Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Charles Maurras integrális nacionalizmusa és az Action Française

Ernest Nolte, a fasizmusról szóló monumentális könyvében az első európai fasiszta mozgalomnak nevezi az Action Française-t, s az olasz fasizmussal, a nemzetiszocializmussal állítja párhuzamba.[1] Akár egyetértünk e meghatározással, akár nem – nem vitatható az, hogy Charles Maurras és mozgalma, az Action Frangaise olyan radikális konzervativizmust képviselt, amely elméletében és gyakorlatában alapvetően különbözött a francia forradalmat és a liberális demokráciát jobbról kritizáló korábbi – francia, német, angol és spanyol – mozgalmaktól és gondolkodóktól. Az Action Française nem a történelemre, az „adott” társadalmi valóságra (mint Burke), és nem is egy elvont filozófiai-vallási doktrínára (mint Hegel) hivatkozva érvelt a Forradalom eszméi ellen, hanem tudományos, pozitivista módon – az emberi (illetve a francia) társadalom fejlődési törvényeire hivatkozva. Ezért története a konzervativizmus és a „modernség” mozzanatainak különös ötvözete, s így nem mentes a paradoxonoktól. Az Action Française a királyságért és a katolikus egyház világi hatalmának helyreállításáért küzdött. Igaz, hogy végül mind az Egyház, mind a francia királyi ház megtagadta. A Harmadik Köztársaság könyörtelen kritikusa volt – de az első világháború alatti tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy a Köztársaság győztesen és megerősödve kerüljön ki a háború megrázkódtatásából. „Absztrakt”, életidegen elméletnek tekintette a liberalizmust, a demokráciát pedig olyan kényszerzubbonynak, amelyet a „valódi országra” csak ráerőltettek, de maga sem tudott más és több lenni, mint egy absztrakt, a francia társadalom valóságától mindinkább elszakadó doktrína zászlaja köré csoportosuló értelmiségi szekta. Legfőbb és leghangosabb jelszava és érve mindig a németellenesség volt – de akkor jutott a legközelebb eszméi megvalósításához, amikor a németek legyőzték Franciaországot. Míg őt, a vezért a németekkel való kollaborálás miatt ítélték életfogytiglani börtönre.

Hosszabb-rövidebb ideig a legkiválóbb francia értelmiségiek tartoztak az Action Française tagjai vagy szimpatizánsai közé, így az író Paul Bourget, a történész Jacques Bainville, a művészettörténész Louis Dimier, a filozófus George Sorel, a szobrász Maxime Real del Sarte. Maurras eséllyel pályázott a francia Akadémia elnöki tisztségére – de sajtója a legalpáribb hangon uszított a politikai ellenfelek és a zsidóság ellen, diákszervezete pedig, a Camelots du Roi,[2] az utcai huliganizmus módszereivel bántalmazta a más meggyőződésűeket, sőt, az egyetemi oktatókat is. 1945 után a vezért csak magas életkora, süketsége és szellemi teljesítménye mentette meg a halálbüntetéstől, de öröksége számos csatornán át máig meghatározza a francia szellemi életet. Charles De Gaulle – akit talán csak T. S. Elliot és más szellemi nagyságok tiltakozása tartott vissza attól, hogy kivégeztesse a fiatalkorára nagy hatást gyakorló agg Maurrast – jellegzetesen maurrasi gondolatokkal kezdi a maga önéletrajzát.

A német nemzetiszocializmussal és az olasz fasizmussal ellentétben az Action Française soha nem vált sem igazi tömegmozgalommá, sem hatalmon lévő „rezsimmé”. Vezetője nem államférfi vagy hadvezér, hanem író és teoretikus volt. Ezért tanítása nem fejlődött, nem alakult együtt a napi politikai realitásokkal, mint pl. Mussolini fasizmusa – és nem is vált olyan érvek és elmélet nélküli, tisztán a tömegindulatokra ható „valláspótlékká”, mint a nemzetiszocializmus Németországban. Így az Action Française története – sokkal inkább, mint a német, vagy az olasz fasizmusé – a saját ideológiájának, az integrális nacionalizmusnak – és a doktrínát propagáló Action Française[3] című napilapnak – a története. Ezért érdemes a mozgalom bemutatását a doktrína ismertetésével kezdenünk.

