Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A filozófia jelenkori érvénye - Vizsgálódás a platóni tanítás, valamint a premodern szellemiség tükrében

A filozófia a szó eredeti jelentése szerint a „bölcsesség szeretetét” jelenti. Ez az általánosan elterjedt meghatározás további értelmezésre szorul, mivel e szavak jelentései korunkra meglehetősen relatívvá váltak, a kifejezés pedig - tapasztalatunk szerint - gyakran nem olyan formában kerül megvilágításra, hogy azzal kellően fel tudnák ébreszteni az érdeklődőkben azt a minőséget, amit a filozófus ideája képvisel. Ezért tisztáznunk kell - néhány illusztráció kíséretében -, milyen értelemben vetődik fel a bölcsesség, a szeretet, és mi az érvénye, jelentősége és jelentése annak, ha valaki a bölcsesség szeretetét választja hivatásának.

Nem kérdés, hogy ez a hivatás a múltban - még ha mindig is a kevesek kiváltsága volt - kitüntetett és megbecsült tevékenységnek számított, és ha formája és iránya az évszázadok során sokat módosult is, a legutóbbi időkig meghatározó jelentőséggel bírt a társadalmakban. Az sem vitatható, hogy ez mára gyökeresen megváltozott, és ha bizonyos helyeken továbbra is komolyabb forrásokat fordítanak filozófiai képzésekre - ez Magyarországról sajnos nem igazán mondható el1 -, a filozófus a korábbiakhoz képest alig képes hatást gyakorolni a társadalomra, elvesztette tekintélyét, perifériára szorult, kegyvesztetté vált. Ez már nemcsak a filozófia archaikus jellegének megőrzőire, hanem a modern filozófusokra is igaz. Ha akadnak is ma néhányan, akik képesek társadalmi szintű elismertséget kiváltani és hivatásukat megfelelő viszonyok között művelni, ez az összképet tekintve elenyésző. Mindemellett a filozófia színvonala is csökkent, amelynek okai közül a képzésre jelentkezők sokszor nem megfelelő indíttatását, némely esetben a politikai, tudósi szándékok alapján működő befolyásoltságot emelném ki.

A modern idők beköszöntével a filozófia képviselőinek - csakúgy, mint az egyházénak - rossz lelkiismeretük támadt a tudományos felfedezések és egyéb tendenciák láttán, és igazodtak ezekhez a folyamatokhoz. Elvesztették a kontrollt a világ autonóm megmagyarázása felett, de még inkább ama küldetésük felett, hogy egy gyökeresen új dimenzió irányába fordítsák az emberek figyelmét. Könnyen feledésbe merült ugyanis, hogy a filozófia nem kizárólag arról szól, hogy válaszokat adjunk általa a világ mibenlétére, hanem hogy kivezessünk abból másokat, csakúgy, ahogyan Platón filozófusa tette a barlang rabjaival.

Jogos vád egy pragmatikus ember szempontjából, hogy a filozófus haszontalan ember, aki nem csinál semmi érdemit, ám ez csak első megközelítésre tűnik jogosnak, és csak akkor, ha elfogadjuk, hogy a világi gyakorlatiasság egy mindenek felett álló szempont, továbbá ha úgy véljük, hogy a filozófus kizárólag elméleti ember, aki a képzeleteiben és a képzeleteinek él, és akinek semmi köze ahhoz az önmegvalósításhoz, amihez egy haszonelvű ember olyannyira közel gondolja magát. A filozófusnak megvan a maga pótolhatatlan küldetése,2 jóllehet nem csoda, hogy nem mindig érezzük világunkba illőnek jelenlétét, hiszen éppen arra „szakosodott”, hogy egy többé-kevésbé körülhatárolható világ - vagy más megfogalmazásban, meggyőződés - elhagyására ösztökéljen, és nem arra, hogy egy adott korlátolt létmódot konzerváljon.

