Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Alain de Benoist napjaink totalitárius tendenciáiról

2018. december 12., délután fél kettő. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány konferenciájának meghívottjaként Alain de Benoist a Várkert Bazárban arra vár, hogy megtartsa másfél óra múlva kezdődő előadását. Odaérkezve, a nagy előtér emeleti részén pillantom meg őt: egy fotelben ül, szemben a bárpulttal, és belefeledkezve olvas valamit. Az elektromos cigaretta felhője pogány glóriát von ősz feje fölé. Szerencsés vagyok: a legjobbkor érkezem a találkozónkra. Végre egyedül – és túl van három vele készített interjún.

Másfél éve láttam őt utoljára, a Pere-Lachaise temetőhöz közeli lakásán; akkor még Molnár Tamás barátját kerestem benne, akivel 1986-ban nagy visszhangot kiváltó négykezes könyvet írt A szentség lehanyatlása címen. A párizsi beszélgetésünk közben büszkén halásztam elő válltáskámból két románra lefordított könyvét, amelyeket Erdélyben vásároltam: A szakadék szélén. A pénzvilág bejelentett összeomlása (Párizs, 2011), illetve A transzatlanti szerződés és más fenyegetések (Párizs, 2015). Meglepetésemre hitetlenkedve, fejcsóválva forgatta a könyveket: nem tudott róluk, nem értesítették a fordításokról. Nem firtattam tovább a dolgot: a történtek vagy a román kiadót minősítik vagy – talán – a mester kihagyó memóriáját, aki már nem is tudja számon tartani, hogy a világ melyik részén, hányadik nyelvre fordítják le könyveit. Ez viszont tanulság nekünk: a szomszédjaink is lehagynak minket Benoist alapműveinek közkinccsé tételében. Eddig négy könyve jelent meg magyarul Gazdag István és az Europa Authentica Kiadó jóvoltából. A legutóbbi már tíz éve. Azóta újabb művekkel lepte meg a világot, amelyek segítenek értelmezni korunk, és benne mindennapjaink problémáinak természetét. A legfontosabbak új könyvei közül, amelyek magyar kiadóra várnak: A jó démonjai. Az új erkölcsi rendtől a nemi ideológiáig (2013), A német konzervatív forradalom négy képviselője (2014), Túl az emberi jogokon. A szabadság védelmére (2016), A jobb és a bal vége. A populista pillanat (2017).

Ha kevés, és rövid ecsetvonásokkal kell felvázolnom szellemi portréját, hogy bemutassam őt – mint részt a nagy egészben – Benoist totalitarizmus-elméletét emelném ki a politikát, a társadalmat vagy az eszmetörténetet tárgyaló számtalan fejtegetései közül.[1] A totalitarizmus egy politológiai fogalom az önkényuralmi eszközöket, módszereket alkalmazó államok, politikai rendszerek leírására. A Cambridge enciklopédia szerint „[...] először a volt Szovjetunió kommunista rendszerének jellemzésére alkalmazták, majd a két világháború között az olasz és német fasiszta rendszert jelölték vele. A gyakorlatban nehezen megkülönböztethető az önkényuralomtól és a diktatúrától, de bizonyos ismérvei meghatározhatók.” Például, amikor a hatalomgyakorlás és a kormányzati eszközök olyan csoport kezébe kerültek, amely pártja és az általa képviselt ideológia nevében kizárólagos jogot formált a kormányzásra. Jellemzője még, hogy az államapparátus a társadalmi, és a gazdasági életet szigorúan ellenőrzi. A politikai ellenzéket felszámolják.

