Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Mit jelent Erdély a román nemzettudatban? – Miért lett román nemzeti ünnep december elseje?

"Erdély tehát sokszínűsége miatt érdekes. A nyugati és a keleti kereszténység zónái fedik át egymást, archaikus és modern életformák szoros és egymást kiegészítő valósága jellemezte. Többen is szóvá tették, hogy sehol sem él Európában ilyen sok etnikai közösség egymás mellett és egymásba ékelve, sokféleképpen strukturálva. Munkaföldrajzi megfogalmazásban: „Régi, magas műveltség és ősi kezdetlegesség, valamint mindkettőnek a táj képén kirajzolódó nyomai, a Kárpát-medencében sehol sem kerülnek olyan szoros közelségbe”, mint Erdélyben. A mindenkori főhatalom a maga módján igyekezett homogenizálni a számára zavaró valóságot."

1918. december 1-jén Gyulafehérvárt a magyarországi, bánáti és erdélyi románok nagy nemzetgyűlése kimondta az egyesülést a Román Királysággal. 1990-ben ezt a napot határozták meg nemzeti ünnepként. A kérdés, hogy miért lett román nemzeti ünnep december 1-je, megfordítható: miért nem volt az 1990 előtt? És kérdés kérdést vonz: Mit jelent Erdély a román nemzettudatban? Milyen szerepet játszanak Erdély lakói nemcsak a román, hanem a német és a magyar nemzettudatban? A válaszok keresése visszavisz a múlt homályába, a modern idők hajnala felé. Először is ahhoz a kérdéshez vezet, hogy mikor és miként nevezték meg Erdélyt magyarul, németül és románul? Látszólag felesleges filologizálás. Lehet, unalmas is. De tanulságos, miután ma egyre többen beszélnek Erdély párhuzamos történeteiről, ami azt is jelzi, hogy a klasszikus historiográfiai unalomtól eljutottunk a posztmodern historiográfiai impotenciáig a különböző verbális agressziókon keresztül. Végül is ez a fő téma.

Erdély megnevezése


Már itt kezdődnek a bajok. A román nemzeti identitás egyik elemzője, Sorin Mitu vallomásos tanulmánykötetében – Az én Erdélyem – élcelődött is a román és a magyar Erdély-könyvek címén, mert a román címek – Egy szó Erdélyről; Mi az az Erdély?; Erdély ősi román föld; Erdély és megint Erdély stb. – nyugtalanságot, kényszerképzeteket és frusztrációkat rejtenek magukban. (Tegyük hozzá, hogy az olyan kiváló történész, mint David Prodan, amikor – Erdély és megint Erdély címmel – megírta válaszát a háromkötetes magyar Erdély történetére, mélyen a maga színvonala alatt teljesített, de azok is, akik a szerző halála után kiadták a kéziratát.) A magyar könyvek címében viszont – Mitu szerint – az Erdély szó mágikus erővel hat, az érdeklődés garantált.
[1] Korábban így volt, a háromkötetes Erdély története megismételhetetlen siker. De például a Jozefinizmus Tündérországban még a szakemberek ingerküszöbét sem érte el, márpedig elegáns könyv, és az eddig ismeretlen vagy eddig rosszul kiadott népességkimutatások korrekt változatai CD mellékleten tanulmányozhatók.[2] A munka – a demográfiai források szakszerű kiadásával – egy régi történészvitában vág rendet. A vitakérdés az volt, hogy a 18. századi erdélyi román többség déli és keleti bevándorlás eredménye-e, vagy sem. Mi tagadás, a magyar történészek túllőttek a célon, amikor a román bevándorlást eltúlozták. Ez a fajta professzionális dilettantizmus azért is káros, mert könnyen félrevezetheti a politikusokat, például magát Horthy Miklóst is, aki állítólag 1941 őszének elején önmagából kifordulva a budapesti román követet tanította ki, amikor előkapott egy francia térképet a románok 18. századi bevándorlásának érzékeltetésére, többek között azt is kiáltva: „... íme jogaink bizonyítéka!”[3] Válaszként olyan román munka született, amely gondosan nem tisztázott semmit, csak azt, hogy a magyar történetírásban milyen fonákul és forráskritika nélkül kezelik a különböző népességszámokat.[4] Amikor Varga E. Árpáddal könyvünket készítettük, még lázba hozott egy-egy új forrás feltárása, de ma már más izgatja azt az egyetlen román kollégát, aki beleolvasott az előszóba, éspedig az, hogy József császár annyira megtanult románul, hogy anyjának a szemébe vághatta: „Futute Muma ta!” (B... meg anyádat!). A jelen lévő és románul is tudó Brukenthal Sámuel tartományi kancellár, majdani erdélyi gubernátor – hiába kérte az uralkodónő – nem fordította le a császár mondását, hanem annak kijelentésével vágta ki magát, magyarázza meg Őfelsége azt, amit mondott. De maradjunk inkább Erdély megnevezésénél.

