Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Kommunista agrárpolitika és a kollektivizálás első hulláma Magyarországon

„A tervszámok bűvöletében élő hatalom aszerint ítélte meg a helyi apparátus munkáját, hogy mennyi 'kulákot' leplezett le. A fokozódó osztályharc jegyében így kisiparosokat, kocsmárosokat, sőt vagyontalanokat is kuláknak minősítettek. A „kulákok” mint osztály 'likvidálása' mellett legalább ekkora energiát fordítottak a szovjet típusú szövetkezetek népszerűsítésére és elterjesztésére. Ez utóbbi nyilvánvalóan csak akkor érhetett célt, ha minél több gazda minél gyorsabban felhagy az egyéni gazdálkodással, és termelőszövetkezeti taggá válik.”

Jóllehet a paraszti földek elvételének utolsó felvonása hatvan esztendeje kezdődött, a köztudatban alig-alig van jelen ez az erőszakkal teli eseménysorozat, amely végérvényesen felszámolta a történelmi parasztságot. 1958-59-ben a parasztság volt az utolsó olyan nagy társadalmi csoport, amely még őrizte autonómiájának legtöbb elemét. A döntően falusi, családi munkaerőre épülő paraszti gazdaság még jobbára önellátásra termelt, így független tudott maradni a kiépülő kommunista állami újraelosztás rendszereitől. A proletárdiktatúra kiépítésén munkálkodó kommunisták számára azonban éppen ez a gazdasági és kulturális függetlenség jelentett veszélyforrást. Kétszeresen is: egyrészt azért, mert a vidék gyarmatosítása nélkül a pártállam nem tudta volna előteremteni az erőltetett iparosításhoz szükséges emberi és anyagi tőkéket, másrészt, mert a függetlenség bármily csökevényesen is fennmaradt, formája alternatívát kínált az attól már megfosztott társadalmi csoportok számára. A rendszer a földtulajdonosként fizikai munkát végző parasztokat így egyszerre tekintette a munkásosztály szövetségesének és a burzsoázia szekértolójának. A kollektivizálással ezt a kettősséget - ahogy akkoriban mondták: „ingadozást” - kívánták megszüntetni, végérvényesen mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozó, föld nélküli proletárokká téve a parasztságot.

A hatalmat a második világháború után Kelet-Közép-Európa országaiban szovjet segítséggel megszerző kommunisták 1950-re mindenütt felszámolták az ipar és a kereskedelem piaci alapon szerveződő formáit. A paraszti népesség, a legnagyobb, a régió országaiban a keresők 40-80 százalékát kitevő csoport ugyanakkor még hátra volt, és a parasztságot pusztán törvényekkel, munkásigazgatók kiküldésével nem lehetett meghódoltatni és betörni. Esetükben az államot működtető kommunista párt a gazdasági kényszer, a megfélemlítés és az erőszak legváltozatosabb formáit bevetve munkálkodott azon, hogy a parasztságot megfossza földjétől. Különlegessége ennek a hadjáratnak, hogy a parasztság ellen foganatosított erőszak az állam szervezésében, koordinálásában és végrehajtásában valósult meg.[1] Mindez Magyarországon is így történt.

 

Eszmei alapok és a szovjet példa: a nagyüzem és az iparosítás modellje

 

A kommunista ideológiában kezdetektől jelen van a kollektivizálás és a nagyüzem mint magasabb rendű termelési forma eszményítése, valamint a birtokos parasztokkal szembeni előítélet. Marx és Engels 1848-ban megjelent A kommunista párt kiáltványa című programjából világosan látszik, hogy a kommunista diktatúra kiépítésének lépései és a paraszti gazdaság felszámolásának 1948-at követő alapstratégiája, miközben a szovjet mintát követte, doktriner módon igazodott az alapítók útmutatásához is. Marx és Engels a parasztságot nem tartották „haladó” társadalmi osztálynak. A Kommunista kiáltványban általánosságban a kollektivizálásról is szóltak: „a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése.” A kommunistáknak a hatalom átvételére irányuló stratégiájában az első lépés - a propaganda szerint a munkásosztályt képviselve - a politikai uralom megteremtése. Ezt követően a „proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot”. Ennek konkrét lépései sorában az első a „földtulajdon kisajátítása és a földjáradék állami kiadásokra fordítása”. A hetedik pontban ismét érintik a föld problémáját: „[a] nemzeti gyárak, termelési szerszámok gyarapítása, a földek megművelhetővé tétele és javítása közös terv szerint.” A „közös terv” kifejezés egyrészt a tervgazdaságra utal, másrészt a földek esetében a kisajátításokkal előállt közös gazdaságokra. Marx és Engels tisztában voltak vele, hogy mindezek megvalósítása elképzelhetetlen a rendszerszintűvé tett erőszak alkalmazása nélkül: „[a] kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”[2]

Az Oroszországban 1917-ben bekövetkezett bolsevik hatalomátvételt követően a kommunisták számára létkérdés volt a hatalom megtartása. Minimális társadalmi támogatottság mellett ezt csak a terror eszközeivel érhették el. A Lenin, majd utódja, Sztálin által a terror rendszerévé szilárdított, marxi-engelsi alapelveken nyugvó szovjet modellben ellenségnek számított és megsemmisítésre került minden, a kommunisták útjában álló társadalmi csoport. Az ipar államosítását követően a húszas évek végétől minden erővel azon voltak, hogy a mezőgazdaságban is kizárólagossá tegyék a szövetkezeti és az állami tulajdont.

