Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Széljegyzetek egy fontos regényhez – Nádas Péter: Világló részletek – 3. rész

Le lehet-e írni a dolgokat úgy, ahogy voltak-vannak? Vagy csupán róluk lehet írni? Mert maga az ábrázolás is csak a végzet része? Hogy aki ír, maga is egy eleme annak a szerkezetnek, amit ábrázolni akar, és amivel egymást teremtik? A Világló fejezetekben ezzel a kérdéssel kell szembenézni. Történelemképében, családábrázolásában olyan események, folyamatok, alakok bukkannak fel, melyek Nádas elbeszélése nélkül is velünk vannak a közös emlékezetben. Vagy úgy, ahogyan ő állítja elénk őket, vagy másként. Ellentmondásokat is hordozó tanult tudása keveredik közvetlen élményeiből épült idő-, nyelv- és történelemszemléletével. A háború, a kommunista hatalomátvétel, 1956, Rajk és Gerő, Rákosi és Kádár, a sokféle, a német és magyar nácik áldozatává vált, vagy az ÁVO szolgálatába állt családtagok, szadista verőlegények és zsidómentők, a totalitarizmust gyűlölő, a család kommunista örökségével szembeforduló, de attól szabadulni nem képes író, a regény sokféle nációhoz és kultúrához tartozó szereplői ugyan egyazon történelem résztvevői, de csak a saját sorsukban lehetnek biztosak. Vagy még abban sem. Mintha a regénnyé vált önéletrajz is azért indulna olyan messziről, azért lenne annyira összetett a története, geográfiája, antropológiája, hogy kiderüljön: ami megtörtént, éppoly bizonytalan, mint a jövő, amely már régen eldőlt, de kifürkészhetetlen. A múlt titkai viszont talán adnak némi esélyt a maguk feltárására.

Nincs olyan narratíva, ami máshonnan indulhatna, mint hogy elfogadja, amit a történet állít magáról: azt, hogy önmaga. Ebben a dimenzióban a felelősség is csak egy szó. Nem kisebb és nem nagyobb a súlya, mint más szavaké. Mindenki maga határozza meg viszonyát a történelemhez és szereplőihez, Rajkhoz, Münnichhez, Kádárhoz, megszállókhoz és kollaboránsokhoz, politikai gyilkosokhoz és társtetteseikhez, bűnsegédeikhez. Ha a felelősség tényleg csak egy szó, akkor egyre megy, hogy valaki kiépítője és üzemeltetője, avagy áldozata és elviselője a diktatúrának. Fölösleges a történetbe a normativitás külső szempontját bevinni. Péter Gábor ÁVH-jának alapelve (nyilván szovjet mintára) volt, hogy az emberekben a rosszat keresse, és ne a jót. Hogy mi a rossz, ő mondta meg. (Az elv ismerős: „hogy ki a zsidó, azt én mondom meg” - mondta, ha igaz, Lueger bécsi polgármester, akinek nevét ma is tér viseli az osztrák fővárosban.) Eszerint jó és rossz függő változók. Ami tegnap rossz volt, holnap jó lehet, és viszont. A párt eldönti. Aki mást gondol, aki szerint a jó és rossz olyan erkölcsi alapvetés, amely az emberiség útjának egészét átfogja, a párt mindenhatóságát vonja kétségbe, a párt ellensége. A Péter Gáboroké. A kommunizmusé, a történelem aktuális szükségszerűségéé. A kommunista hit szerint minden jó a párt által születik, a hívő számára ez axióma. A párt mondja meg, mi jó és mi rossz. Akár arra is mondhatja, ami más vonatkoztatási rendszerekben is jónak vagy rossznak számít. Nádas jó kommunistái ezekkel, a párt döntésétől függetlenül is helytállónak gondolt ítéletekkel igazolják hitüket.

A Nádas család közvetlen forrásokból értesült pártja gyalázatos tetteiről. Tudnia kellett a spanyol polgárháború idején anarchistának és trockistának minősített kommunisták moszkvai parancsra történt likvidálásáról, „az antitrockista kivégzőosztagok tisztogatóakcióiról”, tudták, hogy nemcsak a köztársaságiak és Franco csapatai harcoltak egymással, hanem a baloldal is vívta nem kevésbé véres belső háborúját. Tudniuk kellett arról is, ami Moszkvában történt, a mozgalom és a hatalomgyakorlás egészét meghatározó erőszakról, kegyetlenségről, a diktatúra működéséről, természetéről, dinamikájáról, de megtagadták azt a tudásukat, ami eltért a párt deklarálta jótól. Egy ideig kommunista hitük parancsára, később azért, hogy ne bontsák meg azt, amit antifasiszta egységnek gondoltak. Ezért hallgattak arról, hogy „legjobb barátaikat már a harmincas években lezajlott tisztogatásokban megölték”. De hát „az ember mint csordaállat a hasonszőrűektől sok mindent lenyel”.

Nádas az oknyomozó riporter elszántságával tárja föl a spanyol polgárháború menekültjeit őrző, a Pireneusok tövébe telepített, La Vernet-i internálótábor mindennapjait, és azt, ahogy a kommunisták megszöktették onnan néhány kiválasztott elvtársukat. A tábor emlékét őrző gyűjtemény fotótárában a gyerekkori ismerősei képeit keresi: Angyal Györgyét, Mező Imréét, Münnich Ferencét, Jász Dezsőét. És persze a legismertebbét, Rajk Lászlóét. Akit a kommunista utókor többnyire csak mártírként szerepeltetett, ezért időzítette újratemetését egy nemzeti gyásznapra, az aradi tizenhármak kivégzésének évfordulójára. A hamis Rajk-mítoszból sok minden kimaradt, a legártatlanabb az volt, hogy a németellenes ellenállás egyik fontos szereplőjeként letartóztatták, ám nyilas testvére közbenjárására megúszta lebukását. Aztán jött a kommunista hatalomátvétel, belügyminiszterként korábbi nem-kommunista küzdőtársak elítéltetése, a készülő nyílt diktatúra előkészítését szolgáló államvédelem kiépítése, amely utóbb megalkotója végzete lesz. „Rajk kivégzése, hét év múltán a drámai újratemetése gyermekkorom legnagyobb lelki és szellemi megpróbáltatásai közé tartozott” - foglalja össze erős koraérettségről tanúskodó, hét és tizennégy éves kori emlékeit Nádas.

