Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Végveszélyben az ősi kereszténység?

Ezt a kérdést hagyja nyitva idén megjelent, Une diversité menacée, azaz Eltűnő sokszínűség című könyvével[1] a szír, vagyis az asszír etnikumhoz tartozó, káld katolikus Joseph Yacoub, a Lyoni Katolikus Egyetem szociológus-történész professzor emeritusa. Az alcímből kiderül, hogy milyen folyamatok miatt tűnhetnek el színek a kulturális örökség palettájáról: Arab nacionalizmus és iszlamizáció szemben a keleti kereszténységgel. Erről a koptok juthatnának eszünkbe, azonban a mai Iránban, Irakban és Szíriában élő asszír-káld keresztény közösségek életben tartásáról van szó.

A nagyívű tanulmány megkondítja a vészharangot a Közel-Keleten asszír, káld, maronita, nesztoriánus, jakobita vagy arameus néven említett vallási kisebbség feje felett. A legenda szerint Tamás apostol alapította keleti keresztény egyház tagjai az őskeresztény idők óta megtartották hitüket, vallási hagyományaikat, liturgikus nyelvüket, de mára helyzetük és lélekszámuk rendkívül meggyengült. Az arab nacionalizmus kulturális egységesítő törekvéseinek kudarca után - az arab tavasz óta - az iszlám területi és szellemi terjeszkedése teljes felszámolással fenyegeti őket.

A keleti egyházszakadás során 1553-ban jött létre a nesztoriánusból a babiloni káld egyház, a szír ortodoxból pedig 1783-ban a szír katolikus. Dogmatika és rítus tekintetében is van eltérés közöttük, de mindkettő büszke mezopotámiai őseire, bőséges egyházi irodalmára és önálló, apostoli egyházként működik és együttműködik. Ez az evangéliumi, arámi nyelvet beszélő és annak régies változatát liturgikus nyelvként is használó népesség Irán, Irak, Szíria, Törökország területén élve a legutóbbi időkig rövidebb nyugalmi időszakoktól eltekintve folyamatos üldöztetésnek és jogfosztásnak volt kitéve. Török területen Hakkari hegyvidéke, Tur Abdin, Djarbékir, Urfa, Iránban az Urmia-tó, Szalamasz, Irakban a ninivei fennsík városa, Moszul, Bagdad és Kirkuk környéke a megpróbáltatásokkal kapcsolatban leginkább emlegetett helynevek.

A szíriai Kabur folyó menti Hasszakéban született szerző a francia nyelvű Relations Internationales periodika 173. számában a stratégiai szempontból jelentős területi elhelyezkedésük miatt mindig is nagyhatalmi érdekek kereszttüzében élő vallási népcsoportról írt. Beszámol az ellenük 1914 októberétől 1918 júliusáig elkövetett, nemzetközi szinten csak nemrégiben elismert etnikai színezetű népirtásról. Nyelvükön a Szajfo, arabul a Nakba szó fejezi ki azt az 1915-ös vérengzést, amit Anatólia keleti részén, Perzsiában és Moszul környékén hajtottak végre török és kurd nacionalista milíciák, hasonló módon és párhuzamosan az I. világháború alatt az örmények kiirtását célzó tisztogatási akciókkal. Az oszmán és perzsa birodalom határán élő őslakos keresztényeket a katonai szolgálatból leszerelték, munkaszolgálatra küldték, ott pedig megsemmisítették őket. A falvaikat kifosztották, a templomokat, iskolákat, könyvtárakat, kolostorokat százszámra lerombolták, a tömbben élő civil lakosokat, időseket, nőket, gyerekeket legyilkolták, éhhalálba kergették. Kiűzték őket szülőföldjükről a homogén török-muzulmán ország létrehozása érdekében. 1918 végére szinte teljesen kiürült a vidék, mert a kiirtás elől Észak-Iránból 25 ezer fő orosz földre, a Kaukázusba, mások szír területre menekültek, a franciák fennhatósága alá. A perzsiai Lombardiának is nevezett Urmia-tó környékéről, Szalamaszból pedig - ahonnan a szerző szülei is származnak -, sokakat Irakba telepítettek az angolok, ahonnan az 1933-ban Szimelében elkövetett tömeggyilkosság után érkeztek a Kabur-menti falvak benépesítésére. (2015 februárjában épp őket érte dzsihadista támadás. A túszokat a diaszpóra segítségével fejenként 30 000 dollárért engedték el, de a lerombolt, kifosztott falvakba már nem volt visszaút.)