Sztálin 1924-től, Lenin halálát követően a diktatúrát egyre inkább a saját, egyszemélyi irányítása alá vonta. A szovjet gazdaság fejlesztésének irányai és az ahhoz rendelt eszközök az ő akaratát tükrözik. A mezőgazdaság esetében a sztálini politika célja egy nagyüzemi keretek között gazdálkodó, gépesített, állami segítséggel modernizált gazdaság kialakítása volt. Az ennek érdekében foganatosított lépések azonban a termelés katasztrofális visszaesésével és mérhetetlen emberi szenvedéssel jártak. A terror teljes eszköztárát szabadjára engedő Sztálin cinizmusát és gátlástalanságát tükrözi, amikor így fogalmaz: „nem arról van szó, hogy dédelgessük a parasztot, s ebben lássuk a helyes kölcsönös viszonyt [...], hanem hogy segítsük a parasztot gazdaságának »új technikai alapon, a modern nagyüzemi termelés technikai alapján« való átállításában, mivel ez a legfőbb útja annak, hogy a parasztságot megszabadítsuk nyomorától.”[3] A „segítség” az állam által szervezett erőszak formájában jelentkezett, a „nyomortól való megszabadítás” gyakorlata pedig az egzisztenciális tönkretétel és a fizikai megsemmisítés politikáját jelentette. A társadalmon belül újabb és újabb csoportok ellenségként történő meghatározása, a szavak eredeti jelentésének kiforgatása kezdetektől a bolsevik uralmi stratégia alapját képezte.

A szovjet hatalom kétféle agrárüzemformát hozott létre. A szovhoz olyan állami gazdaság volt, amely elsősorban a nagybirtokok helyén jött létre,[4] hasonlóan, mint az majd később Magyarországon is történt. A kolhozok falusi környezetben kialakított termelőszövetkezetek, amelyek formálisan tagjaik közös tulajdonában voltak, a gyakorlatban azonban a tagok nem rendelkezhettek sem a termelés mikéntjéről, sem saját résztulajdonukról. A kolhozok kialakítása a húszas évek végétől nagy ellenállásba ütközött az orosz és az ukrán parasztság körében. Az ellenállást nemcsak a földek elvétele váltotta ki, hanem az irreális mértékű terménybeszolgáltatás is. A kommunista hatalom durva eszközökkel vert le minden egyéni és kollektív ellenállást vagy véleménynyilvánítási kísérletet. A bolsevikok az ellenálló falvak kiéheztetésétől a tömeges kivégzéseken át a sokéves, gulagra történő deportálásig minden eszközt bevetettek a kolhozosítás sikere érdekében, sok millió ártatlan ember halálát okozva ezzel. A szovjet hatalomnak az ipar erőltetett fejlesztéséhez valutára volt szüksége, aminek fedezetét csak a világpiacon eladható termékekkel, így például gabonával teremthette elő. Így, miközben a parasztság éhezett, a gabonaexporttal a Nyugat felé demonstratíve hirdették a szovjetizált mezőgazdaság sikereit.[5]

 

Földelkobzás, földosztás 1945

 

1848-at követően a szabad paraszti lét a jobbágyi sorból felszabadult úrbéres népességből csak kevesek számára hozta el a boldogulás lehetőségét. Ennek egyik legfontosabb oka a földkérdés korabeli megoldatlansága. A mind nagyobb számban hitbizományokká alakított nagybirtokok, miként a tőkés érdekeltségek birtokszerzései is, elzárták a lehetőségét annak, hogy a paraszti népesség igényeinek megfelelően juthasson földhöz. Az ország népességének a 19. század utolsó harmadában végbement növekedése, majd az első világháborút követő földreform elégtelensége szintén hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon, elsősorban a Dél-Dunántúlon, a Tiszántúlon és az északkeleti megyékben, tömegméretű volt az agrárszegénység.[6]

A második világháború végén a színre lépő új magyar politikai elit számára nem volt kérdéses, hogy egy átfogó földreform keretében kell megoldást találni az agrárnépesség szociális problémáira. A kisgazdapárt programja a gazdasági hatékonyság és a szakértelem szempontjait szem előtt tartva elsősorban a vidéki agrárközéposztályt erősítette volna. A Nemzeti Parasztpárt programja ezzel szemben a kiáltó szociális egyenlőtlenségek felszámolására helyezte a hangsúlyt, mellékes szempontnak tartva az új gazdaságok jövőbeni életképességét. A magyar kommunisták a szovjet modell mihamarabbi átültetésére törekedtek. 1945-ben azonban a várható társadalmi ellenállás miatt még nem léptek nyíltan színre e programmal, ezért radikális szociális követelésekkel igyekeztek tömegbázisukat megteremteni.