Hogy a Nádas családban mit tudtak a Rajk-per természetéről? Alighanem minden lényegeset. Személyesen közel álltak Rajkhoz, Rajkékhoz, nem lehetett kétséges számukra, hogy ami történik, az Moszkva Nagy Terrorjának magyar változata. Még azt is tudták, mi történt Rajk László néhány hónapos fiával, akit az államvédelem abban a pólyában vitt ismeretlen helyre, amibe máskülönben a Nádas család jövevényei szoktak érkezni. Köztük maga az író is (aki pedánsan fel is sorolja a földi pályájukat ebben a pólyában kezdő újszülötteket). Ifjabb Rajk László tiszteletbeli családtagként ebben a kultikus pólyájában kapta meg a nemzetközi kommunista mozgalom hazai képviselőitől a fedőnevét, amely nem utalt sem szülőhelyére, sem küllemére, mint apja esetében a Firtos (hegy Székelyudvarhely mellett) és a Kirgiz (gondoljunk Rajk arcberendezésére). Kovács Istvánnak vagy Györk Istvánnak hívták, az elsőnél nem sok jellegtelenebb név van. A Nádas család kollektív személyiségét jelképező pólyát a korszak csecsemőügyi felelőse, Pikler Emmi juttatta vissza hozzájuk, amiből megtudhatták az elrabolt és elrejtett Rajk-gyerek titkát. A kódolt üzenet szerint a csecsemő a Pikler által vezetett intézetbe került, tehát „jó helyen” van.

Nádasék a Rajk család rémdrámájának nem távoli szemlélői voltak, hanem megrettent statisztái. Már nem hitből, hanem félelemből hallgattak. Ismerték Rajk spanyol polgárháborús tevékenységét (amúgy nyilván Gerőét is), tudták, hogy az ezzel kapcsolatos vádak hamisak, Rajk nem árulhatta el az állítólagos árulása időpontjában még nem létező Rákosi-zászlóaljat, nem épülhetett be a Gestapóba sem, és nem ismerte Noel Fieldet, de mindezt fölösleges követni. „Értelmetlen dolgokat nincs értelme felfogni.” Ami wittgensteini értelemben igaz, de mégis önáltatás, amit nem a logika, hanem a félelem kényszerít ki, mert amúgy az ember mást sem csinál, mint értelmetlen (azaz önmagukban értelemmel nem bíró) dolgokat próbál felfogni. Például az életét.

A Rajk-ügy csak egy a sokféle bűn között, amikről a Nádas család, ahogyan a zártkörű kommunista arisztokrácia más családjai is, sokat tudhatott. Némelyiknek maguk is részesei voltak. Esett szó részvételükről az 1947-es kékcédulás választások csalásaiban (Rajk belügyminisztersége idején). Amiről később azért sem beszéltek, mert eszük ágában sem volt lemondani csalással szerzett hatalmukról. Nem a diktatúrának akartak véget vetni, hanem a rossz kommunisták helyére ülve ők - a jó kommunisták - akarták működtetni. Amitől, legalábbis számukra, demokratikusabb lett volna.

A Rajk-perrel egyidejű Fidelio-előadás emlékét idézve Nádas mégis föl tud háborodni. A Fidelio esszé, mint zenei indíttatású futam, jól illik a könyv szellemi konstrukciójába, olyan előzményekre mutat, mint Thomas Mann Doktor Faustusa, vagy Kierkegaard Don Juanja. „Hatéves lehettem, amikor elvittek az Operába, a Fidelióhoz” - kezdi, majd Ybl Miklós épülete kapcsán az építészeti hazugságról, a színpadi hazugságról ír - ahonnan hazugságig jut. Kisiskolásként az Operában azt látja, hogy Marcellina egy pillanat alatt elpártol attól, akit egy nappal korábban még szeretett, az új börtönőrt szereti, akiről korábban nem is tudott, és aki csaló. Elviselhetetlennek érzi, hogy ezt senki sem veszi észre, és nemcsak a színpadi szereplők, hanem a közönség is falaz a csaláshoz. Vagyis az „egész világ egy nagy, egyezményes, beláthatatlanul szövevényes megtévesztésnek bizonyult”.

A gyerek Nádas igazságszeretete a hűtlenség elfogadása ellen lázad, főként azt nem tudja elfogadni, hogy valaki egy méltatlan másikért lesz hűtlen. „Marcellina ma már azt a Fideliót szerette, aki éppolyan gyalázatosan megtévesztette őt, ahogyan ő hagyta magára Jaquinót. Ha Marcellina tudná, hogy Fidelio milyen alávaló, akkor talán nem szeretné. De nem tudta, csak mi tudtuk.” Marcellina állhatatlanságát „egyedül Beethoven érthette volna meg, akinek úgy telt el az élete, hogy mindenki mindig mást szeretett, de őt feltehetően soha senki, illetve aki őt szerette, azt ő nem szerette”. Ahogyan nyilvánvaló a színpadi és a történelmi hazugság és a hozzájuk való viszony párhuzamba állítása, úgy analóg a Nádas és Beethoven által elszenvedett szeretetlenség is. A magányos gyereket még inkább magába zárja, hogy képtelen elfogadni, ahogyan a világ tudomásul veszi a színpadi csalást és a hazugságok szövevényét. „Hirtelen világosan láttam a kölcsönös megtévesztések e világnagy rendszerét, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy miként lehet ebből kikeveredni, úgy éreztem megfulladok.” A második kötet nem véletlenül viseli a Marcellina... címet. A hazugság birodalmát látva az igazsághívő lélegzete elakad, de a világ hazug, így lesz egész élete egyetlen fuldoklás: a teljes Nádas-életmű a légszomj jegyében születik. Az csak véletlen, hogy éppen a Fidelio-élményben lobban be ez az egzisztenciális élmény. Olyan erővel, hogy a nyitány első taktusait hallva még évtizedekkel később is ájulás környékezi. Hogyne lenne elviselhetetlen a világ, amikor valóságnak fogadja el az ordító valótlanságot! Nemcsak a színpadon, a diktatúrákban: mindenütt. Akkor is, ha kényszerből teszi, mert idővel a kényszer is megszokássá válik. Elviselhetetlen akkor is, ha kényszer hatására teszi, mert minden kényszer elviselhetetlen, még ha meg is kell szokni, mert szokássá válik a kényszerítés is.