Minek? Rajta van az interneten – mondhatná valaki. Éppen azért, ugyanis rosszul van. Az igaz, hogy az Erdély szó első alakja Erdő elve, ez az erdő és az elü, elv határozószó összetétele, és erdőn túli területet jelent. Csak kérdés, hogyan állunk az erdő felől, és melyik erdőről lehet szó. Aki a Magyar Alföldről néz keletre, a Meszes és az Érchegység erdeit látta. Anonymus is így tett, és meséjében innen indította a magyar harcosokat Erdeuelu, azaz Erdély elfoglalására. Első és felülmúlhatatlan történelmi regényírónk úgy okoskodott, mint nem egy nyugati kortársa, a helynevekből következtetett ki különböző történeteket, jelesen Erdély meghódítását. csakhogy, ami Erdélyt illeti, amikor eleink ezt a területet megnevezték, nem a magyar Alföldről, hanem még Etelközből jöttek, a Szeret, a Prut, a Dnyeszter mellékéről néztek nyugat felé, erdő alatt a Keleti-Kárpátok erdőségét értették.[5] A 11. század végétől a latin oklevelekben az, amit Erdélynek nevezünk: „erdőn túli föld”, „erdőn túli részek” vagy „rész” („terra ultra silvam”, „pars transsilvana”, „partes transsilvanae”, „terra transsilvana”), a 15. század közepén jelenik meg a Transsilvania, azaz Erdélyt jelentő alak.[6] Németül Siebenbürgen, azaz Hétvár. A 14. századi Képes Krónika szerint Erdélyt azért nevezték így, mert az ott lakók feleségeik és javaik védelmére hét várat építettek. Az erdélyi szászok természetesen azt vallották, hogy a maguk által emelt várakról nevezték el az országrészt. Valójában Nagyszebenről,[7] mint ezt egyik nagy írástudónk, Hunfalvy Pál megfejtette: „Siebenbürgen (eigentlich Zibinbürgen, von der Burg Zibin des heutigen Hermannstadt)”.[8] Erdély román neve – Transilvania – a latinból jött, román köznyelvi alakja: Ardeal pedig a magyarból. Ez először egy 1432-es oklevélben bukkan fel, mint Ardeliu[9] – ha igaz. A népi etimológiája tény, autentikus fülnyelvészeti termék: Arde deal = ég a domb-ból jön. Máglyákat gyújtottak a dombokon, hogy hírt adjanak az ellenség jöttéről.[10] Ma is jönnek. És jönnek-mennek a könyvek. Sorin Mitu szerint az Erdély-irodalom termékeiből olyan könyvtár-Leviathán állna össze, amely felfalná olvasóit.[11] Nem kell aggódni, a könyvek esnek egymásnak. Mert Erdély „gyermekei” falták fel egymást, ha úgy hozta a sors, amely olykor éppen olyan ki- és beszámíthatatlan, mint a történészek és a tündérek.