A Magyar Kommunista Párt szovjet csapatokkal érkező vezetése a földreform ügyét kezdetektől saját vidéki beágyazottságának megerősítésére használta fel. Az 1944-ig csak a fővárosban és néhány vidéki ipari központban illegálisan működő és csekély társadalmi támogatottsággal rendelkező kommunisták számára elsőrendű feladat volt, hogy a falvakban is megteremtsék bázisukat. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban a földművelési tárcát a Szovjetunióból hazatért Nagy Imre kapta, ami jól jelzi, hogy a földreform ügyét a kommunisták kezdetektől a saját szempontjaik szerint kívánták alakítani, az ezzel kapcsolatos politikai hasznokat pedig monopolizálni. A német csapatok kiűzését követően az országot megszálló szovjet hadsereg logisztikai és karhatalmi segítséget is adott ehhez. Jóllehet a földosztás ügyét látszólag a Nemzeti Parasztpárt programja szerint hajtották végre, a gyakorlatban a kommunisták szempontjai domináltak. E forgatókönyvben a „földreform” a proletárdiktatúra kiépítésének egyik első eszközeként szerepelt. A kommunisták elgondolása az volt, hogy még a háború befejeződése előtt radikálisan át kell rendezni a tulajdonviszonyokat, hogy a vagyonuktól kártalanítás nélkül megfosztott, az általános zűrzavarban még csak ocsúdó, családtagjaikat kereső, életüket mentő arisztokrata birtokosoknak, valamint a földdel bíró városi és falusi középosztálynak ne legyen módja az új status quo megváltoztatására. Emellett azt is remélték, hogy a radikális vagyonátrendezés nyertesei révén tömegbázisukat is meg tudják teremteni.[7]

Míg a háború Magyarország területén csak 1945 áprilisában fejeződött be, a földreformrendelet - az ország tiszántúli területein spontán módon megindult földosztásokra hivatkozva - már 1945. március 17-én kihirdetésre került. A rendelet értelmében az 1000 kat. hold feletti birtokokat kártalanítás nélkül, a 100 kat. hold felettieket a kártalanítás ígéretével osztották fel. A művelt terület 35 százaléka került a földalapba (3,22 millió ha), a 730 ezer igénylőből 642 ezren kaptak földet, átlagosan hozzávetőleg 2,9 hektárt. Emellett még 150 ezer házhelyet is kiosztottak.[8]

A „földreform” alapjául szolgáló 600/1945 M. E. sz. rendelet számos olyan elemet tartalmazott, amely lehetővé tette korábbi birtokoscsoportok hátrányos megkülönböztetését. A rendelet egyrészt úgy fogalmazott, hogy minden 100 kat. hold feletti úri birtokot be kell vonni a földalapba, míg az ún. parasztbirtokok 200 kat. hold kiterjedésig mentesülnek ez alól. Az „úri” minőség mibenlétét azonban nem definiálta a jogszabály, így az bárkire ráhúzható volt, akinek birtoka elérte a 100 kat. holdat, s akit szerettek volna földjétől megfosztani. Ráadásul a nem helyben lakó tulajdonosokat nem is értesítették a földosztásról, ők így utólag szembesültek azzal, hogy kiforgatták őket a vagyonukból. Az egyházak - különösen a katolikus egyház - esetében sem vették figyelembe, hogy a birtokok - amúgy meglehetősen csekély - jövedelme a kiterjedt iskolahálózat, a kórházak, szociális intézmények fenntartásának képezte gazdasági alapját. Jövedelem hiányában az egyházak már 1945 tavaszára függő helyzetbe kerültek az államtól. A „földreform” során a háborús bűnösök, a volksbundisták - amit valójában a német nemzetiségűekre értettek - birtokai is elkobzás alá estek. Ez esetben is problémás volt ugyanakkor, hogy a minősítést megalapozó bírósági ítéletek nélkül, pusztán a helyi kommunisták által sugalmazott vélemény alapján kerülhetett sor a föld elkobzására. A „földreformmal”, a szovjetizálás első komplex hadműveleteként, még a háború befejeződése előtt sor került a történelmi magyar birtokoscsoportok jelentős részének gazdasági ellehetetlenítésére.[9]

 

1948-1956: a kollektivizálás első hulláma - propaganda

 

A kommunista politika a világot, benne a társadalmat egymást kölcsönösen kizáró ellentétek küzdelmeként értelmezte. A kommunizmus víziója, azaz az egyenlőtlenségek nélküli társadalom eléréséhez Marx-Engels-Lenin és az elvet a gyakorlatba tömegméretekben átültető Sztálin útmutatása szerint az osztályharc során meg kell semmisíteni mindazon csoportokat, amelyek a „haladás”, a „szocializmus ügyének” útjában állnak.