Nádasnak látnia kell, hogy környezetének eszébe se jut, hogy a pártjuk hazudhat. Akit egész gyerekkorában vernek, az bármennyire is szenved tőle, természetesnek tartja a verést. Az sem múlik el nyom nélkül, ha gyerekkorában folytatólagosan hazudnak neki és körülötte. Amikor elfogadhatatlannak tartja, a beleépült képtelenség ellen hadakozik. A Fidelio-intermezzo a hazugság elutasításával közvetve a képtelenség látens továbbélését bizonyítja. Ez okozhatja, hogy a kommunizmus gyilkos hazugságainak felbukkanásától nem kap ájulásos rohamokat. A magyarázat dermesztően egyszerű: az „ember gyermeke a szadista, a fasiszta, a pedofil vagy a kommunista tömeggyilkos szüleit is szeretni kényszerül”. És szüleivel együtt a hazugságaikat is. Vagy legalább magával hozza a világképük iránti megértést.

A hazugság normává válása miatti feszültség ezért keres más tárgyat magának, mint amire irányul. Rákosi, Gerő, Péter Gábor, Farkas Mihály idején élethalál kérdése volt a hazugság tudomásulvétele. Minél közelebb volt valaki a hazugságok kútfőihez, annál inkább. A Rajk-gyilkosságban (is) bűnrészes Kádár országlásának idején a tét a túlélhető mindennapi züllésben való részvétel lett. Következményeként „viskóország, sufniország, buheraország, fusiország lett Magyarország, egy olyan ország, ahol senki semmihez nem ért, túlélése érdekében mégis mindent, bármit megcsinál”. Majdnem igaz, amit Nádas mond. Csak éppen méltatlan, akkor is, ha túlzását írói eszköznek tekintjük, mert mindazokat felmenti, akik bármire képesek voltak a túlélésért. Csakhogy nem tette ezt mindenki. Nádas sem tette, ez adna jogot neki az ítélkezésre. Akkor is, ha abba a körbe született, amelynek az ellenállás nem jelentett akkora kockázatot, mint a körön kívüli nem hódolóknak. A diktatúra lényege a hazugság, és hazugság voltak a sufnik, a buhera és a fusi is, eközben a legőszintébb kifejezései egy rendszer hazugságainak. Hazugság volt a kicsinyke jólét, hazugság a látszatszabadság, hazugság a polgárosodás. Mindettől nemcsak viszolyogni lehet, hanem az ájulásig rosszul lenni. De ebben a viszolygásban az öröklött nagypolgári ízlés sértettsége keveredik a kommunistamosdatás passzív felelősséghárításával.

Okok, okozatok, tettesek és áldozatok? Orosz megszállás? Kommunista diktatúra? Levert forradalom? Hagyjuk. Jó és rossz viszonylagos fogalmak, éppen elég nehéz feladat az állapot rögzítése. Elmondani, milyen nyomorult is ez az ország. Mintha magától lett volna ilyenné. Miközben az azért kikívánkozik, hogy „nincs azonban olyan hamisság, hazugság, csalás, gyilkosság és rablás, aminek az árán a kollektivitás elvét keresztül tudták volna verni a gazdaságon. [Mármint a kommunisták.] Nem bőséget teremtettek, hanem tartós hiányt. Dilettánsok gyülekezetévé züllesztették a társadalmakat. [.] Erőszak és elnyomás nélkül ez a szisztéma egy napig nem volt fenntartható, ami nevetségessé tette őket”. Azzá bizony. De az erőszak és elnyomás rendszerében nem lehetett rajtuk hangosan és nyilvánosan nevetni.

Elhurcolt politikusok? Összeesküvési per? Kékcédulás választás? Rajk-per? Volt, aki halálra röhögte magát rajtuk. Elűzhették, kitelepíthették, internálhatták, bebörtönözhették, kivégezhették, aki a diktatúra útjába állt. Üthették, akit ütni akartak az ÁVO-val és az ÁVH-val, a párt öklével, hamisíthattak történelmet, hazudhattak alkotmányosságot úgy, hogy utóbb az Alkotmányra hivatkozás államellenes bűncselekmény lett. „Ne csak őrizd, gyűlöld” - tanították börtönőreiknek, mert ők sem csak őrizetbe vettek egy népet, hanem gyűlölték, ahogy Rákosi is, aki állítólag azért panaszkodott, hogy nyolc és fél millió fasisztával kell kommunizmust építenie. De a totális hatalom sem őrizhető meg csak erőszakkal, a legszélsőségesebb diktatúra sem képes a teremtett világot teljes egészében ellenőrizni. Még az amúgy kommunista Nádas családban is akadt olyan nagybácsi, aki az ország már eldőlt jövőjéről látszólag döntő, készülő választási csalásról fecsegő ötéves gyereknek elmondta, miként működik a demokrácia, és hogy mi az alkotmányos puccs. Hogyan mondhatta volna el, hogy a jogállam nem akkor szűnik meg, amikor elcsalnak egy választást, hanem amikor a csalók tudják, hogy ez büntetlenül marad? Ő is a „dilettánsok gyülekezetéhez” tartozott?