A filozófus egyik kiemelt feladata éppen az, hogy ráébresszen: az élet hétköznapi folyása illúzió, az általános emberi tevékenységek pedig a mély barlang vaksötétjében élő tudatlan rabszolgák botorkálásához hasonlatosak. (Ezt a közkedvelt és a filozófiaoktatás „alapcsomagjába” tartozó hasonlatot véleményünk szerint általában nem azzal a súllyal kezelik - még ha figyelmet fordítanak is rá -, amely megilletné.) Vagyis a filozófiának nem a versenyben maradás a célja, és a kor elvárásaihoz való igazodás, netán az életben maradás, azaz saját létjogosultságának erőltetett és kétségbeesett igazolása, hanem továbbra is az emberek ráébresztése arra, hogy általános emberi létükön túl rejlik még valami, ami felfedezésre érdemes. Hiszen az úgynevezett „fejlődés”, amelyre a modern ember oly büszke - Platón hasonlatánál maradva -, még mindig a barlangon belül játszódik le.3 A „fejlődés” során lehet, hogy a rabok láncait olyan anyaggal vonják be, ami nem sérti fel a kezeiket, lehet, hogy kényelmes fotelt tesznek alájuk, lehet, hogy néhányan egyre alaposabb ismeretekre tesznek szert a barlang belsejét illetően, és egyre szerteágazóbb elméletekkel hozakodnak elő a barlang sötétjében való élet kialakításának módjairól - de ez még mindig az a barlang marad, amelyből meg kellene szabadulni. A „fejlődés” néhányak számára talán kényelmesebbé tette a barlangi életet, de arra sohasem volt képes, hogy felemelje az embert a felszínre - azt ugyanis mindenki önerőből és saját elhatározásából tudja csak elérni. Gondoljunk arra, hogy milyen megpróbáltatásokkal jár Platón rabjának a fényhez szoktatnia a szemét - ez a próbatétel nem kerülhető meg az emberiség automatikus fejlődésére való hivatkozással.4

Mondják, hogy manapság a filozófusra nincs igény. Ez önmagában nem igaz. A filozófus pragmatikus dolgokhoz is nagyon hasznos meglátásokat tud hozzáfűzni, továbbá - ha nem is mindig közvetlenül és azonnal - hatást képes gyakorolni az emberi világ mozgására, ráadásul egyfajta életfelfogás, egy lebutított, tévéképernyőn keresztül adagolt „filozófia” akkor is áthatja az emberek életét, ha ez nem igazán tudatos és autonóm a részükről. Ám kétségtelen, hogy az életben anélkül is el lehet boldogulni, hogy az ember kitüntetett és éber figyelmet fordítana valamilyen filozófiára. Amennyiben egyszerűen élni akarunk, a filozófus megkerülhető.

Teljesen más helyzet áll elő azonban, ha valakiben felmerül, hogy az életével valami nincs rendjén; ha elkezd derengeni számára, hogy eddigi életvezetése nem kielégítő, nem szolgál azzal, amire ő a szíve legmélyén vágyik; ha eljut arra a pontra, hogy - heideggeri megfogalmazásban - a „nem-tulajdonképpeni”, az „akárki” létmódjától meg akar szabadulni.5 Ha áttérünk erre a területre, a filozófus kitüntetett személlyé válik, olyanná, aki utolsóból az elsővé lesz - mivel ezen a szinten mindaz, ami a világban még értékkel bírt, itt hasznavehetetlenné válik. Az önismeret ösvényén a cégét igazgató menedzser világi érdemeit és másokkal szembeni előnyeit nem tudja kamatoztatni, mert az önismeret teljesen más törvényszerűségek és játékszabályok szerint bontakozik ki, mint a közönséges élet. Itt elölről kell kezdeni.6

A filozófus alkalmas arra, hogy a megszokott árnyképekről elterelje az ember figyelmét, még ha utána sokszor előfordul is, hogy helyette más árnyképeket kezd vetíteni a számára - azaz nem vezet ki a barlangból, csak új illúziókkal szolgál a régiek helyett. De a lényeg, hogy újszerű megközelítéseivel kizökkentheti a személyt közönséges állapotából, aki ennek következtében, valamint kellő hit és elszántság birtokában elindulhat a fény felé vezető úton.

De mi a fény, és gondolhatjuk-e azt, hogy a filozófus birtokában van annak az ismeretnek, amely eljuttat oda? A fény önnön eredeti természetünk megismerésének szimbóluma, amely a bölcsesség maga.7 A filozófus nem állítja, hogy eljutott már oda, viszont ég a vágytól, hogy egyszer odaérjen. Azaz nemcsak szereti a bölcsességet; a filozófus nem egyszerűen bölcsességkedvelő a maga archaikus értelmében, hanem olyan ember, aki birtokba akarja azt venni minden egyes porcikájával, és aki életét ennek szenteli.

