Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Erdély és lakói Auguste de Gerando szemével

1845-ben Erdély és lakói címmel elegáns, kétkötetes könyv jelent meg először Párizsban, majd Lipcsében német fordításban, aztán 1850-ben ugyancsak Párizsban napvilágot látott a mű némileg módosított változata.[1] 2014-15-ben román fordításban is tolmácsolták az 1845-ös kiadást, most pedig magyarul is megjelent.[2] Ennek a magyar műnek nagy erénye, hogy pontosan közli azt, hogy az 1850-es második kiadásban milyen módosításokat eszközöltek. A szerző: Auguste de Gerando (1819-1849). Hála az internetnek, ma már sok mindent megtudhatunk róla, ami igaz és ami nem, míg korábban csak a szakma tartotta számon.[3] Művei is könnyen letölthetők, de azért valljuk meg, a szemnek és az elmének is kellemesebb, ha könyveit kézbe vesszük, hátradőlünk és így olvasunk, és képzeletben együtt utazunk az íróval ismert és ismeretlen tájakon. De az útleírásokra is érvényes a történeti munkákra vonatkozó aranyszabály: mielőtt elmélyedsz a műben, vess egy pillantást a szerző életére.

Legjobban talán az atyai barát, az ifjúság bálványa, Jules Michelet igazít el, aki 1849 végén a College de France-ban így jellemezte de Gerandót: „Nevezzük őt három névről. De Gerando-Barberi-Teleki. Atyjáról francia, anyjáról római, és házassága által magyar.” (Lővei Klára fordítása). Ugyanis 1840-ben Teleki Emmát vette feleségül, és aztán a hosszúfalusi Teleki-kastélyban is éltek, innen indult erdélyi útjára. Aztán Párizs és Pest között ingázott. 1848-1849-ben is ezt tette, különböző diplomáciai megbízatásokkal, amelyeket közelebbről nem ismerünk. Michelet előadásain azt a látszatot keltette, mintha de Gerando a csatamezőn adta volna életét. A családi legenda szerint a győri csatában ő mentette meg a magyar zászlót. Valójában nem is lehetett ott, a Bakonyban viszont felkereste Noszlopy Gáspár szabadcsapatát. És harcolhatott is, mert a hadizsákmányon való osztozkodáskor egy osztrák őrnagy táskája neki jutott, és aztán ebből a pénzből élt egy ideig Németországban, és emlékezett: „Megmámorosodtam - írta Nürnbergből szeptember derekán - ennyi bátorság és hazafiság állandó látványától. A lóháton töltött írói élet egyszerre kielégítette minden igényemet, új horizontot nyitott, hatalmas magasba emelkedtem. Mindent áldottam, még a golyót is, mely, ha eltalál, túláradó lelket küld a mennyországba.” Miközben lírai vallomásaiban a Bakonyról merengett, azon, hogy miről szólhat „a levelek mágikus nyelve”, azt írta párizsi barátjának, hogy „undorodom Franciaországtól”. Majd tüdőbajban elhunyt.[4] Milyen utazó volt de Gerando? Óhatatlanul az ötlik fel, amit Laurence Sterne Szentimentális utazásában olvashatunk. Eszerint - Kazinczy Ferenc fordításában - az utazás indítéka: „Testnek erőtelensége, léleknek gyengesége, kikerülhetetlen szükség.” Az utazók tipológiája: „Henye utazók. Kandi utazók. Hazudozó utazók. Negédes utazók. Epés utazók. Ezeket követik a kénytelenségből utazók: A vétkei miatt utazó. A szerencsétlen s vétlen utazó. A szimplex utazó.” Ő pedig az „érzékeny utazó”,[5] aki - Szerb Antal kifejezésével - „önmagát akarta emlékbe adni”.[6] Valójában ez már a romantikus utazó, aki inkább saját lelkivilágában, mintsem a külvilágban utazik, amit a külvilágban lát, csak alkalom a lelki gyakorlatra, a világfájdalom ellensúlyozására és átélésére. Ezt tette Michelet és a két nagy klasszikus, Lamartine és Tocqueville, akik világgá kürtölték, hogy Franciaország „unatkozik” és szorong.[7] Bajaink oka - írta Alfred Musset A század gyermekének vallomásaiban - „ami volt, már nincs, és ami van, még nincs”.[8] De Gerando ezeken az írókon nőtt fel, de nem ért rá unatkozni, a mulandóság és átmenetiség érzése őt is hatalmában tartotta, de melankólia nélkül. Könyvének akár mottója lehetne ez a vallomás: „Nehéz lett volna szerencsésebb időszakot választani Erdély megtekintésére. Még elevenek a múlt emlékei, a vidék még őrzi eredeti arcát, de megjósolható, hogy hamarosan el fogja veszteni. Lassacskán minden vonása megváltozik, és a végén nem lesz más, csak másolata a mi vidékeinknek.” Apósa, Teleki Imre morgott, hogy francia szemmel nézi az ő világát,[9] viszont tette ezt „magyar szívvel”.[10] Ezért is érdekes az érzékenyen figyelmes, ha fizikailag nem, de lélekben annál erősebb francia utazó útleírása, amely izgalmas riport, történeti fejtegetésekben gazdag politikai esszé ötvözete.