A párt önlegitimációs narratívája szerint a szocialista forradalommal az addig elnyomott munkásosztály vette kezébe a hatalmat, s építette ki államát, a proletárdiktatúrát. Ez tette lehetővé, hogy a proletárdiktatúra gépezete intézményes keretek között számoljon le azon csoportokkal, amelyek veszélyforrást jelentettek számára, vagy alternatív boldogulási utakat kínáltak a társadalomnak. Magyarországon Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, akit gyakorta „Sztálin legjobb magyar tanítványaként” emlegettek, lett a terror eszközeit intézményesítő pártállam első számú vezetője.

A diktatúra nem tudta volna elérni céljait a tömegek mozgósítása nélkül. Ebben mind a kommunista, mind a nemzetiszocialista és fasiszta diktatúrák kiemelten támaszkodtak a propagandára. A propaganda olyan harci eszköz, amely a média valamennyi formáját igénybe véve sulykol manipulatív, a valóságot eltorzító, a társadalomban rejlő negatív érzelmeket meglovagoló üzeneteket. A kommunista diktatúra új szavak és fogalmak alkotásával, a régiek jelentésének kisajátításával és megváltoztatásával új nyelvi rendszert hozott létre, amelyben céljainak megfelelően határozta meg a legyőzendő ellenség csoportjait. A sort - a párt által tekintett fontossági sorrendben - a tulajdonosi csoportok nyitották, akik mint „tőkések, kizsákmányolók” szerepeltek a kommunista szótárban. Utánuk következtek az egyházi személyek („klerikális reakció”), az általában vett polgári („burzsoá”) életforma, falun pedig a kizsákmányolás legfőbb helyi letéteményesének kikiáltott, részben idegen munkaerőt is alkalmazó nagyobb gazdák, az ún. „kulákok”. A „kulák” kifejezés az orosz nyelvből került átvételre, jelentése nagyobb gazda. A szovjet kommunisták ellenségképző szóalkotásaként vált a „likvidálandó” falusi kizsákmányolók gyűjtőfogalmává. Lényeges, hogy nem egy valósan létező csoport kapta ezt az elnevezést, hanem egy olyan, tetszőlegesen tágítható kategóriát hoztak létre, amelybe vagyoni helyzetétől függetlenül bárki bekerülhetett, amennyiben a helyi bolsevikok ürügyet kerestek ellehetetlenítésére.[10]

A szocializmus építése a „munkásosztály vezető szerepe” mellett mehetett végbe, a parasztságot a kommunisták nem tekintették egyenrangú tényezőnek. A párt indoklása szerint azért, mert a nagyüzemhez kötődő munkás már ismerte a „leghaladóbb termelési formát”, és valódi osztályként is képes volt önmaga megszervezésére, szemben a parasztsággal, amely szétaprózott kisgazdaságokban, elavultan termelt, s egységes forradalmi osztályként sem szerveződött még meg. A kommunista politika a parasztságon belüli különbségekre olyan lehetőségként tekintett, amellyel megakadályozható, hogy az agrárnépesség lépéseket tegyen a közös fellépésen alapuló érdekvédelem irányában. Programja csak a szegényparasztságot tartotta a propaganda által idealizált munkásosztály valódi szövetségesének, a középparasztságot hosszabb távon legyőzendő csoportnak, a gazdagparasztságot pedig rövid távon felszámolandó ellenfélnek tekintette. E stratégiát frappánsan foglalja össze Lenin: „támaszkodj a szegényparasztságra, egyezz meg a középparaszttal, s egy pillanatra se hagyd abba a kulák elleni harcot.”[11]

Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-án Kecskeméten tartott beszédében hirdette meg a kollektivizálás programját, amelyre érvelése szerint a szegényparasztok védelme, boldogulásuk elősegítése miatt van szükség. Beszédében, a szovjet mintának megfelelően fő ellenségként ő is a „kulákokat” jelölte meg.[12] Magyarországon jogszabály szerint azok minősültek „kuláknak”, akiknek a földje meghaladta a 25 kat. holdat, vagy értéke a 350 aranykoronát. Ma használatos területmértékre vetítve: már 14,25 hektár felett, jobb minőségű föld vagy magasabb értéket képviselő kultúra (szőlő, kert, gyümölcsös) esetén pedig már akár három-öt hektárnyi birtok után is fel lehetett kerülni a településenként vezetett s folyamatosan frissített, önmagában is stigmatizáló kuláklistára. A tervszámok bűvöletében élő hatalom aszerint ítélte meg a helyi apparátus munkáját, hogy mennyi „kulákot” leplezett le. A fokozódó osztályharc jegyében így kisiparosokat, kocsmárosokat, sőt vagyontalanokat is kuláknak minősítettek.[13]

