utáni „klasszikus” pártpolitikai felállás a kereszténydemokratákkal és a szociáldemokratákkal mint jobb- és balközép néppárttal és a kisebbnek minősíthető pártokkal, amelyek közül a liberálisok hosszú ideig csaknem monopolhelyzetet élveztek, saját koalíciós preferenciájuk alapján döntve az egyik nagy párt kormányra kerüléséről. A kép éppen Hessenben kezdett módosulni, ahol Joseph („Joschka”) Fischer már 1985-ben első zöld tartományi miniszterként szerepelt, pártja – közbenső mélypontok után – egyre izmosodik, Baden-Württembergben 2011 óta Winfried Kretschmann személyében a zöldek az első tartományi miniszterelnöki pozíciót is birtokolják, és nem kizárt, hogy vasárnap megszerzik Hessenben is a pozíciót. (Kretschmann életrajza annyiban jellegzetes, és ifjúkori tévelygő idealizmusában hasonlít több más zöld vezetőéhez, hogy katolikus családból származik, sőt rövid ideig papnak készült, majd egyetemista korában rossz társaságba keveredett, magyarán: csatlakozott a 68-asok idejében burjánzó rengeteg kommunista csoport egyikéhez, később pedig kijózanodva, a sváb zöldek „ökolibertárius” szárnyának vezetője lett, miközben mindvégig gyakorló katolikus maradt.) Az újraegyesülés után, majd különösen a Schröder-féle „agenda”-politika következményeként megjelent a Baloldal (Die Linke), amelynek vetélytársa lett az Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland), részben ugyanazért a szavazóközönségért versenyezve.

2018. október 14-én a bajor tartományi választások látványos eredménnyel végződtek: a CSU elvesztette abszolút többségét és csak 37,2 százalékot kapott, második helyen a zöldek végeztek 17,5 százalékkal, a szociáldemokraták pedig mindössze 9,7 százalékot kaptak, mind az AfD, mind az FDP bejutott a tartományi gyűlésbe. A zöldek mellett a „szabad választók” (Freie Wahler) az igazi nyertesek, ami bajor regionális különlegesség – konzervatív, de a CSU-val elégedetlen csoportok gyűjtőmedencéje, előreláthatólag ők fogják koalíciós partnerként a CSU kormányon maradását biztosítani. Az SPD ezzel néppárti státuszának elvesztésével néz szembe, a balközép néppárt szerepét pedig – ha a tendencia változatlan marad – úgy látszik, a jövőben a zöldek fogják átvenni, ez pedig paradigmaváltás lenne. Röviden és erős egyszerűsítéssel: a hagyományos munkásosztály jórészt eltűnt, a bányában izzadó Ruhr-vidéki vájár helyére a digitális világ termékeit és szolgáltatásait laptopon előállító „nerd” lépett, akinek érdekei védelmére immár nincs szüksége se az SPD-re, se a szakszervezetekre. A migrációs politikában pedig a pártvezetőség látványosan elszakadt maradék, klasszikus munkavállalói bázisától. Kérdéses az, hogy a CDU és a CSU képes lesz-e ellenállni az SPD-t is kikezdő lemorzsolódási folyamatnak, hiszen azok hagyományos társadalmi „háttérszervezete”, a két nagy felekezet egyháza egyrészt fölösleges módon beavatkozva a napi politikába egyre inkább a zöldekkel szimpatizál, másrészt komoly formában vesztett szavahihetőségéből, többek között az egyházi rendi személyek által elkövetett, valóban hiányosan feldolgozott sorozatos szexuális visszaélések miatt. Bajorországban a CSU-nak hagyományosan szinte „állampárti” szerepe van, mindössze 1954 és 1957 közt volt szociáldemokrata miniszerelnök és ellenzéki CSU, ezzel a kivétellel az összes kormányt CSU-politikus vezette 1946 (a háború utáni első választás) óta, többnyire abszolút többséggel. Edmund Stoiber volt miniszterelnök utalt néhány nappal a választás előtt arra a paradoxonra, hogy a CSU mintegy saját sikerének áldozatává válhat, ami be is következett: „Az utóbbi években gazdasági sikerünk alapján egyedülálló bevándorlás áramlott Bajorországba. Németország minden részéből több mint egymillió ember jött hozzánk. És közülük nem mindenki tudhatja, hogy milyen nagy része van a CSU-nak Bajorország sikerében.” (Die Welt online kiadása, 2018. október 9., ford. BJ. – Stoiber itt természetesen nem a 2015. évi külső migrációs hullámra céloz, hanem a jól képzett német munkaerő belső vándorlására.) Bővebben értelmezve: a hagyományos kötődések eróziója, a társadalom megnövekedett helyi és életmódbeli mobilitása a pártkötődéseket sem kíméli meg.