Az Action Frangaise ideológiája más, és több, mint Maurras eszmerendszere – Jacques Bainville történészként, Léon Daudet a napi politika propagandistájaként, mások a gazdasági és társadalmi problémák szakértőiként gazdagították a mozgalom szellemi arzenálját – de mégiscsak Maurras alakította ki a mozgalom eszmerendszerét. Nem is tűrt meg soraiban „eretnekséget”: távozniuk kellett azoknak, akik ilyen vagy olyan szempontból revideálni akarták a „mester” gondolatait. Ha meg akarjuk érteni az Action Française történetét és hatástörténetét, akkor először Maurras eszméit kell megismernünk.

Bár neki is megvannak a maga elődei, mesterei – De Bonald és De Maistre tradicionalista royalizmusa, Fréderic Le Play konzervatív-katolikus kapitalizmus-kritikája, Auguste Comte pozitivizmusa, Hyppolite Taine szociológiai irodalomelmélete és forradalom-kritikája, Maurice Barrés a „gyökereket” hangsúlyozó militáns nacionalizmusa, René Le Tour du Pin katolikus korporativizmusa, Edouard Drumont antiszemitizmusa – mégis ezekből az elemekből újszerű, rendszeres szintézist alkotott. Nem véletlenül nevezik Maurrast „a jobboldal Marxának”. Ez mást és többet is mond, mint hogy mindketten tudományos igényű, egységes világnézetre alapozták a társadalomról kialakított nézeteiket. Mind Marx, mind Maurras a modern politikai közösség, a liberális demokrácia következetes kritikusai: mind a kettőjüknek ugyanaz a problémája vele, tudniillik, hogy a demokrácia egyfajta látszatközösség, amely az absztrakt – konkrét társadalmi-történelmi helyétől és helyzetétől elvonatkoztatva elképzelt – „egyének” jogain alapszik. Formálisan a liberális demokráciában az emberek egyenlők és együttműködnek, a valóságban, a civil társadalomban egyenlőtlenek, és versengenek egymással.[4] Mivel a demokratikus politikai közösség egy, az emberek valós életétől elszakadt „díszlet” – ezért nincs sem valódi hatalma, sem valódi tekintélye.

A különbség közöttük az, hogy Maurras a ténylegesen kialakult történelmi-társadalmi struktúrákba (család, hivatás, municipium, régió) „visszahelyezett” egyének, a történelemben kialakult valós, míg Marx a „társult termelők” – a munkamegosztás kényszerzubbonyától és a pénz elidegenítő közvetítésétől megszabadult dolgozók – a jövőben elképzelt közösségével szeretné felváltani ezt a hamis látszat-közösséget.

Charles Maurras (18681952) nem politikusnak vagy politikai gondolkodónak, hanem költőnek és írónak indult. Családjában egyaránt jelen voltak a royalista- katolikus és a republikánus hagyományok. Apja korán meghalt, és ekkor a család Aix-en-Provence-ba költözött, ahol Maurras katolikus papi kollégiumba járt. Az érzékeny serdülőt a görög klasszikusok és a francia romantika költői érintették meg erősen. Kamaszkorában – mint sok provanszál kispolgári család fiúgyermeke – tengerésztiszti karrierről ábrándozott, ám miután tizennégy évesen egy úszóbalesetben átszakadt a dobhártyája, s egész életére süket maradt, le kellett tennie a tiszti hivatásról. A fiatalember ugyan hamar megtalálta hivatását az írásban, de fizikai fogyatékossága így is beárnyékolta életét – például sohasem alapított családot -, ami kitartással, hallatlan akaraterővel, s nem csekély keserűséggel töltötte el őt. Zárkózott, kemény, életidegen emberré vált – aki eszményien alkalmas volt a „doktrinér” szerepére. („Az életem? Az eszméim és a könyveim” – mondotta egy alkalommal.) A provanszál nyelvet és irodalmi hagyományt feléleszteni akaró költők a Nobel-díjas Fréderic Mistral köré tömörülők körének, a Félibrige-nek volt a követője. A fiatal író egész szemléletét két alapgondolat határozta meg. Az egyik: a kultúra – specifikusan a francia kultúra – régiókhoz és hagyományokhoz kötődő jellege, vagyis az, hogy az irodalom egy meghatározott miliő és kor kifejezője, nem pedig a romantika által felmagasztalt „nagy egyéniségek” teremtő erejének műve. A másik: a „rendezett”, harmonikus stílus igénye a romantikának a formákat széttörő érzelemvezérelt „csapongásával” szemben. Maurras irodalmi eszménye egyfajta neo-klasszicizmus lett, amely az antik kultúra (amelyet ő igen alaposan ismert és szeretett) „harmóniáját”, „rendjét” tekintette az esztétikai érték kritériumának. A provanszál földhöz való kötődés jól illeszkedett az antikvitás kultuszába. (Nem véletlen, hogy Maurras egyik keresztneve, a „Photius”, latin eredetű: Provence-ben ugyanis a római korban görög eredetű polisok alakultak ki, amelyek saját szokásrendszerüket, kultuszukat alkotmányukat szigorúan őrizték, és nem kaphattak bennük polgárjogot idegen származásúak.) Ez a fajta antik állam- illetve közösségideál mély hatással volt a fiatal Maurrasra. Anthinéa című könyvében, amely egy görögországi utazás emlékeinek, tájleírásoknak és a táj és az antikvitás emlékei által ihletett meditációknak a laza füzére – Maurras a Görögország és Provence közötti természeti és kulturális párhuzamokat hangsúlyozza.

