Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Brexit: a brit demokrácia próbatétele

"A neheze még hátra volt, s ez már 2018 első negyedében látványosan kiderült. Február végén az Európai Tanács közzétette a kilépési egyezmény általa kidolgozott változatát, s ebben az a javaslat szerepelt, hogy Észak-Írország maradjon az EU vámterületének a része („közös szabályozási térség”), vagyis kereskedelempolitikai tekintetben válasszák le az Egyesült Királyság többi részéről."

Inkább vagyok szegény mester, mint gazdag szolga” – e szavakkal indokolta a Brexitre adott voksát Michael Caine Oscar-díjas színész, akit a magyar közönség a legutóbb a Vén rókák (Going in Style) című filmben láthatott. „A szavazatom a szabadságról, nem pedig a bevándorlókról szólt” – tette hozzá.[1] E sorok szerzője szintén úgy gondolja, hogy a szuverenitás iránti vágy, amely a szigetország esetében még a II. világháború élet-halál küzdelmében sem kompromittálódott, kulcstényező az EU-ból való kiválást elindító, 2016 júniusában tartott referendum eredményében. E tanulmány, amely 2019 januárjában és februárjában készült, természetesen nem tud és nem is próbál valamiféle mérleget készíteni, hiszen még semmi sem zárult le, annyi viszont már most is bátran állítható, hogy az idestova két és fél éve húzódó, kiszámíthatatlan fordulatokban bővelkedő Brexit-folyamat drámai mértékben teszi próbára a brit demokráciát.

 

A kormányzat történelmi veresége Brexit-ügyben

 

2019. január 15-én este Theresa May kormánya olyan arányú vereséget szenvedett el a westminsteri parlamentben, amire a brit parlamentarizmus történetében jószerével még nem is volt példa. Az Európai Unióval hosszú vajúdás után, 2018 novemberében megkötött kiválási egyezményt 432-202 arányban vetették el a képviselők, 230 fős többséggel.[2] Igaz, az Alsóháznak ez a döntése tulajdonképpen senkit sem lepett meg, mert nemigen akadt olyan elemző, aki az egyezmény elfogadására számított volna. De miért is zárta ki szinte mindenki annak az esélyét, hogy ezt az egyezményt elfogadják? Ha e kérdésre viszonylag pontos választ akarunk adni, röviden át kell tekintenünk azt a folyamatot, amely elvezetett a sorsdöntő parlamenti szavazásig.

London és Brüsszel között 2017 júniusában indultak meg a tárgyalások a tagság felmondásáról, miután Theresa May konzervatív kormánya – hosszú kivárás után – 2017. március 29-én aktiválta a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelyét, amely az unióból való kilépés lehetőségét szabályozza. Nagy-Britannia azt javasolta, hogy a távozás feltételeiről és a leendő kapcsolatokról párhuzamosan tárgyaljanak, az EU viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az egyeztetések két szakaszban történjenek, és előbb a kilépés három előfeltételéről állapodjanak meg, nevezetesen a szigetországban élő uniós állampolgárok jogainak a rendezéséről, a brit tartozásról és az északír-ír határ ügyéről, vagyis a határ keménnyé válásának, a határellenőrzés újólagos bevezetésének az elkerüléséről. Gyorsan világossá vált, hogy a David Davis vezetésére bízott brit delegációnak nincs kidolgozott elképzelése a teendőkről, a referendum eredménye ugyanis magát a politikai elitet is alaposan meglepte.[3]

A kormányzat mozgásterét jelentékenyen korlátozta a 2017 júniusára teljesen feleslegesen kiírt előrehozott választás, amelynek nyomán a konzervatívok parlamenti pozíciója nem erősödött, hanem épp ellenkezőleg: elveszítették abszolút többségüket.[4] Emiatt aztán együttműködési szerződés kötésére kényszerültek Észak-Írország legerősebb politikai erejével, a protestánsok zömének a támogatását élvező, Brexit-párti Demokratikus Unionista Párttal. May manőverezési lehetőségeit e körülmény tovább szűkítette.