A filozófus maradéktalanul meg akarja ismerni önmagát (gnóthi szeauton). A mai mentalitás számára ez nem olyasmi, ami a komolyan vehető dolgok közé sorolható. Hivatásként műveli az önmegismerést? Nevetséges és önző dolog ez sokak szemében.8 De csak azért, mert ők a barlangbéli létet tekintik életnek - számukra ez az egyedüli valóság. Ám szabad-e egy olyan filozófiáról alkotott véleményt meghatározóvá tenni a köztudatban, amely csak egyetlen módját ismeri a boldogulásnak? Eléggé körültekintőek vagyunk-e, ha mindent csak az anyagi haszon szempontjából ítélünk meg? Másképp megfogalmazva, vajon helyesen járunk-e el, ha olyasmit kérünk számon a filozófián, ami - ha igazán hű akar maradni önmagához - nem is lehet a célja?9

Álszent dolog lenne, ha a filozófus úgy vélné, hogy néhány könyv elolvasását, néhány tanulmány megírását vagy - például - doktori címének megszerzését követően máris a napfényben úszó felszínre jutott, aki okkal nézheti le és becsmérelheti azokat, akik még a barlangban maradtak. Azonban szűklátókörűségre vallana, ha azt hinnénk, nincsenek és nem is lehetnek olyanok, akik ismerik a felszínt, akik hitelesen képviselnek egy sajátos tudást, és akik ily módon saját önismeretünkben is segítségünkre lehetnek. Rosszindulatúság lenne azt gondolni, hogy ilyen személyekre nincs szükség, és megvetni őket csak azért, mert nem végeznek olyan kézzelfogható eredményekkel járó tevékenységet, mint a dolgos emberek.

Akármennyire is új szelek fújnak a filozófia kialakulása óta, a filozófia nem mehet ki a divatból, mert soha nem is volt annak része. Még ha az időben is jelenik meg, esszencialitását tekintve a filozófia nem az idő terméke, hanem az idő meghaladásának lehetőségét és módját felmutató diszciplína. Ugyan megjelenik az időben, de csak azért, hogy kivezessen onnan. Az élet horizontális mozgásából való vertikális kilépés lehetősége minden korban adott, és ennek az elvnek a képviselője - legalábbis az ógörögök vagy a középkori keresztény gondolkozók alapján - a filozófus. A premodernre ilyen értelemben nem lehet valaminek a puszta előzményeként gondolni, és úgy sem, mint ami korunkra meghaladásra került.

Hiszen a meghaladás - e felfogás szerint - nem időbeli, és csak akkor valósulhat meg, ha elkezdünk járni az általuk kijelölt úton.

Jól tesszük-e, ha végleg bezárjuk ezeket az égre nyíló ajtókat, amelyek kulcsait néhány, hivatása eredeti formáját űző filozófus birtokolja? Nem magunkkal teszünk-e rosszat, ha úgy tekintünk rájuk, mint akik pusztán azért választották ezt a hivatást, mert nem voltak életrevalók, hogy elkerülhessék a munkát, vagy hogy megalapozatlan felsőbbrendűségüket fitogtassák? Okot ad-e számunkra néhány zsákutcába vezető elmélet és néhány rossz személyes példa arra, hogy elvessük a lehetőségét annak, hogy a filozófiából valami egészen rendkívüli bontakozhat ki?

A filozófia - eredeti értelmében - ma is érvényes. Általános az az elgondolás, hogy bizonyos helyeken azért szorítják vissza a filozófiát, mert az ország vezetői nem akarják, hogy értelmes, gondolkozó emberek vegyék őket körül, hiszen az fenyegetheti hatalmukat. Talán ebben is van valami - kétségtelen, hogy a filozófiától egyesek még most, erőtlen formájában is tartanak. Félnek tőle, mert feltárhat olyan igazságokat, amiket mindörökké rejtve akartak tartani - akár mások elnyomása, akár saját maguk hazug megnyugtatása okán.