A műalkotásnak, az irodalmi műnek Maurras szerint nem az ember – állandóan változó – érzéseit, szeszélyeit, hangulatait kell kifejeznie, hanem az értékek szilárd rendjét. Az igazi műalkotás az, amely harmonikus, amelyben az egyes részek – a maguk specifikumait megtartva – egységes, szerves egésszé rendeződnek össze. Ugyanígy az igazi, harmonikus és életképes civilizáció az, amelyben a kultúra és a társadalmi lét történelmileg kialakult normái és intézményei szerves egésszé integrálják a társadalmat – és az egyének (vagy akár a tömeg) gondolatai, szenvedélyei, szeszélyei nem zilálhatják szét, nem béníthatják meg ezt a rendet.

Az 1896-os első olimpián Athénben tudósítóként jelenlévő ifjú Maurras szomorúan tapasztalta, hogy Franciaország milyen jelentéktelen, kicsiny helyet foglal el a nagyhatalmak között. „Mikor egyszerre kívülről néztem hazámat, olyannak láttam, amilyen valójában. Ijedten láttam, milyen kicsiny és elszigetelt az én országom!”[5] Akkor az ország amolyan „másodrangú” nagyhatalom volt XIV. Lajos és Napóleon Franciaországával összevetve. Anglia változatlanul uralta a tengereket, és övé volt a legnagyobb gyarmatbirodalom – beleértve a hatalmas területű és nagy múltú Indiát, és a világkereskedelem kulcsát jelentő Szuezi-csatornát. Az Elzász-Lotharingiát megszerző új, és egységes vilmosi Németország az ipari fejlődés ütemét, és a népességnövekedést illetően egyaránt „lekörözte” Franciaországot, és nyilvánvalóvá vált, hogy világhatalmi szerepre tör. Az óceánon túl pedig – megszabadulva a déli rabszolgaság intézményétől és rohamosan civilizálva a Vadnyugatot – kialakult az Amerikai Egyesült Államok egységes, gyorsan fejlődő hatalmas gazdasága, és valószínűsíthető volt, hogy előbb-utóbb ez az új nagyhatalom sem fog megelégedni a Monroe-elv („Amerika az amerikaiaké”) biztosította amerikai hegemóniával, hanem beavatkozik a nemzetközi konfliktusokba. Igaz, hogy Afrikában és Hátsó-Indiában Franciaország is kiépített egy hatalmas gyarmatbirodalmat, és az is , hogy még mindig a francia nyelvé, a francia kultúráé volt a kulturális hegemónia az európai kontinensen, de Franciaország egyedül nem is gondolhatott a „revanche”-ra, Elzász-Lotharingia visszaszerzésére. Sűrűn váltották egymást Párizsban a kormányok, a közéletben egymást követték a botrányok, korrupciós ügyek: egyszóval az elvakult nacionalisták szemében a Harmadik Köztársaság alatt gyengének és hanyatlónak tűnt az ország.

Maurras szerint Franciaország hanyatlásának elsődleges oka, hogy az ország nem rendelkezik nemzeti lényegének, történelmének megfelelő politikai szervezettel, amely lehetővé tenné, hogy a nemzet megfelelően kifejtse a maga energiáit, s érvényesítse a maga jogos érdekeit. (Hitlerrel ellentétben Maurras sohasem szánta Franciaországnak a más népeket alávető, meghódító „Birodalom” szerepét.)