A 2017 szeptemberében tartott firenzei beszédében a miniszterelnök – korábbi nyilatkozataival összhangban – egyértelműen és véglegesen állást foglalt a hard Brexit, azaz a kemény Brexit mellett, amely az EU egységes piacából és a vámunióból való távozást egyaránt magába foglalja. Ekkor jelentette be May, hogy körülbelül kétéves átmeneti időszakot kér, amelynek során kormánya vállalja, hogy a tagság minden feltételének továbbra is eleget tesz.[5] Bár a tárgyalásokon ezt követően sem mutatkozott érdemi haladás, december elejére mégis körvonalazódott egy megállapodás. Ez azonban a legnehezebb kérdést, az (észak)ír határét megoldatlanul hagyta, s így csak annyit bizonyított, hogy a teljes kudarc sem Londonnak, sem pedig Brüsszelnek nem áll az érdekében. A Nagy-Britanniában dolgozó EU-s polgárok jogait illetően rögzítették, hogy akik legalább öt éve a szigetországban tartózkodnak, azok a brit állampolgárokkal azonos szociális és gazdasági jogokat biztosító letelepedett státuszt (settled status) kaphatnak. A válási összeg kérdésében London engedett az EU nyomásának, bár pontos számot a decemberi megállapodás nem határozott meg.

Nem történt viszont érdemi előrelépés az Egyesült Királyság és az unió egyetlen közös szárazföldi határának, a 499 kilométeres (észak)ír határnak az ügyében. A decemberi megállapodásban bukkant fel először az úgynevezett „backstop” fogalma, amely aztán a Brexit-tárgyalások központi kérdésévé nőtte ki magát. Ez azt takarta, hogy amennyiben a tervbe vett átmenet két éve alatt sem sikerülne kereskedelmi egyezmény keretében biztosítani a határ zavartalan átjárhatóságát, akkor – tartalék megoldásként – az Egyesült Királyság vállalja, hogy saját vámszabályait az EU szabályozásához igazítja. A szövegezés azonban ekkor még nem mondta ki egyértelműen, hogy a vámunió az EU-val csak Észak-Írországra vagy a királyság egészére vonatkozna.[6] A 27-ek állam- és kormányfőinek 2017. december közepén tartott csúcsértekezlete ezzel együtt elfogadta az egyezményt, azzal a kegyes hazugsággal, hogy eredményesen lezárult a tárgyalások első szakasza.

 

Az (észak)ír határ a középpontban

 

A neheze még hátra volt, s ez már 2018 első negyedében látványosan kiderült. Február végén az Európai Tanács közzétette a kilépési egyezmény általa kidolgozott változatát, s ebben az a javaslat szerepelt, hogy Észak-Írország maradjon az EU vámterületének a része (közös szabályozási térség), vagyis kereskedelempolitikai tekintetben válasszák le az Egyesült Királyság többi részéről. Az elképzelés Londonban érthető felzúdulást váltott ki, s May a parlamentben kijelentette, hogy egy ilyen, a királyság egységét fenyegető indítványt egyetlen brit kormányfő sem fogadhat el.[7] A határforgalom zavartalanságának biztosítására a miniszterelnök március 2-án a Mansion House-ban mondott beszédében két lehetséges megoldást is felvetett: az egyik a vámpartnerség volt, amely alapján a brit hatóságok szednék be az EU javára az uniós vámokat a kívülről érkező import után, a másik pedig különleges technikai megoldások alkalmazását javasolta.[8] Ezeket azonban Brüsszel azonnal elvetette, és – ekkor még – ragaszkodott ahhoz is, hogy a backstop kizárólag Észak-Írországra terjedjen ki. Egészében véve elmondható, hogy az Európai Unió nem igyekezett megkönnyíteni a britek helyzetét, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a brit példa ne válhasson ragadóssá a tagállamok körében. Így engedményeket a tárgyalások második fordulójában is kizárólag Londontól várt.