De megvallom, az is érdekes, hogy románul kiadták, és az egyik román internetes portál olyan műként hirdeti, amely a 18. századi tudós moldvai fejedelem, Dimitrie Cantemir Moldva leírásához mérhető.[11] Ez a lehető legnagyobb dicséret, azért is, mert a francia utazó a magyar liberalizmus hordozója volt. Sőt, olykor magyarabb a magyarabbnál. Amikor átvágott a pusztán, olyan lelkesedéssel figyelte a magyar csikósokat, mint hajdan Kazinczy Ferenc. A magyar paraszt és kisnemes méltóságteljes viselkedéséről pedig később Horn Ede írt hasonlóan szépen. A francia romantika emberét viszont még a betyárélet varázsa is hatalmába kerítette: „Vágtass át vidáman a sztyeppén - írja de Gerando a csikósról -, eggyé válva hosszú sörényű lovaddal, miközben bő vászongatyádat és ingedet lobogtatja a szél! Óh, majd amikor eljönnek azok, akik civilizálni akarnak téged, legyél képes megőrizni az apáidtól rád hagyományozott erkölcsöket is, miközben olyan erények ébrednek benned, melyeket még nem ismersz! S az utas, aki menekül a városból, még hosszú ideig megfiatalodhasson tűzhelyednél, s nagyot dobbanjon szíve, amikor búcsút vesz tőled!” És átlép Erdélybe.

Az erdélyi terep érdekes, mert sehol ennyire Európában nem érvényesült a társadalmi, etnikai, nemzeti sokszínűség, a magas és a népi kultúra közelsége és kontrasztja, nem is beszélve a tudatformák változatosságáról. „Erdély - írja de Gerando - igazából abban különbözik Európa többi országától, hogy mindegyikből van benne valami, és mindegyikre hasonlít egy kicsit. Az északi természet köszön vissza a székelyek erdő borította hegyei között, ahol szabadon sétálnak a medvék; miközben onnan kétnapi járásra, akárha Róma közelében járnánk, napégette mezőket találunk, ahol bivalyok szunyókálnak lustán.”