A nemzet „lényegének”, történelmének megfelelő államszervezet megalkotása nélkül a gazdasági növekedés, vagy bármilyen „felvilágosult” reform hiábavaló: nem emelheti fel a nemzetet. Ezért a francia nacionalizmusnak a politikát (értve ezen nem az egyes politikai célokat, hanem a nemzeti érdeknek megfelelő politikai rendet) kell megváltoztatnia. Ezt jelenti a „politique d'abord”, a „politika elsődlegességének” elve.

Az ország tehát nem az „ellenségei” miatt nem találja meg a megfelelő politikai szervezetet. Viszont vannak belső ellenségei. Négy idegen erő tartja megszállva intézményeit, tartja kezében az államot, a sajtót és a gazdasági életet: a zsidók, a protestánsok, a szabadkőművesek és az idegenek (météques). Ezek az erők (amelyekhez nem tartozik mindenki, aki e csoportok valamelyikébe született, hiszen az Action Française-nek zsidó tagjai, és protestáns „társutas” szervezetei is voltak) a saját céljaikat és eszméiket követik, a francia nemzet autentikus céljai ellenében együtt alkotják – mint négy szövetséges állam – az „Anti-Franciaország”-ot. Nem csak azért ellenségei a hazának, mert a saját érdekeiket érvényesítik a nemzeti érdekkel szemben, hanem mert olyan „princípiumokat”, történelmi tendenciákat testesítenek meg, amelyek ellentétesek a nacionalizmus alapelveivel. (Az idegenek a „kozmopolitizmust”, a nemzetekfelettiséget, a szabadkőművesek a szabadságot, a tekintély lerombolását, a protestánsok az Egyház tekintélyét el nem ismerő egyéni lelkiismeretet képviselik, a zsidók pedig a nemzetközi pénzvilág és a szabad kereskedelemnek a nemzeti elvű gazdaságpolitikával ellentétes dinamikáját.) Maurras antiszemitizmusának semmi köze a nácik biológiai antiszemitizmusához, vagy bizonyos keresztények vallási antijudaizmusához. Amikor a zsidók a maguk „nemzetek-feletti” működése helyett felfedezték a saját nemzeti identitásukat és megteremtették a maguk nemzetállamát, Izraelt, akkor ezt a fejleményt már az élete vége felé járó Maurras örömmel üdvözölte.[6]

De Franciaország válságának, hanyatlásának mégsem a nemzet ellenségei az okai, hanem a Forradalom, és a forradalmat megalapozó rousseau-i eszmék. Amikor 1940-ben Franciaország a német fegyverek csapásai alatt összeomlott, Maurras szerint az összeomlásért nem ezt vagy azt a politikust, hanem Jean Jacques Rousseau-t kell a vádlottak padjára ültetni. A történelemtől elvonatkoztató, a „természetes” ember jogaiból, a „társadalmi szerződés” gondolatából kiinduló filozófus, és az őt követő jakobinusok voltak azok, akik az egyes ember jogait, és az egyes emberek közös érdekeit kifejező, absztrakt „általános akaratot”, s annak szuverenitását állították a konkrét, valóságos társadalomtest és a történelmileg kialakult intézmények – mindenekelőtt a monarchia – helyére, s ezzel megfosztották Franciaországot egységétől és életerejétől.

A Forradalom szétzilálta a nemzet életszervezetét. A provinciák, a céhek, a korporációk, a rendek, a családok, a társadalmat alkotó egyes csoportok szabadságait, kollektív jogait („libertés”) a forradalom eltörölte, s pótolta őket az „absztrakt” állampolgár szabadságával. És a természetes közösségeiből kiszakított individuumokra ráerőltette az „egységes és oszthatatlan” Franciaország (a parlamentáris köztársaság) hatalmát.