Eközben a brit belpolitika egyre élesebben polarizálódott az EU-ból való kilépés törésvonala mentén, amely a két nagy pártot, a kormányzó torykét és a Jeremy Corbyn vezette Munkáspártot egyaránt keresztbe metszette. A soft, a puha Brexit híveivel szemben a Konzervatív Párt elszántan Brexit-párti alsóházi képviselőinek körében megszerveződött a roppant befolyásosnak bizonyuló European Research Group, azaz Európai Kutatási Csoport, amely – Jacob Rees-Mogg vezetésével – szinte minden kompromisszumot elutasított, még a May által felvetett vámuniós partnerség gondolatát is. A Munkáspárton belül pedig az váltott ki komoly feszültséget, hogy míg a tagok és szimpatizánsok nagy többsége Brexit-ellenes, és az újabb népszavazás követelése mellé állt, Corbyn, akit nem alaptalanul tekintenek szíve mélyén euroszkeptikusnak, elfogadta az uniós tagság megszüntetését, és nem támogatta a második népszavazást. Az ő álláspontja – némi egyszerűsítéssel – csak abban tért el a kormányétól, hogy a vámunió megőrzését javasolta. (Ez persze nem jelentéktelen különbség, és értelemszerűen megoldást kínál az északír határ problémájára is. [9])

A tárgyalások 2018 júniusára sem mozdultak el a holtpontról, és a hó végén tartott csúcsértekezletükön az EU állam-és kormányfői ezért ismét Londonra hárították a felelősséget, felszólítva May kormányát, hogy új javaslatot – de facto engedményt – tegyen az (észak)ír határ ügyében. Az idő szorításában May július 6-ra rendkívüli kormányülést hívott össze nyári rezidenciájára, Chequersbe, ahol maratoni hosszúságú vita után kompromisszumos javaslatcsomagot fogadtak el. Ez jóval szorosabb kapcsolatokat indítványozott az EU-val, mint amilyeneket a keményvonalas Brexit-pártiak látni szerettek volna: az ipari és mezőgazdasági áruk szabad kereskedelmére épülő, úgynevezett kombinált vámtérség kialakítását javasolta.[10] Ezt a Brexit-kampány egyik frontembere, Boris Johnson félig bennmaradásként értékelte, s ezért a javaslat sutba dobását indítványozta, maga pedig lemondott a külügyminiszteri posztról. Így döntött a brit tárgyalódelegációt addig vezető David Davis is, azzal érvelve, hogy May túl sokat túl könnyedén adott fel. Az ERG vezetője, Jacob Rees-Mogg pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy a chequersi kompromisszum még a megállapodás nélküli kilépésnél is rosszabb lenne.[11]

Az EU egészen a nyár végéig várt hivatalos válaszával, de aztán szeptemberben Salzburgban a 27-ek rendkívüli Brexit-ügyi összejövetele elutasította – méghozzá több brit lap szerint is kifejezetten megalázó módon – May nagy nehezen kiküzdött javaslatát.[12] A két tűz közé szorult miniszterelnök így 2018 novemberében elfogadta az EU által kínált újabb kilépési egyezmény-tervet, és azt az egyetlen lehetséges megállapodásként tárta a brit közvélemény elé. Ez az 585 oldalas anyag tartalmazta azt az ominózus kitételt, miszerint ha a tervezett kétéves átmeneti időszak alatt sem tudnak a felek megegyezni az Észak-Írország és az Ír Köztársaság közötti kemény határ kizárásában, akkor a fentebb körvonalazott tartalékmegoldás lép életbe, és az egész Egyesült Királyság vámunióra lép az EU-val.[13] S amit végképp nem tudtak a Brexit-pártiak elfogadni: London a backstopot egyoldalúan nem mondhatja fel; az addig tart, amíg nem születik kölcsönösen elfogadott kereskedelmi megállapodás. Az EU-ból ki lehet lépni, a backstopból nem...

A westminsteri parlamentnek erről a megállapodásról 2018. december 11-én kellett volna szavaznia, de May az utolsó pillanatban 2019 januárjának harmadik hetére halasztotta a voksolást, azzal az indoklással, hogy roppant súlyosak a nézeteltérések az (észak)ír határ ügyében. A miniszterelnök pontosan érzékelte, hogy míg ellenzéke egyértelműen kevesli az unióval kialakítandó együttműködés mértékét, saját pártjának hard Brexit-párti szárnya nagyon is sokallta az engedményeket, különösképpen pedig azt, hogy az időkorlát nélküli backstop az országot a kényszerű vámunióba való beleragadással fenyegeti. A voksolás elhalasztása széleskörű felháborodást váltott ki, és akut belpolitikai válsághoz vezetett, amelyben a túlnyomó részben Brexit-ellenes parlament több módon is megpróbált irányt szabni a kormányzati politikának. A parlament végre átveszi a Brexit irányítását – írta elégedetten a Guardian publicistája.[14]