Ami a nemzeti sokszínűséget illeti, de Gerandót meglepte, hogy „a különböző népcsoportok [races] nem keverednek egymással. A mai napig nem olvadtak össze. Tény, hogy Magyarországon is ugyanez tapasztalható; mindazonáltal a nemzetiségek [nations] közti különbség Erdélyben élesebb, egyrészt azért, mivel itt kisebbek a távolságok, másrészt, mert ezt a különállást az alkotmány is szentesíti. Bár Magyarországon - Erdélyhez képest - többfajta nemzetiséget [nations] találunk, de mégis olyan, mintha összeolvadtak volna: a magyar nemzetet alkotják; a diéta magában foglalja az arisztokratákat, valamint szláv és német követeket is, de magyarként vesznek részt az üléseken. Ezzel szemben Erdélyben minden nemzetnek megvan a maga külön területe, melyet törvény biztosít számára. Minden nemzet önmagát képviseli a diétán, amiben a sajátos erdélyi hármasság (trinitas) [Trinité=Háromság] nyilvánul meg.” Ezzel megérkeztünk az erdélyi államszervezet alapvető kérdéseihez és ellentmondásaihoz. De Gerando nem tart unalmas alkotmányjogi fejtegetést, a maga élő valóságában, lépésről lépésre mutatja az erdélyi társadalmi és politikai világot. Szóhasználata is a helyzetnek megfelelő. Amit ma etnikumnak nevezünk, ő fajnak nevezte. A nemzet jelentése a szókörnyezettől függ. A nemzet lehet etnikum és rendi natio. Ami a Háromságot illeti, ez a három rendi nemzet: a magyar, a székely és a szász, pontosabban a magyar nemesség, a székely és szász szabad társadalom. A magyar nemesség etnikailag is sokszínű, a nagy- és középbirtokos nemesség magyar, vagy idővel magyarrá lett, a kisnemesség jelentős része román, viszont diétai követként magyar arisztokratákat választott meg. A székelyföldi társadalom sajátossága a szabad elemek nagy száma, több mint egyharmada, a székely szó szabad jogállapotú embert is jelöl. A Szászföldön viszont ismeretlen maradt a jobbágyság intézménye, szász patríciusok és a szász városok a megyékben már birtokolhattak nemesi földeket, vagy jobbágyfalvakat kötelezhettek járadékszolgáltatásra. Románok alkották a mintegy kétmilliós lakosság mintegy 57 százalékát, a magyarok 27 százalékát, a szászok 10 százalékát. A vármegyékben, a magyar rendi nemzet földjén a román népesség jóval több mint kétharmadot tett ki. A Szászföldön is valamivel meghaladta a lakosság felét. A Székelyföld viszont olyan magyar többséggel rendelkezett, mint a tiszta román régiók, például Fogaras vidéke vagy Hátszeg. A görög katolikus román egyházi elit már a 18. század első felében felvetette a negyedik nemzet követelését, de a rendi válasz az volt, hogy a megyékben élő román nemes a magyar nemesség része, a szászföldi román szabadparaszt egyenjogú a szász szabadparaszttal, a román jobbágy pedig a magyar vagy német jobbággyal. Magyar találmány az Erdély „hét főbűne” kifejezés. Ez a három rendi nemzetet és a négy egymással jogilag egyenlő bevett vallást (katolikus, református, evangélikus, unitárius) jelölte. A románok fele viszont a görögkeleti ortodox valláshoz tartozott, amelyet a 17. századi törvények megtűrtnek minősítettek, ami egyre kínosabb anakronizmusnak bizonyult. A magyar liberális nemzetszemlélet olyan volt, mint a francia. Fel akarta számolni a partikularizmust, egyérdekű egyetlen nemzetbe akarta foglalni Erdély népeit, Erdélyt és Magyarországot újra egyesíteni akarta, és ezzel felszámolni a hét főbűnt. A román nemzeti ébredés viszont a román nemzet elismerésének céljával bontakozott ki, Erdélyben a svájci példát vallotta követendőnek. Csakhogy Svájcban jól elkülönült területen laktak az egyes etnikumok, Erdélyben viszont a megyékben és a szász székekben egymásba ékelten, vegyesen, egymásra rétegződve. A magyar politikusok kerülték a svájci modell emlegetését, viszont ha katasztrófa fenyegetett, már hajlottak rá - bizalmas levelekben. 1848. március 22-én Lónyay Menyhért testvérének arról írt, hogy „egyedüli reményünk [a „remény” szó hozzávetőleges olvasat, mert a papír ugyanis kitört] van a municipiumokban, ha érzi a vagyonos osztály, hogy élet-halál krízis közt van, talán képes lesz reakció nélküli rendet csinálni, én más jövendőt előttünk nem látok, mint schweiczi kanton szisztémát.”[12]

A Királyhágón-túli világ de Gerandónak nem Svájc, hanem inkább másik Magyarország. „Erdély a lakossága révén is Magyarországhoz kapcsolódik, hiszen mindkét országban ugyanazokat a népcsoportokat találjuk. Továbbá a magyarok, hogy megszenteljék ezt a testvériséget, úgy nevezik Magyarországot és Erdélyt, hogy a két testvérhaza. És valóban, mindig is egyazon úton jártak, és ugyanazt a sorsot szenvedték el.” Csakhogy „ennek a szép és gazdag vidéknek minden más országnál szerencsétlenebbül alakult a történelme. Századok hosszú során át egyik csapás a másik után érte.”

Most az 1840-es évek legelején valóságos idillnek lehetünk tanúi. Túl vagyunk napóleoni háborúkon, a nagy éhínségen és a járványokon. Lezajlott a reformellenzék első rohama, amely végül valamiféle kompromisszummal ért véget. Ennek a rohamnak a hőse Wesselényi Miklós. Portréját de Gerando szépen megrajzolta, de csak az erdélyi politikusét. Valójában ő az egész magyar reformmozgalom stratégájaként a pozsonyi diétán tett szert országos hírnévre. A „két testvérhaza” egyesítésére tört, Erdélyben éppen az egymással könnyen szembefordítható rendi nemzeti érdekek miatt nem látott esélyt a társadalmi reformra, ezért úgy vélte, az egyesülés után szűkebb hazájának is - akarva, nem akarva - a fejlettebb Magyarországhoz kell igazodnia, hogy elindulhasson a polgári átalakulás útján.