Ezenkívül azonban nyilván aktuális okai is vannak a CSU rossz eredményének. A választóközönség húzódozik a bizonytalankodó pártoktól, márpedig a CSU pont ilyen képet nyújtott: Söder miniszterelnök először erősen bevándorlásellenes retorikával kezdett kampányolni, majd – miután nyilvánvalóan ő is felismerte, hogy a választók az eredetire, vagyis az AfD-re szavaznak, nem a kevéssé hiteles másolatra – hangnemet váltott, de akkor már késő volt. Nem tett jót a CSU hitelességének a nyári kormányválság sem: az illegális bevándorlók tranzitállamok általi visszavételének kérdésében csaknem kenyértörésre vitték Merkellel, majd az utolsó pillanatban olyan kompromisszumba mentek bele, amely éppen hogy csak elfedte a reálisan továbbra is megoldatlan problémát.

Az egész politikai establishment pedig lejáratta magát egy olyan ügyben, amin többé-kevésbé felvilágosult közép-európaiként nehéz eldönteni, hogy nevetni vagy sírni kellene-e. Mi történt? 2018. augusztus 26-án Chemnitzben nyílt utcán megölték Daniel H. 35 éves német állampolgárt. A rendőrség két gyanúsítottat vett őrizetbe, Jussif A. 22 éves iraki és Alaa S. 23 éves szír állampolgárt. Jussif A. szeptember 14-én tettrészességi bizonyíték hiányában szabadlábra került, a rendőrség közben egy harmadik gyanúsított, Farhad A. iraki állampolgár ellen kezdett nyomozni. Az utcai késelés után heves tüntetésekre került sor, amelynek során szélsőjobboldali résztvevők – eléggé el nem ítélhető módon – horogkereszteket mutogattak, nemzetiszocialista üdvözletre lendítették karjukat és náci szlogeneket ordítoztak. Szemtanúk szerint messze nem a tüntetők többségét alkották, de természetesen végtelenül rossz fényt vetettek a nemzetközi közvélemény előtt egész Németországra. A tettlegességgé fajuló összecsapásokat, amennyire ezt követni lehet, a szélsőjobboldali, hírhedt chemnitzi futballhuligánok és más városokból jött hasonszőrűek, valamint a nem kevésbé hírhedt, verekedésben utazó szélsőbaloldali „hivatásos” tüntetők egymásra találása okozta. Az interneten feltűnt egy videó (https://twitter.com/AZeckenbiss/status/1033790392037199873), amin állítólag külföldiek elleni atrocitás látható – többszörös megtekintés után én mindössze annyit vélek rajta felismerni, hogy az utcán egy kisebb csoportból kiválik egy sötét ruhás férfi, aki hirtelen kergetni kezd egy világosabban öltözöttet, majd éppen olyan hirtelen abbahagyja, anélkül, hogy közben hozzáért volna. Merkel kancellár és Kretschmer szász miniszterelnök egymásnak ellentmondóan nyilatkozott arról, hogy külföldiek elleni „hajtóvadászatok” történtek-e vagy sem. Ezen a ponton lépett a nyilvánosságra Hans-Georg Maassen, a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal elnöke, a Bild-Zeitungnak szeptember 7-én adott interjúban: „Osztom a szélsőjobboldali hajtóvadászatokról szóló médiatudósításokkal szembeni kételyt. Az alkotmányvédelemnek nincsenek megbízható információi arról, hogy ilyen hajtóvadászatok történtek.” Az említett videóról pedig ezt mondta: „Nincsenek adatok arra, hogy az interneten forgalomban levő videó erről az állítólagos eseményről hiteles. Óvatos értékelésem alapján jó okok szólnak amellett, hogy célzott hamis információról van szó, azért, hogy esetleg elterelődjön a nyilvánosság figyelme a chemnitzi gyilkosságról.” (Zeit Online szept. 10-i összeállítása alapján idézve, ford. BJ.)