A „kulákok” mint osztály „likvidálása” mellett legalább ekkora energiát fordítottak a szovjet típusú szövetkezetek népszerűsítésére és elterjesztésére. Ez utóbbi nyilvánvalóan csak akkor érhetett célt, ha minél több gazda minél gyorsabban felhagy az egyéni gazdálkodással, és termelőszövetkezeti taggá válik. Tekintve, hogy a parasztság értékrendjében a család művelésében álló saját birtok állt az első helyen, a kollektivizálás programját csak kényszerrel lehetett előmozdítani. Rákosi így beszélt erről a Magyar Dolgozók Pártjának második kongresszusán: „minél előbb szűnjön meg az a jelenlegi állapot, amikor egyik lábunkkal az iparban már a szocialista talajon állunk, a másik lábunk a falun a sok százezer egyénileg művelt paraszti gazdaságon nyugszik.”[14] Lenin nyomán itt annak veszélyére figyelmeztetett Rákosi, hogy a magángazdaság még falusi keretek között sem tolerálható konkurenciát jelent a kollektív tulajdonformáknak.

Az első termelőszövetkezetek 1948 őszén meg is alakultak. Elsősorban azok az új gazdák hajlottak a belépésre, akik az 1945. évi földosztás során ugyan pár holdnyi földhöz jutottak, de azt, hogy ezen boldoguljanak is, sem földjük terjedelme, sem tudásuk, tőkéjük, hiányzó igaerejük nem tette lehetővé. Ezzel szemben a „középparasztinak” minősített gazdák a következő években a mind nagyobb adók és beszolgáltatási tételek ellenére igyekeztek gazdaságukat és önállóságukat fenntartani, míg a párt által „kuláklistára” tett - nem csupán - nagygazdák sorsa a tönkremenetel lett. A párt a „kulákok korlátozását” olyan „harci feladatnak” tekintette, amelynek végrehajtásával mielőbb elérhető „a kulákság mint osztály likvidálása”, ahogy erről az MDP Politikai Bizottsága rendelkezett 1951-ben.[15] Ezekben az években a pártállam a hatósági erőszakon túl erőteljes médiakampányt folytatott a „kulákok” ellen, amelyben a karikatúráktól a kirakatperekről szóló híradásokig minden eszközt bevetett a (nagy)gazdák lejáratására.

 

A kollektivizálás első hulláma - társadalmi tapasztalat

 

1948-ra a kommunisták lényegében felszámolták a polgári pártokat, a Magyar Dolgozók Pártja névre átkeresztelt kommunista pártba beolvasztották a velük kollaboráló szociáldemokratákat, államosították az iskolákat és a száz főnél többet foglalkoztató vállalatokat, s kezdetét vette a nyílt egyházüldözés is. 1948 nyarán, a Kominform második ülésszakán arról is szavaztak a küldöttek, hogy a szovjet érdekszférához csatolt kelet-közép-európai országokban a kollektivizált mezőgazdaságé a jövő útja. Innentől számítható a falvak ellen több fronton zajló hadjárat kezdete, a nyílt terror időszaka. A parasztságnak ugrásszerűen megnőttek a begyűjtési terhei és az adói, a rendőrség és az ÁVH széles körű jogi felhatalmazással keresett fogást a gazdákon. Megindult az első kollektivizálási kampány, a jobb módú és ezért kuláknak minősített gazdák ellen pedig csúcsra járatták az ellehetetlenítés politikáját. Az osztrák és a jugoszláv határ mentén létrehozott határsávból ezreket telepítettek ki, elsősorban a Hortobágyra. Koncepciós jellegű perekben tízezerszámra ítéltek parasztokat súlyos pénzbüntetésre, letöltendő börtönbüntetésre, pusztán mert nem voltak képesek az állam által rájuk kirótt sarcot előteremteni. Összehasonlításul: jóllehet a magyar mezőgazdaság változatlan áron számított pénzbevétele 1947-ben is csak az 1930-as évek gazdasági világválsága alatti érték 47 százalékát érte el, a követő években ez az érték is rendkívül sokat esett.[16]

Az MDP Központi Vezetőségének 1948. november 27-i ülésén Rákosi bejelentette, hogy három-négy éven belül a parasztság 90 százalékának közösen kell gazdálkodnia.[17] A termelőszövetkezet három típusát hozták létre a közös gazdálkodás intenzitása mértékében. Az első típusban csak a szántást és vetést végezték közösen, a művelés többi fázisa a gazdák kezében maradt. A második típusban a cséplés is közösen történt, és a betakarított terményből származó jövedelemből arányosan részesedtek a tagok. A harmadik típus a kolhozjellegű téesz, ahol egybeszántott nagy táblákon közösen történt a gazdálkodás, a részesedést pedig az egyes munkafázisokhoz rendelt ún. munkaegységek száma alapján mérték. A paraszti önvédelem szempontjából, amennyiben már elkerülhetetlennek bizonyult a téesz megszervezése, az első típus bizonyult a legkedvezőbbnek.