A korabeli katolikus sajtó felszólalt a gyilkosságok ellen, és cselekvésre buzdította a közvéleményt, hogy a szemtanúk, köztük misszionáriusok beszámolóiból megismert tényekre reagáljon. Így Amerikában beszéltek az eredetileg a Tigris mellékén élő majd' 200 ezres szír kereszténységről, akik már néhány hónap alatt 5000 halottat számláltak, s a túlélő menekülteknek sem lehetett reményük a visszatérésre. 1919-ben párizsi előadásaival nagy visszhangot váltott ki Naayem abbé, aki beszámolóiban egyértelműsíti, hogy a török Egység és Haladás mozgalma - asszimilálás híján - mindenáron le akarta radírozni a térképről a többséggel nem egyneműnek ítélt lakosokat. A halálos fenyegetések hatására álruhában Urfából Aleppóba menekült pap a későbbiekben asszír-káld, majd szövetséges hadifoglyok gyóntatójaként működött. Az ott hallottak alapján 1920-ban megjelenő könyvében eskü alatt vallott, fotókon is megjelenő tanúk vallomásait jegyezte le. Angliai vezető lapok megemlékeztek az örmények mellett a többi keresztény előre megtervezett kiirtásáról, és az anglikán érsek is szolidaritását fejezte ki az áldozatokkal.

Habár a túlélő vallási vezetők keresték a kapcsolatot a győztesek mérvadó politikusaival, az eredmény csekély volt. Számos delegáció és memorandum képviselte az ügyet a párizsi békekonferencián az elszenvedett veszteségek kompenzálását remélve, de már az angol, illetve a francia mandátum problémáján sem jutottak túl, az autonómia- és kisebbségvédelem törvénybe iktatása még a kurdok számára is csak javaslat maradt. Ankara az Irakból hazatérni szándékozók visszatérését minden módon akadályozta, majd 1925-ben a Népszövetségben és a Hágai Nemzetközi Bíróságon is hiábavalóak voltak azok a felszólalások, melyek a törvények ez irányú megalkotását szorgalmazták.

Egy magyar vonatkozást is fontos itt megemlíteni: Teleki Pál szerepét és tevékenységét az 1924-es Moszuli Bizottságban. A nemzetközileg elismert földrajztudós alapos felmérést végzett a Tigris mentén fekvő moszuli vilajet területének nemzetiségeiről, kisebbségeiről, adottságairól. A jelentés elkészítését a britek csupán mandátumnyerésük érdekében szorgalmazták, és felhasználták azt az iráni-török határkérdés eldöntésére, de nem támogatták a kialakított javaslatot a kisebbségek védelmére. Nem meglepő, hiszen csak az olaj és a szállítási útvonal Nagy-Britanniához kerülése volt a cél! A kisebbségi kérdés rendezetlensége eredményezte, hogy megerősödött a kurd nacionalizmus, miután az 1952-ben önállóvá vált Irakban sem alakult semmilyen autonóm terület, annak ellenére, hogy Teleki adatai szerint 800 ezer főből 500 ezernyi szunnita kurd volt ebben a tartományban. Emellett a kérdést még bonyolította, hogy többféle vallás jelen volt a térségben.

