Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Grünewald, Burke és Illyés – Halál, feltámadás, és a lélek hangjai

Vannak a léleknek váratlan mozdulatai, amelyek készülődéséről tervező tudatunk mit sem sejt. Tervezünk, de a lélek csöndben már rég határozott, és lép, ha eljön az ideje. Így nyúltam, ilyen önkéntelen biztonsággal, Mindenszentek előestéjén a vékony füzet után, amely az éjszakai olvasóasztalkámon sorakozó válogatott könyvek közé becsúsztatva várta, hogy egyszer ismét reá kerüljön a sor. Matthias Grünewald Isenheimi oltárának illusztrált leírása ez, színhű reprodukciókkal és a colmari múzeum kurátorának avatott szavaival.

Hónapok óta nem nyitottam ki ezt a könyvet, pedig nagyon szeretem. Miért éppen ma este, miért éppen ezt? Miről is szól ez a kettős ünnep? Halottainkról, élő szellemükről, s a halálról, gondoltam természetes reflexszel. A könyv borítóján az a kép látható, az Isenheimi oltár tíz festett fatáblájának egyike, amelyet földbe gyökerezve bámultam hosszú percekig, amikor végre szemben állhattam vele a colmari templom-múzeumban – ötven évvel azután, hogy először láttam másolatát a Grünewald-életmű Phaidon-albumában: „A Feltámadás”. Miért a feltámadás jut eszembe, a Krisztusé, ezen a novemberi estén – hisz hova tűnt már Húsvét tavaszideje?

A felnyílt kriptából magasba emelkedő Krisztus jobb bordái között, kezein és lábfején ugyan ott láthatók a szívbe döfő lándzsának és a megfeszítés szögeinek nyomai, mégis, ahol a piros-sárga lepelből kilátszik a test, a könnyedén lendülő egészséges férfi gyönyörűen formált tagjait – izmos, de kecses karjait és lábait, szép nyakát látjuk. Elgyöngültségnek, halálnak, enyészetnek itt semmi jele. A lepel kívül piros, fonákján narancssárga, s ezek a színek belesimulnak a valaha is festett legkülönösebb óriás-glória színeibe. Mintha hatalmas esti Napkorong égne Krisztus feje körül, melynek színei a sárgából a pirosba futnak át észrevétlen átmenetekkel, s a gömb piros szélén a kékből a feketébe áttűnő égbolt kezdődik, meghintve a kozmosz arany csillagaival. Krisztus teste maga is nagyrészt már e Nap-glóriába emelkedett, mintha az ő enyhén behajlított karjai tárnák egyre nagyobbra a lenyűgöző gömböt. Huysmans, aki jó száz évvel ezelőtt az Isenheimi oltárt kiemelte a feledésből a modern kor számára, azt mondja: „az isteni Krisztus-arc emanációja ez a fénygömb, amelybe lassan beleoldódnak az arcvonások.”

Krisztus lábai viszont még csak méternyire lebegnek a kripta nyílása felett. A gyolcs halotti lepel itt még eredeti fehér színében hullik le a lábszárról, de hátrébb-feljebb, a test árnyékában redői már a glória vörös és az ég kék színeit viselik sötétebb, hidegebb színekkel. A két lepel mintegy a Napszél viharában, színviharban örvénylik egymásba csavarodva Krisztus mögött. A kép felső részének ereje félelmetes, semmihez sem hasonlítható. Egy darabig ügyet sem vetünk a kép aljában földhöz csapódó, a semmibe kizuhanó három páncélos őrre, pedig nyilvánvaló, hogy a kép viharzó hatását, Ég és Föld itt megfestett szélsőséges teljességét e bravúrosan megfestett középkori zsoldosalakok, a Rossz bukott erői is fokozzák.

A glória, mint roppant nagy és villámsebesen pörgő korong szinte magával sodor bennünket, ki a képből, fel a magasba, külső és belső végtelenbe” – így jellemzi az élményt Karátson Gábor, a festő-író 1975-ös, Hármaskép című, ihletett könyvében, ahol hosszasan időzik az Isenheimi oltár és alkotója, az alig ismert életű nagy mester elemzésénél. Azt írja A Feltámadásról összefoglalásul: „a kör tökéletességébe foglalt emberalak már megdicsőülten, az égi-földi élet már megvalósult totalitásaként, ellenállhatatlan erővel emelkedik a magasba: kelő Nap.”

Huysmans így összegzi e képet, s vele tartok: „Grünewalddal a legvégletesebb misztika birodalmába emelkedünk, és megpillantjuk, a szín és a vonal elemei révén, amint az Istenség szinte tapinthatóan bukkan elő testi héjából.” Ebben a minőségében első és egyetlen ez a festmény Európa művészetében: a testit és a szellemit soha festő nem tudta így, egymásban megmutatni ugyanazon a vásznon.

