Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyarország helyzete és ami abból következik – 2. rész

 

Amit a magyar politikának tudomásul kell vennie

 
 

A magyar államszervezés Mohács után olyan permanens válságba került, hogy sem az állam, sem a nemzet megfelelő fejlődését nem volt képes tartósan biztosítani. A kettő közös fejlesztésére, biztosítására pedig az elmúlt közel ötszáz évben gyakorlatilag nem nyílt lehetőség, ahol pedig nyílott volna, ott a nemzet nem volt képes élni azzal. Az állam, az ország fejlesztési lehetőségei tudatilag belecsúsztak az ezeréves határok fetisizálásába, amely az államszervezés minden fogyatékosságát a területi egység helyreállításának nehézségeiből (lehetetlenségéből), illetve hatalmi és közhatalmi szempontból vezette le. A nemzet fejlesztésének egyre sürgetőbb szükséglete pedig hozzáforrt a magyar állam sorsához. Nemzeti történelmünk és saját nemzeti sorsunk mitizálása alapvető történelmi tényeket takart el a nemzet és vezetőinek szeme elől. Leginkább azt, hogy a nemzeteknek csak viszonylag kis része fejlődik és él nemzetállamban, az állam fejlődése pedig – jó esetben – a területén élő nemzetek fejlődését tudja és képes is előmozdítani. A soknemzetiségű államok, a birodalmak nem feltétlenül jelentenek eróziót, olvasztótégelyt vagy halálos csapást az őket felépítő népek és nemzetek számára.

A magyarságnak jutó újkori birodalmi alávetettség történelmünk során sosem járt a nemzeti lét megszűnésének kockázatával. A török hódoltság elképesztő magyar vérvesztesége sem a birodalom természetéből, hanem sokkal inkább az ország folyamatos hadszíntér jellegéből következett. II. Rákóczi Ferenctől IV. Károlyig a magyarság államalkotó, és a birodalom döntéseit befolyásoló szerepben volt, anélkül, hogy beolvadása, feloldódása birodalmi szempontból érzékelhető vagy kívánatos lett volna. (Noha a birodalmak időnként kísértésbe estek, hogy homogenizálják népességüket, vagy legalább a közigazgatásukat. Ilyen kísérlet volt II. József császár korszaka.) Hasonlóan nem volt ilyen kockázat a szovjet birodalomnak kiszolgáltatott korszakban sem. Az állami önállóság működtetésének nehézsége azonban egyre növekedett, mert egyrészt a hatalmi és az állami, közjogi struktúrák működtetésében mindig felső (birodalmi) jóváhagyásra kellett várni és szorítkozni, másrészt a nemzetállami működéshez szükséges belső kohézió nem volt képes kialakulni. A birodalmi szerkezetbe kényszerített nemzet belső struktúrái és egyes elkülönülő részei (kisebbségei, csoportjai) azt hagyományozták generációkon át, hogy érdekérvényesítési küzdelmük során nem a horizontális együttműködési szerkezetben kialakított alkukkal, hanem a birodalmi központ kegyének elnyerése révén tudnak érvényesülni. Így, mihelyt felsejlett az önálló állam megteremtése, azonnal szétfeszítette azt a birodalmi központtal kialakítandó különalkukon szocializálódott csoportok egymás ellen folytatott küzdelme. Ezek a csoportok jobban rettegtek attól, hogy egy többségi etnikum vezette nemzetállamban éljenek, mint attól, hogy kultúránktól, történelmünktől idegen vagy éppen kiforratlan eszmék szálláscsinálóivá váljanak, esetleg külföldi hatalom kezére játsszák át a függetlenségét éppen visszanyerni készülő államot. Elmondható, hogy a Kárpát-medence politikai vezetését a népességét alkotó csoportok némelyike inkább külső birodalmi kézben akarta (és talán akarja) látni, mint belső irányítás alatt. Vélelmezhető, hogy a dinasztikus, vagy birodalmi irányítás jobban megfelelt igényeiknek, mint a demokratikus elv, amely a döntéseket a többség (tehát a magyar etnikum) kezébe helyezheti. Ugyanakkor a világfolyamatok a 20. századra már nem kedveznek a dinasztiáknak és a régi birodalmaknak. Az első világháború végével a vesztes főhatalmak valamennyi vezető, többnyire szakrális monarchiája megszűnt, a helyükbe köztársaságok léptek (Oroszország, Törökország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország). A birodalmakból kiszakadt területeken pedig, ahol nem voltak sem demokratikus, sem együttélési, sem etnikai és vallási vagy szakrális tradíciók, ott megmaradtak a – többnyire a győztes államok által ellenőrzött – immáron nem szakrális monarchiák (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Románia, Bulgária, Olaszország).