Az erdélyi valóság sokarcú, mint elhíresült megnevezése: „... Tündérország. Erről azt mondják, hogy személyesítője Tündér Ilonának” – olvashatjuk Gyarmathy Zsigáné 1900-as mesekönyvében.[12] Móricz Zsigmond Tündérkertje ezt az idillikus képzetet is erősítette, bár azt is megmutatta, hogy a 17. századi emberek tudták, a tündérek veszélyes lények, ahol jelen vannak, minden veszélyesen bizonytalan és csalóka. Az ifjú Makkai László, aki az írónak anyagot gyűjtött, sejtelmesen fejtegette, hogy „a soknevű Erdélynek talán ez a legtöbbet mondó neve. Titokzatos; kalandorok, költők és államférfiak képzeletét izgató tündérország, mely vad és ellenséges arcát mutatja annak, aki nem ismeri a bűvös szót; de mintegy varázsütésre virágba borul, megnyitja kincsrejtő hegyeinek tárnáit, és engedelmesen tűri, hogy rakoncátlan vizeit ráncba szedjék, földjét ekével hasogassák, és hátán városokat építsenek, ha az, aki hozzá közeledik, felismeri, magáévá teszi örök hivatását.”[13] Aki ezt írta, a maga módján komolyan gondolta, és tett is a román történelem és a kor nyelvén szólva „a román lélek” jobb megértéséért, és olyan szépen értekezett a havaselvi kolostorokról, hogy Rónay Györgyöt megerősítette abban, hogy „egymás objektív »lényegi« megismerése, egymás történetének, alkotó megnyilatkozásainak vizsgálata feltétlenül el fog vezetni a megértés útjára”.[14] Olyan jól megismertük egymást, hogy Makkait háborús bűnösként kérte ki a kommunista Románia. Aztán amikor már biztonságban betehette a lábát szülővárosába, Kolozsvárt rosszul lett a városépítés láttán, és az jutott eszébe, ahogy Teleki Pálnak az 1940-es határok kijelölésében segédkezett.

Közben azonban Makkai László – többek között – írt két Erdély-történetet, egyet magyarul még 1944 előtt, egyet utána franciául, amely a békeszerződésre való készülődés mellékterméke volt.[15] Aztán gyorsan papírra vetette a Magyar-román közös múltat, és miután többmilliós honorárium ütötte a markát, elrohant a sarokra, és vett belőle fél kiló túrót. A két nemzet múltjának összefonódásáról azóta sem írtak ilyen kiegyensúlyozott munkát. Ki lehet belőle olvasni azt a magyar illúziót is, hogy ha a magyar kormányzat a nemzetiségekkel szemben megértőbb politikát folytatott volna, nem következett volna be Trianon.[16] Egyébként ezt az „illúziót” akár a román nemzeti egység elkötelezett híve, Silviu Dragomir is némileg hitelesítheti, amikor 1943-ban – átérezve a december 1-jei aktus nagyságát – arról írt, hogy Jászi Oszkár az 1910-es években „az erdélyi románok igaz ügye mellett emelte szavát, és olyan megoldásokat javasolt, amelyeket ha elfogadtak volna a magyar kormányok, a két nép közötti viszonyt egészében megváltoztatták volna”.[17] A Magyar-román közös múltat más illúzió sugalmazta: a békekötés után meg kell találni a demokratikus világ követelményeinek megfelelő modus vivendit, történelmi lelkiismeret-vizsgálatra és realizmusra van szükség. Ennek jegyében valamiféle spontán konszenzus kezdett kialakulni. Román részről Gheorghe I. Bratianu, egykori jobboldali politikus, a történeti-nemzeti vitairodalom szenvedélyes művelője olyan Erdély-koncepciót dolgozott ki, amely sokban hasonló volt a Magyar-román közös múltéhoz. Csakhogy ez a mű már csak Párizsban jelent meg, az emigráció francia folyóiratában, évtizedekkel később, és bár a szerzőnek ma kultusza van, azért is, mert 1953-ban börtönben verték agyon, említett munkája románul nem látott napvilágot, magyarul is csak az egyik fejezete.[18] A magyar és román történész abban találkoztak, hogy Erdélynek pozitív transzfer szerepet tulajdonítottak a rendi alkotmányosság Kelet felé való közvetítésében. Ez még a magyar kultúrfölény-szemléletbe belefér, de megkérdőjelezi a román szenvedéstörténeti sémát, amelyben az erdélyi rendiség kifejezetten románellenes összeesküvés. Csakhogy Bratianu a hazai történeti táj fölé emelkedve úgy látta, hogy a feudálisnak nevezett alkotmányos formák és a nemesi előjogok a modern alkotmányos formák és az emberi jogok szerves előzményei, csírái. Ebben az esetben joggal beszélhetünk magyar-román historiográfiai spontán konszenzusról, de erre jött a kényszerkonszenzus, az osztályharccal, itt a történészek átsorolásával, ott, Romániában a börtönnel...