A Nagy Háborúban a Szentszék nem maradt szenvtelen a szír keresztények sorsa iránt. Vatikánban XV. Benedek pápa irattára őrzi a jelentéseket, de a diplomácia kudarca miatt csak az éhezők és az egyházi személyek ellátásában lehetett szerepe. Egy békekonferencia kapcsán Pietro Gasparri kardinális javaslatára egy pillanatra felmerült a Djarbékir és Moszul közötti keresztény miniállam gondolata, de az kellő súly híján visszhangtalan maradt.

A kétszáz oldalas könyv az elmúlt években zajló emberrablások, az elvándorlás, a menekülthullámok jellemzésével kezdődik. Sajnálatos a hasonlóság az I. világháborús kegyetlenkedésekkel, ahogy a preambulum mottójában olvassuk egy dominikánus szerzetestől. Ezt tetézte az Iszlám Állam a létfontosságú intézmények elpusztításával (pl. Aleppo kórházai és iskolái), mindez szisztematikusan a vallási kisebbség életlehetőségeinek teljes felszámolására irányul.

A fent említett genocídium 100 éves évfordulójára végre igazán felfigyelt a világ és számos helyen megemlékezést tartottak. Így létesült a 750 ezer áldozat emlékparkja Sarcelles-ben, Párizs egy bevándorlók lakta külvárosában, ám Irakban a Daesh (az ISIS arab neve) is ekkor tervezett a kultúra rombolását célzó nagyobb akciókat. Először a moszuli múzeumot pusztították el, majd Nimród városa, Kalhu következett, aztán Hatra. Szíriában Palmyra alias Tadmor műemlékeit, köztük száznál több templomot romboltak le és szent helyeket gyaláztak meg a Kabur völgyének falvaiban. Az emberrablásokkal és terrorcselekményekkel elérték, hogy a színkeresztény települések kiürültek, a lakosok a városokba vagy nyugatra menekültek. Láthatta ezt képekben a magyar néző is az Övék a mennyek országa címmel 2017-ben forgatott dokumentumfilmben.

Szíriában 2015-ben az északkeleti Kamisli 200 ezres lakosú városában kifejezetten keresztények elleni bombatámadás történt, aminek az akkor frissen kinevezett káld pátriárka, II. Efrém is csaknem áldozata lett. A szerző és a hazánkban járt szír egyházi méltóságok is úgy érzik, nagyon drágán kell fizetniük a valláshoz, a hithez való ragaszkodásukért. Az iszlamisták eltévelyedettként és hitetlenként tekintenek rájuk, s minthogy ilyeneket muszlimok lakta földön, vallási törvényeik szerint nem lehet megtűrni, mindennapos életveszélyben élnek.

Könyve első részében Yacoub professzor a Közel-Kelet, avagy Közép-Kelet jelenlegi helyzetét magyarázza el a múltból kiindulva: hogyan juthatott olyan könnyen uralomra az iszlám az 5000 éve ott fennmaradó, a legelső térítéskor kereszténnyé vált népesség körében. A 7. századig a mezopotámiai arabok között is többségben voltak a keresztények, és az iszlám hódításával az arabizálódás fokozatosan ment végbe. A többség vélt szándékai szerint az aktuálisan használt és újabban születő történeti munkák a térség történelmét kevés kivételtől eltekintve már csak arab olvasatban mutatják, nem vesznek tudomást az iszlám és arab fennhatóság előtti történelemről. Semmilyen megbecsülésben nem részesülnek annak a kultúrának hordozói, amely az emberiség nagy gondolatait, alaptudományát és erkölcsi kategóriáit átmentették a többségi országok számára.

Visszatekintve Yacoub részletesen ismerteti, hogyan tárult fel a nyugat számára Mezopotámia történelme az asszirológiakutatások nyomán kéziratok és régészeti tárgyak formájában. A ninivei könyvtár 30 ezer agyagtáblájának jelentőségét kiemelkedőnek látja abban, hogy a 19. század közepén Franciaországból továbbgyűrűzött az érdeklődés a terület arámi nyelvű, őslakos keresztényei iránt. Az asszír és káld nevek végre elhangozhattak velük kapcsolatban, és úgy beszéltek róluk, mint Nabukodonozor utódairól. Egyházi rítusukban is hagyományozódik eredetük, van benne például a Jónás hívására megtért hívek tiszteletére tartott háromnapos Ninivei böjt. Fontos tudni, hogy a káld mise nyelve az az irodalmi szír nyelv, ami eredetileg a kései aráminak a nyugat-mezopotámiai Edessza (mai török Urfa) városában használt dialektusa volt. A mai asszírok a modern arámi, azaz szíriai szuret vagy szuraje nyelvet beszélik.