Az alapok

 

A magyar külpolitikának alapvetően békére törekvőnek kell lennie, mert a nemzet békés gyarapodás nélkül nem képes kijönni a mély történelmi, gazdasági és elsősorban demográfiai depressziójából. Sosem szabad olyan súlyos konfliktust vállalnia, amely veszélybe sodorhatná a külső békéjét! Tisztában kell lenni vele, hogy a magyar nemzet a nemzeti létezés peremére sodródott. Miért? Hiszen vannak kis népek, amelyek a mienknél olykor kisebb, vagy alig nagyobb lélekszámúak, de mégis fejlődő, prosperáló nemzetet alkotnak. (Pl. albánok, görögök, azeriek, örmények stb.) Azért, mert a magyar nemzet már évszázadok óta sokoldalú nyomás alatt van, amely nem csak létszámában és területében gyengítette meg. Ez a nyomás megmérgezte szomszédsági kapcsolatait, kulturálisan, belsőleg megosztottá tette. Vallásában nem egységes, és a maradék megosztott belső spirituális erőt is jórészt fellazította a szegregáció. Történelméhez való viszonyát folyamatosan átértelmezi, az már többé nem erőforrás számára, hanem gyakran gúny és értetlenség tárgya. Saját eredetéről labilis tudatú, így jövőképe sem tiszta. Értelmiségének nemzetképe zavaros, a nemzetként megmaradásra, a nemzetként való továbbélés programjának kijelölésére alkalmatlan. Vezető ereje nincs. (Sem a nemesség, sem a polgárság, sem a papság, az értelmiség, de a tőketulajdonos réteg vagy a fegyveres testületek vezetősége sem. Agrárnépessége felmorzsolódott, erős mezőgazdasági tulajdonosi és dolgozó rétege nincsen, ami talán van, még az is kihal, erodálódik, foglalkozást és lakóhelyet vált.) Mindezek ellenére a nemzet ezeresztendős államiságának megvan a presztízse a gondolkodásban, a nemzeti nosztalgiában, és igen nehéz tartósan sikeres politikát alapítani ezek megtagadására. A magyar történelmet szinte végigkísérő gazdasági szűkösség és tőkehiány nagy teret ad az anyagi biztonság gondolatának és a további veszteségektől való olykor irracionális félelemnek. Meghatározó, hogy szinte betegesen sóvárogja a nemzet a sikert, nyilván mert ritkán van része benne. Ezért aránytalanul nagy a jelentőségük a sportsikereknek, különösen a futballban, amely egyfajta értékmérő is a világ nemzetei között. A gazdasági sikerek is hasonlóan fontosak, de ott a szűkösség és a belső kiemelkedés nehézségei, a patronázs túlzott jelentősége miatt olykor kiábrándultság, irigység és fásultság jelentkezik.

A felsorolt helyzet szinte érthetetlenné teszi, hogy ugyanakkor miért van jelen szinte mindenkiben a magyar kiválasztottság tudata, siker esetén a versenytársak lenézése, a környezet lebecsülése, a hepciáskodásra való hajlam, egyfajta úrhatnámság.

A helyes nemzetpolitikának ezekkel számolnia kell, és úgy kell alakítania az ország hatalmi, kommunikációs és gazdasági viszonyait, hogy kifelé ne legyen provokatív, befelé viszont minél erősebben egységteremtő legyen.

Helyes nemzetpolitika folytatása esetén – ha egyébként égbekiáltó visszaélések nem történnek – a kormányzat szinte mindig képes többséget kialakítani, hogy az újraválasztását elérje. A relatív helyzet mindig meghatározó! A lakosság sosem a múlthoz fogja hasonlítani a jelent, hanem mindig a környezetéhez, a hozzánk hasonló országokhoz, vagy az EU-hoz, ezeken keresztül gyakran saját elvárásaihoz. Az ígéretek mindig jobban hangzanak, mint a tények. Ugyanis a jó politika eredményeit a választó már magáénak tudja, de az ígéretek arra ösztönzik, hogy az ígért értékekből is részesedjen, gondolkodás nélkül leszavazva a korábban akár nemzetmentőnek is bizonyult adminisztrációt. Ez a legősibb és legerősebb fegyvere a mindenkori ellenzéknek. Az ígérgetési versenyt a kormány sosem nyerheti meg. Ha mégis, akkor mint kormány válik tarthatatlanná (ha nem tudja beváltani). Ha az ellenzék győz, akkor nyugodtan mondhatja, hogy ugyan megígérte, de rosszabb helyzetben vette át a kormányzást, mint gondolta, így sajnos ígéreteit nem tudja beváltani.