Úgy tűnik, az Erdéllyel foglalkozó történészek – ha kilépnek bizonyos keretekből – szendvics helyzetben vannak, vagy belerohadnak, vagy megpróbálják magukat kirágni, amíg tudják. Ami Gh. I. Bratianut illeti, a helyzet pikantériája, hogy a havaselvi „uralkodó” oligarcha dinasztia tagja, apja

Nagy-Románia megteremtője, az a I. I. C. Bratianu, akinek egyik témánkba vágó megnyilatkozása szállóigévé vált: „Akarom Erdélyt, de erdélyiek nélkül!” Tehát visszatértünk az elöljáróban felvetett kérdésekhez.

Mi az az Erdély?

 

A válaszok a technika és a líra körében mozognak; többségük a két kör metszéstartományában burjánzik. Leegyszerűsítő példával élve, az egyik pólust Teleki Pál, a geográfus (és munkatársai), a másikat Lucian Blaga, a költő (és népes olvasótábora) fémjelzi. Pontosabban két mű fémjelzi: a címe miatt is mára elfelejtett Magyar föld, magyar faj impozáns „munkaföldrajzi” kötetei és a közepes méretű, de annál sikeresebb A mioritikus tér című filozófiai esszé. Ez az ellentétpár a két világháború közötti magyar és román szellemi élet különös paradoxona, mert nálunk az embertudományok közül a szociológiát száműzték, Romániában pedig kifejezetten pártolták. A „munkaföldrajzi” nemzetközi összehasonlításokból számunkra és a rendszer számára csak kedvezőtlen következtetések adódtak. És ha némileg teret nyithatott ez a szemlélet a kultúrfölény és kultúrlejtő képzeteknek, nem ez volt a célja, miután a megismerés igényéhez kapcsolódott. Íme, milyen mércével mértek: „Az európai műveltség és polgárosodás teljességét az erkölcsi, szellemi, társadalmi, gazdasági mérőléceken elért fokozatok szintézisével kell megállapítani.” A műveltség és polgárosodás, a haladás „kohóterületeként” a Liverpool-Berlin-Lyon háromszöget határozták meg. Ennek geometriai középpontja Bruxelles. Ha innen egy ezer kilométeres kört húzunk, megkapjuk a teljes kultúra területét, természetesen elmosódó határokkal. A körhatár Skócián, a Pireneusokon, Rómán, Budapesten, Varsón és Oslón megy át. A harmadik gyűrű az Ibériai-félszigetet, Dél-Itáliát, Magyarország keleti felét, Lengyelországot és a Baltikumot öleli fel, Görögországgal együtt. A negyedik övben „az európai művelődés és polgárosodás által csak kevéssé felszínesen ellepett” területeket találunk: a Balkánt, Kis-Ázsiát, Oroszország európai részét és Skandinávia északi harmadát. Az egészet pedig „ősfejlődésű” tájak szegélyezik. Ebben a szemléletben meghatározónak minősült az, hogy egy adott terület milyen helyet foglalt el a felvázolt „gyűrűs szerkezetben”. A régiók kölcsönhatásainak dinamikáját így látják: „A munkaföldrajzi állapot annak az időpontnak függvénye, amely időpontban az országra rácsap a műveltségnek és polgárosodásnak valamely meghatározott, az európai központból kiindult hullámgyűrűje”. A társadalmi tényezők helyett tehát elsősorban az időtényezővel dolgozott a munkaföldrajz. És ez éppen Erdély elhelyezése kapcsán érhető tetten: „A Beszkidek és általában egész Erdély gazdasági élete egy újabb lépcsővel lejjebb van, mint a Felföldé. A lemaradást sehol sem lehet megokoltabban az időtényezők számlájára írni, mint itt. A gazdasági élet tartalmi megduzzadásának hulláma és ezzel tájátalakító munkájának elevensége úgy áramlik, verődik, hömpölyög Európában nyugatról kelet felé, akárcsak az atlanti szél vagy a népek eszményei. Erdély kétszáz kilométerrel, vagyis fél évszázaddal távolabb van a teljes kultúra területéről, mint a Felföld”. A válasz a kérdésre, hogy mi is az az Erdély, a következő: „Egészében nemcsak egyetlen gazdaságföldrajzi táj, amint képének és jellemének egysége után következtetni lehetne. Erdély több tájból összeszövődött ország gazdaságföldrajzi értelemben is.”[19]