Ez tehát a háttere a kormányzat példátlan arányú januári parlamenti vereségének, amelynek nyomán a Munkáspárt elnöke azonnal bizalmatlansági indítványt terjesztett be a kormánnyal szemben, ezt azonban a May mögött összezáró, a kritikus időszakban vezércserét nem kívánó konzervatív többség leszavazta. A kormányfő – a kilépő népakaratot a maradáspárti parlamenttel szembeállítva – azzal érvelt, hogy a választott képviselők kötelesek a 2016-os népszavazás döntését végrehajtani, s rendkívül aggályosnak nevezte a Brexit-folyamat késleltetésére, vagy épp teljes leállítására irányuló törekvéseket. Január 29-én a konzervatív többség elfogadta azt a módosító indítványt, amely – a kormányzat támogatását is élvezve – felszólította a kormányfőt, nyissa meg újra a már lezárt tárgyalásokat azzal a céllal, hogy az (észak)ír határra vonatkozó tartalékmegoldás helyett alternatív megoldásokat („alternative arrangements”) találjanak.[15] Ez merész lépés volt annak a fényében, hogy az EU részéről erre semmilyen fogadókészség sem mutatkozott.

 

A szuverenitás a brit politikai tradícióban

 

A Brexit eddig lezajlott főbb eseményeinek egészen rövid összefoglalása is érzékelteti, hogy olyan folyamatról van szó, amely a brit politikát és a mögötte meghúzódó politikai tradíciókat is rendkívüli kihívások elé állította. Ez utóbbiak vizsgálatához induljunk ki a canberrai egyetem három kutatójának, Matthew Hallnak, David Marshnak és Emma Vinesnak az úttörő tanulmányából, amely azt állítja, hogy noha természetesen sokféle hagyományt találni a szigetország politikai életében, mégis joggal beszélhetünk egy olyanról, amely történelmileg domináns pozícióra tett szert. A határozott névelővel írható brit politikai tradíció (The British Political Tradition, BPT) meghatározó elemeiként ők a szabad választásokra épülő képviseleti rendszer korlátozottan liberális felfogását, és a kormányzati felelősség konzervatív, sajátosan elitista szemléletét emelik ki, a nemzeti szuverenitáshoz való ragaszkodással együtt.[16] E tradíció ereje magyarázza, hogy a brit politika a II. világháború után sokáig idegenkedett a szuverenitás korlátozásával fenyegető európai integrációtól, s még a csatlakozás után is felettébb ambivalens maradt ezzel kapcsolatban. (Lényegében ugyanaz az angol elfogultság utálja ki a turistát és tartja távol a megszállót – írta szellemesen 1940-ben George Orwell.[17])

A szuverenitás ügyének középpontba állítását látványosan tükrözte a David Cameron kormánya által már 2011-ben meghozott European Union Act is. Ez kimondta, hogy a jövőben bármilyen további, az EU javára történő hatáskör-átruházásra csak népszavazást követően kerülhet sor. A 18. paragrafus, a nevezetes szuverenitási klauzula elvi síkon deklarálta, hogy a brit parlament teljesen szuverén, és az EU joga kizárólag csak azért érvényesül a szigetországban, mert a parlament ezt így akarja.[18] Hall, Marsh és Vines joggal mutatott rá, hogy a Brexit, Skócia függetlenedési törekvésével és a politikától való elfordulás általános társadalmi tendenciájával együtt, a BPT alapjait támadja. 2016 júniusa valóban semmit sem hagyott érintetlenül, e sorok szerzője azonban egy további sajátosságra is szeretné felhívni a figyelmet. Arra, hogy szerinte a Brexit paradox módon viszonyul a BPT-hez: míg kétségtelenül elmondható, hogy az elitista hagyományra, vagyis arra a gondolkodásmódra, miszerint a Westminster és a Whitehall tudja a legjobban, a népszavazás érzékeny csapást mért, a BPT szuverenitás-féltő elemét nem érte hasonló vereség. A szupranacionális tagság elutasítására adott voksok a nemzeti önrendelkezésre adott szavazatokként értékelhetők, s ez pedig azt jelzi, hogy a brit politikai tradíció az elit-kritika ellenére is erős maradt.[19]

 

Kilépéspárti többség – maradáspárti parlament

 