Fontos tudni, hogy a legtöbb ígéreten már túl van a magyar társadalom. A rendszerváltás utáni időszakban már szinte minden ígéretről kiderült, hogy csak ámítás. A nemzet már nem újabb ígéreteket vár, hanem sok-sok olyan napot, ahol semmi érdekes hír nem keletkezik, vagyis nyugalom van. A NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) nem problémaforrás, és nem is igazodási pont, de a nemzet együttműködésének alapelvét kifejezve szinte tudat alatt is hat. Akárcsak az új alaptörvény. Kevesen olvasták, de hatásában mégis alakító ereje van. Az elcsatolt területek és az annál is távolabbi országok magyarságáért vállalt nemzeti felelősség új közösségteremtő erőt ébreszt. Ez lépéskényszerbe hozza a Trianonban született országokat. Olyan belső erők lassú felszabadulásával jár, hogy kellően hosszú, békés fejlődés eredményeképpen sikeresen állíthatja fejlődési pályára – magyar szempontból is – az egész régiót. A magyar pozíció ezért az EU-ban is nagy figyelmet kap. Hiszen senki sem akar egy születő birodalom határain belül elviselhetetlen nemzetközi konfliktusokat. Az erdélyi autonómia/ák, az ukrán nyelvtörvény, a szlovák állampolgársági törvény, a szerb kárpótlás és még sok-sok olyan rendelkezés, amely joghátrányt jelent a térség magyarságának, egy magyar nemzeti kormány kezében mind egységteremtő erővé és összefogott energianyalábbá válik. A migránshelyzethez való magyar viszony ugyancsak megosztó hatású, amely az egész EU-ban érvényesül. Magyarország sok támadást is kap, de komoly erők mozdulnak meg a magyar elképzelések védelmében is. Ha valakik egyszer a magyar politikára hivatkozva igyekeznek a maguk elképzeléseit megvalósítani, akkor a magyar politika közvetett módon más területeken is támogatókhoz juthat.

A magyar belpolitika jelentősége

 

Tapasztalati tény, hogy Magyarország belpolitikája – akármit tesz is – mindig határain túlmutató jelentőségű. A világ látható vagy háttérbe húzódó erői, ideológiái, spirituális rendszerei és mozgalmai Magyarországon mindig végletesnek tűnő módon jelennek meg, fejtik ki hatásukat. A magyar társadalom történelmi, kulturális, nemzetiségi és vallási tagoltsága azt is jelenti, hogy a lakosság szerkezete szinte minden irányzat számára nyújt befogadó közeget (pl. agrármozgalmak, munkástüntetések, nemzetiségi és kisebbségi mozgalmak, nacionalizmus, cionizmus, antiszemitizmus, keresztény kurzus, népiesség, nyugatosság, szocializmus, fasizmus stb.). Az ilyen vegyes belső szerkezetű országok természetesnek tűnő államformája az egységet az uralkodó személyében kifejezni képes királyság. (A brit, a belga vagy a spanyol korona is egységkifejező ereje miatt szilárd, míg a hagyományos portugál vagy francia monarchia eltűnése egy percre sem ingatta meg ezen országok létét, határait, összetartozását, mert ezekben az országokban nincsenek jelen olyan széthúzó erők, amelyek csak egy monarchiában kapcsolhatók politikai egységbe.) Magyarország természetes államformája tehát elméletileg a királyság, amit erősít/ene a Szent Korona sajátos szakrális, történelmi és politikai szerepe, esetleg jogállása is (Szent Korona-tan). A magyar nemzet újkori politikai szerencsétlensége, hogy az első világháború után uralkodóját nem tudta megtartani. Hasonló helyzetbe került, mint a mohácsi csatavesztés után, amikor törvényes király nélkül képtelen volt a katonai csapást követően rendezni a sorait, és a két rivális király civakodása lehetőséget adott a töröknek, hogy az országot ténylegesen megszállja (noha erre 1541-ig nem tudott, talán nem is akart sort keríteni). 1920-ban a megcsonkított Magyarország, talán érezve a csapás méretét, legalább közjogi értelemben ragaszkodott a monarchia intézményéhez, és a királyi hatalmat és jogkört a spirituális helyettesként fellépő kormányzóra ruházta. Ezzel a joghatósága alatt maradt országrész kormányozhatóságát biztosítani tudta, de az elszakított országrészek nem magyar lakosságánál az országegyesítő üzenet nem talált kedvező fogadtatásra.