Ezt a szemléletet képviselte Makkai László az 1946-os francia nyelvű Erdély történetében. Amikor az 1980-as években egy amerikai antropológus az erdélyi falu – pontosabban Bencenc – világát nagyító alá vette, kétéves terepmunka eredményeképpen elkészült munkájában kifejezetten hangsúlyozta, hogy Makkai említett könyvében ragadta meg a legjobban Erdély individualitásának lényegét.[20] A magyar szerző ugyanis Erdélyt háromfelé, a kelet-európai sztyeppék, a Balkán és Közép-Európa felé nyitott egységként írta le, amely egymástól elkülönülő ökoszisztémákból áll, és ezeknek megfelelő – egymást kiegészítő, egymásra épülő és egymásba ékelődő – életformák jellemzik, ami politikai síkon is érvényesül – mint látni fogjuk egy-két példán.

Erdély tehát sokszínűsége miatt érdekes. A nyugati és a keleti kereszténység zónái fedik át egymást, archaikus és modern életformák szoros és egymást kiegészítő valósága jellemezte. Többen is szóvá tették, hogy sehol sem él Európában ilyen sok etnikai közösség egymás mellett és egymásba ékelve, sokféleképpen strukturálva. Munkaföldrajzi megfogalmazásban: „Régi, magas műveltség és ősi kezdetlegesség, valamint mindkettőnek a táj képén kirajzolódó nyomai, a Kárpát-medencében sehol sem kerülnek olyan szoros közelségbe”, mint Erdélyben.[21] A mindenkori főhatalom a maga módján igyekezett homogenizálni a számára zavaró valóságot. A művész kihasználni vagy átmagyarázni. Bartók Béla a román folklórban az emberiség ősi, közös nyelvét kereste a román faluban, Lucian Blaga az örökkévalóságot. Természetesen megtalálta. Igaz, modernizálódó faluban született, Lámkeréken, ahol éppen apja – az ateista pap – beszélte rá a népet a tagosításra, és akik meg tudtak kapaszkodni, a káposztatermelésből jól megéltek, akik nem, a család életére törtek, amikor a fűtésre szánt kukoricacsutkákba puskatöltényt dugtak, és a véletlenen múlt, hogy amikor befűtöttek, a tűzijáték nem halállal ért véget. A költői ihletet ez nem zavarta, hiszen ki akart lépni az időből, először mint költő fedte fel a román faluban az örökkévalóságot, aztán mint filozófus a metafizikában. Spekulációinak örök terméke: „a mioritikus tér”. Ez a tér hegy-völgyes táj, Blaga szerint a pláj (plai). A szó addig fennsíkot, hegyi rétet, domboldalt, hegyi utat jelentett. A költő új jelentést adott neki, és ennek az előzménye Vasile Alecsandri 1850 körül átdolgozott népballadája, a Miorita, magyarul A bárányka. Ez úgy indul, hogy: Pe-un picior de plai, / Pe-o gura de rai. (Plájnak [hegynek] lábjánál, / Égi kapunál) [Gelu Pateanu fordítása] három pásztor találkozik. Ketten összeesküsznek a legkisebb ellen, hogy kifosszák. A Bárányka elmondja gazdájának, hogy mi készül ellene, mire ez végrendeletként meghagyja hű állatkájának, mondja azt, hogy feleségül vett egy királylányt, és: Am avut nuntaşi / brazi şi păltinaşi, / preoţi munţii mari, / pasări lăutari, / pasărele mii, / şi stele făclii (Násznépem vala / Fenyő s jávorfa, / Papok – hegyorjások, / Madár muzsikások, / Ezrével madárka / S tenger csillag fáklya [Gelu Pateanu fordítása].