A 2016 júniusa óta zajló belpolitikai küzdelem egyik különleges vonása az, hogy míg a szuverenitás védelme integráns része a brit politikai tradíciónak, a szuverenitás helyreállítását ígérő Brexitet a parlamenti képviselők többsége ellenzi. Ez magyarázza, hogy a May-kormány, amely legfőbb célját a kontroll visszaszerzésében, a nemzeti parlament szuverenitásának a visszanyerésében jelölte meg, erre irányuló törekvéseiben rendre beleütközött a westminsteri képviselők többségének az ellenállásába. Sőt, az ellenzéki pártok az EU-párti tory képviselőkkel együtt több fontos ügyben a kormányzatot akadályozó-bénító többséget tudtak kialakítani. Így például a parlament pozícióját erősítette, hogy 2018 júniusában a brit EU-tagság visszavonásáról (European Communities Act 1972) és az uniós jognak a brit jogrendszerbe való átvezetéséről intézkedő nagy visszavonási törvény (Great Repeal Bill) szövegébe a Brexit-ellenes Dominic Grieve tory képviselő kezdeményezésére beiktatták az azóta sokat emlegetett 13. paragrafust. Ez arra kötelezte a kormányt, hogy a majdani kilépési egyezményt a parlamenttel is fogadtassa el, azt az utóbbi nélkül ne lehessen ratifikálni. [20] De példaként említhető az is, hogy 2019. január 8-án az Alsóház megtiltotta a kormánynak, hogy megállapodás nélküli kilépés esetén, az esetleges gazdasági gondokra tekintettel, önhatalmúan módosítsa az adótörvényeket.[21] Grieve módosító indítványa alapján pedig a kormányt arra szorították, hogy ha leszavazzák a kilépési egyezményt, akkor ne a 2018-as törvényben megszabott 21 munkanap, hanem csak 3 nap álljon rendelkezésre egy B-terv előterjesztésére.[22] A parlament ezzel jelentős nyomást fejtett ki a no-deal Brexit, a megállapodás nélküli kilépés kizárása érdekében.

Az eseményeket szemlélve az a képlet rajzolódik ki, méghozzá igen markánsan, hogy a 72,2 százalékos rekordrészvétellel lezajlott népszavazásban megnyilvánuló kilépő népakarat szembekerült a maradáspárti parlamenttel. Ez pedig óhatatlanul felveti azt a politikaelméleti szempontból is izgalmas kérdést, hogy a referendumok, amelyek a közvetlen demokrácia klasszikus eszközei, miként illeszthetők össze a parlamenti szuverenitásnak a közvetett demokráciához kapcsolódó eszméjével. A Brexit-folyamat (is) azt mutatja, hogy roppant nehezen. A parlamenti szuverenitás és a népszuverenitás elvei nemigen férnek össze. Nem csoda, hogy a népszavazás intézménye sokáig idegen testnek számított a többségi demokrácia modelljét megvalósító brit alkotmányos rendszerben; a témáról alapos tanulmányt készítő Klein Dóra szavaival úgy tekintettek rá, mint a Parlament és a kormány felelősségének a feladására.[23] E kihívás a brit konzervatívokat különösen nehéz helyzetbe hozta, hiszen az ő hagyományaik a legkevésbé sem a közvetlen demokráciához kapcsolódnak, viszont a nemzeti szuverenitás elve a népszavazás döntése melletti kiállásra sarkallja őket.[24] A toryk többsége ezért egyetért May álláspontjával abban, hogy a választott képviselőknek a népszavazás döntését végre kell hajtaniuk. Talán nem túloz e sorok szerzője, ha úgy fogalmaz, hogy e rendhagyó döntési helyzetben a patrícius-elitista jellegű demokrácia-felfogásuk ellentétbe került a nemzeti szuverenitás iránti elkötelezettségükkel, s az utóbbinak adtak elsőbbséget.