A kommunisták terve 1948-ban az volt, hogy a „kulákföldek” elvételével sikerül egy olyan bázist létrehozni, amelyen - a csatlakozó parasztok révén - tömegesen jönnek majd létre a szövetkezetek. Ez azonban kudarcot vallott: a parasztság nem az osztályharc mentén tervezte jövőjét, s nem csatlakozott a nagyobb gazdák birtokain erővel létrehozott szövetkezetekhez. 1948-ban összesen csak körülbelül félezer termelőszövetkezet jött létre, átlagosan 100 ha területtel. 1949-ben ezért erőteljes agitációval, majd 1950-től immár az első ötéves terv keretében folytatták a kollektivizálási kampányt, amelynek eredményeképp 1300 termelőszövetkezet alakult, átlagosan azonban továbbra is csekély földterületet birtokolva. A téeszeknek állataik alig voltak, gépparkjuk nem is lehetett - gépeket a gépállomásokról rendelve lehetett fizetségért igénybe venniük. E voluntarista politika segítségével 1953 nyarára már több mint 5200 téesz működött Magyarországon, legtöbbjüknek azonban az elemi szintű gazdálkodás is erőn felüli kihívást jelentett. Sokatmondó, hogy az igen nehéz körülmények közé szorított egyéni gazdák az alapvető gabonaneműkből és kapásokból átlagosan 10-20, de akár 50 százalékkal is nagyobb hozamot értek el, mint a termelőszövetkezetek. A közös gazdálkodás csődje nyilvánvaló volt a tagok számára is, így nem csoda, hogy 1953-ban, Nagy Imre könnyítéseket lehetővé tévő kormányprogramjának meghirdetése után tömegesen léptek ki a téeszekből.[18]

Az egyéni gazdálkodást ellehetetlenítő politika széles eszköztárra támaszkodott. A paraszti földeknek a téeszek számára való megszerzését szolgálta a tagosítás. Jóllehet a tagosítás hagyományosan a racionális mezőgazdaság egyik fontos eleme, itt eszközül használták a nagyobb gazdák ellehetetlenítésére. A rendi korszak örökségeként a falvak határának a központhoz közelebb eső, nemegyszer minőségileg is jobb adottságú részei az egykoron is nagyobb gazdáknak számító családok leszármazottainak tulajdonában voltak. Ezek voltak azok a területek, amelyeken a legkönnyebben létre lehetett hozni a nagy táblákon gazdálkodó szövetkezeteket. A tagosítás ürügyén a községi és a járási vezetés sikerrel játszotta át az újonnan alakult téeszek kezére ezeket a földeket, miközben tulajdonosaiknak a határ távoli, gyakran minőségét tekintve is gyenge részein kínált csereföldet. Amennyiben elfogadták azt, gazdálkodásuk még inkább ellehetetlenült, amennyiben nem, akkor végérvényesen más kenyérkereset után kellett nézniük. A földnek így kényszerrel búcsút mondók az iparba vándorló százezrek táborát növelték. 1949 és 1953 között a falvak 70 százalékát érintették a tagosítási kampányok. A felajánlások következtében 1953-ra az ország szántóterületének már közel 10 százaléka megműveletlen maradt, ún. állami tartalékfölddé alakult.[19]

A nagyobb gazdákra különösen hátrányos kulcsot alkalmazó progresszív jövedelemadó és a mezőgazdaság-fejlesztési járulék (kulákadó) számított a két legsúlyosabb tehernek. Utóbbit terményben kellett leróni. „Az egy hold szántóra eső beadási kvóta 1948/1949-ben a 10-15 holdas gazdaságcsoportban kétszerese, a 15-20 holdas kategóriában két és félszerese, a 20-25 holdas csoportban pedig majdnem háromszorosa volt az 5 kat. holddal rendelkező szegényparaszti gazdaságokra előírt kötelezettségnek.” Eközben a beszolgáltatásnál nem vették figyelembe sem az időjárást mint a terméseredményt befolyásoló tényezőt, sem a következő évi vetőmag- és a család méretéhez igazodó saját szükségletet. A karhatalmat is bevető pártállam a falusiakat megfosztotta utolsó tartalékaiktól is, amit híven visszaad a korszakból fennmaradt „padlássöprés” kifejezés. A termény mentését célzó paraszti technikákat a közös szérűn csépléssel tették hatástalanná, arról nem beszélve, hogy ilyenkor a csépléshez történő szállítás költsége is a gazdákat sújtotta. Nem csoda, ha a teljesíthetetlen adók miatt óriási adóhátralékok keletkeztek. 1948-1955 között a közellátás veszélyeztetésének vádjával négyszázezer gazdát ítéltek el. 1953-ra az egy holdra jutó adóhátralék már elérte az 1400 forintot.[20] A „kulákok” számára megtiltották a föld adásvételét, s 1948 végétől kezükön csak 40 hold maradhatott. A paraszti kisüzemre is kiterjesztették a tervgazdálkodást: a gazdálkodásukat központi terv szerint, terminusokhoz kötötten kellett megszervezniük. A pártállam az ország önellátását célzó termelési kényszer jegyében egy sor, a tájtól és az éghajlattól idegen fajta termesztését erőltette (pl. rizs, gumipitypang, gyapot).