Blaga szerint „az elhangzott metaforáknak köszönhetően mindez új jelentést kap: mintha az egész természet »templommá« válna” – a mioritikus térben, amely nem egyszerűen földrajzi táj, hanem valósággal szakrális tér, mert ebben a román kollektív tudatalattiban a fel-le mozgásra való igény találkozik a terep adottságaival, és örök nászra lép. A mioritikus tér képzete az örök Románia eszményét metafizikai magasba emeli, „a Dnyesztertől a Tiszáig” politikai szólamát.[22]

Blaga mioritikus tere megkoronázza mindazokat a spekulációkat, amelyek Erdélyt feloldják a román térben, Románia regionális különbségeit igyekeznek elmosni vagy átesztétizálni. Nem véletlen, hogy Blaga könyvét egy-egy derék vasgárdista a leglegionáriusabb könyvnek tartja, Ceausescuéknak is tetszett, a filozófus Constantin Noica, aki miután letöltötte a maga börtönbüntetését, azt a feladatot is megkapta, hogy Nyugaton adja ki valamilyen nyugati nyelven. Végül 1990 után ez sikerült Párizsban, de a kiadó csak azért tette közzé, mert a románokat sznobnak tartotta, és úgy gondolta, ha távoli honfitársai látják, hogy franciául megjelent a mű, majd románul is elolvassák. Ez már-már betűmágia. Az 1970-es évek derekától 1990-ig Romániában úgy érvényesült, hogy a Transilvania szót lehetőleg kerülték, sőt olykor majdhogynem tiltották, ugyan megmaradt az ilyen című folyóirat, de a szó nem szerepelhetett az 1848-as forráskiadás főcímében.

Így aztán Erdély hol volt, hol nem volt. Az erdélyi groteszk Bécsben is felütötte fejét. A Die Habsburgermonarchie 1848-1918 harmadik kötete, Die Völker des Reichs a zsidókkal bezárólag 13 nagy népnek szentelt egy-egy fejezetet, továbbá egyet a „töredék” népcsoportoknak, végül egyet-egyet a nemzetinemzetiségi kérdés Lajtán túli és inneni törvényes kezelésének, de legvégül betettek egy kis függeléket: „Erdély és Bukovina a Habsburg birodalom keretében. Földrajzi, gazdasági és etno-demográfiai alapok” címmel. Nyilván a szerkesztők érezték a helyzet visszásságát, azt, hogy román szerző nem szerepelt, a románokról szóló részt az amerikai Keith Hitchins írta. Ezért megtalálták a legjobb öszvér-megoldást. Így a Ceausescu-kor legnagyobb történésze is szóhoz juthatott, és az alkalomhoz illően magyar szerzőket is idézett. Például Cholnoky Jenőtől azt, hogy Erdély Magyarországtól „távol maradt és elkülönült fizikai-földrajzi egységet alkotott”.[23] Csakhogy a szöveg egésze másképpen hangzik: „Igazi centrum tehát a Duna nyílása. Csak Erdélyre nézve nem az. Ez az egy terület hazánkból nem szögellik ide, ez távol marad, mint meglehetősen elkülönült fizikai-földrajzi egység. A történelem egész folyamán mutatkozik ez a különállása. Akár mint Dácia, akár mint Erdély-fejedelemség, mindig külön csinálta történelmét, de mindig szorosabb kapcsolatban a magyar medencével, mint a romániai és oroszországi síkságokkal. Ez is természetes.”[24] Minden természetes, mint adott helyzetben a történelemhamisítás is. És ez csak kegyes csalás a nagy ügy érdekében. Ez pedig Románia stabilitása volt. Hiszen ez volt az az ország, ahol a desztalinizációval szemben a sztálini erősen anacionális rendszert nacionálkommunista rendszerré tökéletesítették. Megvalósították Románia két világháború között már megálmodott önálló gazdasági egységgé alakítását. Az autarchiát visszavetítették a múltba, amikor az országnak még a neve sem létezett. Így nemzetgazdasággá stilizálták át a regionális munkamegosztást, éspedig azt, hogy a dél-erdélyi szász városok nyerstermékeket hoztak be a Kárpátokon túlról, és késztermékeket exportáltak oda.