 

A második népszavazás kérdése

 

2016 júniusa után az eredményben csalódottak szinte azonnal felvetették, hogy a kilépés ügyéről még egy népszavazást kellene tartani, mert a brit társadalom nem kapott kellő tájékoztatást döntése súlyáról és potenciális következményeiről. E törekvés azóta is napirenden van. 2018. október 20-án a People's Vote nevű civil mozgalom szervezésében mintegy 700 ezer ember vonult London belvárosába, hogy újabb népszavazást követeljen. E cél mellett többször is felszólalt a tekintélyes volt munkáspárti miniszterelnök, Tony Blair, azzal érvelve, hogy a kritikus helyzetben az egyetlen logikus lépés visszaadni a népnek a választás lehetőségét. Ha 30 hónapnyi tárgyalás után még mindig nincs semmilyen megoldás, csak így lehet kitörni a politikai zsákutcából – hangsúlyozta 2018 decemberében.[25] Pártolta e törekvést John Major egykori tory kormányfő is: szerinte erkölcsileg igazolható lenne egy második népszavazás, mivel a Brexit-pártiak nem tudták beváltani a zavartalan átmenetre tett ígéreteiket.[26]

May – s a vele egyetértő konzervatívok – álláspontja viszont ebben a kérdésben következetesen az, hogy egy újabb referendum aláásná a demokráciába vetett bizalmat. Sőt, a kormányfő egyenesen úgy fogalmazott, hogy egy ilyen döntés katasztrofális lenne a demokrácia szempontjából; egy újabb népszavazás aligha vinné előbbre az országot, viszont tovább mélyítené – a már így is kritikus mértékű – megosztottságot.

Az újabb népszavazás ötletének éles kritikája, noha kisebbségi véleményt képviselve, a Munkáspárt oldaláról is megfogalmazódott. Az árnyékkormány oktatásügyi minisztere, Angela Rayner így indokolta a véleményét: az emberek már döntöttek, és nem kérdezhetjük meg őket újra: Nem kívánnak esetleg más választ adni? A társadalom azt várja tőlünk, politikusoktól, hogy megoldjuk a problémákat – fűzte hozzá.[27]

Ismeretes, hogy egy demokrácia működőképességének nem szükséges feltétele, hogy a polgárok minden kérdésben egyetértsenek, az alapvető működési szabályokban viszont nélkülözhetetlen a konszenzus.[28] Az eljárási, vagy procedurális konszenzus kívánalma a népszavazáshoz való viszony kialakítását is magában foglalja – s e fontos dimenzióban a brit politikai közösség minden jel szerint kettéhasadt, mert nincs egyértelmű álláspontja abban a kérdésben, hogy elfogadható-e egy sorsdöntő népszavazás megismétlése. A procedurális konszenzus elveszítése vagy legalábbis megcsonkulása pedig súlyos veszélyekkel jár. E sorok szerzője hajlamos azzal a véleménnyel egyetérteni, hogy a népszavazás megismétlése (legalábbis a közeljövőben) semmiképp sem lenne elvileg megalapozott, hiszen akkor miért ne lehetne akár majd egy harmadikat is követelni, új fejleményekre hivatkozva. Érthetően merült fel tehát konzervatív berkekben: demokratikus-e addig szavaztatni, amíg a nekünk kedvező eredmény nem születik?

 

A Brexit mint a politikai tagoltság új dimenziója

 

A Brexit ügye nemcsak a brit politikát, hanem a társadalmat is példátlan mértékben kettészakította. Több közvélemény-kutatás is azt az érdekes eredményt hozta, hogy a brit polgárok sokkal nagyobb arányban azonosulnak a Remain vagy a Leave oldallal, mint az általuk preferált párttal, vagyis a Brexittel kapcsolatos meggyőződésük jóval erősebb pártlojalitásuknál.[29] Elmondhatjuk ezért, kissé sarkítva, hogy 2016 júniusa óta Nagy-Britanniában már nem a munkáspártiak és a konzervatívok, hanem az európai integráció hívei és ellenfelei állnak egymással szemben. A két tábor kommunikációját nagymértékben nehezíti, ha ugyan nem teszi lehetetlenné, hogy más-más dimenzióban gondolkodnak: az EU-pártiak gazdasági szempontokkal, a Brexit-pártiak viszont a szuverenitással és az identitással érvelnek. E küzdelemben nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét fél számára jóval többről van szó az Európához való viszonynál: élesen eltérő értékvilágokról. A multikulturalizmushoz, a bevándorláshoz és az identitáshoz való viszony a Brexittel kapcsolatos pozíciót is elég nagy pontossággal kijelöli. Az EU-pártiak közül sokan xenofóbiával és az európai gondolat elutasításával vádolják a velük szemben állókat, Roger Scruton, a tekintélyes konzervatív filozófus viszont rámutatott, hogy az európai fejlődésből fakadó európai ideálnak épp az a fajta patriotizmus felel meg a leginkább, amelyet a Brexit képvisel.[30] Hiszen Európa természetes állapotához hozzátartoznak a nemzetek. Épp az európai hagyomány ereje az, ami a britek többségét szembefordította a teljesen bürokratizálódott, Európa igazi eszméjét már egyáltalán nem képviselő unióval – fejtette ki 2018 júniusában a Nexus intézet meghívására tartott előadásában.[31]