De Gerando már csak a beteg Wesselényit ismerhette meg, akit az 1841-ben fellépő fiatalabb liberális nemzedék a múlt, a sérelmi ellenzékiség emberének tartott, és aki büszkén hirdette, hogy együtt tud működni a központi hatalommal. 1841 végén ebben az optimista hangulatban nyílt meg a kolozsvári diéta. De Gerando is ott volt, két év múlva kiderült, Bécs szűken méri az engedményeket, ezeket aztán taktikai okokból a liberális propaganda igyekezett a valósnál jelentősebbnek feltüntetni. A mi francia utazónk is ezt tette, műve második kiadásában. A magyar-román együttélés megítélésében következetesen optimista, a magyar liberális nemzeti álláspontot fejtette ki, és kifejezetten megkérdőjelezte a román nemzetet célzó törekvések jogosultságát, a román nemzet követelésének szerinte „csak akkor lenne létjogosultsága, ha a magyarok fenntartották volna a hódítóként szerzett jogaikat. De a törvény időtlen idők óta nem ismer más megkülönböztetést, csak nemeseket és parasztokat, s ezek olyan kategóriák, amelyek elmossák a két nép közti határt. Kezdettől fogva arról beszélünk, hogy a törvényben miféle ellentmondás révén jött létre a fajok közti unió, anélkül, hogy ez az ellentmondás meglett volna az erkölcsökben; továbbá hogy miként lehetnek mindkét népnek privilegizáltjai és proletárjai, miközben megőrizték a győztes és legyőzött elnevezéssel együtt a régi féltékenységeket is. Ha az oláhok milliói gyakorolhatják politikai jogaikat anélkül, hogy emiatt nemzetet kéne alkotniuk, ez pont annak köszönhető, hogy a magyarok beveszik őket soraik közé. Azt mondják, hogy a főnemesek többnyire magyarok, a magyarsághoz tartoznak, de sok család maga sem tudja, hogy eredetileg oláh volt. A vidéki nemesek közt rengeteg az oláh, akik meg is őrizték nemzeti érzelmeiket; ők részt vesznek a »kongregációkon« [megyegyűléseken], megválasztják a diétai követeket, követutasításokat küldenek nekik. Kővár-vidéken nem kevesebb, mint száz oláh nemesre jut egy magyar, és más vármegyékben is, mint amilyen Hunyad vagy Zaránd, szinte a nemesség egészét oláhok alkotják. Ráadásul épp az előbb láttuk, hogy a szellemi folyamatok alapján az egyenlőtlenségek közeli eltűnését jósolhatjuk. A nemes szó Erdélyben éppúgy, mint másutt, arra van ítélve, hogy elveszítse a jelentését. Tehát bárki bármit is mond, teljesen nyilvánvaló, hogy az oláh reakciónak sem értelme, sem jövője nincs. Ha visszautasítják a főnemesek közreműködését, és visszautasítják azoknak a jogoknak a gyakorlását, amelyeket már megkaptak, és amelyeket még ezután fognak megadni nekik, az oláh parasztok nem tennének mást, mint meghosszabbítanák azt a gyámságot, amelyből már szabadulniuk kéne, és amelyből, akárcsak ők, a magyar parasztok is szabadulni fognak. Akkor már csak egyetlen lehetőségük maradna a felszabadulásra: ha a létszámukra hivatkoznának; de ebben az esetben meggyűlne a bajuk nemcsak Erdély többi lakójával, de a kormánnyal is, vagy ha vele nem, akkor egész Magyarországgal. A magyar nemesség tehát fölvállalt egy feladatot: megszüntetni az egyazon területen élő lakosok közti összes egyenlőtlenséget. Ezt a javító munkát kell szemmel tartanunk, s ez a diétán zajlik. A magyarok és az oláhok ugyanannak az országnak a polgárai. Évszázadokon át együtt küzdöttek közös hazájuk megvédéséért. De a hagyományos gyűlölködés elég régóta megosztotta őket, viszont a csatatéren született szövetségnek a béke idején sem lenne szabad gyengülni. Amennyiben a két nép közeledésének eszméje teret hódít, az elsősorban a magyar nemesség érdeme, hiszen ők léptek fel kezdeményezően. Megértették, hogy már nem azok az idők járnak, amikor egy csapat katona egyetlen csatával el tudott törölni egy nemzetet a föld színéről; és ha egy nép meghódítván egy területet helyet is tud foglalni a terített asztalnál, ez nem jelenti azt, hogy mindenhez joga lenne. A diéta legutóbbi ülésén, 1843 januárjában az egyik legkitűnőbb szónok, báró Kemény Dénes az egybegyűltek tapsától kísérve olyan ígéreteket tett, hogy azt az oláhok sosem fogják elfelejteni, beszéde új korszakot nyit a parasztság életében.” Tudjuk, be is váltotta, amikor az 1846-47-es diétán a paraszti érdekeket védte. Ennek láttán és hallatán Avram Iancu, az 1848-as román szabadságküzdelem mitikus alakja félistennek nevezte, de egyben az 1784-es parasztfelkelő lándzsáival fenyegetőzött, és aztán 1848-ban a népfelkelés élére állt.