Az arab nacionalizmus, bár az iszlámban mint nemzeti vallás ismerte fel önmagát és egyedülállóan fonódott össze vele, mégsem rendelkezett a kellő nemzeti, néprajzi és történeti egységesítő erővel. Így láthatjuk, hogy Irak esetében a pánarab nemzetté válás elbukott a kurd és asszír-káld lakosság ellenállásán, mert annak eszméit nem tudta megérteni és beépíteni. A hajdan többséget alkotó keresztény felekezetek az Oszmán Birodalom bukása után követelték az önállóságot, de csupán a második világégést követően kapták meg, amikorra számuk drámaian lecsökkent. Érdemes összehasonlítani a különbséget: az elmúlt két évtized alatt az egymilliós kereszténységből 700 ezer hagyta el Irakot, Szíriában a fele keresztény lakosság sincs otthon, 7 millió menekült van szétszóródva a világban, és elnéptelenedtek a lerombolt, felégetett falvak. Nem csupán a keresztény kisebbséget sújtja a visszaszorítás: bár a sevres-i békeszerződés 1920-ban elismerte a kurdok autonómiához és függetlenséghez való jogát, de csak hosszú várakozás után, 1991-ben jött létre az autonóm Kurdisztán, majd 2017-ben népszavazást követően kiáltották ki függetlenségüket. Szíriában a polgárháború kitörésétől kezdve a kurdok a kormányerőkkel tartanak, s javult ugyan a helyzetük például az iskolai nyelvhasználatot illetően, de jövőjük bizonytalan.

Irakban a keresztények számára a 20. század egymást követő alkotmányaiban garantált szabadságjogok, a vallás- és szólásszabadság, a törvény előtti egyenlőség azóta sem valósultak meg, a joggyakorlatban és az identitásban nincs koherencia, mivel elsőbbséget élvez az államvallás, s csak azután jön az „irakiság”. Olyan törvényt nem fogadhatnak el, ami az iszlám alapjaival ellenkezne. (Ezt látjuk a pakisztáni Asia Bibi esetében, midőn az istenkáromlás-törvény reformját a fanatikusok - akár vezető politikusok meggyilkolása árán is - megakadályozzák.) Szaddam bukása előtt a többi állampolgárral egyetemben csendes elnyomásban volt részük a keresztényeknek, az elszabadult szélsőségesek térnyerésével már üldözik őket.

Szíria sokvallású és -etnikumú országként 1950-ös alkotmányában elismerte az államalkotó kisebbségeket, de a Baasz „Egység, szabadság, szocializmus”, „Arab testben iszlám lélek” jelmondataiban tetten érhető a pánarab nemzet vágya és a laicitástól való távolodás. Az 1958-as Egyesült Arab Köztársaság kísérlete, és a későbbi próbálkozások is gyengék voltak az egyesítéshez, de elegendőnek bizonyultak az arab hegemónia teljessé tételére. A diktatórikusan kormányzó Aszad rezsim alavita, vagyis síita kisebbségi vezetése fonák módon mégis a garancia a megmaradt keresztények számára, hiszen az általános vallási toleranciának köszönhetően teljes körű vallásszabadságnak örvendhettek, vezetői pozíciókat is elnyerhettek, felkeltve így a fundamentalista iszlám csoportok ellenszenvét.