Nádasnak nincs oka arra, hogy viselje hozzátartozóinak a kommunista bűnökben való a felelősségét, de ezt az örökséget is cipeli. Ebben a szubkultúrában nevelkedett és élt sokáig, nem a kívülálló empátiájával, hanem bensőséges ismeretekkel mutatja be világát. Azt érzi feladatának, hogy megpróbálja megérteni, hogy aztán el tudja magyarázni, miként válhattak bűnösökké családtagjai és baráti körük, és miért volt nekik is kínos az általuk épített rendszer. Látja a vétkeiket, egyúttal áldozatnak is tartja őket - de azt nem fogadja el, hogy ők is áldozatnak tekintsék magukat. Tanúja annak, hogyan „szervesült nyelvükben a hallgatás”, miközben torkig voltak egymás hallgatásával, mindig a másikéval, sohasem a sajátjukkal. „Egymást vádolták, bírálták, szapulták, mert ideáikat és utópiájukat csak úgy tudták átmenteni a következő hétre, ha ezen a héten még mindig személyes hibának látták a rendszerhibát, és mindenre találtak gyorsan egy bűnbakot.” Úgy hallgattak árulásaikról és gyilkosságaikról, mintha azokat „saját maguk követték volna el”, hiszen „volt miért hallgatniuk. A jogállam ellen elkövetett puccsal az embertelenség történetének új fejezetét nyitották meg, és ezt a fejezetet írták tovább a terrorral”, mert „terror nélkül nem működött az elképzelésük”. Tegyük hozzá: terrorral sem.

De miként lesz egy keresztény gyökerű, szabadkőműves-idealizmusban gyökerező baloldaliságból a részben ugyancsak baloldali gyökerű nácizmussal mérhető diktatúra? A regény sokféle tétje között is meghatározó, hogy sikerül-e a kommunista terror „inkubációs folyamatát” bemutatni (ahogyan arra az író a Párhuzamos történetekben az antiszemitizmussal kapcsolatosan törekedett)? Nádas kivételesen messzire jutott e folyamat föltárásában, és abban is, ahogy mindez beépül 1956 forradalmának előzményeibe. Mert a diktatúra nyomokban demokratikus előzményeket is őriz.

A Nádas család nem tartozott a kommunista párt szűkebb csúcsvezetői körébe, csak annak közvetlen környezetébe. Hogy ebben mennyi volt a hit és mennyi a kollaboráció, az lélektani jelentőségén túl még 1956-hoz való viszonyuk szempontjából sem igazán fontos, mert akármit is akartak hinni és elhitetni, a forradalom ellenük tört ki. Sztálin halála, majd az SZKP XX. kongresszusa után ugyan óvatosan elkezdtek beszélni a közreműködésükkel végrehajtott törvénytelenségről és gaztettekről, de mindebben ártatlannak tartották magukat. Amikor aztán egymásra licitálva sorolták az ugyancsak ártatlannak tartott párt bűneit, eszükbe sem jutott, hogy nem igazmondásban versenyeznek, hanem abban, hogy hallgatásával melyikük volt a leghazugabb. Hatalmi körökben többet tudtak a moszkvai belharcokról és rémtettekről, mint az általuk boldogítottak gyötrelmeiről. Nem tudták, hogy ez a nép torkig van velük és a rendszerükkel. (Rákosi haláláig hitt abban, hogy rajonganak érte, és ha hazatérhetne, ismét hatalomra kerülhetne.) Az iskolás Nádas szüleinél többet tudott a lakosság mindennapi létharcáról, az önvédelem hálózatáról, feketevágásokról, titkos beszerzési forrásokról. Gyerekként nem tudhatta, mit gondoljon. A kiváltságosok köréhez tartozva sem csak közöttük élt, így megérezte a rendszer és káderei elleni „fortyogó gyűlölet”-et, ami nemcsak félelmetes, hanem gyűlöletes is volt számára. Nem tudhatta, hogy a gyűlölet, az övé is, része az államrezonnak. Egy jó kommunistának állapotbeli kötelessége az osztályellenség, azaz potenciálisan minden nem-kommunista gyűlölete. A diktatúrához hozzátartozik, hogy a hatalom gyűlöli a polgárait, és azok viszont.

A különlegesen okos és érzékeny gyereket a gyűlölet rendszere még inkább magába zárta, gyötrő magányára nem volt orvosság. Szülei felnőtteket is próbára tevő feladatokat terheltek rá, miközben magára hagyták. Egyedül kellett szembenéznie ellenséges iskolatársakkal, bandaharcokkal, melyeket még durvábbá tett, hogy a kamaszkori csoportképződésbe és rivalizálásba a történelem is behatolt. Ahogy folklorizálódhatnak nagy eszmék és alkotások, úgy infantilizálódhatnak ideológiák is: az antiszemitizmus, a kommunizmus, az antikommunizmus. A gyerekek körében is ott az osztálygyűlölet: az autóval iskolába vitt társaikat nem fogadják be a többiek, pedig mit sem tudnak arról, hogy mi az az új osztály. Azt azonban pontosan tudják, hogy mit jelent a hatalmi hierarchiában, ha valakiért ZIM érkezik, míg másért „csak” Tátraplán. A gyermek Nádas a bőrén érzi, hogy családja a gyűlölt kiváltságosi körbe tartozik. Nem érti, hogy a szülei miért nem érzik ugyanezt. A kommunista elit parvenü bírvágya és érzéketlenül ostoba nagyzolása ellen kirobbanó anyját látva írja: „nem ment a fejembe, vajon miért nem veszi észre, hogy mi legalább annyira a privilegizáltak közé tartozunk”. Nem tudja, hogy szülei a korábbi rendszerben, üldözöttségük és romantikus üldözöttségképzetük ellenére jobban éltek, mint a kommunizmus kiváltságosaiként. Nem tudhatja, hogy anyja dühkitörésében nemcsak az igazságérzet, hanem a sértett nagypolgár önmaga előtt is titkolt gőgje és elfojtott indulata keveredik a felhalmozódott öngyűlölettel.