De Gerando nem is érzékelhette a mélyben dolgozó feszültségeket. A jobbágyot és zsellért úgy állítja elénk, mint a földesúr által kimért föld bérlőjét. A bérletért cserében a bérlő dolgozott és terményjáradékot adott. Ez a leírás megtévesztő, hiszen legfeljebb kényszerbérletről lehetett szó, a nemes ugyan a paraszti földet valóban a maga tulajdonának tekintette, de az úrbéres paraszt is. A polgári átalakulás lényege az ember és föld felszabadítása magántulajdon biztosításával. Ennek a fejleménynek az ellentmondásait is érzékeltette de Gerando. Mérlegelte, hogy mit jelent, ha felbomlanak a patriarkális viszonyok. Hiszen az 1817-18-as éhínség alkalmával a földesúrnak voltak olyan tartalékai, hogy parasztjait megsegítse. Nemegyszer pedig a földesúri család segít a beteg jobbágy gyógyításában, méltányos feltételek mellett ad neki kölcsönt. Viszont ha mindenki egyenjogú tulajdonos, a szegénynek már nem lesz, ki segítsen. 1845-ben még így vigasztalta magát: „ne feledjük el, hogy a magántulajdon a civilizálódás legjobb eszköze. Mindig fejlesztésre sarkallja az embert”. Pontosabban ez az utolsó mondat az eredetiben durvább: „Le progres a toujours raison.”[13] Azaz: „A haladásnak mindig igaza van.” Kegyetlen kijelentés, kegyetlenségét a történelem tanúsítja. És ezt de Gerando is érezte, ezért ezt a második kiadásban törölte, és mérlegelni próbálta a jelen és a jövő rendszere közötti előnyöket és hátrányokat. A jelenben létezik még a családias kapcsolat a földesúr és a paraszt között, ugyanakkor előfordul, hogy a földesúr nem törődik birtokával, főbérlőnek adja át, aki sanyargatja a parasztokat, a vármegyei közigazgatás sem tartja tiszteletben a törvényeket. Mégis tud olyan parasztról, aki egyenesen megmondta a földesúrnak, hogy nem akar hozzá hasonló szabad tulajdonos lenni, nem akar a hagyományos világból kilépni, hiszen akkor többet nem kérhet és nem is kaphat földet a földesúrtól, földjei éppen úgy felaprózódnak örökösei között, mint a kisnemesek esetében, akik közül akad olyan, aki annyira elszegényedett, hogy a gazdag jobbágy béresként fogadja fel, és maga helyett ezt küldi a földesúri földre robotolni. A francia utazó azonban a kisbirtokosok Franciaországából jött, mestere, Michelet társadalmi eszménnyé emelte a kisbirtokos parasztot. Így aztán kettévágta a gordiuszi csomót: „ha a paraszt birtokossá válik, ő, a fejlődés legfontosabb feltétele, azt nyeri el, ami a legértékesebb: a függetlenséget”. Ezzel szemben ott állt riasztó példaként a modern ipari világ: „Ha léteznek Európában rabszolgák, akkor azok ott vannak, ahol az ipar vak és feltétlen uralma nehezedik mindenre. Ha lesznek még valaha újkori parasztháborúk, hát ott lehetnek - ha nem lesz más megoldás. Senki nem állítja, hogy az erdélyi parasztság jelenlegi helyzete különösebben irigylésre méltó lenne; ezt bizonyítják a nemesség folyamatos erőfeszítései is, hogy jobbá tegyék azt. De ők legalább úgy érezhetik, hogy egy új élet hajnala ragyog rájuk. Ezzel szemben van-e elkeserítőbb, mint az angol proletárok helyzete?” Marx és Engels is így látta, de dialektikával: az angol példa egyetemes, a proletárforradalom hozza el az elidegenedéstől való megváltást. Ebből is kaptunk némi ízelítőt. Inkább térjünk vissza Erdélybe.

A jobbágyfelszabadítás előfeltétele, hogy miként húzzák meg a nemesi és az úrbéres paraszti földek között a határt. A földesúri föld ugyanis a földesúr, a paraszti föld pedig a paraszt magántulajdonába megy át. Erdélyben nem került sor olyan úrbéri rendezésre, mint Magyarországon. Ugyan 1819-20-ban összeírták az úrbéres földeket, de a parasztok az adóemeléstől tartva kevesebbet vallottak be. Ezért a liberálisok a status quo alapján akarták meghúzni a határt. Wesselényi baljós előérzetei valóra váltak. Erdély a reformellenzéket kiszorítani akaró újkonzervatív ellentámadás bázisa lett. Jósika Samu kancellár 1847-ben olyan úrbéri törvényt vitt át a diétán, amelynek értelmében a hamis összeírás alapján húzzák meg a határt, a parasztok pedig igaerejük arányában osztják fel az úrbéresnek minősített földeket. A románok és a román paraszti érdekeket képviselő értelmiségiek számára ez földfosztás, társadalmi katasztrófa lett volna. A magyar liberálisok is tiltakoztak. Az 1848-as kolozsvári diétán a status quót vették alapul a jobbágyfelszabadítást kimondó törvényben. A polgárháborút viszont sokan a méltányos - liberálisok által javasolt - úrbéri rendezés elmaradásának tulajdonították.