Egy politikai közösség megítélésének alapvető szempontja, hogy miként képes a konfliktusokat kezelni. Nagy-Britannia eddig szinte mindig jól vizsgázott ebben. Egyelőre nyitott kérdés, hogy a népszavazás óta feltorlódott feszültségek és ellentétek, amelyek mély törésvonalakat vágtak a társadalom szövetébe, és ráadásul alaposan megmérgezték a brit közéleti diskurzust, hogyan tudnak majd feloldódni. A válasz nagymértékben függ attól, hogy a stabilitást évszázadok óta biztosító brit politikai tradíció mennyire bizonyul ellenállónak a politikai szélsőségek felől érkező kihívásokkal szemben.

 

 

Jegyzetek:

 

 

[1] Caine, Michael: I voted Brexit. It was about freedom, not immigrants. In The Guardian, 6 April, 2017, https://www.theguardian.com/film/2017/apr/06/michael-caine-voted-brexit-eu-freedom-not- immigrants-going-in-style-new-film.

[2] Theresa May's deal is voted down in historic Commons defeat. In BBC News, 15 January, 2019, https:// www.bbc.com/news/uk-politics-46885828.

[3] Részletesebben lásd Egedy Gergely: Brexit-tárgyalások: Odüsszeia, partot érés nélkül, In Polgári Szemle, 2018/1-3, 301-302.

[4] Election Results 2017 Summary: Keey Points at-a-Glance. In BBC News, 9 June, 2017.

[5] PM's Florence speech: a new era of cooperation and partnership between the UK and the EU, GOV:UK, 22 September, 2017, https://www.gov.uk/government/speeches/pms-florence-speech-a-new-era-of- cooperation-and-partnership-between-the-uk-and-the-eu.

[6] Részletesebben lásd Egedy Gergely: Az (észak)ír határ a Brexit folyamatában. In Európai Tükör, 2018/3, 7-20; 13-14.

[7] Theresa May rejects EU's draft option for Northern Ireland. In BBC News, 28 February, 2018, https:// www.bbc.co.uk/news/uk-politics-43224785.

[8] PM speech on ourfuture economic partnership with the European Union. March GOV.UK, 2 March, 2018, https://www.gov.uk/government/speeches/pm-speech-on-our-future-economic-partnership-with- the-european-union.

[9] Jeremy Corbyn FULL speech on Britain after Brexit. In Labour Party Press Releases, 26 February, 2018, https://labour.org.uk/press/jeremy-corbyn-full-speech-britain-brexit/.

[10] Chequershez részletesebben: Morris, Chris: What does the Government White Paper reveal? In BBC News, July 2018, https://www.bbc.com/news/uk-44807561; lásd még: Egedy Gergely: Brexit-tárgyalások, 310-312. Jegyezzük meg, hogy a szabadkereskedelem a szolgáltatásokra nem vonatkozott.

[11] Theresa May seeks to sell plan to Tory sceptics. In BBC News, 7 July, 2018, https://www.bbc.com/news/ uk-politics-44750250.

[12] Sabbagh, Dan-Boffey, Daniel-Crerar, Pippa: Brexit: May humiliated by Salzburg ambush as she fights to save Chequers. In The Guardian, 21 September, 2018, https://www.theguardian.com/politics/2018/ sep/20/may-in-fight-to-save-chequers-brexit-plan-after-salzburg-ambush.

[13] Withdrawal Agreement and Political Declaration. 25 November, 2018, https://www.gov.uk/government/ publications/withdrawal-agreement-and-political-declaration.