A trianoni békediktátum kedvezményezettjei immár mintegy száz év óta rettegnek a határok visszarendezésétől. A friss államalakulatok az erőszakos asszimilációban látták/látják a megoldást, amellyel eltüntethetik magyar ajkú és tudatú polgáraikat, így egyszer s mindenkorra lehetetlenné tehetik a visszarendeződés bármilyen formáját. A nagyobb történelmi tapasztalattal rendelkező és kulturált államok, amelyek magyar területekhez és vele magyar ajkú népességhez jutottak (Ausztria, Szlovénia, Horvátország) ugyanezt a célt többnyire nem közvetlen elnyomással, hátrányos politikai és vallási megkülönböztetéssel akarták elérni, hanem azzal, hogy igyekeztek magyar kisebbségeiknek olyan otthont biztosítani, ahonnan nem vágyakoznak az anyaország felé. Az erőszakos asszimiláció sokfelé ugyan jelentősen csökkentette a magyarság számarányát, de a maradék magyar lakosság tudatában és nyelvében magyar maradt, és a történelmi helyzetnek megfelelő mértékben és formában követeli jogát a nyelvhasználathoz, az iskoláztatáshoz, a másodrendű állampolgárságot jelentő joghátrányok felszámolásához. A viszonylag magas életszínvonalat biztosító utódállamokban, főleg Ausztriában és Szlovéniában a magyarság kevés közvetlen nemzeti léte ellen irányuló intézkedést tapasztalt, és mivel sem vallási különbségek, sem fizikai kényszer nem erősítette különállását, viszonylag gyorsan, nagy százalékban idomult, asszimilálódott az államalkotó nemzethez. Mára ezekben az országokban szinte védett kisebbséget, egyfajta skanzen-biodiverzitási tételt jelent a magyarság, és a legkevésbé sem veszélyforrást az állam egységére, függetlenségére. Az elcsatolt Délvidék Horvátországhoz tartozó részében viszonylag kevés magyar élt, korábban ők is az általános jugoszláv nemzetiségi politika elszenvedői voltak, és a délszláv háborúban is igen nehéz helyzetbe kerültek. Az általános menekülés, a háborúzó felek tobzódó nacionalizmusa szinte felére apasztotta az egész Délvidék magyarságát. A horvátországi magyarok ugyancsak nagy veszteségeket szenvedtek, és noha nem volt központi politika a magyarság felszámolása, a háború szinte magától hozta ezt az eredményt.

Megállapítható, hogy azok az államok, amelyek Trianonban, vagy a II. világháború után magyar területekhez jutottak, a három legfejlettebb (s egyben a legkisebb magyar közösséggel rendelkező) állam kivételével az európai integrációban – jelentős magyar közösségeik miatt – veszélyforrást is látnak. Így a csonka Magyarország minden politikai és gazdasági rezdülését árgus szemekkel követik, örökösen veszélyt szimatolnak (és ezt kihasználják saját polgáraik félelemben tartására, választások stb. manipulálására). Az európai helyzet az EU megalakulásával és a legjelentősebb utódállamok csatlakozásával lassan az Osztrák-Magyar Monarchia képét idézi fel, amelyben ezek a kisebb nemzetek egy nagyobb egység keretében élték életüket. Brüsszel azonban messzebb van ettől minden értelemben, mint korábban Bécs, Budapest vagy Prága volt. A mai Brüsszel politikájának központjában következetes centralizációs törekvések és az EU lakosságának nemzettudattól, kulturális örökségtől, hagyományos európai életmódtól való megfosztása áll. Ez a politika viszonylag sokáig és nagyobb ellenállás nélkül alkalmazható a gazdagabb és nagy demokratikus hagyományokkal rendelkező nyugati államokban. Közép- és Kelet-Európa országai azonban szegényebben és társadalmilag intenzívebben élnek, éreznek. Még évtizedekig, talán egy évszázadig is éldegélnének saját kis problémáik közepette, ha a világ nagy folyamatai nem erőltetnének rájuk új kényszereket.

A közép-európai térség kisebb államai számára a magyar állam viselkedése a fentiek értelmében egyfajta zsinórmérték. Nem követik, vagy másolják, de állandóan figyelik, elemzik, értelmezik. Ez titkosszolgálataik tevékenységében is megmutatkozik. Minthogy a jelenlegi magyar államnak nincsen határain túláradó spirituális vonzereje (csak ami a történelemből adódik), a magyar pozíció értelmezési tartománya az ország belső állapotára, gazdasági és politikai stabilitására, demográfiájára és nemzetközi szereplésére korlátozódik.

Mivel a magyar állam gazdasági és politikai sikerei mágnesként hatnak az elszakított területeken élő hátrányos helyzetben élő magyar kisebbségekre, az utódállamok valójában a magyar állam sikertelenségében, kudarcaiban, gazdasági és morális kiszolgáltatottságában érdekeltek. Vagyis abban, hogy az ország ne lehessen igazodási pont, vonatkoztatási terület, spirituális erőforrás a terület hátrányos helyzetben tartott magyar kisebbségei számára. Az EU lassan birodalmivá váló struktúrájában azonban ez az érdekeltség csak korlátozottan érvényesíthető. Nehezíti a helyzetet, hogy az EU mag-államai úgy tekintenek a kisebb és szegényebb új keleti csatlakozottakra, mint ők a saját magyar kisebbségeikre. Ennek felismerése lassan oda vezet, hogy az utódállamoknak komolyan mérlegelniük kell, hogy az EU mag-államainak forráselvonó, egységesítő és politikai, stratégiai igazodást elváró erejével a térség kisebb államainak egységes fellépését helyezik-e szembe, vagy továbbra is megosztottan, különalkukban reménykedve várják, hogy sorsuk jobbra forduljon.