De Gerando mégis okkal lehetett derűlátó. 1848 legelején a brassói román sajtó is a magyar liberálisok mellé állt, míg korábban tartózkodó álláspontot foglalt el. A francia utazó műve kiadásában ezt a sajtót el is marasztalta, később helyesbített. Viszont nem érzékelte azt, hogy a magyar nyelv hivatalossá tételét célzó törekvések nyomán milyen nemzeti szenvedélyek lobbantak fel, a publicisztika terén kitört az úgynevezett nyelvharc. Ennek egyetlen halálos áldozata a balázsfalvi görög katolikus líceum teológiatanára, Iosif Pop, aki öngyilkosságba menekült, miután - éppen a nyelvkérdésben - a püspök és a radikális nemzeti tanárok között kirobbant a politikai harc, és a kormányhatóságok vizsgálatot indítottak. Amikor de Gerando Balázsfalván járt, éppen Pop, ez „a csupa szív és csupa ész” ifjú, aki franciául, olaszul, németül, latinul, magyarul, románul és törökül egyaránt beszélt, mutatta meg az intézményt, amely a román szellemi élet egyik központja volt, az erdélyi román nacionalizmus bölcsője. Az utazó be is járta „a tanulószobákat és osztálytermeket, miközben füleltem az édesen pergő oláh nyelvre, melyet a velencei olaszhoz hasonlóan kellemes hangzásúnak érzek. Meglepett, hogy a diákok közül többnek mennyi intelligenciát tükröz az arca.” Ezek közül aztán sokan éppen a magyar forradalom ellen harcoltak.

Ha az elmúlt évszázad történetírására és a történelem instrumentalizálási gyakorlatára tekintünk, de Gerando művét úgy is olvashatjuk, mint emberek és nemzetek rehabilitálását. 1848 óta nincs ember és embercsoport, akit ne ért volna valami sérelem, ne sújtotta volna bűn, az eredendő bűnön kívül. A legkeményebben az arisztokráciával jártak el. Kolozsvárt, a hajdani Biasini szálloda bejáratánál egy angol és román nyelvű réztáblát helyeztek el, mely azt hirdeti, hogy a magyar arisztokrácia 40 000 románt gyilkolt le. Ez nonszensz. A negyvenezres réztábla a román történetírás szégyene. Célja egyértelmű: magyarellenes szimbolikus terror gyakorlása. A bejárat másik oldalán ugyanis egy másik emléktábla jelzi, hogy 1849-ben itt szállt meg Petőfi Sándor, és a kolozsvári magyarok a március 15-i forradalmat itt ünnepelték. Az érthető, hogy forradalom után az erdélyiek az uralkodóhoz intézett beadványaikban „a magyar terrorizmus” áldozataként 40 000 főt panaszoltak föl, hogy kárpótlásban részesüljenek, és nemzeti törekvéseik hitelét is kiemeljék. Körültekintő hivatalos vizsgálat szerint 5400 román vesztette életét, és mintegy 18 ezerre becsülhető az egész erdélyi rendkívüli emberveszteség. Az egyik román kortárs - Iosif Sterca Sulutiu - aztán az 1890-es években a 40 ezer román áldozat mellett 100 ezer magyarról írt.[14] Mindez jelzi, hogy a fizikai pusztulásnál és pusztításnál súlyosabb következményekkel járt a lelki károsodás. Ettől nem tud a mai olvasó elvonatkoztatni, amikor de Gerando útleírását olvassa, de amikor olvassa, azon is eltűnődhet, hogy ami megtörtént, másképp is történhetett volna. Ha pedig az történt, ami történt, legalább az emberek békés arcát és hétköznapjait ismerhetjük meg. És mai értékelési szempontjaink viszonylagosságát is tudatosíthatjuk.