[14] Behr, Rafael: At last, parliament is taking back control of Brexit. In The Guardian, 5 December, 2018, https://www.theguardian.com/commentisfree/2018/dec/05/parliament-taking-back-control-brexit- may-defeats-commons-coalition.

[15] Goodenough, Tom: Graham Brady's Brexit amendment passes in the Commons. In The Spectator, 29 January, 2019, https://blogs.spectator.co.uk/2019/01/graham-bradys-brexit-amendment-passes-in-the-commons/.

[16] Hall, Matthew-David, Marsh-Vines, Emma: A changing democracy: contemporary challenges to the British political tradition. In Policy Studies, Vol. 39, 2018, Issue 4, 365-382. https://www.tandfonline.com/ doi/full/10.1080/01442872.2018.1451504. E hagyományt valójában, ha egyes elemeiben eltérő mértékben is, a Liberális Párt és a Munkáspárt is a magáévá tette.

[17] Orwell, George: Az oroszlán és az egyszarvú. In George Orwell: Az oroszlán és az egyszarvú, I-II. (szerk. Nóvé Béla) Cartaphilus Kiadó, 2000, Budapest, 170.

[18] European Union Act 2011, Section 18, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/2011/12/section/18.

[19] A BPT ellenálló erejét az idézett ausztrál szerzők is hangsúlyozzák, kiemelve, hogy azt sem a részvételi demokrácia bővítésére irányuló hagyomány, sem pedig a kifejezetten nacionalista hagyomány nem tudta megtörni.

[20] European Union (Withdrawal) Act 2018, http://www.legislation.gov.uk/ukpga/2018/16/section/13/ enacted. A parlament jóváhagyásának a kikérésére egyébként May már korábban ígéretet tett.

[21] Tory rebels inflict no-deal defeat on government. In BBC News, 8 January, 2019, https://www.bbc.com/ news/uk-politics-46803112.

[22] Second Commons Defeat of Theresa May in 24 Hours. In BBC News, 9 January, 2019, https://www.bbc. com/news/uk-politics-46805269. A képviselők természetesen a kilépésnek több lehetséges „modelljét” is felvetették; a felmerülő modellek áttekintéséhez lásd Losoncz Miklós: Az Egyesült Királyság kilépése az EU-ból és az európai integráció. Budapesti Gazdasági Egyetem, Prosperitas monográfiák, 2017, 88-106.

[23] Klein Dóra: Népszavazások az Egyesült Királyságban. In Külügyi Szemle, 2014, 105. Tény viszont, hogy a 20. század hetvenes éveitől a referendum beépült a brit alkotmányos rendszerbe.

[24] E helyütt tegyük zárójelbe azt az önálló kifejtést érdemlő kérdést, hogy a globalizáció korában mit is jelent a szuverenitás fogalma, számunkra most a brit konzervatívok olvasata a releváns.

[25] New Brexit referendum logical, says Blair. In BBC News, 14 December, 2018, https://www.bbc.com/ news/uk-politics-46565064.

[26] „Second Brexit vote „morally justified”, says John Major. In Irish Times, 22 July, 2018, https://www. irishtimes.com/news/world/europe/second-brexit-vote-morally-justified-says-john-major-1.3572830.

[27] Foster, Matt: Labour frontbencher Angela Rayner warns second Brexit referendum „would undermine” democracy. In Politics Home, 14 December, 2018, https://www.politicshome.com/news/uk/political- parties/labour-party/jeremy-corbyn/news/100562/labour-frontbencher-angela-rayner. 2019 februárjának a végén Jeremy Corbyn, hosszú habozás után, maga is beállt az új népszavazást követelők mögé.

[28] Sartori, Giovanni: Demokrácia. (Ford. Soltész Erzsébet) Osiris, 1999, Budapest, 53-54.

[29] Curtice, John: The emotional legacy of Brexit: How Britain has become a country of „Remainers” and Leavers”. In What UK Thinks, 15 October, 2018, https://whatukthinks.org/eu/wp-content/ uploads/2018/10/WUKT-EU-Briefing-Paper-15-Oct-18-Emotional-legacy-paper-final.pdf.

[30] Scruton, Roger: Brexit will restore a proper sense of patriotism. Where we are. In The Times Comment, 17 November, 2017, https://www.roger-scruton.com/images/pdfs/Where_we_are_latest.pdf.



« vissza