Új távlatok egy félig dermedt politikai rommezőn

 

A V4 szövetség gyökeresen szakított a százéves trianoni alapokkal, és a különalkuk helyett inkább az egységes érdekérvényesítést választja. Segíti az egységes politikai mozgást, hogy az a kulturális és történelmi egység, amely összefűzi őket gazdasági és politikai létérdekek mentén, erősíti politikai egységüket is.

A V4 a maga nemében különös alakulat. Olyan országok alkotják, amelyek történelmük során gyakran voltak szövetségesek vagy riválisok, sőt, az első világháború után geopolitikai szükségszerűséggel indokolt hatalmi politikába is kezdtek egymás sérelmére. Csehszlovákia létrejötte egyértelműen ilyen kísérlet, amely éppen szétesésével mutatta meg, hogy a térségben semmilyen expanzív kísérlet nem járhat tartós eredménnyel. A szövetségből kissé kilóg Szlovákia, amely önálló létét sokáig csak ezeréves nemzettársával, a magyarsággal való szembenállásban tudta megfogalmazni és megvédeni. Az önmagában gyenge szlovák történelmi tudat és államalkotó ismeretek a csehszlovák kísérlet évtizedeiben megerősödtek, és a közös állam szétválása után rövidesen egy teljes értékű új állam megjelenését okozták Európa térképén. Szlovákia a V4 országok közül egyedül vezette be az eurót. Ezzel is jelezve, hogy szuverenitásának védelmezőjét az EU-ban látja, és igyekszik minél közelebb kerülni a mag-államokhoz. Az EU általános helyzete és a központi nagy országok egységesítő törekvései lassan ráébresztették a V4 országokat (Szlovákiát is!), hogy Brüsszelben csakis egyesített erővel tudják különös, helyzetükből fakadó érdekeiket érvényesíteni. Látványosan félretették (vagy legalábbis igyekeztek meghaladni) egymással szembeni hagyományos nemzeti sérelmeiket és az együttműködés új útjait keresik. A szövetség gazdasági fő ereje Lengyelország, de a cseh gazdaság is erős, nagy hagyományokkal rendelkezik, ugyanakkor már a modern fejlesztések is már az EU nagyban iparosodott államai közé emelik.

Jellemző a V4-re, hogy további fejlődésüket nemzeti keretek között képzelik el, kulturális örökségüket nem akarják felhígítani, sem arról lemondani. Szuverenitásuk megőrzésére törekednek, így a brüsszeli egységesítő törekvésekkel szembekerültek. Magyarország kezdeményezője a szervezetnek, történetileg erős kapocs fűzi minden partnerországhoz. Ugyanakkor sok szempontból erősen különbözik is tőlük. Magyarország nem szláv ország, nyelve valójában a nyugati és a déli szláv nyelvek közé ékelődő nyelvszigetet jelent. Egész Szlovákia a történelmi Magyarország része volt, ott ma is félmilliós magyar nyelvű és tudatú etnikum él. Csehország hazánk történelmi riválisa, amely sokszor került hátrányos helyzetbe, de a 20. században egyértelműen a magyar érdekek fölé kerekedett, noha európai politikáját mindig nagyhatalmak alá kellett rendelnie. Lengyelország is három nagy történelmi és kulturális tér szorításában őrzi önállóságát, nemzeti létét. Északon és nyugaton protestánsok, svédek és főleg németek, délről a vegyes etnikumú és vallású Habsburg Birodalom, keleten pedig a pravoszláv oroszok fenyegették függetlenségét, nemzeti létét. Mindhárom szomszédjával szemben katolikus vallása adta meg nemzeti tudata gerincét, amely ma is nagy jelentőségű. A V4 államai történetileg a katolikus többségű európai országok közé számítanak, noha Csehországban magas az ateisták száma, Szlovákiában és Magyarországon pedig a protestánsok és evangélikusok érnek el jelentős számarányt.

Magyarország ma a V4 legdélebbi tagállama, az Adriai-tengertől csak Horvátország és Szlovénia választja el. Hagyományosan jó történelmi kapcsolatai vannak Lengyelországgal, amelyet az EU-tag Lengyelország egy belső stratégiaváltást követően most igyekszik jobban kihasználni.

A világháború utáni helyzet mára megrendülni látszik. A változások a kisebb európai országokat arra késztetik, hogy összefogással próbálják érvényesíteni saját érdekeiket.