A parlamentáris köztársaság sohasem lehet stabil hatalom, mert minden parlamenti többség, minden kormány, minden választott államfő csak a saját (illetve az őket megválasztó erők, pártok) érdekeit képviseli. Minden választáson érdekek (a francia politikai viszonyok, a Harmadik Köztársaság cseppfolyós pártviszonyai között különösen) más koalíciója kerül hatalomra. Korrupt, részrehajló, és egymással veszekedő politikusok, és politikus-klikkek kezén sikkad el a nemzet igazi érdeke. S ezt a nemzet valódi törekvéseitől, valódi lényegétől, az „igazi országtól” („pays réel”) elidegenült hatalmat, a „jogi országot” („pays legal”) csak erőszakkal, csak a társadalomban kialakult autonómiák lerombolásával lehet fenntartani. Ebből ered a francia köztársaság túlcentralizált, bürokratikus közigazgatása.

A liberális demokrácia viszonyai között az emberek közötti, természettől adott egyenlőtlenségek nem kapják meg a maguk intézményes elismerését: nincsenek rendek, kasztok, kiváltságok, természetes módon „adott” hivatások és szerepek. Ezért az egyének, akiknek a liberális társadalom azt hirdeti, hogy „egyenlőek”, valóban egyenlőekké akarnak válni egymással. Aminek a következménye az, hogy a társadalomban az egyének és osztályok között kíméletlen harc folyik az anyagi javakért, s mindenfajta társadalmi kohézió és harmónia elvész.

Franciaország valódi érdekeinek hagyományos – évszázadok alatt kialakult és bevált – politikai szervezete felelne meg: az örökletes, antiparlamentáris, decentralizált és katolikus monarchia. Az örökletes uralkodó érdekei automatikusan egybeesnek a nemzet érdekeivel. Az uralkodó és a nemzet egy, hiszen a királyok teremtették meg Franciaország nemzeti identitását. Az uralkodó nem lehet idegen származású, idegen kultúrájú (míg a Köztársaság viszonyai között akár az is megtörténhet, hogy egy bevándorolt zsidó lesz a Köztársaság elnöke). Persze, a királyok uralma alatt sem volt tökéletes az ország, de működött, és hatékonyan védte érdekeit a nemzetközi konfliktusokban. Voltak kiváló és kevésbé tehetséges uralkodók, de a monarchia mindig stabilabb kormányzat volt, mint a pártok harcára épülő köztársaság. Anglia is, Németország is a monarchiának köszönheti a maga stabilitását és nagyhatalmi állását.

A helyreállítandó francia monarchiában a király irányítaná a diplomáciát, a hadsereget, a nemzeti költségvetést, mindazt, ami az állam mint „egész” érdekeit érint. Ő gyakorolná a kormányzat „művészetét” – a kormányzat mint művészet (és nem tudomány!) eszméje a görög harmónia, az ellentétek harmonikus egységének klasszicista művészetideálja megfelelője a politika világában. De a királyság „égisze” alatt a régi intézmények megőrizhetik, visszanyerhetik a saját történelmi funkciójukat és az azokhoz tartozó autonómiát – s olyan új társadalmi intézmények is kialakulhatnak, amelyek értékét a tapasztalat megerősíti. (Maurras például nem akarta helyreállítani a születési arisztokrácia kiváltságait, hanem azt egy „nyitott”, a szellemi-erkölcsi kiválóságra épülő arisztokráciával pótolta volna.) Ez az úgynevezett „empirisme organisateur” (szervező empirizmus): a nemzeti organizmusnak, a biológiai organizmusokhoz hasonló szervezetnek, a tapasztalatokon alapuló továbbfejlesztése. A biológiai organizmusokhoz hasonlóan a társadalom egyes részei sem „egyenrangúak”, hanem más-más funkciójuknak megfelelően egyenlőtlenek. Csak a demokrácia és a szocializmus akarja természetellenes módon nivellálni az egyéneket, csoportokat. A Köztársaság absztrakt szabadságát, a Liberté-t tehát a királyság, az egyes testületek, csoportok konkrét szabadságaival (libertés) helyettesítené.

A szociális kérdést, a proletariátus kérdését – amelynek Maurras is döntő jelentőséget tulajdonított – csak ilyen módon lehet megoldani. A tőkés viszonyok között érthetően elégedetlen és a nemzetköziség (a marxizmus) ideológiájának uralma alatt álló városi ipari munkásságot a vallás, a nacionalizmus és valamilyen korporatív – az azonos szakmához tartozó emberek érdek- és kulturális közösségén nyugvó – szerveződések révén kell integrálni a francia nemzetbe. Hogy pontosan hogyan, azt Maurras nem fejtette ki részletesen. Mint a legtöbb szélsőjobboldali gondolkodónak, Maurrasnak is voltak antikapitalista gondolatai, szemben állt a „haute finance”-vel, a pénztőkével, mint „nyerészkedő” és nemzetietlen tényezővel – de az Action Française-nek – a „politique d'abord” elve miatt – sohasem volt kidolgozott társadalmi, gazdasági programja.