Hannah Arendt (1906-1975) amerikai politikai filozófus, a totalitárius rendszerek legavatottabb kutatója monográfiát szentelt e jelenségnek.[2] Alain de Benoist érdeme viszont, hogy bővített értelmezést adott a totalitarizmus fogalmának, és ezzel aktuális értelmező keretbe helyezte el sekélyes „csendéletünk”, rosszabbodó közérzetünk. Ő különbséget tesz a totalitarizmus mint eszköz, és a totalitarizmus mint végkifejlet, mint cél között. A fogalmat az évtizedek során sokféle jelenség leírására használták, gyakran ötletszerűen, szenvedélytől hajtva a médiamunkások, de a „szakemberek” is, s ezzel felhígították az eredeti jelentését. Pedig már az is elégtelen volt, figyelmeztet Benoist. A tankönyvek, a kézikönyvek, az értelmező szótárak, a közbeszéd igényesebb fele a totalitarizmust egyfajta politikai gyakorlatnak, hatalomtechnikai eszköznek tekinti, és úgy is emlegeti. Totalitárius rendszerről akkor beszélünk – állítják, vélelmezik –, ha felszámolták a többpártrendszert, ha a politikai porondon csupán a tömegeket folyton mozgósító állampárt maradt, amikor hiányoznak a legalapvetőbb szabadságjogok, amikor a magánéletet is felügyelik, és olyan kényszerítő eszközöket alkalmaznak az alattvalókká silányított állampolgárokkal szemben, amely – kiterjedt besúgórendszer működése közepette – végül börtönhöz, munkatáborokhoz vezet. E megközelítés – a totalitarizmus mint eszköz – Benoist szerint didaktikai szempontból fontos, mert pontosan körülírja, hogy miként működtek a fasiszta és a kommunista rendszerek, vagy a hasonló identitású, alattomos, demokratikus szómázzal bevont, később diktátorivá fajuló rendszerek, Földünk különböző helyszínein. E megközelítés azonban elégtelen, mert csak a történelem egy letűnt szakaszát írják le vele, és szem elől tévesztik, hogy a totális igényű rendszerképződményeknek mi a mindenkori célja.

Mielőtt szemügyre venném a Benoist javasolta második megközelítést, érdemes kitérni arra, hogy a „fasiszta” szót rendszerint sértésként használják a jobboldallal szemben. Nem lehet – érvel az amerikai Jonah Goldberg híres bestsellerében –, hogy a fasizmus örökösei valójában azok, akik kedvesnek és progresszívnak tüntetik fel magukat: vagyis a félmúlt és napjaink liberálisai? Lehet, hogy Thomas Guénolé politológusnak van igaza, amikor azt írja legújabb könyvében, hogy az újliberalizmus csupán egy jól hangzó címke, amelyet zsíros homlokára ragaszt a mind jobban összezáró atlanti oligarchia.[3] A Liberálfasizmus azaz a baloldal története Mussolinitől napjainkig című könyvében Goldberg[4] példák százaival bizonyítja, hogy a fasizmus baloldali jelenség. Arra is választ ad, hogy miért a baloldalról erednek az életünk ellenőrzését célzó legalattomosabb próbálkozások, a politikailag korrekt véleménytiltásoktól a biztonsági kamerákig. A történelmen végigtekintve meglepő példákon – Woodrow Wilson rendőrállamától Clintonék személyi kultuszáig, a hatvanas évek radikális diákjainak militarista divatjától Hollywood totalitárius esztétikájáig – mutatja be, hogy épp a progresszivitás, és nem a konzervativizmus szellemi gyökerei azonosak a fasizmuséival. De a konzervatív szerzők ismerete nélkül magunk is beláthatjuk, ha tüzetesebben szemügyre vesszük a nemzeti-szocialista szópárost, hogy a nemzeti ott csak melléknév. (Más kérdés, hogy míg a balliberális oldal kapcsolathálókat épített milliárdosok segítségével, míg a jobboldal többnyire – Benoist szavaival szólva – csak a tévét és az időjárás-előrejelzést nézte évtizedekig.)

A francia filozófus azonban – túl a harcias fiatalságán, és immáron hetvenkedve – nem dühös, perlekedő műveket ír, mint Goldberg, hanem hajszálpontos elemzésekkel lepi meg olvasóját, akár ír, akár interjút ad.[5] Ez utóbbiak elérhetőek a világhálón, és élményszámba mennek, mert oly szabatosan, világosan beszél, mintha olvasná. Tehát – újra kézbe véve Benoist megközelítésének fonalát -, a kérdés az: miért folyamodik totalitárius eszközökhöz a politikai hatalom, felhasználva az új hatalmi ágazatot, a médiát, azok szó-proletárrá kényszerített intelligenciáját, a tévé evangélistákat és a tulajdonos milliárdosok pénzét? A totális eszközökhöz ugyanis nem jókedvében folyamodik a hatalombirtokos. A célja viszont: annyira homogén társadalmat létrehozni, amennyire az csak lehetséges. A család, a nemzet, a „hagyományosként” lesajnált közösségek felszámolásáról, az ilyen kis- és nagyközösségek generálta viselkedéstípusok megszüntetéséről és egy új típusú ember létrehozásáról van szó. Orwelltől tudhatjuk, ha mástól nem, hogy a kommunizmus és annak fasiszta kisöccse ezzel már próbálkozott. Több-kevesebb sikerrel. A totalitarizmusra utaló jegyek, vonások elszaporodása napjainkban nem feltétlenül egy előre megfontolt hatalmi rosszindulat eredménye, amely mögött egy programozott fausti agy, illetve annak tapasztalata áll. Ekkora cél- és stratégiatételező műveltséget egy – verseny, illetve lobby-kényszerre, a közvéleménykutatások eredményeire sandító – kortárs politikusnak sincs ideje begyűjteni. Ráadásul tekintélyes részük demokratikus körülmények között szerzett élettapasztalatot.