Maassen bölcsebben tette volna, ha hallgat – érthető módon egyetlen kormányfő sem értékeli igazán, ha kormánya egyik csúcstisztviselője nyilvánosan ellentmond egy általa megszabott értékelésnek, a vélt hamis információról tett ködös nyilatkozat pedig nem járult hozzá a tényfeltáráshoz. A szociáldemokraták hamarosan a leváltását kezdték követelni. Seehofer belügyminiszter, a CSU elnöke védelmébe vette Maassent mint a minisztériumának alárendelt hatóság főnökét. A szocdemek kabinetkérdéssel fenyegetőztek, aminek groteszk kompromisszumos megoldása az lett volna, hogy Maassen a minisztériumba kerül államtitkárként. Ez viszont de facto előléptetés-számba ment volna, és Andrea Nahles SPD-pártvezető ellen, aki belement a megegyezésbe, olyan párton belüli felzúdulás tört ki, hogy végül is módosítani kellett a koalíciós megállapodást: Maassen „csak” különtanácsadóként került volna a minisztériumba. Végül november 5-én új fordulatot vett az ügy: nem ismertek Maassen indítékai, hogy mit miért tett, mindenesetre egy nyilvánosságra került, eredetileg zárt körben elhangzott búcsúbeszédben a kormány egyes szociáldemokrata elemeit szélsőbaloldalisággal, a kormányt egészében pedig kül- és biztonságpolitikai naivitással vádolta. Ezzel messze túllépte a tisztviselői lojalitás határait, amit Seehofer belügyminiszter semmiképpen sem tűrhetett el, és nyugállományba helyezte Maassent, aki – ezen csak spekulálni lehet – talán pont ezt akarta kiprovokálni. Az egész tragikomédia egyetlen tényleges eredménye az lett – és ez erkölcsileg felháborító –, hogy Maassen már eleve rosszul sikerült nyilatkozata önmagát beteljesítő jövendölésnek bizonyult: a média (elsősorban a közszolgálati televízió) tele van paternalista népneveléssel, viszont a kutyát sem érdekli, hogy megöltek egy embert.

A chemnitzi események után a balliberális médiának bő lehetősége adódott keletnémet-ellenes előítéletei harsány hangoztatására – sokaknak a média emberei közül nyilván fel sem tűnik, hogy pont olyan kirekesztő, sőt mondhatni xenofób módon viselkednek, mint azok, akiket ezzel vádolnak, csak éppen számukra ez sokkal kényelmesebb, hiszen németül beszélő, német származású polgártársak „lenácizása” és felülről kezelése a közvéleményben nem minősül rasszizmusnak. Klaus-Rüdiger Mai keletnémet származású író és publicista komor jóslatait a szélsőjobboldalisággal legrosszabb indulattal sem vádolható Neue Zürcher Zeitung közölte szeptember 4-i számában: „2015 ősze és a határok megnyitása sok mindent megváltoztatott. A fogadtatási kultúra olyan éles propagálása, amely annak kritikusai kirekesztésével és rágalmazásával járt együtt, és a média által előidézett konformitási nyomás sokakat az NDK-ra emlékeztetett. A keletnémetek csodálkozva tanulták meg, hogy a nyugatnémet elitek egyáltalán nem voltak olyan liberálisok, mint amilyennek láttatták magukat. [...] A kritikus, a másként gondolkodó hirtelen osztályellenség volt. Az, hogy a realisztikus problémafeltárást apodiktikus 'megoldjuk'-kal eltüntették, hogy egy kormány a mélyreható változásokra nem kínál válaszokat, egész Németországban olyan heves összeütközésekhez fog vezetni, mint legújabban Chemnitzben. [.] A problémák mélyen gyökeredznek, és demokratikus diskurzus tárgyává kell tenni, ha el akarjuk kerülni a radikalizálódást.” (ford. BJ.)

