Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A kivívott tekintély ára - Egy erdélyi költő és tudós útja a 20. század első felében és közepén

 

Vétkét lelkével egybevétik,
Eszméit ellenére védik - Szabadnak mégis ő a tisztább!
(Kovács András Ferenc: Szirventesz erdélyi költőkről)

 

Szabédi László pályája közösségének folyamatos szorongattatásában alakult. 1907. május 7-én született egy kis Maros menti faluban, Marosvásárhely közelében. Személyiségének fejlődését jótékonyan befolyásolták azok az oktatási intézmények, amelyekkel 1912-től kezdve találkozott. Szülőfalujának, Sáromberkének az óvodája és régi székely népballadákat felolvasó édesapja alapozta meg iskolai tanulmányait, amelyeket 1913-ban vasutas édesapjának átmeneti állomáshelyén, Zernesten éppen csak elkezdett, de még ugyanattól az évtől az utolsó gimnáziumi osztályig a kolozsvári Unitárius Kollégiumban folytatott. Negyedik gimnazista korában, 1921-ben már kőnyomatos iskolai folyóiratot szerkesztett, amelyben első, még aláíratlan versét közölte. Számos írással szerepelt a Remény című reformkori zsebkönyv hagyományait folytató azonos című kéziratos diáklapban. 1924-ben iskolatársai őt választották a gimnázium Kriza Jánosról elnevezett önképzőkörének elnökévé. Ekkoriban vetette papírra a delphi templom „gnóthi szeauton” feliratával feleselő versét:

 

Egy régi templom büszke homlokára
az áhítatos öntudat
fénylő betűkkel véste rája:
Ismerd meg tenmagad!

Ha messziről ragyog feléd a végcél,
előre tudd meg: el-kifogy
erőd, s mielőtt célhoz érnél,
két lábad összerogy. [...]

Hát várd a véget tétlen kezeiddel,
amely maholnap elragad?
Harcolj! A hihetetlent hidd el!
Ne ismerd meg magad!

 

Tanárai közül - amint erről egyik kései elbeszélésében a mesterségesen megzavart egyensúlyérzékű rákkal folytatott kísérlet leírása tanúskodik - a természetrajz szakos Gelei József gyakorolta rá a legnagyobb hatást.

Érettségiznie 1925-ben, kisebbségellenes intézkedések közepette, második nekifutásra sikerült. Felsőfokú tanulmányainak gondját átmenetileg egyházi ösztöndíj enyhítette. Két strasbourgi év után ezeknek a tanulmányoknak a folytatását nyomon követni nehéz. Tény, hogy a Ferdinánd királyról elnevezett kolozsvári egyetem bölcsészkarán Yves Auger-nál két ízben is jelesre vizsgázott, az Unitárius Teológián pedig alapvizsgát tett. Teológiai hallgatóként a Ferencz József szerkesztette Jövendő című antológiában szerepelt, s munkatársa volt az unitárius papnövendékek azonos című kéziratos önképzőköri lapjának is.

Felsőfokú tanulmányainak elvégzéséről a kolozsvári magyar tudományegyetem kevéssel megszűnése előtt, 1945. május 20-án, György Lajos dékán aláírásával bocsátott ki végbizonyítvány-pótló okiratot. Az egyetem 1945. június 2-án Ész és bűbáj című kötetének tanulmányaiért a doctor philosophiae tudományos fokozattal is felruházta.

Maga is oktatott. 1940-ben román gyermekek tanítójául szegődött a Kolozsvár közeli Báréba, 1944/1945 telén kolozsvári gyermekeket tanított franciára a hóstáti polgári iskolában, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban vállalt tanári munkát. Közben a kolozsvári egyetemi könyvtár, a kolozsvári színház, a Termés című negyedévi folyóirat, a budapesti Magyar Élet könyvkiadó, a Munkás Athenaeum, illetve a Józsa Béla Athenaeum, a Népi Egység című napilap és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársaként is dolgozott, utóbbinak igazgató-őreként.

1944 augusztusában-októberében tagja volt a háborúellenes erőket egyesítő Erdélyi Magyar Tanácsnak. 1945. május 13-án az írók közgyűlése a Romániai Magyar Írók Szövetségének alelnökévé választotta. Tisztségét 1946 nyaráig viselte, tagsága 1947 őszéig tartott, amikor a szervezet a Romániai Írók Szövetségébe olvadt. 1947 őszétől elfoglalta előbb helyettes, majd rendes tanári állását a kolozsvári Bolyai Egyetemen.

A kisebbségiség elszenvedése helyett a maga és közössége sorsát megpróbálta tudatos cselekvéssel alakítani. Ám éppen tudatosságával került egyre élesebb ellentétbe a Romániában berendezkedő szélsőbaloldali hivatalossággal és ideológiájával. Ezt az ellentétet jól érzékelteti az esztétika sajátos területét képviselő, a Korunk című folyóiratban 1957-ben közölt tanulmányának egyetlen részlete is: „Mi a képek bűbájos erejében nem hiszünk, általában nem is uralkodnak rajtunk oly zsarnokilag az indulatok, mint művészkedni kezdő őseinken, de a művészi alkotás funkciójaként ma is azt kell megjelölnünk, hogy magával ragad, elbájol, megindít. Mi nem hisszük, hogy az ábrázolatok, a képalakok »igaziak«, de a mű világának ma is igaznak kell lennie, és a műalkotás igazsága ma sem mérhető esztéta-spekulációk logarlécén, hanem mérhető elsősorban éppen elbájoló hatásán, szuggesztivitásán. E nélkül a szuggesztivitás nélkül fapiculát sem ér az ábrázolás hűsége, a téma fontossága, a valóság utánzásának pontossága s a műnek bármilyen más efféle érdeme, akárhány kritikus is nyugtázza, s akármilyen lelkesen nyugtázza is őket. Hiszen - ha vannak is írók s művészek, akik elfelejtkeznek róla - non scholae, sed vitae creamus. A hatástalan mű kívül esik a művészi alkotás kategóriáján.”

