Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Vagonlakók

Mindennek rendelt ideje van. Dokumentumfilmet készíteni egy történelmi eseményről kétségtelenül akkor szerencsés, amikor még élnek az érintettek, akik első kézből eleveníthetik föl kálváriájukat. Dékány István, amikor a vagonlakók (az I. világháború után az utódállamok területéről több hullámban repatriálni kényszerült, és olykor évekig egy mellékvágányon veszteglő vasúti kocsiban élő családok) témájához nyúlt, már alig talált túlélőket. Jobbára az unokák szükségszerűen töredékes emlékeire, vagy az írásos visszaemlékezésekre volt kénytelen hagyatkozni. A film képanyaga ebből következően szegényes, hiányzik az eleven emlékeiket újraélők arca.

Fontos, de kudarcos vállalkozás volt tehát Dékány István Csonkavágányon című filmje, melyet 2010-2014 között készített. Ráadásul, amióta a reklámmegrendelők a legfőbb műsorszerkesztők a televíziókban, azóta egy dokumentumfilm hossza maximum 26, illetve 52 perc lehet. S bármilyen fontos legyen is a téma, bármennyire szétfeszítené is a megadott időkeretet, ettől eltérni nem szabad. Egy kis ízelítőt, mondhatnánk előzetest kaptak tehát a nézők a rendkívül összetett, ezért árnyalt, sokoldalú megközelítést igénylő témából.

A rendező nem tudott szabadulni az anyagtól, s mivel bizonyára nem akart a tékozlás bűnébe esni - hiszen számos originális, eddig publikálatlan forrásra bukkant, amelyek segítségével megpróbálta a személyes sorsokat teljes történelmi-gazdasági-kulturális kontextusba helyezni -, könyvet írt, szerkesztett tehát, Trianoni árvák címmel.

Fontos leszögezni, hogy Dékány István nem történész. Az 1956-os forradalomban - 16 évesen! - végzett tevékenységéért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, s ezért csak igen kacskaringós kitérőkkel végezhette el az ELTE bölcsészkarát. Azonban megszállott, szenvedélyes kutatómunkával számtalan forrást tárt fel a vagonlakók témájában, amely már csak azért is nehéz, mert a Menekültügyi Hivatal, ahol a dokumentumokat őrizték, a Vár ostromakor leégett. Igaz, itt csak 1920-tól tartották nyilván a menekülteket, akik a vesztes háború befejezésekor azonnal áramlani kezdtek a megszállt területekről. S már 1927-et írtak, amikor az utolsó vagonlakó is kiköltözött szálláshelyéről. Még egy hivatásos kutatónak is becsületére válnék áttekinteni a közel tíz, történelmi szempontból roppant zűrzavaros évet.

Dékány nagy segítségére vannak a menekültek - mint pl. az Erdélyből távozni kényszerülő Márki Sándor - naplói, amelyek első kézből, érzékletesen és hitelesen örökítik meg a „kiutasítási nagyüzem” működését, amely a Romániához csatolt területeken kezdődött. 1919. október 6-án Márki már ezt írja naplójába: „Az evacuálás őrületesen folyik tovább. Reggel teherautóval katonákat küldenek a proscribáltnak lakására s estére már cókmókostúl utaznia kell. Mintha az intelligenciának üzentek volna hadat s egy kanál vízben akarnák megfojtani a lakosságot. [...] A repatriálást ők úgy értik: a magyart kikergetik a lakásából, sőt házából is vagyona roncsával a bizonytalan idegenbe.”

Idáig tudtommal 14 kollégámnak kellett távoznia: mindenik a nagy bútorszállító kocsijában rendezkedvén be családjával együtt; pléh kályhát, sütéshez, főzéshez való dolgokat, eleséget, fát, ágyneműt stb. vitt magával.” S aki nem vitt jancsikályhát, az a hetekig tartó, hosszú vesztegléssel töltött utazás során a vágányok között rakott kis tüzeknél főzött vagy melegedett. S akkor még nem sejtették, hogy sokuknak évekig lesz otthona a télen jeges, nyáron elviselhetetlenül meleg vagon. Nemcsak Budapesten, de a legtöbb határközeli nagyobb város - Miskolc, Debrecen, Szeged - pályaudvarának mellékvágányain is vagonok százai vesztegeltek. A tisztálkodás, nem beszélve a szükségletek elvégzéséről, emberi módon kivitelezhetetlennek látszott. Ráadásul a vagonok a zsúfoltság miatt állandóan tűz- és balesetveszélyesek voltak. A gyerekek közül, akik sokszor játszottak a sínek között, többen a közlekedő vonatok áldozatai lettek. Hogy az anyaország nem tudta megoldani humánusan a menekültkérdést, az nem csupán a szándékon múlt. Az egymást váltó kormányoknak sokféle, sokszor egymásnak ellentmondó elképzelése, illetve az anyaországi lakosságnak különösen a gazdasági okok miatti kiszámíthatatlan viselkedése szinte lehetetlenné tette a hatékony, konstruktív megoldást.

Egy a makói pályaudvaron élő asszony vallomása: „Ekkor dühöngött legjobban a lakásínség. Makón 36 000 volt a lakosok száma, háza meg isten tudja mennyi. Végigjártuk az utcákat, s ahol nagyobb házat láttunk, bekopogtunk - Istenem, de sok helyre és hiába. Pedig hát sok volt az olyan ház, ahol az akkori konjuktúrában dőzsölő, jómódú gazda a kisebb házban vagy a nagy ház egyetlen szobájában húzta meg magát családjával, míg a nagy, 3-4 szobás ház lakatlanul tátongott. De semmi kincsért bérbe nem adták. Először gőgből, hogy nem szorulnak a házbérre, másodszor a nadrágos, de különösen a menekült tisztviselők iránti ellenszenvből. Hány helyen az arcunkba vágták a kritikát: »Ha jók lennének, ott is maradhattak volna, ahonnan jöttek.« Harmadsorban, mert rettegtek a lakóktól. Akkor a rosszul vagy éppen nem fizetőket sem lehetett a lakásból kitenni, éppen a lakásínség miatt.”

Mivel a vagonokra szükség lett, azokból 24 óra alatt ki kellett költözzenek. Egy iskolába költöztek be, 24 négyzetméterre, öten. De ez is boldogság volt, mert végre igazi falak között érezhették magukat.

Fontos film tehát Dékányé - egy mára jószerével feledésbe merült tragikus történetből, amiről már régen beszélni kellett volna. Legalább akkor, amikor Illyés Gyula a Beatrice apródjaiban fölhívta a vagonlakók szomorú sorsára a figyelmet, a hetvenes évek végén. „Ott álltak - állongtak - néha félnapszám a családok a sínek mellett, sőt között, cókmókjaikat hosszan elrendezve, a gyermekeket kézen fogva, valamicske távolságra a rohanó kerekektől. Várták türelmesen a remény vagy az ígéret beteljesülését: a helybeli állam vagy nagybácsi jelentkezését. Aztán kivonultak a sínpálya szélére, a zajlani kezdő meder két partjára. Szűkös volt itt is a hely, de az előbbi óvatos szemlélettel itt már széket, zsámolyt, gyerekkocsit rendeztek a kőkerítés tövébe; összeillesztették az addig szétszedve hozott ágyakat, fölállították. Hosszan, ameddig ellátott a szem. A vonatok azonban egyre érkeztek.” Így Illyés, aki mélységes együttérzéssel figyeli kiszolgáltatottságukat, reménytelenségüket, a történelemkárosult magyarság jelképét.



« vissza