A kondicionált és folyamatos változtatás viszont benne van „korunk levegőjében.” Az azonosság kényszerideológiájának érvényesüléséről van szó (ideologie du meme), s ez beleivódott a fogyasztó tömegember gondolkodásába, kulturális reflexeibe – függetlenül attól, hogy követi-e a politikát vagy sem. Ezek szerint: a jelen különb a múltnál, amelyre nem kell sok szót fecsérelni, a technikai újítás önmagában különbbé tesz minket, az alkalmazókat a múlt embereinél, az előttünk járó, de még velünk élő nemzedéknél. Azok történelmi tapasztalataira nincs is szükség. Ez a yuppie-mentalitás (a hippi modor, illetve nagyvárosi, és jól kereső fiatal bárpult koktélja) a politikai tanácsadó szerepkörbe vagy politikusi döntéshelyzetbe kerülve, az atlanti egyetemi divatoktól elvarázsolva, megszavaztatott jogszabályokkal terelgeti kénye-kedve szerint a még létező többségi társadalmat. Disztingvált módszerekkel, kificamodott érvekkel, és amerikai szmájling kíséretében arra venné rá az állampolgárait, hogy számolják fel a különbségeikre utaló személyiségvonásaikat, a természetes egyenlőtlenségre alapozott reflexeiket, szokásaikat. Azt, ami megkülönbözteti az egyik egyént a másiktól, amely eddig identitását adta, de azt is, amely megkülönbözteti őt a munkacsoporttól, ad hoc közösségektől, amelyekbe belekerült. Lásd a multinacionális cégeknél alkalmazott tréningeket, amelyek munkamódszereit az európai kormányok többnyire kritikátlanul sorra átvették, és alkalmazzák mindenekelőtt a pedagógusokká silányított tanárokon, tanítókon. Hiszen az egyed átnevelését az oktatással kell kezdeni.

Az azonosság kényszerítő koreszménye sok olvasónk számára utálatos – nekem különlegesen –, de ettől még sok millióan vallják magukénak, és erre nap mint nap kondicionálnak is minket. Ki is alakul bennünk – nyugati tapasztalataim igazolják – egyfajta tökéletlenség-érzet. Ha nem a kor zászlóshajójával haladunk, önmagunkat kezdjük előbb vagy utóbb cenzúrázni. A még létező többségi társadalomhoz tartozónak érzem magam? Akkor bizonyára hajlamom van a rasszizmusra, a nők szexuális uralására, a nem fehéreket lélekben gyarmatosítom, nem osztom meg a szüleimtől örökölt házat az ázsiai, afrikai ajtófeszítővel, s csak esernyőt vagyok hajlandó kiadni a zuhogó esőben toporgóknak, mint Lendvai Ildikó a külhoni magyaroknak. S mivel a kereszténység Istene az egyetlen reményem, az erős váram, mert ő emel fel, ő az emberi méltóságom része, megsértem ezzel a vele egyenrangú Allahot, Buddhát, az ateista Nihilt, s a nagy Manitout. Napjaink posztmodern „szentsége” pedig a többségi szavazással képződött közakarat fészkébe pottyantott kisebbségi kakukktojás.