Önmagunk megismerése nagy kihívásokkal járó feladat. Éppen ezért van, hogy sokan el sem indulnak ezen az úton, és éppen ezért lehetetlenítik el azokat is, akik rálépnének. Szókratész megvádolása és kivégzése archetipikus formája annak a reakciónak, amely némelyekben felébred, ha meglátják, hogy valakiben a tudásvágy, a következetesség, a tudatosság és az emberin túlmutató valóságok feltárásának szándéka munkálkodik. Akárhogy is legyen, remélhetőleg mindig marad egy keskeny ösvény, amire az arra érdemesek rátalálhatnak.

Értelemszerű, hogy a filozófia eme eredeti felfogása még a mai filozófusok szemében is valóságtól túlontúl elrugaszkodottnak tűnik.10 A filozófusnak viszont éppen arra kellene magát képessé tennie, hogy nyitottságot gyakoroljon olyan realitások irányába is, amelyek elsőre és általában valószínűtlennek tűnnek.11 Ugyanis a premodern felfogás szerint ez a filozófia legalapvetőbb kritériuma.12 Ez persze nem mehet át álmodozásba és képzelgésbe, de a nyitottság és a fény iránti érzékenység felébresztése nélkül könnyen előfordulhat, hogy egy egész életet leélünk filozófusként, gondolkozóként, kritikusként, szerzőként, tanárként úgy, hogy közben egy centit sem mozdultunk abba az irányba, amit Platón oly szemléletesen mutat be hasonlatával. Egy egész élet eltelhet abban a hiszemben, hogy az ember a barlang kijárata felé tart (már ha van egyáltalán még ilyen szándéka egy mai filozófusnak), miközben talán csak elméletek foglyaként tengődik többi rabtársával együtt, érdemi átalakulás nélkül.

Sokan rámutattak már arra, hogy más dolog elmélkedni, és más hiteles élet- úttal igazolni egy bölcseletet. „A filozófia (a görögöknél) sem pusztán elméleti vizsgálódást, merő tudományoskodást jelentett, sokkal inkább sajátos életalakítást, lelki összeszedettséget.”13 Jean-Yves Leloup ez utóbbiakat illeti az „igazi filozófus” jelzővel, és hozzáteszi: „a kortárs filozófusok nagy részének e névre [...] nincs többé joga”.14 Ám ha ők nem is jogosultak e kitüntető jelzőre, a filozófia továbbra is jogot követelhet magának az emberi életben.

Főleg korunkban, rengeteg eszme és elmélet kering a világban,15 és ezek közül némelyiket hihetetlen erőfeszítésekkel próbálják globálisan elfogadtatni a társadalmakkal. A világot sokan meg akarják változtatni. De vannak-e olyanok, akik el akarják hagyni? Elhagyni olyan értelemben, hogy ideiglenesen felhagynak a külvilággal való foglalkozással, és saját szellemi életükön kezdenek el munkálkodni. Vajon hányan vannak, akik úgy akarnak a világra hatást gyakorolni, hogy előzetesen már elvégezték a fentebb említett, nem kis erőfeszítéssel járó benső munkát, vagyis akik képesek voltak belenézni a szellemi tudást szimbolizáló Napba (nóészisz)? Nos, ha a filozófusokkal is gond van, ahogyan elhangzott, mit gondoljunk azokról, akik egyáltalán nem érdeklődnek a filozófia iránt? Tudják-e, hogy milyen irányba tart és mit szolgál igazán mindennapos tevékenységük?

Sokan mulatságosnak tartják Platón azon elméletét, miszerint az államok élére filozófusokat kellene állítani. Olykor nevetgélés tárgya az is, hogy neki nem sikerült elméletét megvalósítani. Ám ez annak a modern prekoncepciónak köszönhető, mely szerint a filozófus egy életből felmentett szobatudós (aki valójában éppen a képmutató szofista típusának felel meg), és nem abból, hogy valósan ítélnék meg Platón helyzetét, illetve a filozófust mint ideát, amely az emberi lét és az emberi tudat egyik nélkülözhetetlen eleme. Ugyanis mindenhol, ahol egy új ismeret kerül felfedezésre, ahol egy új értés fogan meg, új intuíció támad, a filozófus archetípusa is megjelenik, a bennünk rejlő bölcsességszerető, aki visszavágyik az igazságba, vagyis eredeti otthonába. A filozófus elvetésével szimbolikusan a bennünk munkálkodó értés elvetését választjuk.