A külön a „kulákok likvidálására” foganatosított eszköztár hasonlóan gazdag volt. A „kuláknak” minősítetteket folyamatosan frissített helyi listákon tartották nyilván. Lekerülni e listákról gyakorlatilag nem lehetett, összesen kb. hatvan-hetvenezer gazda került kuláklistára. Bár a listázást 1956 után megszüntették, informálisan még a hatvanas években is számon tartották, hogy ki volt korábban „kulák”. Az ötvenes években a „kulákok” mint osztályellenség ha akartak se lehettek a téeszek tagjai.[21]

A pártállami politikával szembeni nyílt ellenállás nem vezetett volna sikerre, mégis több olyan technika is ismert, amely segítségével a parasztság mérsékelni igyekezett veszteségeit. A fiatalabb férfi családtagok, ha erre lehetőségük nyílt, az iparban, bányákban helyezkedtek el, a földeket és jószágokat hét közben az idősebbek és az asszonyok művelték és gondozták, míg az ingázó férfiak munkaidő után és hétvégén vettek részt a gazdálkodásban. Az iparban munkát vállalók keresetükkel elő tudták teremteni a földek után fizetendő adót. A „kuláknak” minősítettek körében elterjedt volt a földek szétíratása a családtagok között, vagy a föld egy részének bérbeadása. 1950-52 között, amikor terheik elviselhetetlenül magasra szöktek, végső esetben „felajánlották” földjüket az állam számára, s ekként igyekeztek túlélni - búcsút véve egyúttal a paraszti létformától. Már ezekben az években több mint háromszázezren hagyták ott a mezőgazdaságot. 1952-től - a megműveletlen földek területének drasztikus megugrása miatt (1,5 millió kat. hold) - nem tették lehetővé a „földfelajánlást”, hanem a művelési kényszer elve mentén a központilag meghatározott termésmennyiséget követelték a gazdákon.[22]

(A kézirathoz fűzött észrevételeiért Földváryné Kiss Rékának és Horváth Zsoltnak tartozom köszönettel.)

 

 

Hivatkozott irodalom

 

Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika. Csongrád Megyei Levéltár, 1996, Szeged.

Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956. Tevan, 1992, Békéscsaba.

Heller, Mihail - Nyekrics, Alekszandr: A Szovjetunió története. Orosz történelem II. Osiris, 2000, Budapest.

Horváth Gergely Krisztián: Földosztás vagy földfosztás? In RubicOnline - VITA, 2015 http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/foldosztas_vagy_foldfosztas_az_ egyhazakkal_szembeni_gyakorlatrol_1945/

Horváth Gergely Krisztián: Plébániai földek „reformja” a Veszprémi Egyházmegyében 1945-ben. In Csikós Gábor - Ö. Kovács József - Kiss Réka (szerk.): Váltóállítás. Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben. MTA BTK - NEB, 531-574. (Magyar vidék a 20. században 1.) 2017, Budapest.

Horváth Sándor: Az erőszak államosítása és a kollektivizálás - kutatási problémák és keretek. In Horváth Sándor - Ö. Kovács József (szerk.): Állami erőszak és kollektivizálás a kommunista diktatúrában. MTA BTK TTI, 2015, Budapest, 9-27.

Kenéz Péter é. n. [2008], A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig. Akkord Kiadó, h.n.

Kerék Mihály: A magyar földkérdés. MEFHOSZ Könyvkiadó, 1939, Budapest.

Kiss László: Zárt táborok a Hortobágyon és a Nagykunságon 1950-1953. In Saád József (szerk.): Telepessors. Gondolat, 2004, Budapest, 13-50.

Lenin, V. I. [1917]: Az agrárkérdésről mondott beszéd. 1917. június 4. In Lenin: Az agrárkérdésről. Gyűjtemény Lenin műveiből. Szikra, 1950, Budapest, II. 332-351.

Lenin, V. I. [1918]: A Pityirim Szorokin becses beismerései c. cikkből. 1918. november 21. In Lenin: Az agrárkérdésről. Gyűjtemény Lenin műveiből. Szikra, 1950, Budapest, II. 432-434.