Egy mindenszenteki csendes eszmefuttatásban nincsen helye a tudálékosságnak – Grünewald e két méltatóját most a magam megrendültségének hűbb tolmácsolására idézem. Ráadásul Karátson Gáborral baráti és szellemi kapcsok kötöttek össze éveken át.

Grünewald oltárkép-együttese visszavezet bennünket a mostani ünnep sötét oldalához, a halálhoz s az azt megelőző szenvedéshez is. Akik ismerik e képeket, elsőnek a Megfeszíttetésre emlékeznek vissza, mert a 20. századi történelemmel megvert európai ember számára a gonoszság és az elesettség az erősebbik, mindennapos valóság. És valóban Grünewald a megkínzott test és a mély, kétségbeesett gyász ábrázolásában is páratlan tökélyig jutott - az anyaság szentségétől átszellemült madonnái ellenpontjaként őt voltaképpen szomorú, és a romlás kérlelhetetlenül pontos szemű mestereként tartják számon. Így teljes az ő világa, fénnyel és sötétséggel. Az ostorcsapások vérátütéseit viselő Jézus és a Szent Antalt sanyargató groteszk állati-emberi szörnyek modelljeit az isenheimi apátság középkori nyavalyákkal vert betegei közül választhatta ki, akiket a Szent Antal-rendi barátok – az oltárkép megbízói – hivatásukként ápoltak kórházukban.

November 2-án, Halottak Napján este a Farkasréten mégis a fénygömbbe emelkedő Jézus jut az eszembe, nem a szenvedő. A sötét temetőben a láthatatlan sírokon világló ezernyi mécslángban Grünewald Napkorongját látom viszont, az eltávozottak élő lelkének lángját. Illyés Gyula születésének ma este van az évfordulója – sírjánál elmondunk egy Miatyánkot, előbb brit barátunk az övét, angolul. Lenyűgözi őt a farkasréti látvány sugallata - bárcsak összejönnének egyszer évente az angolok, az amerikaiak is így, ismeretlenek, együtt emlékezve csendes elmélyültségben, mécsesekkel a maguk és egymás halot- taira és a lélek halhatatlanságára. John már tudja, most nemrég olvasta egy 1956-os emlékezésben, hogy a magyaroknak kétszeresen szakrálissá avatta az október 23. és november 11. közti időszakot a forradalom és szabadságharc emléke. Mert 1956. november 1-jén és 2-án lett természetessé a szokás, hogy halottaink ünneplésekor a forradalomra is emlékezünk, s attól fogva Mindenszentek és Halottak Napja évről évre néma tüntetéssé lett a Kádár-kormány ellen – ha másképpen nem, az ablakokba tett mécsesekkel. Az emlékezésben azt is olvashatta John, hogy éppen ezekben a napokban tárgyalt Kádár és Münnich Moszkvában a forradalom kormányának fegyveres leveréséről. Halottak Napján az ölésről. Mert hozzá tartozik az ő arcképükhöz, hogy számukra az életben semmi sem volt szent, és pribékeik arccal lefelé dobták jeltelen sírgödrökbe a kivégzettek dróttal összekötözött holttesteit.

Ha egy költő november 2-án, a mécslángos estén születik, az életreszólóan jegyzi őt el képzeletében és munkásságában egyszerre a születéssel és a halállal – ahogy át is érezzük Illyés Sápadt nő egy kis szobában című klasszikus, korai versében. Valóban, kevés költő szerette jobban az életet, mint ő, a minden embernek kijáró, kis fényekkel világító életet – de a két megszállás, a második Trianon és a levert forradalom árnyéka idős korára besötétítette egét, és a halálnak s a nemzet pusztulásának témái eluralkodtak verseiben.

Figyelemre méltó konstellációba emelte ezt a kettős ünnepet angol barátunk, aki a temetőben keveset szólt, a lélek csendjében barangolva mellettünk a sírok között - de mostanra már meg is írta mindenszenteki vezércikkét a Hungarian Review-nak. Ebben ott a farkasréti élmény, a virágos-koszorús síremlék és az ezernyi mécsláng a sötétben. Majd a nagy konzervatív gondolkodó, Edmund Burke híres idézetéhez fűz kommentárt, a nemzedékek együttműködéséről a nemzeti tudatban: „együttműködéssé lesz, nemcsak az élőké, hanem az élőké, a holtaké és születendőké is.” Amihez John hozzáteszi: „Az élőknek táplálniuk és óvniuk kell ezt az együttműködést, míg csak ők is át nem adják ezt a kötelességet a következő nemzedéknek.” S így summázza a magyarok mindenszenteki gyertyás emlékezését: „Számukra az ország nem darwini küzdelem színtere egyének és közösség között, hanem Burke együttműködése, amely minden osztályt és nemzedéket összeköt. És ezt az együttműködést minden évben megújítják.”

Illyés Gyula, ha élne, azt mondaná: így legyen.



« vissza