Mindezen megjegyzések azonban hamar közhellyé silányulhatnak, ha pusztán tudomásul vesszük a hétköznapi élet és a filozófus útja közti minőségi különbséget, de nem érezzük a bőrünkön e különbség nyilvánvalóságát. Csak a két életforma közti távolság nagyságának közvetlen érzékelésével válhat nyilvánvalóvá számunkra a fent megfogalmazottak relevanciája. Amennyiben a filozófiára is egy olyan szakmaként tekintünk, ami egy a sok közül, és egyenértékű minden más hivatással (sőt sokszor alacsonyabb rendű), a filozófia eredeti jelentőségét degradáljuk. Egyúttal mi magunk sem leszünk képesek azt a maga kellő színvonalán képviselni. Ezek a meglátások nem arról szólnak, hogy a filozófus pozitíve különböztesse meg magát másoktól, hanem arról, hogy szerezze vissza méltóságát, és újra tisztázza - elsősorban saját maga előtt - mérhetetlen jelentőségét. Még csak nem is a jövő felvirágoztatásának kulcsaként említjük meg a filozófiát, ahogyan többek között Kant tette.16 A filozófus ugyanis elsősorban nem a jövőbe tekint - a szellemi önmegvalósítás módjait keresi. Ez utóbbi pedig még az emberi élet boldogságos jövőjének megvalósításánál is fontosabb.

Bizonyos tekintetben - legalábbis ha Platón hasonlatát vesszük alapul - a filozófusok hasonlóak az archaikus idők pontifexeihez (hídépítőihez), akik az individuális és az univerzális valóság közötti kapcsolatot és átjárást biztosították. De létezik-e ez az univerzális valóság, és megengedheti-e magának egy tudós, hogy olyan dolgokat tételezzen, amire aligha talál racionális bizonyítékot? Ezt mindenki döntse el maga. Ám a hasonlat magáért beszél: a biztonságot nyújtó, megszokott, többé-kevésbé jól ismert, „túlságosan is emberi” léptékű valóságot el kell hagyni ahhoz, hogy feltáruljon előttünk az univerzalitás nem is sejtett világa.17 Ez pedig döntő lépés a filozófiára való rátekintésünk átalakításában is.

A Mátrix című közismert film - amit azért említünk itt meg, mert sok tekintetben éppen a szóban forgó filozófus hasonlatára alapoz - posztmodern környezetbe öltöztetve jól festi le, nagyjából miként is kell elképzelni az illúzió és a valóság közötti különbséget. A filozófusnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ezt a plasztikusan ábrázolt kontrasztot saját életében is meglássa - ez ugyanis hitelességének legfőbb kritériuma, ami még a műveltségénél is előrébb való.18 Ténylegesen akarnia kell a földi-emberi élet - mint illúzió - meghaladását, és értenie kell ennek miértjét.

Ez az igény természetesen - ha leginkább ott hangsúlyos is - nem kizárólag a premoderneknél található meg. Nietzsche „emberfeletti emberénél” egy hasonló irányulás megsejtésének lehetünk tanúi. Ezt a törekvést fedezhetjük fel Kierkegaard „vallási stádiumában”, amely a társadalmi kötelékekből és szokásokból való kilépésnek, és a transzcendenciával való autonóm viszony kialakításának felel meg. Ugyanezt megtaláljuk a német idealisták ama elgondolásában, mely szerint az objektív valóság a szubjektum képzete. Berkeley „esse est percipi”-je (létezni annyi, mint észlelve lenni) is a platóni árnyképektől való elfordulás egyfajta kísérlete. Felvethető - noha a jelen keretek között nem bizonyítható -, hogy ezen érdekes és fontos felismerések a platóni rendszernek csupán az első lépésével, a rabláncok elszakításával azonosak - de azzal biztosan. Hiszen ezen elgondolások által felülírják magukban és olvasóikban azt az általános viszonyulást, amely adott világukhoz és világukat illető - sokszor öntudatlan és automatikus - elképzeléseikhez erőteljesen köti őket.