A gyerek Nádas csak azt tudja, hogy a kommunistákat gyűlölik, ezért őt is, mert közéjük tartozik, közéjük született. A lényétől független, de ellene irányuló ellenszenv megsebzi, és ez a seb azokhoz köti, akik helyett kapta. Elutasíthatja és meg is tagadhatja az örökölt értékrendet, ideológiát, szakíthat megtanult viselkedésmintákkal, ideológiával, változhat történelemképe. De a lélek gyerekkorban elszenvedett sebeivel akkor is együtt kell élni, ha azok bevarasodnak. A magát sem kommunistának, sem zsidónak nem tekintő gyermek Nádas azért szenvedett, mert egy kommunista zsidó családba született. Az így kapott sebek kötözték rá végképp letehetetlenné a családjától kapott szellemi hátizsákot, gondolkodásában ezért kísértenek oly gyakran megtagadott kötődéseinek atavizmusai.

Mert a ráció szintjén nem nehéz megtagadnia a kommunizmust, rendre meg is teszi. Nem tehet mást, mert szüntelenül hazugságokba botlik. Az egyik legordítóbb ezek közt a zsidó-kommunista örökséget mélyen érintő Molotov-Ribbentrop paktum (ami után értelmezhetetlenné válik a szülők valahai Sztálin-imádata). A két totális diktatúra eltérő ideológiai alapokon ugyan, de elvszerűen vallotta a gyilkosság hasznosságát: nácinak/kommunistának ölni egyként küldetés volt. Az összeborulást sok kommunista és náci bizonyára egyforma megütközéssel fogadta, de ha a vezérükbe vetett hit nem volt elég önmaguk meggyőzéséhez, megtalálhatták azt a magyarázatot, amely elfogadhatóvá tette számukra azt, amit korábban képtelenségnek tartottak. Nádas a kommunista oldalt elemzi: „Érveik hamissága akkor érte utol őket, amikor Sztálin hadserege a szerződés titkos záradéka alapján lerohanta és annektálta Lengyelország keleti területeit. Ez olyan sokk volt, amely később alámerült a háború borzalmaiban” - olvashatjuk. Mások tragédiájáról könnyű elfelejtkezni. Ami egy kommunista kör számára elvi-ideológiai sokkot váltott ki, milliók valóságos halálát jelentette. Azokat a borzalmakat, melyek felől nézve érdektelen, hogy milyen sokk ért némely hithű kommunistát. A lengyelek nem felejthették el sem lerohanásukat, sem Katynt.

A kommunisták mérlegét Nádas így folytatja: „A fasizmus uralmát és tébolyát nem tudták feltartóztatni, nem tudták elhárítani, nem tudták megfékezni. De legalább megpróbálták.” De mitől olyan biztos ez? Attól, hogy a kommunisták ezt tanították? És a Marcellina-szindróma áldozataként a színpadon és a nézőtéren mindenki elfogadta valóságnak a fikciót/hazugságot? A kommunisták a hitlerizmus előretörésének idején elszántabban harcoltak a szociáldemokrácia, mint a nácizmus ellen, és a kommunista Szovjetunió számára is fontosabb volt az orosz nagyhatalmi érdekek szolgálata, mint az emberiség felszabadítása. Miért is ne szövetkezett volna Sztálin a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezette másik nagyhatalommal, amelynek erőszakkultuszát a kommunisták forradalmi erőszakkultusza készítette elő? Nem Hitler, hanem a kommunisták építették ki a modern kor első totális diktatúráját, első terrorista rendszerét. Hogy aztán a két totális rendszer szembefordult? Ezt tették nemzetállamként 1914-ben is. De előbb, Hitler hatalomra jutása után hat évvel, amikor már számolni lehetett és kellett rendszerének minden szörnyűségével, Sztálin szövetséget kötött vele. A nácizmus rendszerénél jobban fájt neki a német nagyhatalmi álom. Ez lett volna a fasizmus uralmának és tébolyának megállítására tett próbálkozás?

De az eszme, ha meghal is, nem adja meg magát. A Vörös Hadsereg temérdek véráldozat árán biztosította az orosz nagyhatalmi státuszt, és a meghódított területeken hozzá lehetett látni a hatalomtechnikai értelemben sikeresnek bizonyult kommunista rendszer kiépítéséhez. A háborút közvetlenül követően állítólag Sztálin fékezte a formális hatalomátvétel tempóját, beérte a látszatdemokrácia keretei közti korlátlan érdekérvényesítéssel. Ehhez azonban a kulcspozíciókba kommunistákat kellett ültetnie. Olyan belügyminisztérium kellett neki, amelyik némán asszisztált százezrek kényszermunkára hurcolásához, és olyan gazdaságirányítók, akikre számíthatott a jóvátételi szállítások feltétlen teljesítésében. A párt káderhiánya okán villámrajtot vevő Nádas szülők azonnal fontos helyekre kerülnek. Nádas László a Szovjetunió és az akkor átmenetileg baráti Jugoszlávia haditechnikai szempontból is nélkülözhetetlen kommunikációs rendszerének kiépítését szolgáló berendezések jóvátételi szállításán dolgozott. Neki kellett elérni, hogy a külföldi (amerikai, angol) tulajdonban lévő cégek ütemesen szállítsák a kért berendezéseket, miközben menjenek is tönkre, hogy annál könnyebb legyen az államosításuk. Hat-hét éves fiának Nádas László aligha beszélt a Standard gyárral kapcsolatos feladatairól, majd a Standard-perről, melyben a vállalat két vezetőjét vádolták hamisan, halálra ítélték és kivégezték őket (a könyvben csak egyikükről esik szó). Mert nemcsak a pártpolitikában, hanem a gazdaságban is voltak terrorperek, amit rutinszerű eufemizmussal koncepciós pereknek nevez máig a szakirodalom és a közbeszéd. A Standard-perrel kapcsolatosan Nádas rögzíti, hogy a per vádlottai „nem esküdtek össze senki ellen és senkivel, ahogy a kommunista Rajk sem és Fitos [Losonczy Géza] sem, és semmit sem szabotáltak”.