Marx, Karl - Engels, Friedrich [1848]: A kommunista párt kiáltványa. Kossuth Könyvkiadó - Kárpáti Könyvkiadó, 1980, Budapest-Uzsgorod (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára 1)

MDP PB határozat... 1951. Az MDP Politikai Bizottságának határozata a „kulákok” elleni politikáról. In Romsics Ignác (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény. 1914-1999. Osiris, Budapest, 2000, II. 51-54.

Nagy József: A paraszti társadalom felbomlásának kezdetei, 1945-1956. Napvilág (Politikatörténeti Füzetek XXX.) 2009, Budapest.

Nagy Netta: A cserevilágtól a padlássöprésig. Falusi hétköznapok a beszolgáltatás éveiben. Magyar Néprajzi Társaság. (Néprajzi értekezések 2) 2013, Budapest.

Ö. Kovács József: Állami erőszak, paraszti társadalom, kollektivizálás - kutatási kérdések és válaszok. In Horváth Sándor - Ö. Kovács József (szerk.): Állami erőszak és kollektivizálás a kommunista diktatúrában. MTA BTK TTI, 2015, Budapest, 29-48.

Ö. Kovács József: Földindulás. A leplezett kommunista diktatúra társadalmi gyakorlata a vidéki Magyarországon 1945-ben. In Csikós Gábor - Ö Kovács József - Kiss Réka (szerk.): Váltóállítás. Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben. MTA BTK - NEB, 2017, Budapest, 19-65. (Magyar vidék a 20. században 1.)

Rákosi Mátyás [1948]: A dolgozó parasztság a szövetkezés útján. 1948. augusztus 20. (Részlet a kecskeméti új kenyér ünnepén tartott beszédből.) In uő: Válogatott beszédek és cikkek. Szikra, 1950, Budapest, 330-334.

Szakács Sándor: A földreformtól a kollektivizálásig 1945-1956. In Gunst Péter (szerk.): A magyar agrártársadalom a jobbágyság felszabadításától napjainkig. Napvilág, 1998, Budapest, 285-343.

Sztálin, J. V. [1928]: Az ország iparosításáról és a Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártjában mutatkozó jobboldali elhajlásról (Beszéd a SZKP KB plénumán, 1928. 11. 19.) In Sztálin Művei 11. k. Szikra, 1950, Budapest, 266-315.

Tananyag... 1951-52. Tananyag a Magyar Dolgozók Pártja alapfokú politikai iskoláinak hallgatói részére. Munkás-paraszt szövetség, Pártunk parasztpolitikája, A termelőszövetkezeti mozgalom időszerű kérdései. MDP KV APO, 1951-52.

Tóth Judit: Padlássöprések kora: A beszolgáltatás Pest megyében. Pest Megye Monográfiája Közalapítvány, 2011, Budapest.

Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris, 2001, Budapest.

Weis István: A mai magyar társadalom. Magyar Szemle Társaság (Magyar Szemle könyvei 2) 1930, Budapest.

 

 

Jegyzetek:

 

[1] Az állami erőszak nézőpontjára lásd Horváth S. 2015 és Ö. Kovács 2015.

[2] Az idézetek helyei Marx-Engels 1980 [1848]: 58-59, 68-69, 89.

[3] Sztálin 1950 [1928], 277.

[4] Lásd Lenin 1950 [1917], 348.

[5] Kenéz 2008, 123-130; Heller-Nyekrics 2000, 193-202.

[6] A második világháború előtti agrárszegénységhez összefoglalóan lásd Weis 1930, 146-150; a szegénység területi megoszlásáról lásd Kerék 1939, 333-348.

[7] A földreformot mint a szovjetizálás első lépcsőjét lásd Ö. Kovács 2017, Horváth G. K. 2017.

[8] Szakács 1998, 289-293.

[9] Horváth G. K. 2015; Ö. Kovács 2017.

[10] Tananyag... 1951-52, 28-34.

[11] Lenin 1950 [1918], 433.

[12] Rákosi 1950 [1948].

[13] Erdmann 1992, 96, 108; Belényi 1996, 169-173; Valuch 2001, 192; Nagy N. 2013, 84-85.

[14] Tananyag... 1951-52, 3.

[15] MDP PB határozat... 1951, 53.

[16] Kiss 2004; Nagy N. 2013, 82-108; Szakács 1998, 306.

[17] Szakács 1998: 331; Nagy N. 2013, 83.

[18] Szakács 1998, 332-333, 339.

[19] Szakács 1998, 334; Nagy J. 2009, 158; Tóth 2011; Nagy N. 2013, 89-90.

[20] Szakács 1998, 335-336.

[21] Valuch 2001, 192; Nagy J. 2009, 270-287.

[22] Összefoglalóan lásd Erdmann 1992.



« vissza