Kibontakozás és magyar esélyek

 

A magyar állam ezerszáz éve a Kárpát-medence területén élő nemzettársaink iránt érzett és érez felelősséget. Ez a felelősség mind a magyar népességre, mind a velünk élő nemzetiségekre vonatkozik. A rendszerváltozást követően a világtörténelmi folyamatok átrendeződése kihatott a közép-európai térségre is. A kommunizmus és a Szovjetunió összeomlásán kívül helyzetstratégiai szempontból számunkra a legfontosabb fordulatot a trianoni és párizsi békekötések következtében összetákolt, két velünk szomszédos szövetségi államalakulat, Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullása jelentette. Ez a tény már önmagában is felértékelte a mai Magyarország relatív helyzetét és súlyát, hiszen immár Romániát és Ukrajnát leszámítva minden szomszédunknál nagyobb népességű és nagyobb potenciállal rendelkező országgá váltunk. A térség rendjének teljes felbomlása nélkül ma valószínűtlen, hogy bármilyen közeli közvetlen katonai fenyegetéssel kelljen szembenéznünk. Szomszédságunk azonban sem politikailag, sem geopolitikai értelemben nem nevezhető nyugodtnak, egyensúlyban lévőnek.

A világ nagy folyamataiban az európai térség alakítóként – noha még meghatározó – egyre kevésbé vesz részt. A középkor végétől napjainkig az egyre egységesülő világot időről időre nagy hatású eszmeáramlatok és a nyomukban születő politikák befolyásolják, és hatásuk döntően kihat a világ nemzeteire, országaira, szellemi munícióul szolgálva azok hatalmi törekvéseihez. A felvilágosodás, a rabszolgatartás/kereskedés, a gyarmatosítás, a gyarmatok felszabadítása, társadalmi osztályok, rétegek küzdelme a hatalomért, a kommunista és náci kollektivizmusok, rasszizmus és antirasszizmus, liberalizmus, emberi jogok, demokrácia stb., mind egy-egy meghatározó életérzést, gondolati sémát terítettek szét és juttattak uralomra a világ egészén, de legalábbis a politikailag és hatalmilag meghatározó országokban. A világot ma meghatározó ideák és elméletek lassú, de feltartóztathatatlan kényszerrel nehezednek egyre jobban a világ civilizált nemzeteire. Még a leginkább zárt kultúrával rendelkező társadalmak sem képesek kivonni magukat alóla. Az uralkodó eszmerendszer egyfajta kötelező magatartáskódexet ír elő a világ népeinek, államainak. Aki ezzel látványosan szembehelyezkedik, az elszigetelődik, és sem érdekeit nem tudja többé érvényesíteni, sem biztonságát megőrizni, így előbb-utóbb vagy magától vált irányt, vagy kényszerítik arra. Egy adott társadalom egymással küzdő belső erői is gyakran próbálkoznak a megdönteni kívánt velük rivális erő (gyakran a kormány, az állam) elszigetelésével, azt a fennálló világrenddel ellentétben állónak minősíteni. Ezzel olyan külső nyomás alá lehet helyezni egy kormányt, egy államot, hogy az képtelen magát fenntartani, felmorzsolódik, és a hatalom a riválisok ölébe hullik. (Emlékszünk néhány minősítő jelzőre, amely a világ közvéleményét elborzasztotta a cári Oroszországtól, vagy éppen Magyarországtól. Pl. a „népek börtöne” jelző riasztóan hatott az egész világon, és szinte minden nemzet igazságérzetét megnyugtatta, ha a szörnyű börtönt bármilyen módon is, de mielőbb lebontják.)

A magyar politikának mindig számolnia kell a vele szemben álló érdekrendszerekkel, és nagy súlyt kell fektetnie arra, hogy soha ne kerüljön elszigetelt helyzetbe, mert az még a legnagyobb és legerősebb országokat is nagyon nehéz helyzetbe hozza! Tudomásul kell venni, hogy mind a természetjog, mind az élethez való jog, vagy az isteni igazság felelőtlenül és átgondolatlanul kimondva a vesztünket okozhatja. A történelmet és a nemzeteket ugyanis egyáltalán nem érdekli az igazság, a méltányosság vagy a jog. Érdekeik szerint cselekednek. Minthogy az érdekrendszerek legalább olyan könnyen felfejthetők, mint az igazság vagy a jó szándék, lehetőségünk van érdekeinket és jogos elvárásainkat környezetünk érdekrendszerébe ágyazva, azzal a lehető legjobban harmonizálva érvényesíteni. Ez a modern politika egyik legfőbb művészete, amelyet el kell sajátítanunk!