Valóban: neonáci söpredék sajnos mindenütt van a nyugati világban, és belátható időn belül nem is fog eltűnni, éppen úgy, mint javíthatatlan kommunisták is vannak, de fennáll a veszély, hogy – különösen a társadalom szegélyein élő, hátrányos helyzetű csoportok – hajlanak a patkányfogók szólamainak követésére. A chemnitzi tiltakozók jó része azonban nem volt neonáci, hanem pontosan azt nehezményezte – ha ezt nem is fogalmazta meg minden esetben ilyen egyértelműen –, hogy elegük van a megkérdezésük nélkül, fejük felett meghozott döntésekből és azok kézzelfogható következményeiből. Erre a volt NDK területén különösen érzékenyen reagálnak, hiszen a kommunista diktatúra emléke még eleven, de nyugaton is vannak hasonló reakciók. A nyugatnémet elitek hozzáállása nem mentes a cinizmustól, mert személyesen gyakorlatilag nem konfrontálódnak politikájuk mindennapi következményeivel – nem ők versenyeznek a bevándorlókkal például a gazdasági siker következtében megdrágult egyszerűbb bérlakásokért, hanem a már itt lakó, a munkapiacon nehezen elhelyezkedő, szociális segélyből élők, legyenek azok németek vagy már régebben, legálisan bevándoroltak. Érvényes ez a munkaerőpiacra is, valamint olyan, mindennapi érintkezési formákra is, mint pl. a közösségi közlekedés, amelyből az (egyébként környezetvédelmi szlogeneket hangoztató) elitek sok tagja tudatosan kivonja magát, csemetéit autón szállítva iskolába, gyakran magániskolába küldve őket – reggelenként (városi gyorsvasúttal munkába menve) naponta látom egy közeli méregdrága magániskola tanulóit szállító buszokat – nehogy a gyerekek a „misera plebs”-szel, ne adj' Isten, migránsokkal találkozzanak.

Ezzel el is érkeztünk a német belpolitika egy másik neuralgikus pontjához, a metropolisz-térségekben hihetetlenül felszökött lakáskereslethez, amelynek egyik lényeges oka az utóbbi évek gazdasági sikerében és az elsősorban az EU közép- és kelet-európai tagállamaiból történő bevándorlásban keresendő. A hesseni tartományi választásokban feltehetően ez is szerepet fog játszani, hiszen Frankfurt és környéke Németország egyik legdinamikusabban fejlődő térsége. Ugyanakkor több régióból (elsősorban keletnémet térségekből, de pl. Hessen északi részének néhány félreeső területéről és más nyugatnémet régiókból is) elvándorlás, leszakadás tapasztalható, az összes demográfiai tünettel: ha nincs munkahely, ha bezár a kocsma és a bolt, előbb-utóbb az összes fiatal elköltözik. Az ellentétes folyamatok egyidejűségére Horst Seehofer belügyminiszter jó érzékkel figyelt fel, és (a koalíciós egyezmény alapján) szakértői bizottságot hívott meg az egyenértékű életviszonyok törvényes követelményének jobb gyakorlati megoldására adandó javaslatok megfogalmazására. Seehofer politikájának egyik sarkalatos pontja a „Heimat”, a nehezen fordítható fogalom, aminek sok köze van az otthonosság megéléséhez, az otthon megőrzéséhez, és Seehofer teljes joggal szorgalmazza, hogy erre a félreeső fekvésű és hátrányos helyzetű térségek lakóinak is legyen esélyük. Ezen túlmenően Seehofer célja az is, hogy alapjában véve mindenkinek legyen erre esélye, aki fogódzókat keres a gyorsan változó, a migráció, a digitalizáció és a klímaváltozás kihívásaival szembenéző világban. Szövetségi szinten tehát a CDU/CSU részéről valóban vannak kísérletek a koncepcionális szintű változásmenedzsmentre – a kérdés az, hogy a szavazóközönség ezt mennyire honorálja, és mennyire tartja Merkel kancellárt alkalmasnak a további vezetésre.