Nádas László sem szabotált semmit. Vélhetően segített Nádas Endrének az Eötvös út egyik épületének információs technikával történő ellátásában, ahol előbb a még Rajk felügyelte ÁVO kínozta Mindszentyt, később magát Rajkot és a többieket. Közben Nádas Lászlóné humanitárius feladatokon dolgozott: a diktatúra üzeméhez humanisták is kellettek. „Hirschler Imrével együtt nővédelmi hálózatot, Pikler Emmivel csecsemővédelmi hálózatot, Jóború Magdával együtt az esti iskolák hálózatát, Aranyossiné Nádas Magdával együtt az analfabéta nők oktatási hálózatát a tanyavilágban, nem tudom kivel iskolaorvosi szolgálatot, mozgó egészségügyi szolgálatot, mozgó fogorvosi szolgálatot, mindazt, ami meggyőződése szerint az újjáépítéshez és egy új világ megalapozásához kellett.” Munkája eredményeként Nádas Lászlóné miniszteri megbízatás közelébe kerül, de megkísértéséhez közeledve hangot ad véleményének, miszerint Rákosi népességnövelési szándékának nincsenek meg a feltételei. Ezt követően úgy esik ki a legszűkebb bizalmi körből, hogy be sem lépett oda. Ezzel vége a nagy emelkedésnek, csupa baj éri a családot, az anya betegsége és halála, a kisebbik Nádas testvér bénulása, az apa elleni vizsgálat. Tetejébe még azt is érezniük kell, hogy recseg-ropog a rendszer.

1956. október 23-án a kamasz fiú, akit addigra aggastyánoknak is sok élettapasztalat sújtott, ott van a Kossuth téren, félmillióra becsüli a (mások által jóval kevesebbnek gondolt) tömeget. Különös figyelemmel követi az Országház kupolájára szerelt ötágú csillag fényének eloltását, ami csak másodjára sikerül, hogy aztán a forradalom leverését hirdetve még bő három évtizedig ott éktelenkedjék.

A Kossuth téren összegyűltek a magyar társadalom valamennyi rétegét képviselik (természetesen a kommunista funkcionáriusok és a terrorszervezetek tagsága kivételével, bár a szolgálatban lévők bizonyára ott voltak a tömegben). Nádas emlékei szerint az első lelki robbanás pillanatában mindenki a maga elképzeléseit vagy rögeszméit hirdeti. Ő nem: „kivétel maradtam, valaki, aki nem kérdezett és nem nyilvánított véleményt, megfigyelő maradt, habár a kortársaim a téren közel sem voltak ilyen tartózkodóak.” Meglehet, azért hallgatott, mert nem is volt véleménye. Beszámolója szerint voltak, akik „arról akarták meggyőzni a közelebbről ismerősöket, hogy a sok zsidó miatt történt így”, aztán úgy folytatják, hogy „ki a zsidóval a hatalomból”. Így, egyes számban, vagyis így hallhatta, és jelenthette Rákosit vagy Gerőt, akik zsidó származása tényszerűen igaz, de ennek hangsúlyozása félreérthetetlenül az antiszemitizmus kifejezése. Hogy milyen súlyú? Az események dimenziójához képest nem nagy, a forradalom elemzőinek egybehangzó véleménye, hogy az mentes maradt az antiszemitizmustól. Ez a vád azonban egy évszázada szinte törvényszerűen megjelenik minden nemzeti megmozdulással kapcsolatosan. Gerő október 23-án este kijelentette, hogy ami történik, az a fasiszta csőcselék lázadása, és a kádári propaganda sem mondott le a fordított vérvád gyalázatos fegyveréről. Szükségük is volt rá, mert nem találtak annyi tényleges atrocitást, amennyivel legitimálhatták a maguk bosszúját.

1956 forradalma kulcsélménye Nádasnak is, többedszer tér vissza életművében, és mindegyik megjelenítése más. Ez a regénye újabb kísérlet, hogy megértse, mit is élt meg. Kísérlet, tehát bizonytalan a kimenetele. A bizonytalanság ott van a történtek feltárásában is. Hogyne lenne ott, mikor öt-tízszeres különbségek vannak még az áldozatok számára vonatkozó becslésekben is. De mit változtat a Kossuth téren az október 23-i eufória után röviddel elkövetett tömeggyilkosság erkölcsi és történelmi súlyán, hogy száz-egynéhány, kétszáz vagy ezer halott maradt a kövezeten? Az számít, hogy a gyilkosokat a kommunista rendszer nemcsak fedezte, hanem vélhetően ki is tüntette. És egy sem jelentkezett soha közülük, mert nem bánta meg, amit elkövetett. És az számít, hogy a sortüzük után a Budapestet elborító vérszag minden korábbi sérelmet aktuálissá tett. Ezután következett a Köztársaság téri pártház ostroma, és nyomában a kádárista propaganda évtizedeiben a forradalom bestialitásának bizonyítására használt vérontás és bestialitás. Alighanem erre is utal Nádas, amikor ezt írja „sokféle hisztéria feltört vele [ti. a forradalomban], voltak pogromjai, gyilkosságai, ezek azonban nem váltak dominanciává”. Hisztéria, pogrom, gyilkosság? Ilyesmiről beszélt Gerő a forradalom születésének óráiban, mint aki tudta, mi következik. Kádárék fehér könyvei a Köztársaság téri képekkel igazolták a maguk terrorját. A Kossuth térről, meg Mosonmagyaróvárról, Salgótarjánról, Tiszakécskéről, a nagy mészárlásokról, és a megannyi egyedi gyilkosságról a kommunista uralom végnapjaiig nem eshetett szó. Ahogyan a korábbi évek kitelepítéseiről, Recskről, a magyar demokrácia likvidálásáról sem. Nádas szerint a forradalommal kapcsolatos elemzésekben sok a bizonytalanság. De azok számára, akik nem elemezték, hanem részt vettek benne, maga volt a bizonyosság. Ebből az élményből Nádas nem csak életkora miatt maradt ki. Hogyan is tudott volna azonosulni azzal a forradalommal, ami azzal szemben robbant ki, amiben élt?