A helyes magyar politika tehát figyel a nagy világfolyamatokra, azokon belül különösen a geopolitikai globális szereplők lépéseire. A tengeri hatalmak és a kontinentális hatalmak rivalizálása meghatározza a világ sorsát, így a globális világ felé tett magyar lépések nem jelenthetnek durva kihívást egyetlen erőcentrum felé sem. Ugyancsak nem szabad egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk, hogy országunk Közép-Európában fekszik, tehát a két fő hatalmi csoport egyik fő ütközőzónájában. Érdekeink és a földrajzi helyzetünkből levonható hatalompolitikai következtetések alapvetően a tengeri hatalmak felé orientálnak bennünket, noha már nincsen tengeri kijáratunk. Mátyás koráig sikerrel kerestük legfőbb szövetségeseinket a velünk szomszédos országok távoli szomszédaival (egészen Aragóniáig), noha ezek a próbálkozások Mátyás után már a helyzet lassú változásával kudarcba fulladtak. (Velencével soha nem sikerült tartós érdekazonosságot kialakítani, ahogyan más olasz államokkal sem, noha egyetemeiken igen sok magyar tanult.) Magyarország még II. Rákóczi Ferenc idejében is tett erőfeszítéseket, hogy a tengeri hatalmakhoz közeledjen, vagy velük kerüljön szövetségbe, így kezdődtek a kuruc korban ígéretes tárgyalások Franciaországgal. Történelmünkből mára levonható a következtetés, hogy országunk elhelyezkedése miatt a tengeri hatalmak számára csak elhanyagolható jelentőségű, miközben a kontinentális hatalmak számára létfontosságú tranzitútvonalak metszéspontjában fekszünk. Az európai északi alföld (germán-lengyel alföld) Kelet- és Nyugat-Európa hatalmainak egymás elleni évezredes felvonulási útvonala. Németország másik útja kelet felé, de főleg a Balkán felé Magyarországon keresztül vezet. Oroszország és Ukrajna is rajtunk keresztül érintkezik közvetlenül Németországgal és a mag-Európa országaival.

Ez a fekvés és az elmúlt ötszáz év történelmi beidegződései sajátosan rángatták országunkat a ránk közvetlen hatást gyakorló, meghatározó hatalmi centrumok között. Ezt a „kompország” helyzetet kellene felváltani egy stabil, gyarapodást lehetővé tevő új helyzettel. A rendszerváltozást követő magyar kormányok lehorgonyozták az országot a korábbi Nyugat-Európa mellett, beléptetve a NATO-ba és az Európai Unióba. Ezek racionális döntések voltak. Segítségükkel elkerülhetővé vált az erőszak, amely újabb szenvedést és kétes irányváltási kimenetelt jelenthetett volna. A bipoláris világrend felbomlása után Magyarország a nyugati hatalmi szövetségben találta magát, igen nehéz gazdasági, demográfiai és befolyásérvényesítési helyzetben. Politikai stabilitásunk azóta is példamutató, hiszen minden magyar kormány kitöltötte a mandátumát, noha a korábbi „kompország” politikai szereplői máig bizonytalanok benne, hogy jó helyen állapodott-e meg Magyarország.

A belpolitika néhány szereplője értékválasztásunkat is pillanatnyi hatalmi ambíciója és helyzete szerint ítélte meg, szerepük ma is ellentmondásos, de mára láthatóvá vált, hogy felépülőben van egy politikai közösség, amely az ország szuverenitásának növelésében, a politikai és gazdasági függetlenség helyreállításában, illetve növelésében érdekelt. Hatalma, befolyása ebből ered. Ez a politikai közösség ma pártjain (Fidesz-KDNP) keresztül kormányon van. A mai ellenzéki politikai szereplők és pártjaik szükségszerűen ennek a tézisnek a tagadásával igyekeznek befolyáshoz jutni. Hatalmuk, elismerésük abból ered, hogy külföldi „modern” mintákat állítanak példaképnek, magasabb rendűnek tételezik a külföldi (szövetségeseinknél látható) példákat. A nemzetet alapvetően meghaladott kategóriának gondolják, amelynek mielőbb el kell tűnnie az emberiség történelméből. Aggódnak a nemzeti önrendelkezés, a saját politikai akarat és képesség miatt, amelyeket a negatív történelmi példákat véve veszélyesnek tartanak az egész ország, a nemzet, vagy a nemzet bizonyos csoportjai számára. Kiindulási pontjuk – kimondatlanul is –, hogy a magyar nemzet még mindig kiskorú ahhoz, hogy maga intézze a saját sorsát. Olyan belső véleményformáló csoportot alkotnak, amely számára kedvező helyzetben képes hatalomra jutni, de ott döntéseivel szinte szabályszerűen a nemzet önrendelkezési képességeinek és eszközeinek felszámolását végzi.