Ha ezt a regionális munkamegosztást fogalmi keretbe próbáljuk illeszteni, akkor I. Wallerstein és Fernand Braudel szemlélete emel ki az olcsó polémiák mocsarából. Ami az egyiknél félperiféria, az a másiknál centrumot és perifériát magába foglaló gazdasági világ, amelyet birodalmi-hatalmi erő tart össze, amíg nem roppan meg. Erdély ebben a szemléletben a Habsburg-félperiféria perifériája, amelynek egyes részei a centrum szerepét játszották az oszmán félperiféria zónái – a két román dunai fejedelemség – számára. Hogy az életben mit jelentett, íme néhány példa a textiliparból. Az 1840-es években Erdély kétmilliós juhállományának felét, olykor kétharmadát téli legelőre az aldunai tájék melegebb vidékeire vitték le a Brassó és Nagyszeben környékén élő román pásztorok, ennek a transzhumáló pásztorvilágnak egyik töredéke, a purzsások a magyar Alföldön találták meg a téli legelőt. Az erdélyi juhok gyapjából a nagydisznódi szász mesterek állították elő azt a posztót, amelyből debreceni cifraszűr készült, évente mintegy 60 ezer. A macedóniai gyapotot brassói görög kereskedők hozták be, Háromszéken fonatták, a fonalat a szász lentakácsoknak adták tovább, majd a készterméket főleg román kereskedők vitték ki Havaselvére. Azok között, akiket görög kereskedőkként tartottak számon, sok volt a román, a szász kereskedőtársaságban pedig akadt örménymagyar is.[25] Kuriózum? Mint a történelem, és annak megjelenítési formái.

Braudel maga is többször megjegyezte munkáiban, lehet, hogy azon, amit ír, évtizedek múlva röhögnek. Vekerdi László – aki oly lelkesen köszöntötte Braudel „Tőkéjét” – a rendszerváltozás után azt újságolta nekem, hogy megszűnt a centrum, a félperiféria és a periféria, egy centrális háló fogja majd át a világot. Ki tudja? – mégis ha térségünk és térségeink problémáit vizsgáljuk, érvényes a longue durée szemlélet, ahogy azt Fernand Braudel, nálunk Szűcs Jenő Európa-tanulmánya példázza, amelyhez Braudel írt előszót.[26] Kérdés: az Erdély-irodalom vajon nem longue durée-jelenség?

Ez az irodalom ma már olyan lírai vallomások és geopolitikai spekulációk tömkelegének tűnik, amelynek nagy része ahistorikus mozzanatoktól és tudatos vagy féltudatos torzításoktól hemzseg, nem is beszélve a tudatlanságról és leegyszerűsítésekről. Az egyik eredmény: furcsa konglomerátummá állnak össze és képzavarba fulladnak a lélekmelegítő metaforák. Ezek valójában a történelem vizein úsznak ide és tova. Legkedvesebb Erdély-metaforám a „keleti Svájc”. Igaz, Keleten nincs Svájc, csak keletiség, és olykor ebből fakad fel a svájci példába képzelt nemzeti egyenjogúság iránti vágy egy-egy erdélyi nemzet történeti tudatában, persze általában sohasem egyszerre, hanem mindig azéban, amely lazítani akarja a történeti lét szorítását. 1918-ig a románok, 1918-ban és utána a magyarok karolták fel a svájci metaforát. Közben mozgat a vágy valami elveszett, ellopott vagy elérhető paradicsom iránt. Ma az ellopott paradicsom képzete izgat, méghozzá a korrupcióellenes harc formájában. Kérdés: ki a tolvaj? Az ember vagy a Történelem, vagy ketten együtt? Aktuális kérdés, ez tartja izgalomban Románia és egyéb perifériális országok népét és emberét. És veti fel az újabb kérdést: milyen emberek az erdélyiek? Pontosabban, milyen képzetek élnek róluk a különböző nemzeti jellemképzetekben?