Egyetemi elfoglaltsága mellett a közösségi életben betöltött szerepével is összefüggött, hogy az ezerkilencszáznegyvenes évek végéig elsősorban mint költő, az ötvenes években elsősorban mint teoretikus igyekezett teljesíteni a maga elé tűzött feladatokat. Az alkotó szegénység, a Telehold és az Üdvözlégy, Szabadság! költője szatirikus verssel búcsúzott a Sokan szólunk propagandisztikus rigmusaitól, s készítette el utolsó éveiben A magyar irodalmi nyelv története című egyetemi jegyzetét, A magyar ritmus formái című ritmuselméleti könyvét, valamint A magyar nyelv őstörténete című, halála után másfél évtizeddel megjelent nyelvészeti munkáját.

Ellentéteket ütköztető költészetének lírai lényegét egzisztencialista fogantatású Válassz című versének zárlata fejezhetné ki:

 

Kérjétek az Irgalmazótól,
válassza meg rosszat a jótól,
gyújtson világot a szívünkben,
tudni a jót még életünkben.

 

Ezt a zárlatot azonban felülírja Vezessen a párt című és több más, emlékezetünkből előtoluló propagandisztikus verse, amelyek érdemi hiteltelenségét semmilyen magyarázat sem mentheti. Annál meggyőzőbb nemcsak a költészettől búcsúzó, hanem a korszak ideológiájával is szakító Mese című szatírája, amelynek példázata szerint a napkelte lenyűgöző látványa előtt csökönyösen hallgató kritikust

 

Zavarta a hajnali nap.
Nem tudta - é s e z n e m m e s e -,
hogy a napkelte helyes-e
ideológiailag.

 

Tudományos művei közül a különböző sorfajták ritmikai és a különböző mondatfajták akusztikai szerkezetének azonosításával próbálkozó ritmuselméleti könyve a leginkább időtálló, melyben az olvasó ritmusnak nevezett prózaritmus alapját a kapcsoló hangmenetű nyomatéktalan mondat, az éneklő ritmusnak nevezett tulajdonképpeni versritmus alapját az egynyomatékú mondat akusztikai szerkezetében jelöli meg.

Nemcsak tanítványai, hanem nyelvi-nemzeti közössége körében is nagy tekintélyt vívott ki magának. Tanítványai közül Szilágyi Domokos 1968-ban méltatta egykori tanárát, akinek sorsában saját életútjának alakulását is előrevetítette: „Sokszor elmondták már, de nem árt ismételnünk: a költészet (s nem véletlen, hogy Szabédi legutolsó munkájában: nyelvészeti dolgozatában is költőnek vallotta magát!), a költészet nem foglalkozás, még csak nem is hivatás, hanem életmód. Bele lehet halni.” Másik jeles tanítványa, Lászlóffy Aladár 1977-ben a költő és tudós reá gyakorolt rendkívüli hatásáról vallott: „Valahol benne van [...] minden megkezdett papírlapomban, minden cédulám adatolásában [...] A pontosság bűvöletét parancsolta rám, ahol csak a költői hév akart elragadni, s a fantasztát erősítette bennem, ahol a hideg ész fegyelme tört előre.”

Tekintélyével „érdemelte ki” a személye ellen indított egyre durvább támadásokat, amelyek 1959 februárjában-márciusában a kolozsvári magyar és román tannyelvű egyetem „egyesítését”, valójában a magyar nyelvű felsőoktatás elsorvasztását előkészítő, N. Ceaucescu központi bizottsági szervezőtitkár, a későbbi romániai diktátor elnökölte üléseken tetőztek. A kétszer is hozzászólásra sarkallt-kényszerített egyetemi tanár második hozzászólásában behódolásnak vélhető szavakkal gratulált a két egyetem „együttműködéséhez”, s ehhez a maga segítségét is megígérte. Az „együttműködés” felől már akkor kétsége sem lehetett, hogy az a magyar egyetemnek a románba történő beolvasztása révén voltaképpen a Bolyai Egyetem felszámolását jelenti.

Költői hagyatékában maradt ránk annak a szonettnek a kézirata, amely a fent idézett korai vers végső soron biztatást közvetítő „Ne ismerd meg magad!” intelmével szemben teljes tagadásba torkollik:

 

Ki vagyok én, micsoda iszonyú,
önnönmagát marcangoló vadállat?
Hóhér bal kezem, ne üsd nyomorú
testvéredet, jobb kezemet ne bántsad!

Szájam, ne bánd a szívem bánatát,
ne marjon könnye, kibuggyanó vére.
Szívem, te se bánd szájam zokszavát,
csókoljon ő, te sírj szabadon végre.

Testem, te rosszul egybegyúrt egész,
most légy szabad, szakadj ezer darabba.
Én elbocsátlak, hagyjatok magamra.

Hagyj itt, te öntudat, balgatag ész.
Ha voltam, voltam. Nem akartam lenni.
Fogadj öledbe, hangtalan, vak Semmi.

 

A szonett sorainak olvasója gondol-e, gondolhat-e vajon arra, hogy az „egyetemegyesítő” nagygyűlésen elhangzott ígéretet Szabédi László önként vállalt halála tette 1959. április 18-án egyértelművé? S gondolhat-e vajon arra, hogy a beváltott ígéret elnémíthatatlan vádját kevéssel utóbb, 1959. május 3-án a Bolyai Egyetem prorektorának, Csendes Zoltánnak az öngyilkossága nyomatékosította?



« vissza