Látható, hogy a nemzeti szuverenitáson alapuló politika szükségképpen előbb-utóbb más érdekekbe ütközik. Ezért helyes, ha Magyarország fő külpolitikai aktivitását elsősorban gazdasági területen gyakorolja. A nagyhatalmak a készségesen együttműködő partnereket szeretik. Lehetőség szerint el kell érni, hogy a nagy országokból annyi tőke jöjjön országunkba, hogy ne érje meg a befektetéseiket kockáztatni. A gazdasági és politikai ésszerűség szélső határáig korrekt partnerei kell hogy legyünk minden nagyobb hatalomnak, hatalmi-stratégiai tömbnek. Az ésszerűség azt követeli, hogy a nyílt szembenállás eszközét csak a számunkra életbevágóan fontos ügyekben használjuk.

NATO-tagságunk biztonsági garancia, NATO-partnereink felől ez idő szerint nem számíthatunk fegyveres támadásra, bár tudjuk, hogy volt példa katonai lépésekre két NATO-ország között is (ciprusi válság). EU-tagságunk az egységes belső piacot és a szabad utazást garantálja, valamint az egyeztetett politikák révén a tagországok értékrendjének standardizálását. Gazdasági felzárkózásunk azonban hosszú időt igényel, ezért addig bizonyos belső helyzetünket védő rendelkezéseket még életben kell tartanunk. Mindenképpen meg kell őriznünk nemzeti valutánkat, a forintot. Az EU egységesítő törekvéseit nagyon alapos vizsgálat alá kell venni. Minden standardizálást, amely megkönnyíti a kereskedelmet, az adatforgalmat, az utazást stb., támogatni kell. Ezek nem csak jó tanácsok, hanem választott politikánk szükségszerű velejárói!

Magyarország történelme során elveszítette valahol a politikai akaratképző erejét és lehetőségeit. 1848 óta, de 1867 (a kiegyezés) óta bizonyosan kimutatható, hogy az országon belül vívott, a következményekkel nem számoló politikai küzdelem leképezte a világ nagy politikai erőinek, eszméinek küzdelmét. Az ország valamiféle terepasztal lett, ahol a világstratégiai igényű erők, eszmék, gondolatok, technikák mintegy zárt rendszerben összecsaphattak, vagyis inkább az azokat magukénak valló hazai erők ezen elveket képviselve küzdöttek meg egymással, sajnos nem törődve a valamennyiüknek közös hazát adó ország teljes tönkretételével, felszámolásával, végül durva megcsonkításával.

A mai politikának mindent meg kell tennie, hogy semlegesítse a széttartás erőit, a politikai akaratképzést megerősítse, és mélyen elültesse a politikai résztvevőkben azt az értékkészletet, amelyet minden politikai erőnek képviselnie kell, amely minden politikai erő létét jelenti. Ha létezhetnek és jelentős erőt képviselhetnek olyan politikai erők, amelyek az állam, a nemzet felszámolását tűzik ki célul, akkor ez ugyan a demokrácia nagyobb dicsőségére történhet, de a nemzet folyamatosan az öngyilkosság, az önfelszámolás határán tántorog. Természetesen a globálissá váló világ és legfontosabb centrumai abban érdekeltek, hogy nemzeti megfontolások sehol se hátráltassák a nemzetközi gazdaságot, a multinacionális konszernek erőfölényét, befolyását. (Jó példa erre GMO mezőgazdasági termékek, amelyeknek a lakosságra erőltetését csakis a nemzetállam tudja megakadályozni.)

Magyarország mára jelentősen javította relatív helyzetét, és végre abszolút helyzete is javul. EU-tagságunk, NATO-tagságunk és nemzeti valutánk védelmet és értelmet adnak a független politizálásnak. Az az erő, amely azonban a magyar szuverenitás megőrzését, a nemzeti önálló akaratképzést és az önrendelkezési jogot komolyan veszi, nagyon gyorsan kettős szorításban találja magát. Külső hatalmak – mondják ugyan, de – a gyakorlatban nem kívánják tudomásul venni egy hagyományosan alávetett, az utóbbi évszázadokban mindig kiszolgáltatott ország függetlenségi törekvéseit. A megosztott és gyakran kicsinyhitű lakosság pedig ugyancsak évszázados reflexeire hagyatkozva nem hisz a nemzet teljesen visszanyerhető szuverenitásában, és igyekszik korábbi alávetőinkkel, vagy más befolyásos, vagy annak gondolt hatalmakkal különalkut kötni. Ezek a hatások összeadódnak, és a függetlenségi erőknek, kormányoknak a külső szorításon kívül még egy határokon belüli ötödik hadoszloppal is meg kell küzdeniük.

A magyarságra különösen igaz George Santayana mondása: Azok, akik nem emlékeznek a múltra, arra kárhoztatnak, hogy megismételjék azt.



« vissza