Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Mag-ember

"Kodolányi János rendkívüli ember volt közösségszervezőként is. Ahogyan a teljes kozmosz sokfélesége találkozott össze kíváncsiságában és tudásában, a kutyák és macskák lelki világának tanulságaitól a virágok és gyümölcsök imádatán át, a csillagok ismeretéig és az atomfizikáig, a biológiától a misztikáig, úgy találkoztak össze nála, az ő barátságában kora legkülönbözőbb kiválóságai és a minden rendű és rangú „egyszerű” emberek. Központ-ember volt, nem egyetlen emberi háló központja, hanem több személyes hálózaté."

Mi jut eszembe elsőnek, ha az évfordulókra gondolok? Az, hogy nincsen egyenesen haladó idő, hogy együtt van bennünk múlt és jövő. Itt élnek bennem a hatvan évvel ezelőtti délelőttök, amikor nagybátyám Böszörményi úti lakásában ültem az ablaknál vele szemben, önfeledten diskuráltunk, és az órák szétoldódtak a lélek meghitt lebegésében. Itt kering körbe bennem az immár 120 éve egyre dagadó időfolyam, amelyet ő kezdett el és én folytattam. Ahogy folytatom szüleim időfolyamát is, megannyi módon. Élmények, tapasztalatok, személyesek és személyen túliak, új és ősi tudások, mind együtt.

Nagybátyám, Kodolányi János, 120 éve született, 1899. március 13-án. Augusztus 10-én lesz halálának 50. évfordulója.

A léleknek a képzelet, a beleélés és az emlékezet a legnagyszerűbb képességei, ők fogják egybe képeink belső áramlását. Itt hangzik bennem mindaz, amit 17 és 21 éves korom között, megannyi szombati délelőttön nagybátyám átadott nekem, és az írásaiban, melyeket fel-felütök, újra meg újra. Nem mindig tudom, mi az, amit élőszóban és mi az, amit kinyomtatott írásaiban adott át nekem. És mi az, amit hozzájuk tettem, és amit elvesztettem belőlük. A hang, a jelenlét ugyanaz: pontos, nagyívű mondatokban beszélt. Mindig uralkodott bennük a személyes jelenlét: úgy magyarázott nekem ilyenkor, mintha mindez csak nekem szólna – míg a látomásra, a belső képre figyelve, nagy, zöldesszürke szeme kidomborodott, s melegbarna tónusok járták át.

Tanáros volt egy kicsit, mondja nekem, gyermekkori emlékét felidézve, Makkai Ádám. Kétségtelen, hogy volt nagybátyámban egyfajta, a látható és láthatatlan dolgok mibenlétét és az igazságot mindenek előtt tisztelő komolyság – de mindezt könnyűvé emelte egy rendkívüli lélek fénye és a szeretet, amely közvetlenül láttatott mindent. És jellemezték a szellem hirtelen váltásai is – gúnyban, öniróniában, tömör riposztokban cikázó villanások. Tanárom ilyen egy se volt – s azt hiszem, ha volt is mások életében ilyen, ritkán. Mert Kodolányi János lelki vezető is volt, bámulatos intuícióval megáldva, vesébe látóan de (többnyire) tapintatosan – amint az kiviláglik az akarattyai száműzetésében, a Rákosi-korszakban írt levélzuhatagaiból, Várkonyi Nándornak, Szabó Lőrincnek és Mikes Klárának, Nyerges Pálnak és Editnek, Zimándi P. Istvánnak, Ignácz Rózsának és másoknak címezve.

Az a bizonyos százhúsz év pedig tovább tágult visszafelé, már akkor, a hatvanas évek eleji beszélgetéseinkben is. Mert ő világította meg nekem, közvetítette pórusaimba ivódón, Móricz Zsigmond vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre lényét is – akiket ifjan bálványozott, majd baráti közelségből ismert meg úgy, mint kevesen. A bölcs szerkesztő Mikes Lajosét, aki az Est-lapok csikócsapatát – köztük nagybátyámat és Szabó Lőrincet – istápolta a húszas években. De mesélt nekem első mesteréről, lelki vezetőjéről és baráti pártfogójáról, Csikesz Sándor lelkészről, majd debreceni teológusról is, aki a szellemi lényt erősítette meg benne, a rokkant és sebzett lelkű fiatalemberben, Baranyában, a szomszédos Csányoszrón.

Nagybátyám avatott be az ázsiai gondolatrendszerekbe, de tőle „jött át nekem” az is, ki volt valójában, teljes mivoltában Babits Mihály, Németh László, Tamási Áron, Sárközi György, Pap Károly, József Attila, László Gyula, vagy Sinka István. Teljes mivoltukban, mert nagybátyám leírásaiban a testi és lelki alkat vonásai mindig egész képpé formálódtak.

Mesterekről és mentorokról, szellemi-lelki pártfogókról van tehát itt szó: nem árt elmondani ma, a távoktatás korában, hogy az igazi tanítást, ami megmarad, személyes kapcsolatban kapjuk meg, s hogy mindnyájunknak szüksége volna személyes tanítókra az élet rögös útján, nehéz fordulókban, és a mindennapokban is. Különös szerencsém, hogy én ezt a mestert nagybátyám személyében, általa kiválasztatva kaphattam meg. E beszélgetések varázsát prózaversben próbáltam megragadni évekkel később, valamikor 1986-87-ben:

 

Árulás

 

Elsétálni arra, amerre csak annak kedvéért jártunk, aki most már elköltözött. Talán meghalt. Kivonta jelenlétét onnan.

Úgy lépni oda, a kioszk üvegfalához, mintha tőle jövet akarnánk megvenni egy létfontosságú könyvet.