A könyv második részében elsőként arra derül fény, hogy Urmia nesztoriánus temploma, a Mart Mirjam az egyetemes kereszténység egyik legrégebbi kultuszhelye. A hagyomány szerint ezen a településen térített Szent Tamás apostol, és később az itteni pátriárka volt a közvetítő Bizánc felé. Asszíria keleti katolikus káld népessége - akiknek nem annyira a genetikai, de a kulturális-civilizációs hovatartozása számít - ragaszkodik mezopotámiai gyökereihez, de identitásuk folytonosságát a nyugati szakirodalomban csak 1860-tól kezdődően ismerik el. A vallási összetartozás az 1980-as években főként az elvándorlásnak köszönhetően lassan etnikai tartalommal töltődött fel. Az egy nép - egy nemzet érzés jelen pillanatban is tovább erősödik a diaszpórában. Úgy látszik, ami az Ummah, vagyis muszlim közösségi összetartozásban számunkra is példaértékű, azt az asszír-káld katolikusok az együttélés során eltanulták, vagyis az őskeresztény hagyományokhoz visszatérve valósítják meg.

Iránban a mai 150 ezer keresztényből 120 ezer arámi nyelvű, rég elhagyott falvaikban kurdok vagy azeri törökök őrzik a megmaradt nesztoriánus emlékeket. A helyzet az 1979-es forradalom utáni modern alkotmány jogi garanciái ellenére mégiscsak abból érthető meg, hogy az ottani közvélemény szerint a született perzsa nem lehet más, csak muszlim. Ha áttér keresztény hitre, akkor aposztatának, hitehagyónak számít, s ezért halálbüntetés jár. Ez nem a világi állam törvénye, hanem a vallási előírások hozadéka. Iránban két keresztény felekezetet ismernek el: az örmény és az asszír keresztény egyházat, ám ők is csak saját nyelvükön terjeszthetik az evangéliumot, perzsául nem. Van vallási rendőrségük, megfigyelik az istentiszteleteket, hogy azon nem vesznek-e részt frissen megtértek. Értelemszerűen hitüket ők csak titokban tudják gyakorolni.

Kirgizisztán és Irán példáján azt is láthatjuk, hogy a két nem arab, de muszlim és többkultúrájú országban a nesztoriánus múlttal elkezdtek foglalkozni, s így valamiféle elismerést mégis kapnak a nem iszlámhoz köthető történelmi emlékek. A mai kirgiz Al-beshin temetőjében található gondosan megőrzött, klasszikus arámi nyelvű felirat és a 2010-es alkotmány nem korlátozza a vallásgyakorlást vagy a hivatalos nyelveken kívüli nyelvhasználatot.

Az arab nacionalizmus a kulturális sokszínűség tagadása, fejti ki részletesen a szerző az első részben, s a harmadikban azzal folytatja, hogy felidézi az UNESCO kulturális sokszínűségről szóló - az Általános Konferencia által 2001. december 2-án elfogadott - egyetemes nyilatkozatát. A Mexikói nyilatkozatban a kultúra alábbi meghatározását olvassuk: „egy társadalomra, illetve társadalmi csoportra jellemző megkülönböztető szellemi és tárgyi ismertetőjelek összessége [...], amely nemcsak a művészetet és az irodalmat foglalja magában, hanem a különböző életmódokat, az együttélés módjait, értékrendeket, hagyományokat és vallási irányzatokat is, [.] az utóbbi évtizedekben a globalizáció hatására a kulturális sokféleség keretén belüli békés együttélés súlyos veszélybe került”. Annak kinyilatkoztatásával, hogy minden egyes kultúra egyedi és pótolhatatlan, elismerésben részesül és világörökséggé válik a nemzeti nyelv, az uniformizálódó világgal szemben támogatást kapnak az etnikai és vallási kisebbségi jogok. Végre közbeszéd tárgyává válik a kulturális sokrétűség, melynek szintjei a történelmi tények értékelésétől a nyelvészeti vizsgálódásokon keresztül a szocio-antropológiai kutatások megállapításáig terjednek. A nyelvi kérdés tekintetében csak egyet tudunk érteni a szerző által mondottakkal: „Aki arámiul beszél, arámiul gondolkodik.” A szír keresztények nyelvi képességeinek köszönhető, hogy a görögök tudását a 6.-10. század között átmentették az arab gondolkodás számára.