E lelki tornász gyakorlatot kialakító hatalmi törekvést, és az ezt előkészítő-működtető intézkedéshalmazt nevezi Benoist a totalitarizmus felé tartó, egyre meredekebb lejtőnek. Afelé „haladunk”, hogy egy-két elhanyagolható személyi tulajdonságot leszámítva virtuálisan teljesen egyenlőek, tehát felcserélhetőek, könnyen manipulálhatóak legyünk, lemondva különbségeinkről. (Az ideológiai pótcselekvésekkel buzgólkodók már azt is bemagyarázzák: nem különböztet meg minket az, ami a lábaink között van.) És, ha ezeket egy állami politika vagy az Európai Unió erőlteti, az a totalitarizmus jele. (Az EU-t Benoist egyébként nem birodalmi jellegű, hanem jakobinus intézménynek tartja.) A totalitarizmus törekvéseként való felfogása megérteti velünk, hogy e szörnyűség nem egy múló, a két világháború közötti és azt követő eszköz epizód volt az emberiség történelmében. A mai atlanti (Észak-Amerika plusz Európa) társadalom az eszközeit tekintve valóban nem totalitárius, hiszen van itt minden, és mindennek az ellenkezője – szárba szökkent és fáklyaként ég a hollywoodi technoéjszakában az önkényeztető hedonizmus -, de a céljait, törekvéseit, aspirációit tekintve a totalitarizmus felé haladunk, mégpedig nagy léptekkel. A pénzügyi-gazdasági és a technikai globalizáció arra ösztökéli a Gutenberg-galaxisból kiebrudalt újdonsült politikus generációt, hogy a lelki globalizációt is erőltesse. E jobb sorsra érdemes generáció a politikát már nem egy kőkemény meggyőződéssel irányító, a következményeket is vállaló, szuverén döntésként értelmezi – nagy önállósága nincs a nála hatalmasabb tőkés dinasztia-hálózattal szemben – hanem a megbízók által feljogosítva többnyire technikai kivitelezésnek. A francia nyelvben az előbbire a le politique (hímnemű) kifejezést használják (lásd Charles de Gaulle politikáját), az utóbbira a la politique (nőnemű) kifejezést (lásd Emmanuel Macron tévé-evangélista kommunikációját).

Következésképp: az atlanti régió nem eszközeiben, hanem irányultságát tekintve totalitárius tendenciájú. A minden civilizációs gátlás alól felszabadult újliberalizmus, amely a korrupció melegágya és éltető eleme, eloldódott a demokráciától, amelyen időszakosan élősködött, és felszámolja – a kapitalizmussal karöltve, és annak ideológiát adva – a szerves emberi közösségeket, azokat a természetes organizmusokat, amelyektől az egyén a méltóságát kapta, s amelynek tükrében megláthatta arcát, lelki küllemét. Az embertömeg nagyobb része ma szenved, mert eltűnőben a vonatkoztatási pontok, amelyek értelmet adtak tevékenységének, életének. Másképp fogalmazva: az atlanti társadalom, s benne mi is, rendkívül sérülékeny amőba lény halmazokká váltunk, mert illanóban a szerves keretek, amelyek formát adtak létezésünknek.

A kommunista, a fasiszta – tehát az eszköz-totalitárius rendszerek – igen hatékonyan tudták mozgósítani a tömegeket, mert azok egyrészt válsághelyzetben éltek, másrészt az állampolgáraik többsége már akkor amorf állapotban volt. Eltűnőben voltak a társadalomból azok a kisközösségi szerves szabályok, illetve a keresztény hit tízparancsolatának a felettes-énje, amelyek akadályozták volna a tömegmozgósítást. Mit mondjunk ma, amikor a szájtáti politikai osztály szeme előtt a kereskedelmi tévék nevelik a gyerekeket és programozzák át a szüleiket, amikor nevelés kiegészítőként „telefonapplikációk” használatát szorgalmazzák a tanórákon?

Napjainkban eléggé elterjedt ama hit, miszerint az aktuális atlanti társadalom – minden tökéletlensége mellett – kellően „be van oltva” a totalitarizmus veszélye ellen. Így annak veszélyét inkább más kontinenseken vizslatják. Az emberiség történelmének legnagyobb forradalmárát, tehát a kapitalizmust hagyjuk békén, és annak liberális ideológia-becsomagolásán ne nézegessük a tartósítószerek sokaságát. Holott a kritikus szemnek ez ma már annyira feltűnő, mint a Tesco-zacskóba erőltetett ütvefúró gép a karácsonyi ajándékok között. Tehát – mondják, sugallják ideológusaik – ne bolygassuk a vadkapitalizmus-újliberalizmus iker-ajándék minőségét, a média-masnival egyetemben, hiszen az már életünk része. Ugyanis ha változtatunk, visszaeshetünk a totalitarizmusba – hajtogatják a fősodor vívmányféltők. Ez az érvelés azt meri állítani, hogy nincs alternatíva. (Emlékszünk még a kommunizmusra: akkor is azt hajtogatták, hogy nincs alternatíva.)

Szenvedő, nélkülöző, másrészt hedonista atlanti társadalmunkat épp a jelenlegi tulajdonságai, és működése miatt nyelheti el a totalitarizmus sárkánytorka. A belülről jövő, immanens veszély – állítja Alain de Benoist –, és nem külső, transzcendens fenyegetés.

 

 

Jegyzetek:

 

[2] Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa kiadó, 1992, Budapest

[3] Thomas Guénolé: Antisocial. Plon, 2018, Paris

[4] Jonah Goldberg: Liberálfasizmus. XX. Század Intézet kiadó, 2012, Budapest



« vissza