Ezt mutatja az, ahogyan a családjával kapcsolatban álló kommunisták némelyikének sorsát idézi. A Le Vernet táborában a falangisták (vagy saját elvtársaik) elől Franciaországba menekülő magyar kommunisták között ott volt Münnich Ferenc, a forradalom leverésének egyik kulcsfigurája, de ott volt az utcák és iskolák névadójaként ismertté vált Sziklai Sándor, a család ismerőse. Róla Nádas a Kádár-kori propaganda gyártotta hazug legendát elfogadva ír, mely szerint 1956. október 26-án, a Kossuth téri tömeggyilkosság utáni napon lincselték meg budakeszi otthonában. Állítása megerősítésére a rosszul informált Déry Tibor naplóját idézi, aki szerint Sziklai az első meglincselt kommunista. Csakhogy Sziklait (Mezőhöz és Asztaloshoz hasonlóan) nem lincselték meg, vele még csak nem is felkelők végeztek. Ezzel szemben ablakából előbb ő lőtt agyon egy fegyvertelen fiatalt a lefegyverzésére érkező civilek közül, majd kézigránátot dobott közéjük. Lakásában már holtan találták, öngyilkos lett, miután lelőtte apósát, talán azért, mert az ellenezte veje vérontását. A kádári megtorlás rendszerének bírósága állítólagos gyilkosai közül többeket halálra és életfogytiglanra ítélt, ezek egy része időben nyugatra menekült, az itthon maradtak közül kettőt kivégeztek, a többiek 4 évtől életfogytig terjedő börtönbüntetéseket kaptak. A Sziklai-ügy pedig beépült a fasiszta ellenforradalmi csőcselék kegyetlenségéről szóló hazug kádári propagandába. Amit Nádas máskülönben nem fogad el. De nem is tud elszakadni tőle. Ezért is kell úgy gondolnia, hogy „ez a forradalom nem tudta, később sem tisztázta, hogy mit tett, és mit mikor és miért tett”. De mikor is tehette volna? Menetközben? Vagy a kádári terror idején? Vagy évtizedekkel később, amikorra a történtek egyre nehezebben voltak feltárhatók, és akkor kellett narratívákból rekonstruálni őket, amikorra a kérdéskör végletesen átpolitizálódott? Nádas megpróbálkozik egy értelmezéssel: „Szabadságmozgalom, de nem polgári szabadságmozgalom, a szabadságeszménye nem a személy szabadságához, nem a szabad személyek szabad társulásához és jogi egyezményeihez köti, hanem a nemzeti függetlenség kívánságához” - írja, mintha egy megszállt országra erőltetett diktatúrában a személyi-polgári szabadság megvalósításának első számú akadálya nem a nemzeti függetlenség hiánya lenne. Nem tudhatjuk, hogy ennek meglátásában a posztkommunista emléknyomok vagy a neoliberális doktrína embertana akadályozza-e meg.

Elbeszélése alapján azt gondolhatjuk, hogy a forradalomhoz kell egy forradalmi helyzet és egy forradalmár kör, amely előkészíti, és aztán egy adott pillanatban kirobbantja. „Nem mintha a magyar forradalom nem rendelkezett volna azokkal az ismérvekkel, amelyeket az európai polgári forradalmak teoretikusai egy intelligensen működő forradalom tulajdonságainak tartanak” - írja. Vagyis a forradalom javára írandó, hogy teljesítette a „polgári forradalmak teoretikusai”-nak elvárásait. Ezek körébe tartozott másfél éves „elméleti és politikai szempontból igen tartalmas inkubációs fázisa, az előkészítő munkát felkészült értelmiségiek végezték”. Ezek szerint a magyar erjedés már a XX. kongresszus előtt megkezdődött. A nyilvánosság semmit nem tudott erről, csak arról, hogy a Sztálin halálát követően, 1953 júniusában kormányra került Nagy Imrét Rákosi, illetve a rákosista szárny rövidesen megbuktatta, ami nemhogy a forradalom, hanem a reformok útját is lezárta.

A monolitikus hatalmi tömb azonban valóban repedezett, és ez a változások irányába mutatott. A kommunizmus maradék álmodozóinak azonban nem volt mozgásterük: „munkájuk metodikáját [...] nem a polgári forradalom előkészítésének, hanem a magyar társadalom reformista átalakításának igénye szabta meg. Elemeztek, bíráltak, feltártak, javaslatokat tettek, elvesztek a részletekben és a részletek részleteiben. Tudták, hogy a fennálló rend gyökeres megváltoztatásának programjával kell előállniuk. Azt is tudták, hogy mélyreható reformokat a sztálinista diktatúra pártelitje és titkosszolgálata ellenében kell megtervezniük”. Ezek szerint tehát elképzelhető volt a jó kommunisták sikeres összeesküvése a rossz kommunisták ellen, ami nem polgári forradalom, hanem puccs. Eközben a „nem kommunista értelmiségiek jobbára megfigyelők maradtak” - jegyzi meg Nádas. „Jobbára”? Valójában megfigyelők sem lehettek, honnan is tudhatták volna, min rágódnak változást óhajtó kommunista körökben azok, akiknek saját elvtársaik és az állambiztonság előtt is titokban kellett tartani szándékaikat? Az úgynevezett „előkészítő munka”, aminek a kamasz Nádas a szem- és fültanúja is lehetett, a saját bűneiktől elundorodó kommunisták zártkörű önmarcangolása, a párt bomlásának jele volt. Összekapcsolódhatott ugyan a párton belüli frakcióharcokkal, de azok kimenetelét csak és kizárólag az dönthette el, hogy a Sztálin örökéért folyó moszkvai harcban melyik csoport diadalmaskodik.