Lássuk csak, miként állítja elénk a román parasztokat. Kényes téma: a romantika imádta a parasztot, a nacionalizmus még inkább, Károly király is büszkén mutogatta parasztjait a nyugati vendégeknek, a kommunizmus - romlott parasztok és marginalizált lumpenértelmiségiek diktatúrája - a haladás nevében agrárproletárrá tette őket, mire 1990 után történelmi jóvátételként elkészült Bukarestben „A Román Paraszt Múzeuma”, mire a régi paraszti világ egyik odaadó kutatója keserűen jegyezte meg magánbeszélgetésben: a parasztok feszélyeznek minket. De Gerando hasonló rokonszenvvel közelített a paraszti világhoz, mint később Bartók Béla. Ugyanakkor kritikusabban. Azt többször is említette, hogy a nők éjjel-nappal dolgoznak, szőnek és fonnak, a román parasztot azonban valósággal elmarasztalta lustaságáért, bár szóvá tette, hogy a robot elveszi kedvét a munkától, a sok böjt sem ösztönzi, és ha valami pénzre tesz szert, elissza. A magyar paraszt és a székely ezzel szemben a tisztességes életért dolgozik, de nem akar meggazdagodni, a szász gazda pedig semmi fáradtságot sem kímél a haszon érdekében. Az ilyen általánosítások mindig provokálnak. Válaszként George Barit a brassói román lap szerkesztője szerint a francia utazó sokkal inkább mások véleményét adta vissza, mintsem tapasztalatból írt volna. Aztán amikor a lustaság okait kereste, a robotnapok magas számában, a sok böjtölésben és a paraszti létbizonytalanságban találta meg, és arra hivatkozott, hogy Széchenyi és Wesselényi már kifejtette, miként éppen a jobbágyság intézménye fogja vissza a munkakedvet. Viszont „egész Európában nálunk a legkisebb a koldusok száma”.[15]

De Gerando a szászokat is provokálta. Kifejezetten szemükre hányta, hogy „még most is németnek tekintik magukat. Olyan érzelmekkel ragaszkodnak Németországhoz, mint a gyarmatlakó az anyavárosához. Ezzel szakítani kéne. Az ember nem tartozhat egyszerre két országhoz. S Magyarország nem gyarmata Németországnak; ez egy külön ország, amelynek megvan a saját múltja és a saját jövője. A szászok ma magyar állampolgárok, és így is kell magukat látniuk, még ha meg is őrzik nyelvüket, vallásukat, szokásaikat”. Erre Anton Kurz a brassói szász lapban válaszolt a kérdéssel: „ha 700 éven keresztül tisztes és becsületes németek voltak, miért kellene most felhagyni azzal, hogy magukat németnek tekintsék?” „Maradjanak jó erdélyiek igaz magyar szimpátiákkal, és drága ékszerként őrizzék öröklött németségüket”.[16] Kurz,

aki bécsi osztrák volt, ezt tette, 1849-ben Bem tábornok hadsegéde lett, ő is Segesvárt esett el. Egyébként őszinte elismeréssel köszöntötte a franciáról németre is átültetett útleírást. Kisebb hibákat ugyan szóvá tett, és túl idillikusnak tartotta a földesúr-jobbágy viszony jellemzését. És finoman azt is megkérdőjelezte, hogy „valamiféle republikánus egyenlőség” jellemzi a szász falvak világát. De Kurz kritikája is kritikában részesült, mert egy névtelen cikk élesen elutasította azt, ahogy de Gerando a szászok magyarokhoz való viszonyát megítélte, és az útleírást olyan műként jellemezte, amely „igazság és költészet között ismeretekkel és mesékkel szolgál, ami ez előzőket illeti, nem elég átfogóak és alaposak, ami a meséket illeti, a tárgyuk túl komoly és túl tisztes, ezért az erdélyi helyzetet ismerők nehezen dönthetik el, hogy mit cáfoljanak”.[17] Ebben van igazság. Hiszen minden szem másként lát. De Gerando helységről helységre hosszan kitér azokra a múltbeli fejleményekre, amelyek a helyhez kötődnek. Azon pedig mindig lehet vitatkozni, hogy mennyire hiteles, amit a közlékeny alkalmi ismerősök mesélnek. Azon még inkább, hogy egy-egy kortárs jól látta-e kora nagy kérdéseit. Minden útleírás párbeszéd az olvasóval, és minden párbeszédben az, akié az utolsó szó, okosabb akar lenni a másiknál, főleg akkor, ha az utazó olyan helységről is ír, ahol nem járt, míg olvasója már látta, és eszébe jut valami, ami saját korát is jellemzi. Ilyen Csolnakos. Nevezetes falu, a hagyomány szerint Hunyadi János özvegye ugyanis az idevaló Jaroszlávhoz ment volna férjhez, és a család egy Hunyadinak tulajdonított, csak 17. századi átírásban ismert oklevéllel elérte a falu teljes adómentességét. Gheorghe Sincai még azt hallotta, hogy Hadik András (az 1760-as években erdélyi gubernátor és katonai főkormányzó) azt mondta, látta azt az oklevelet, amelyben Mátyás a falu „összes lakosát rokonának nevezte és megnemesítette”. Így lett ez a falu „államocska az államban” - idézi de Gerando Benkő József 18. századi Erdély-leírását. Csakhogy 1819-20 után elvették az adómentességet. A földbirtokos család ezt sérelmezte is. 1907-ben hantolták el - a gyászjelentés szerint - a „régi főnemesi család utolsó sarjá”-t, Csolnakosi Csolnakosy Dánielt Vajdahunyad római katolikus temetőjében. A család címerében nyíllal átlőtt hollót láthatunk - a csőrében gyűrűvel.[18] 1960-ban a vajdahunyadi vasmű vízellátásának biztosítására hatalmas műtavat hoztak létre, öt Cserna-völgyi falut elárasztottak vízzel, közte Csolnakost is, 14-15. századi ortodox templomával együtt. A tóhoz ma mindenféle legendák fűződnek, többek között az, hogy évente emberáldozatot követel. Ami biztos, egyik barátom apja valamikor az 1980-as években meg akart szabadulni az írógépétől, mert évente be kellett mutatnia a rendőrségen, és ezt megunta. Barátom ékes magyar nyelven, román hangsúllyal így mesélte el, mi történt: „ápu, to, irogép, bumm!” Ezt az írógépet már aligha találjuk meg, de ha a vízállás alacsony, a régi templom felsejlik a víz alól. A vajdahunyadi vas- és acélművek összképe: tájkép csata után, szerencsétlen emberek kapával, csákánnyal kapirgálnak valami - még értékesíthető - ócskavas után az ipari romok nyomasztó területén. És e látvány óhatatlanul felidézi azt, amit de Gerandótól mottóként idéztünk. Amikor útleírása eltűnt emberek, idők és tájak nyomában vezeti a mai olvasót, melyik ne lenne olyan, akinek az emlékezetében ne sejlene fel valami vidám vagy szomorú történet. És miközben ma a csapból is multikulturalizmus folyik, a francia utazó megmutatja, milyen lehetett egy autentikus multikulturális világ.