Ha mindez egyesek számára evidens is, nem árt újra és újra nyomatékosítani, hogy a filozófia művelése a felszabadulásról és a felszabadításról szól. A felszabadulás a jelen kontextusban nem társadalmi értelemben vetendő fel, de nem is a társadalomtól való megválást jelenti, egy remeteszerű elvonulás értelmében. A felszabadulás ama kötöttség felszámolására vonatkozik, amely emberi létünk általános velejárója. Egy új létrendbe való belépéssel azonos. Tevékenységünk során érdemes időnként feltenni magunknak a kérdést: filozófusok maradunk-e akkor is, ha ezt a fentebb vázolt irányulást mint komolytalanságot és mint az idők során rég meghaladott attitűdöt elvetjük? Szeretjük-e e viszonyulás nélkül mi is annyira a bölcsességet, hogy teljes szívünkből eggyé akarunk vele válni, ahogyan a premodern idők nagyjai?

Reményeink szerint sikerült érzékeltetnünk azt a sajátos attitűdöt, amely alapjaiban változtathatja és határozhatja meg a filozófiai vizsgálódások módját. A jelen tanulmány döntően a platóni barlanghasonlat alapján igyekezett körüljárni egy olyan tudáshoz való viszonyulást, amely egy mostanság kevéssé hangsúlyos irányba vezetheti a filozófiát, egyúttal hozzájárulhat a filozófia megbecsültségének újbóli kiharcolásához. Nem az újszerűség, az újat mondás szándéka vezérelt bennünket, hanem a gyökerek, az eredet ismételt megközelítése és felülvizsgálása. Kutatásainkat ugyanis nagyban az határozza meg, hogy milyen alapról indulunk ki, és mi az előzetes elgondolásunk tárgyunkkal kapcsolatban. Ez az alap ugyanakkor nem mindig olyan nyilvánvaló a számunkra és nem mindig olyan mértékben birtokolt, mint azt gondoljuk. Szó esik ugyan egy bizonyos filozófiai tradícióról, ám sokszor annak vagyunk tanúi, hogy a korai elgondolások meghatározó elemei perifériára szorulnak, vagy teljesen eltűnnek, azaz e filozófiai hagyomány valójában nem is mindig viszi tovább a korábban összegyűjtött ismereteket - ami egy hagyománynak mint olyannak alapvető feladata volna -, vagy ha továbbviszi is, az eredeti fogalmakat kiüresített és lefokozott jelentésében használja. Példánkon keresztül legalábbis tisztáztuk, hogy a platóni tudásfelfogás - a mai fősodratú elgondolásokat tekintetbe véve - elveszítette ama távlatait, amelyekkel egykor rendelkezett.

Választhatjuk azt az utat, amelyen érdekes elemzések megírására, különleges kutatómunkákra, a filozófia jelenlegi irányának folytatására vállalkozunk, ám tudnunk kell, hogy nem ez az egyetlen út, amelyen felfedezéseinket végezhetjük. A horizontális kibontakozás mellett ott van a vertikális nyitás lehetősége is. Ebbe az irányba fordítva tekintetünket, arra, „amerre - Platón szerint - kellene”, nemcsak a filozófiát képviseljük hitelesebben, hanem önmagunkat is.

 

 

Bibliográfia

 

Ágoston: Soliloquia. Ford. Ladocsi Gáspár. In Fiatalkori párbeszédek, XIII. 23. Szent István Társulat, 1986, Budapest.

Epiktétosz: Kézikönyvecske. Ford. Sárosi Gyula. Európa, 1978, Budapest.

Gődény Jonatán: A tudat fénye. Ars Naturae 5-6/9-12. 2015, 169-180.

Heidegger, Martin: Lét és idő. Ford. Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István, Osiris, 2007, Budapest.

Jung, C. G.: Pszichoterápia és világnézet. Ford. Szalai István. In A pszichoterápia gyakorlata. Scolar, 2002, Budapest, 82-88.

Kant, Immanuel: Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás? Ford. Vidrányi Katalin. In A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Gondolat, 1974, Budapest, 80-89.

Leloup, Jean-Yves: Bevezetés az igazi filozófusokhoz. Ford. Nagy Zsolt Péter. Kairosz, 2006, Budapest.

Platón: Az állam. Ford. Szabó Miklós. In Platón összes művei, 514a-519d. Európa, 1984, Budapest.