A királyság intézményén kívül a nemzeti egységet, a történelmi folytonosságot és a nemzeti közösség belső stabilitását a franciák öröklött vallása, a római katolicizmus biztosítja. Mint láttuk: más vallások, a protestantizmus és a zsidóság Maurras szemében nem egyszerűen „mások”, hanem a francia nemzeteszmével ellentétes törekvések, elvek megtestesítői. De a katolicizmus mint társadalmi hagyomány, és a hagyomány által szentesített tekintély jelent oly sokat neki, és nem mint metafizikai igazságrendszer. Ami a metafizikai kérdéseket illeti, a rossz problémájával (konkrétan saját süketsége tragikumával) szembesülve, Maurras a maga személyes vallásos hitét már korán elveszítette, s nem talált helyette valamilyen más, filozófiai igazságrendszert, vagy istenhitet sem: a comte-i pozitivizmus lett a világnézete. Krisztusban és az evangéliumok tanításában az antik, a klasszikus kultúra „harmóniájával” szembenálló zsidó forradalmi szellem kifejezőjét, egyszersmind tudományellenes „babonát” lát („Nem érdekel, mit írt négy obskurus zsidó egy ötödikről” – írta.) Ugyanakkor a katolikus egyház belső szervezete, azaz a „monarchia” a csúcson – a pápaság – az arisztokrácia a középső szinten, és demokrácia a legalsó szinten (az egyházközségekben) az ideális politikai szervezet modelljei Maurras számára: „összes kedvenc eszményeimet: a rendet, a hagyományt, a fegyelmet, a hierarchiát, a tekintélyt, a folyamatosságot, az egységet, a munkát, a családot, a korporációt, a decentralizációt, az autonómiát, a céhes szervezeteket – a katolicizmus őrizte meg és tökéletesítette”. Ezért a romantikus művész, a deista filozófus, vagy a protestáns keresztény nagyobb veszélyt jelent a társadalom számára, mint az ateista. Az utóbbi számára nincs tekintély, viszont a romantikus művészet, a deista filozófiai vallásosság és a protestáns kereszténység egyaránt úgy véli, hogy a látható és közvetlenül adott társadalmi tekintéllyel, az Egyházzal és a társadalom intézményeivel, az általuk hirdetett igazsággal és értékekkel szembe lehet állítani valamilyen más tekintélyt (a zseni intuícióját, az egyéni lelkiismeretet, vagy a Bibliát), amellyel az egyén közvetlenül kapcsolatba léphet. Ugyanígy az Egyház és a társadalom veszélyes ellensége az olyan katolikus, aki dogmatikailag ortodox, viszont a demokrácia, a társadalmi igazságosság vagy a krisztusi szeretet nevében megkérdőjelezi a társadalmi hierarchiát és intézményeket.

A királyság, és más tradicionális intézmények nem azért szükségesek Franciaországnak, mert legitimációjukat az adná, hogy „Isten kegyelméből” valók, s nem is azért, mert valamilyen metafizikai politikai-jogi elmélet, (például a tomista „természetjog”) a megalapozásuk, hanem azért, mert a tapasztalat, a társadalomtudomány fényében beváltak.

Ezért az Action Française társadalmi tanítása alapvetően eltér a katolikus társadalmi tanítástól – és nem csak azért, mert Maurras ateista volt. A katolikus társadalmi tanítás is elutasítja, mind a liberalizmus individualizmusát, mind a szocializmus kollektivizmusát. A katolikus társadalmi tanítás is azt hirdeti, hogy a társadalmat az egyén és a társadalom egésze között közvetítő, különböző alsóbb szintű társulások autonómiájára és funkcionális együttműködésére kell alapozni (szubszidiaritás), s az államnak csak akkor szabad beavatkoznia, ha valamely funkciót az alsóbb szintű társulások nem látnak el megfelelően.