 

(A teljes tanulmányt 2019. elején önálló kiadványként jelentetjük meg.)

 

Jegyzetek:

 

 

[1] Sorin Mitu: Transilvania mea. 9. Magyar fordításban is megjelent (Az én Erdélyem. Marosvásárhely, 2017.), de nincs meg az OSZK-ban.

[2] Jozefinizmus Tündérországban. Erdély történeti demográfiájának forrásai a XVIII. század második felében. Budapest, 2013. (CD mellékletben a statisztikai táblákat készítette E. Varga Árpád, a források magyarázatát Miskolczy Ambrus) In Erdély történeti demográfiájának forrásai a XVIII. század második felében. I-III. (a statisztikai táblákat készítette E. Varga Árpád, a bevezetést és a források magyarázatát írta Miskolczy Ambrus). Csíkszereda, 2013

[3] Constantin Argetoianu: Insemnári zilnice. IX. 2008, Bucuresti, 291.

[4] D. Prodan: Teoria imipratiei romanilor din Principatele in Transilvania in veacul al XVIII-lea. 1944, Cluj.

[5] Benkő Loránd: Az ómagyar nyelv tanúságtétele. 2002, Bp., 53.

[6] Győrffy György: Anonymus. Rejtély vagy történeti forrás? 1988, Bp., 8.

[7] Binder Pál: A „Siebenbürgen” fogalom jelentésváltozásai. Századok, 1992. 3-4. sz. 355-381.

[8] OSZK, Levelestár: Hunfalvy Pál levele ismeretlennek. 1860. dec. 1. Bp.

[9] Stefan Pascu: Voievodatul Transilvaniei. I. 1972, Cluj, 22.

[10] Kedves román barátaim szíves közlése.

[11] Mitu: Transilvania mea, 9.

[13] Makkai László: Tündérország. 1940, Bp., 4.

[14] Rónay György: Két világ határán. In Új kor, 1936. 119.

[15] Makkai László: Erdély története. Bp., 1944.; Ladislas Makkai: Histoire de Transyhanie. 1946, Paris.

[16] Mitu: Transihania mea, 95.

[17] Silviu Dragomir: Un sfert de veac dela unirea Transihaniei. 1943, Sibiu, 21.

[18] Gheorghe I. Bratianu – Makkai László: A Tündérkert. Gradina zínelor. 1994, Bp.

[19] Prinz Gyula: Magyar Földrajz: A magyar munka földrajza. III. Bp., [1938.] 30., 182.

[20] Katherine Verdery: Transylvanian Villagers. 1983, Berkeley-Los Angeles-London, 20. (Ismertette Miskolczy Ambrus: Ethnographia, 1985. 2-3. sz. 432-434.)

[21] Bulla Béla, Mendöl Tibor: A Kárpát-medence földrajza. 1947, Bp., 499.

[22] Miskolczy Ambrus: A pásztor bölcsessége. A bárányka útja Sovejától Párizsig és vissza: fejezetek 150 esztendő román eszmetörténetéből a romantikus nacionalizmustól napjainkig. 2013, Kolozsvár.

[23] Stefan Pascu: Siebenbürgen und die Bukowina im Rahmen des Habsburgerreiches. Die Habsburgermonarchie 1848-1918. III. 2. Szerk. Adam Wandruszka, Peter Urbanitsch. 1980, Wien, 1342.

[24] Cholnoky Jenő: Budapest földrajzi helyzete. In Földrajzi Közlemények, 1915. 206.

[25] Miskolczy Ambrus: A brassói román levantei kereskedő-polgárság kelet-nyugati közvetítő szerepe (17801860). 1986, Bp.

[26] Jenő Szűcs: Les trois Europes. 1985, Paris.


« vissza