 

Kiegészítés a választások után

 

Október 28-án este a hesseni választási eredmények beigazolták az eddigi trendet: a CDU az ideiglenes hivatalos végeredmény szerint 27,0 százalékkal végzett, 11,3 százalékpontot vesztve, a szociáldemokraták éppen hogy a szavazatok 19,8 százalékát kapták, az eddiginél 11,1 százalékponttal kevesebbet, tehát folytatódott a két eddigi nagy néppárt középpárttá visszaminősítésének és a zöldek harmadik középnagyságrendű párttá erősödésének tendenciája. Jelkép értékű, hogy a zöldek pontosan azonosan az SPD-vel, 19,8 százalékkal futottak be. Az AfD 13,1 százalékos eredményével az utolsó tartományi gyűlésbe is bejutott, amelyben eddig nem szerepelt, tehát az eddigi nagy pártok nem számolhatnak azzal, hogy az AfD rövid időn belül eltűnne a német politikából. Mind a liberális FDP (7,5 százalék), mind a Baloldal (6,3 százalék) bejutott a tartományi gyűlésbe. A kormányalakítás nem lesz egyszerű, de valószínűleg Bouffier miniszterelnök hivatalban marad, éppen hogy egy szavazat többséggel fekete-zöld koalíció élén. A közvélemény-kutató intézetek egyöntetű elemzése szerint a szavazóközönség igazában a szövetségi szintű politikában való szereplésük miatt büntette mind a CDU-t, mind a szocdemeket. A berlini nagykoalíció két pártja tartományi szinten együttesen több mint 20 százalékpontot vesztett. És még egy közvélemény-kutatási adat: a ZDF (az egyik közszolgálati tv) szerint a 2013. évi hesseni választásnál a megkérdezettek 70 százaléka nyilatkozott úgy, hogy Merkel kampányrészvétele használt a CDU-nak – idén az adat 13 százalék.

Pontosan ehhez kapcsolódik az a politikai szenzáció, amivel az este folyamán már nem számolt senki. Hétfő reggel már néhány – bár inkább harmadik vonalbeli – CDU-politikus azon kezdett a nyilvánosság előtt elmélkedni, hogy vajon célszerű lenne-e, ha Merkel ismét pályázna a CDU elnökségére a decemberi pártkongresszuson. Merkel elébement a fejleményeknek, mielőtt kínos huzavona lett volna az ügyből és bejelentette, hogy nem indul a pártelnökségért, sőt azt is, hogy a törvényhozási ciklus végén mint kancellár is leköszön. A második szenzáció: Friedrich Merz volt CDU/CSU-frakcióelnök, akit Merkel 2002-ben eltávolított ebből a pozícióból, saját magának vindikálva a parlamenti ellenzék vezetőjének szerepét, már jelezte, hogy „vállalja a felelősséget”, ha a párt ezt így óhajtja. Friedrich Merz 16 éve hátat fordított a nagypolitikának, ragyogó szónoki képességei igencsak hiányoztak a parlamenti szócsatákban – most bizonyára nagy elégtételként könyveli el a visszatérés lehetőségét. Merkel támogatottsága a frakcióban már néhány hete meggyengült, mert Volker Kauder addigi frakcióvezető és Merkel bizalmi munkatársa eredetileg rutineseménynek készülő újraválasztása bukással végződött, helyette a frakció Ralph Brinkhaus eddig inkább csak költségvetési szakértőként ismert képviselőt választotta elnökké.

A Merkel-éra tehát visszavonhatatlanul végéhez közeledik – ennek értékelése még túl korai, de a váltás egész Európára hatással lesz, tehát a Magyar Szemlében is bizonyára visszatérünk még a témára.



« vissza