 

 

Jegyzetek:


1 Sajátos megcsúfolását, leminősítését választották a filozófiának, amikor néhány évvel ezelőtt a „szabadbölcsészet" nevű gyűjtőszak körébe vonták, az anyagi finanszírozásával kapcsolatos problémákról, vagy a jó hírének fenntartására irányuló szándék hiányáról nem is beszélve. Különös, hogy a pszichológia, amely bizonyos megközelítésből a filozófia egy alágának tekinthető - de legalábbis szorosan kötődik hozzá -, annál nagyobb népszerűségnek örvend. A két tudomány közötti összefüggés nyilvánvalóvá válik, ha tekintetbe vesszük, hogy az archaikus filozófia egyben pszichológia is, jóllehet egyúttal valami több annál - lelkiségen is túlmutató. E kapcsolatot Jung is alátámasztja: „Nem hallgathatom el, hogy nekünk, pszichoterapeutáknak tulajdonképpen filozófusoknak vagy filozofikus orvosoknak kell lennünk, avagy talán azok is vagyunk [...].” (Jung 2002, 84.)

2 Természetesen ez a szakmán belül nyilvánvalónak számít. Nem űzné senki a filozófiát, ha azt teljesen haszontalannak gondolná. Ezt azok számára szükséges nyomatékosítani, akik a filozófia tudománya szempontjából laikusnak tekinthetők. A filozófiát űzők részéről is megmutatkoznak problémás viszonyulások, de ezek nem annyira a filozófia szükségességével, mint inkább annak irányával és intenzitásával kapcsolatosak.

3 A rabszolgák között is vannak, akik kiválóbbak, előrehaladottabbak, vagy, ha úgy tetszik, fejlettebbek a többieknél, ám ez még egyáltalán nem teszi őket szabaddá: „S ha az akkori életükben voltak is bizonyos kitüntetések, dicséretek és tiszteletajándékok, amelyeket annak adtak, aki az előtte elvonuló árnyképeket a legélesebben tudta felismerni, s aki a legjobban tudott emlékezni rá, hogy melyek szoktak előbb, melyek később, s melyek egyszerre elhaladni, s aki mindennek alapján a legbiztosabban meg tudta jósolni, hogy mi fog következni [...]”(Platón 1984, 516c-d)

4 A tudás új szintjére való eljutás és az individuális - tehát nem az emberiség elvont fogalmára vonatkoztatott kollektív - szenvedés vagy megpróbáltatás közötti összefüggés a filozófia eredeti értelmének megragadása tekintetében egyáltalán nem elhanyagolható: „[...] ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne [...]” „Ha tehát arra kényszerítené, hogy magába a fénybe tekintsen, nemde fájna a szeme [...]” „Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná felfelé a göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg csak ki nem húzná a napfényre: vajon nem szenvedne-e emiatt [...]” (Platón 1984, 514c; 515d-e; 515e-516a.) (Saját kiemelés.)

5 „Mindenki a másik, senki sem önmaga. Az akárki, akivel a mindennapi jelenvalólét kijére vonatkozó kérdést megválaszoltuk, a senki, akinek a jelenvalólét az egymásköztlétben már mindenkor kiszolgáltatta magát.” (Heidegger 2007, 155.) (Kiemelés az eredetiben.)

6 „S mikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most mint igazi világot mutatnak be neki?” (Platón 1984, 516a.)

7 A fény és a tudás, valamint a tudat közötti összefüggéssel foglalkoztunk már egy korábbi tanulmányunkban: Gődény 2015.

8 „[...] nem lenne-e nevetség tárgya, s nem mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? Aztán ha megkísérelné a többieket föloldozni és fölvezetni, és valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?”; „Hát azon csodálkozol-e, ha valaki az isteni szemlélődésekből az emberiekhez érkezve gyámoltalanul viselkedik, s nagyon nevetséges színben tűnik fel, mert a szeme még homályosan lát, és mielőtt az ottani sötétséghez egészen hozzászoknék, kénytelen a törvényszék előtt vagy egyebütt vitázni az igazságosság árnyékáról, vagy azokról a mesterséges alakokról, amelyeknek ezek az árnyékai, és harcot folytatni azoknak a felfogásával, akik magát az igazságot soha nem is látták?” (Platón 1984, 517a; 517d-e.) Hasonlókat találunk Epiktétosznál: „Ha filozófus akarsz lenni, légy elkészülve az első perctől fogva, hogy kinevetnek és kigúnyol a tömeg, hogy azt mondják: »Egyszerre csak mint filozófus toppant elénk«, és hogy: »Miért hordja olyan magasan az orrát?«” (Epiktétosz 1978, XXII.)