Ha de Gerandót olvassuk, legyünk emlékező és emlékeztető utazók!

 

 

Jegyzetek:

 

[1] Auguste de Gerando: La Transylvanie et ses habitants. I-II. Paris, 1845.

[2] Auguste de Gerando: Erdély és lakói. Fordította és gondozta Gajda Péter. Cluj-Napoca, Kriterion, 2017. Az idézetek egy kivétellel mind ebből a könyvből vannak.

[3] Mary Lowell Putnam: Auguste de Gerando. The Christian Examiner and Religious Miscellany, 1855. jan., márc., máj.; Rubin Péter: Francia barátunk, Auguste de Gerando (1819-1849). Bp., 1982.; Christine Adriaenssen: Auguste de Gérando. EinfranzösischerZeuge der ungarischen Reformara (1819-1849). Frankfurt am Main, 1995.; Miskolczy Ambrus: A legendák varázsa. Jules Michelet kelet-európai mítoszai és a magyar-román párbeszéd a 19. század derekán. Bp., 2000.; Hornyák Mária: A francia-magyar kapcsolatok történetének fényes láncszeme: de Gérando Ágost. Martonvásár, 1999.

[4] Miskolczy: A legendák varázsa, passim

[6] Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját. Bp., 1961. 261.

[7] Fauquet: Michelet, 292.; Tocqueville: Souvenirs, 45.

[8] Alfred Musset: La confession d'un enfant du siecle. Oeuvre complétes. Paris, [é.n.] La Renaissance du

Livre, Jean Gillequinet Cie, 5.

[9] Hornyák: A francia-magyar kapcsolatok, 18. http://mek.oszk.hu/15800/15823/15823.pdf (2018-09-23)

[10] Mary Lowell Putnam: Auguste de Gerando. The Christian Examiner and Religious Miscellany. Boston, January 1855. (OSZK: Kossuth 2746-5-1) Lásd 3. jegyzet

[12] Miskolczy Ambrus: A magyar demokratikus kultúra „eredeti jellegzetességeiről” 1790-1849. Bp., 2006, 129.

[13] De Gerando: La Transyhanie. II. 345.

[14] Id. Miskolczy Ambrus: Erdély a forradalomban és a szabadságharcban (1848-1849). Erdély története III. Főszerk., Köpeczi Béla. Szerk. Szász Zoltán. Bp., 1986. 1805.

[15] George Barit: Reflexii ladescrierea romanilor prin d. A. de Gerando. In Foaie pentru minte, 1846. febr. 11., 7. sz.

[16] A[nton] K[urz]: Auguste de Gerando's Siebenbürgen und seine Bewohner. Blatter für Geist, 1845. nov. 3., 45. sz.

[17] Von Gerando und die Siebenbürger Sachsen. Blatter für Geist, 1846. febr. 9., 7. sz.

[18] Miskolczy Ambrus: Hunyadi. Kézirat, előkészületben.



« vissza