Yacoub professzor befejezésül egy olyan történetet említ a kereszténység korai korszakából, ami elgondolkoztathat minket is, vajon eredetileg milyen irányból is indult a misszionálás. Személyesen meggyőződött róla, hogy mai napig őrzik francia települések Asszíriai Jakab emlékét, aki az 5. században perzsa katonaként ismerkedett meg az üldözött kereszténységgel, és már térítőként érkezett Szt. Honoriusszal gall földre. A Tours közelében fekvő Tarentaise nevű település legelső püspöke szerényen, szerzetesként élte le életét. Mi magyarok nem lepődünk meg annyira, hogy a rómaiak idején Gallia első püspökei között keletről érkezett keresztényeket találunk, hiszen Szent Márton Pannónia szülötte.

Az összegzésben végül felmerül a kérdés, mi a teendő, ha az arab nacionalizmus kifulladása után a politikai iszlám irányítja a folyamatokat?

A szerző bőven lát megoldási lehetőséget. Bizakodó, talán naiv az álláspontja, hiszen előzőleg már bemutatta, hogyan esett csöbörből vödörbe a kisebbségek megmaradásának ügye. Példa rá Irak, ahol a Baasz laikus állama után az iszlám fundamentalizmus vallási színezetű uralma következett. Ez utóbbit az egyházi vezetők még veszélyesebbnek ítélik, hiszen eleve tagadja az egyenlőség jogát, dhimmi értelmezésében másodrangú állampolgárokként kezelve a nem muszlim lakosokat. Sokatmondó Michel Aflak, a Baasz párt (az Arab Újjászületés Pártja), alapítójának példája, aki szíriai görög ortodoxnak született, s végül iszlamizált.

Történetiségében szemlélve a kérdést, nem lehet tagadni, hogy a keresztények az iszlám előtt már jelen voltak, és a kulturális élet aktív részesei voltak mindig. Ők az ókori oktatás és művelődés hordozói Antiochiában, Alexandriában, és a szír-arámi keresztény szerzetesek a görög klasszikusok fordításával-másolásával hatalmas filozófiai-teológiai örökséget adtak a világnak. Az iszlám kultúra aranykora nélkülük nem valósulhatott volna meg. Sajnálatos, hogy az arab világ a Közel-Keleten nem tudta azt a civilizációs és kulturális többletet kihasználni és összetartó erővé tenni, ami a térség sokrétű örökségéből adódott. Félő, hogy az egyneműsítés kísérlete sikerrel jár, ha nem eszmélnek rá, hogy népelemeiket a nemzettest részeként vizsgálva a történelmi folytonosságot biztosítják. Az eddigi kutatási módszerek megújítását szolgálná, ha azokat objektív és racionális alapokra helyeznék. Yacoub professzor szerint a nyilvánvaló történelemhamisítások után újra kellene írni a hivatalos történelmet ezekben az országokban és nemzeti programokat indítani a segéd- és társtudományok bevonásával, a feltárásokat pedig elfogultság és prekoncepciók nélkül kellene végezni.

A történész és szociológus pontosan kijelöli a tennivalókat. A radikális iszlám előretörésével a kisebbségek eltűnhetnek, s ezzel együtt kulturális kincsek is feledésbe merülhetnek. Mindez az egész keresztény civilizációra nézve hatalmas veszteséget jelentene. A legelső keresztények utódai számára ki kell vívni, hogy nekik is legyen helyük az érintett iszlám országokban, érezzék biztonságban magukat, mint egyenrangú, teljes jogú állampolgárok. Az arabizálástól az iszlamizáció felé haladva a nem iszlámhoz tartozó történelem, és annak kulturális elemei a folyamatos erőszak és az atlanti közömbösség hatására kezd kitörlődni a történelemből.