9 „»De a hazát - szól az ellenvetés - a magam részéről semmivel sem tudom támogatni.« Újra csak azt kérdezem erre, milyen támogatásról beszélnek? Oszlopcsarnokokat és fürdőket valóban nem fog tőled kapni. De hát mi van ebben? A kovácstól sem kap cipőt, és a cipész sem adakozik számára fegyvereket. Elég a hazának az, ha mindenki elvégzi a maga feladatát. Ha valakit megbízható és tisztességes polgárrá nevelsz, talán nem vagy hasznára a hazának? Nagyon is. Tehát mégsem vagy te sem teljesen haszontalan neki." (Epiktétosz 1978, XXIV.)

10 A materializmus képviselője például, aki csak azt a világot ismeri, amiben jelen van, platóni értelemben nem tekinthető igazi filozófusnak, hiszen csak azt a szintet tételezi, és csak azon a szinten akar boldogulni, amelyik a barlanghasonlat legalsó szintjével azonos - ez ugyanis annak a tárgyi-anyagi valóságnak a szintje, amiből a materialista mindent eredeztet.

11 „A nevelés tehát éppen ennek: a megfordításnak a művészete: hogy miképp fog a lélek legkönnyebben és legeredményesebben más irányba fordulni - nem pedig annak, hogy miképp lehet a látást beléoltani; mert ez már benne van, csakhogy nem jó irányba van fordulva, s nem arra tekint, amerre kellene; ezt kell tehát a nevelés művészetével elérnünk.” (Platón 1984, 518d.)

12 Ismeretes, hogy Ágoston a megismerés vonatkozásában a Platónéhoz nagyon hasonló példával hozakodik elő. (Ágoston 1986, 222-223.)

13 Leloup 2006, 7.

14 Leloup 2006, 8.

15 Egyik korban sem bírt olyan kiemelkedő jelentőséggel az az egyéni „vélemény”, amit ma az „emberi méltóság” egyik legfontosabb ismérveként tartanak számon. Az a vélemény, amely Platón alapján a „vélekedés” (doxa) szintjéhez sorolható, vagyis a sötétség rabjainak kiváltsága. Heidegger ugyanezt „fecsegésnek” nevezte, amely a saját létére nem eléggé élesen reflektáló ember létmódja.

16 Lásd Kant 1974. A „kiskorúságból” való kilábalás közkedvelt, felvilágosodás korabeli gondolatával kapcsolatban ugyancsak felvethető, hogy ez továbbra is a barlangi léten belül valósul meg. „Mások vezetése nélkül gondolkozni” még nem jelent egyet a megszabadulással, arról nem is szólva, hogy a barlanghasonlatban a kijutáshoz szükség van vezetőkre, nem megy önállóan, és vezetőjük már csak azoknak nincs, akik feljutottak, illetve a felszínről visszafelé tartanak. Noha maga Platón is fontosnak tartja az emberi világban - vagy pontosabban a börtönlakók világában - való megnyilvánulást, ennek nála mindig másodlagos jelentősége van, illetve meg kell előznie egy olyan útnak, amelyre csak a legkiváltságosabbak képesek: „A mi kötelességünk tehát, hogy legtehetségesebb polgárainkat rákényszerítsük, hogy elérkezzenek ahhoz a tanulmányhoz, amelyet fentebb a legmagasabb rendűnek mondtunk, azaz meglássák a jót, s megtegyék ama felfelé vezető utat [...]” (Platón 1984, 519d) (Saját kiemelés.)

17 A barlanghasonlat kapcsán azért engedjük meg magunknak, hogy univerzalitásról beszéljünk, mert a szűk barlanghoz képest a szabad tér tényleg az egyetemesség képzetét ébreszti.

18 „Így tehát [a gnosztikus] semmit sem fog megvetni abból, ami az enciklopédikus ismeretek köréhez és a görög filozófiához tartozik, ezeket azonban nem elsőrendűen fontos dolgokként fogja tanulmányozni. Úgy tekinti őket, mint bár szükséges, de másodlagos és kiegészítő jellegű ismereteket.” (Leloup 2006, 78.)



« vissza