Mennyire szerettük azokat az utcákat. Sosem néztük meg a részleteket, csak éreztük otthonos terét, érintését, gyönyörű délelőtti világítását. Fel tudjuk idézni azóta is bármikor, pontosan.

Elsétálni arra, az egyik ilyen tájékra, ellenőrizni a teret, a megvilágítást, a levegő érintését. Most jól megnézünk mindent. A házak hámlanak, horpadt arcok rohannak a járdán velünk szemben.

Itt semmit sem vásárolunk. Nincs az egész nyomorúságos helyhez semmi közünk, nem hagyjuk lerántani magunkat ebbe az egyetemes otrombaságba.

Mi nem ide indultunk, nem oda, ahonnan ő már elköltözött. Idejönni még egyszer: árulás.

 

A kioszk egy könyváruda volt, a Böszörményi út és az Ugocsa utca sarkán, a villamosmegállónál.

Voltak más mestereim és mentoraim is, kisebbek-nagyobbak, például Cseh Jani bácsi, a kelenvölgyi szerelő-mester, aki különleges pedagógiai érzékkel, szigorúan de szeretettel tanította meg nekem az autószerelés alapfogásait. Mesterekkel bárhol összehozhat bennünket a sorunk – de keresve nem találjuk meg őket. Titokzatos dolog ez. A mester-tanítvány kapcsolat a barátságnak különleges, misztikus formája, amely mindig hoz magával beavatást is az élet fontos dolgaiban.

Kodolányi János rendkívüli ember volt közösségszervezőként is. Ahogyan a teljes kozmosz sokfélesége találkozott össze kíváncsiságában és tudásában, a kutyák és macskák lelki világának tanulságaitól a virágok és gyümölcsök imádatán át, a csillagok ismeretéig és az atomfizikáig, a biológiától a misztikáig, úgy találkoztak össze nála, az ő barátságában kora legkülönbözőbb kiválóságai és a minden rendű és rangú „egyszerű” emberek. Központ-ember volt, nem egyetlen emberi háló központja, hanem több személyes hálózaté. Ezt csak az elmúlt két évtizedben fogtam fel igazán, darabonként igyekezve összerakni a teljes képet levelekből, elejtett mondatokból, emlékfoszlányokból, és mindenféle dokumentumokból.

Tudjuk, hogy a humán tudományok újítói nem tesznek egyebet, mint tízezer év felhalmozott tudását, Platón vagy Shakespeare egy-egy zseniális mondatát igyekeznek modellezni és elméletek fogalmi rendszerébe illeszteni. Nagy divatja lett a közelmúltban, s méltán, a hálózat-elméleteknek – de legkiválóbb eleink mindig is művelték a hálózatépítést, a legmagasabb fokon. Központ-emberek, mag-emberek voltak ők, a fontos események és mítoszok, a történelmi felismerések és döntések kútfői, az írásbeliség előtt s azon kívül is, mielőtt virtuális kapcsolatokból lehetett volna építeni jól-rosszul egy hasonszőrű baráti hálózatot.

Nehéz időkben ez különösen fontos és titkolandó képesség volt. Így működtek az 1944-ben csúcsosodó magyar ellenállás láthatatlan, az ismertebb Magyar Frontot át- meg átjáró szervezetei is, melyek közül nagybátyám kettőnek is mag-embere volt. Az egyiket, Szent-Iványi Domokos Magyar Függetlenségi Mozgalmát egy hetes tanács irányította: a második kör tagjai már csak a tanács egy tagját, és a maguk szervezte kört ismerték. Így lett szorosabbá ellenzéki szellemű nagybátyám kapcsolata a náciellenes, demokrata érzelmű kormánykörök olyan vezető tagjaival, mint Kudar Lajos ezredes, Faragho Gábor vezérőrnagy, Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár és felesége, Tüdős Klára, s maga Szent-Iványi. Ezek a hálók aligha lennének dokumentálhatók, ha egy fontoskodó tag hibájából a kommunista elhárítás nem bukkan rá a másik ilyen hálózat, a Magyar Testvéri Közösség nyomára 1946 végén, s építi fel a szovjet vallató módszerekkel kicsikart adatokra építve az első, mindmáig legnagyobb koncepciós per, az úgynevezett Köztársaság-ellenes összeesküvés nagyszabású fikcióját és forgatókönyvét 1947-ben. Még ma is alig hallani ennek természetéről és jelentőségéről, pedig ez a terrorper indította meg a Kisgazda Párt és az igazi magyar demokratikus közép szellemi elitjének szétverését, megtörését. A lopakodó hatalomátvételt. Több mint hatszáz vádlottról beszélünk!

Hogy vezető értelmiségiek megúszták a pert a belső száműzetésbe kényszerüléssel, mint a nagybátyám és Németh László, vagy Nyugatra menekülve, mint a Tungsram-főmérnök Bay Zoltán, a lézerfizika úttörője, az csak Rákosi Mátyás és Révai József agit-prop intelligenciájának volt köszönhető. Ők tudták, hogy a szellemi élet ikonikus alakjait politikai mártírrá avatni végzetes hiba volna, s ezeket a szereplőket nem vették fel a vádiratokba. Kikapcsolásukra elegendő volt a sajtóbérencek rágalomkórusa és/vagy a betiltás és agyonhallgatás.

Kodolányi János a Zárt tárgyalásban, 1943-ban, megmutatta, hogy a náci és a bolsevik gondolkodás azonosak. Ezek a priuszok aztán, akár kimondatlanul de a hatóságok kartotékjaiban pontosan megfogalmazva, ott lebegtek élete végéig a nagybátyám és műve hivatalos fogadtatása felett – ha kérdi valaki az ő feledtetésének okát, s hogy miért hatott ez tovább korunkig, egy fél századon át, gondolkodjon el a fentieken.



« vissza