De aztán más történt. „A párhuzamos tömegmozgalom, amely Budapest utcáin azon a kedden aztán be is mutatkozott, magába szippantotta, majdhogynem nyomtalanul tüntette el a megújulásra nem képes, ezt azonban belátni sem tudó kommunista rétegmozgalmat.” Ami azt is jelenti, hogy a változások előkészítői nem készítettek elő semmit abból, ami történt. Így „a kommunista értelmiségi rétegmozgalom és a forradalmi népmozgalom nem bizonyult kompatibilisnek, soha nem kerültek a dialógus helyzetébe. A magyar forradalom egyszerre aratott győzelmet és szenvedett vereséget, s az ilyen jellegű kétértelműséget nem szívesen vesz be az elme.” E kétértelműségről a forradalom nem tudott. Nem érdekelte a valóság és a doktrína kettőssége, a kommunizmust, sztálinistáival és reformereivel együtt félrelökte. Továbbra is használta a szocializmus kifejezést, részben taktikai okokból, Moszkva megnyugtatására. A társadalmi igazságosság elvét értve rajta a forradalom egészen más rendszert kívánt építeni. „Demokratikus forradalom volt, amely nem tűri sem az idegen uralmat, sem az egyeduralmat, sem a kollektivizmusok önkényuralmát” - mondja Nádas, de azért, vélhetően a német olvasóknak magyarázva, hozzáteszi, hogy: „nem volt polgári forradalom”. Nem, de attól még akarhatott az lenni, igaz, nem voltak hozzá polgárok. E regény 1200 oldalának java része arról szól, hogy miként darálta le őket a történelem. Amúgy pedig, mondja Nádas, a forradalmak kora is lejárt, a magyar volt az utolsó európai forradalom, romantikus őrültség, amely még így is megzavarta a világhatalmi spekulációkat. A Nyugat azt várta, hogy elcsöndesedjenek a zavaros fejű magyarok. Ami meg is történt, Kádár János így éppoly kedves lett a Nyugatnak, mint az oroszoknak.

A Világló fejezetek összetett, gazdagon rétegzett regény, van epikus húzása és nem akármilyen történetisége, lélektani, metafizikai távlata. Kivételes írói teljesítmény, melynek egyes részei megoldottabbak, mint az egész. Nádas lebilincselő intellektusának meggyőző ereje elől aligha van menekvés. Emiatt olvasója ott is könnyen azonosulhat vele, ahol gyanakodnia kéne. Nem írói, hanem történelmi hitelességében. Ami írón ugyan ritkán kérhető számon - de ez a mű nemcsak regény: egy (vagy több?) nagyszabású történelmi vitairat is rejtőzik benne. Ezt a gondolkodói teljesítményét az írói teljesítmény igazolhatja, de nem hitelesítheti. A gondolatmenet szerves részét jelentő elhallgatások és tévedések rejtett manipulációs rendjét előítéleteket és elfogultságokat rejtő, önmaguk iránt kétely nélküli doktrínák formálják, amit írói és gondolkodói teljesítménye valóságnak láttat, mégsem az.

Németh László, valaha a kommunisták által a polgári irodalomról lebeszélni akart munkások példája okán azt mondta, hogy „valójában csak jó és rossz irodalom van”, ami ugyan nem korszakos felismerés, de érdemes figyelni argumentációjára. Jó irodalom az, amelynek alkotója „igazi riportere egy kornak, rétegnek, állapotnak”, a rossz pedig csak „mímeli, hazudja”. Példának Proustot hozza fel, akit nem lehet félredobni azzal, hogy „sznob volt, polgár és beteg”, mert ezzel együtt is a „a század egyik nagy szellemi kútfeje”. A megváltoztatandókat megváltoztatva így kell néznünk Nádas Péterre is. Ezért akárhány ok lehetne művének elutasítására (kétségtelen egyoldalúsággal ezekre hívta fel figyelmet e sorok írója), de egyetlen pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy Nádas a maga útján járva kivételesen őszintén, korokat áttekintő figyelemmel keresi életének törvényeit, amivel mindannyiunknak segít. Ezért kivételes teljesítményének kijáró elismeréssel kell vitatnunk művében azt, ami vitatható: sorsszerű megbántottságával, sebzettségével, magányával magyarázható elfogultságait, vagy éppen egy kegyetlen ideológiára visszamutató (elő)ítéleteit, tévedéseit, hiszen nemcsak méltatlan szülőkhöz, méltatlan eszmékhez is lehet hűséges valaki. Méltatlannak gondolt hazához is illik hűségesnek maradni. De, mert valóban csak jó és rossz irodalom van, melyek csak ritkán mutatkoznak vegytiszta formában, tudnunk kell, hogy amit Nádas megír: nagyon jó irodalom. Sorolni sem lehet nagyszerű részeit, villanásait, felejthetetlen irodalmi pillanatok sokaságát. A budapesti élet- és városképeket, a dunai kofahajók világát, a millenniumi idők életképeit, mosónők beszélgetéseit, nagypolgári otthonok leltári pontosságú, mégis életszerű leírását, a Svábhegy őslakóinak és topográfiájának rajzát, a kiszolgáltatottság és szeretet- vágy összetartozásának elbeszélését egy gyerek és egy kutya kapcsolatában - és így, bármeddig, tovább. Ettől válik nemzeti irodalommá, nem attól, hogy önmagát patriótaként határozza meg.



« vissza