A szír kereszténység jobban integrálódhatna Iránban, Irakban, avagy Szíriában, ha a kulturális és nyelvi sokszínűséget elismernék, ha demokrácia és az emberi jogok gyakorlata megvalósulna abban a térségben. Ennek érdekében alkotmánymódosítás szükséges, új törvényeket kellene hozni az őshonos kisebbségi nyelvoktatás ügyében. Ebben hivatalosként el kell ismerni az arabhoz hasonlóan a szíriai, azaz mai arámi nyelvet, mint államalkotó nép által használt idiómát. Intézményi háttér hozzárendelésével elő kell mozdítani az ókori Szíria és Irak történelmét és kulturális örökségét feltáró szociológiai, antropológiai és statisztikai kutatásokat, újranyitni az ásatásokat, restaurálni és helyreállítani a kárt szenvedett múzeumi tárgyakat és kéziratokat. Jelen pillanatban a múzeumok kiállításain kereszténységre vonatkozó anyag egyáltalán nem jelenik meg, pedig léteznek még azok a kultuszhelyek, amilyeneket csak ezeken a területeken találunk. (Tört tengelyes alaprajzú templomokat például, amelyekben - az ősi mezopotámiai hagyománynak megfelelően - az oltárt a bejárattól csak félfordulattal lehet megközelíteni.)

A javaslatok sora a diaszpórával való kapcsolódástól a föderalista átalakulás meglebegtetéséig még hosszan folytatható, ám kiemelendő még az a vélekedés, hogy nagy áttörés lenne, ha az egyenlő bánásmód elvének elfogadásával a muszlimok - cserébe az Európa nyugati államaiban kapott szabadságjogokért - megadnák az ő területeiken élő keresztények és más vallási kisebbségek egyenjogúságát. Ettől jelen pillanatban igen messze állnak. Ismerni kell a helyzet megítéléséhez az arab dhimmi kifejezést, mely az iszlám alávetettséget jelöli, kissé képmutatóan „védettségként” magyarázva a behódoltatást. Az adózással, avagy katonáskodással járó ilyen státuszt csak a biblikus vallások, azaz a zsidók és keresztények számára tartogatják, de természetesen a döntéshozatali pozíciókban a „védetteket” kizárják. Szaddám Huszein idején sem a katonaságban, sem a közigazgatásban vagy magasabb bírói testületben nem lehettek jelen. Vajon az Iszlám Állam alól felszabadulva változik-e valami?

A káld tudósok hagyományát követve Joseph Yacoub a közvetítő és párbeszédre kész magatartás megtestesítőjeként a fizikai és lelki újjáépítés híve. Csak remélni lehet, hogy ebben partnerekre és támogatásra lel. Talán ezért nem említi meg a politikatudományok tanáraként teljes mélységében ismert tényeket a nyugati nagyhatalmak és gazdag arab államok döbbenetes érintettségét a vallásüldözés és tömeggyilkosságig jutó terrorizmus kialakulásában.

Ha térképmellékletet is találtunk volna a kiadványban, áttekinthetőbbé vált volna az asszír-káld népesség története és a mi bukovinai székelyeinkéhez oly hasonló vándorlásuk állomásainak útvonala. Hasznos lett volna néhány adat a diaszpóra jelenlegi nagyságáról és kiterjedéséről is.

Összességében elmondható, hogy e könyv alaposan bemutatja és dokumentálja az őshonos kereszténységet továbbéltető népcsoportok kálváriáját napjainkig, és azt a hitét, hogy az érintett országokban a modern jogállami keretek kiterjesztésével a kisebbségek helyzetében javulás érhető el. Ám az is látható, hogy mára már az egész térség keresztény múltjának emlékei, s így a teljes európai kultúra ősforrásához való visszatérés lehetőségei végveszélybe kerültek.

 

 

Jegyzetek:

 

[1] Joseph Yacoub: Une diversité menacée, Édition Salvator, 2018.



« vissza