A társadalom mint organikus egész kohézióját az egyes csoportoknak a „közjó” érdekében való együttműködése adja. De a katolikus társadalmi tanítás elismeri az egyén elvitathatatlan, minden társadalmi szervezetet megelőző, és azoktól független jogait, és az alsóbb szintű társulások jogait is a természetjogból, és nem a társadalmi szervezet szükségleteiből eredezteti. Az Action Française számára a nemzet a legfőbb, a végső érték – a katolikus vallás is, a királyság is csak a nemzeti érdek érvényesítésének eszközei – helyesebb az, ha valaki nem katolikus vagy nem royalista, de francia nacionalista, mint ha valaki jó katolikus vagy hűséges híve a királyi háznak, de az egyházi vagy dinasztikus lojalitás felülírja benne a hazafiságot. „Tout ce qui est national est notre” („Minden, ami nemzeti – a miénk”) – ez a jelszó áll ma is az Action Française orgánumainak fejlécén. Ezzel szemben a katolikus társadalmi tanításban a nemzet csak egyike azoknak a struktúráknak, (a család, a tulajdon, a hivatás, a lakóhely és más társadalmi intézmények mellett) amelyeket a természetes erkölcsi törvény alapoz meg az emberi életben. Ez nem jelenti azt, hogy az integrális nacionalizmus szerint egyáltalán nincsenek nemzetfeletti, összemberi értékek. Maurras szerint a franciaság, a francia nemzeti kultúra nem egyszerűen a franciák számára a végső érték, hanem érték az egész emberiség számára is, mert a „latinság” civilizáló hatását hordozza a „barbárokkal” – mindenekelőtt a németekkel – szemben. Ezek az „összemberi” szempontok, értékek azonban homályosak, kifejtetlenek maradtak.

A katolikus tanítás számára a közösség érdeke, a „közjó” (bonum communae) ugyanúgy a társadalom szervező ereje, mint az integrális nacionalizmus számára, s az alsóbb szintű társulásokat ugyanúgy ez szervezi egységes társadalommá. Ám a katolicizmus számára a közjó filozófiai kategória, amely racionális párbeszédben definiálható (definiálandó), nem pedig automatikusan azonos egy meghatározott személlyel és annak döntéseivel. A katolikus ezért tekintheti ugyan a természettörvénynek megfelelő államberendezkedésnek a monarchiát, sőt, isteni eredetűnek is a királyi hatalmat – de nem állíthatja azt, hogy minden nemzet számára szükségképpen a monarchia a megfelelő államforma. Ezzel szemben az Action Française számára a monarchia magának a nemzeteszmének a logikus, szükségszerű következménye. (Hogy mi a helyzet az olyan nemzettel, amelynek történelmi hagyományából a monarchia hiányzik, azt Maurras sohasem tisztázta – s az amerikaiakat nem is tekintette „valódi” nemzetnek...)

Hogyan lehetne Franciaországnak visszaadni a maga természetes rendjét, visszavezetni az országot a királysághoz és a katolicizmushoz? Nyilvánvalóan nem parlamentáris úton, nem úgy, hogy a royalista párt egyszer megnyeri a választásokat, – hiszen Maurras elvi alapon elvetette a parlamentarizmus intézményeit. De egy elszánt, erőszakos kisebbség sem kényszerítheti rá a francia nemzetre a királyságot. Ő úgy képzelte el a hatalom megragadását, hogy a royalista mozgalom felvilágosító- és propagandatevékenységével kialakít az országban egyfajta roya- lista közhangulatot – s ezután a Stuartokat 1660-ban visszahozó Monk tábornok egy francia megfelelője, mintegy „magától értetődő” módon, tehát polgárháború, vérontás nélkül visszaállítja a monarchiát. (Később, két – névtelenségét megőrző – katonatiszttel Maurras közös könyvet írt arról, hogy konkrétan miként lehetséges az államcsíny Franciaországban.)

Éppen a hatalommegragadás eme koncepciója miatt az Action Française nem akart – és nem is tudott – sem hagyományos értelemben vett politikai párttá, sem pedig a hatalmat erőszakosan meghódító tömegmozgalommá válni. Bár szervezetként, ligaként is létezett, olykor a választásokon is indult, és egyfajta félkatonai szervezete is volt, mégis alapvetően azonos maradt az Action Française című napilappal, és a mozgalom más oktatási- és propagandaintézményeivel. Inkább ideológiai iskola volt, mint politikai mozgalom, s befolyása is elsősorban a szellem világában érvényesült.

 

 

Jegyzetek:

 

 

[1] Ernst Nolte: A fasizmus korszaka. XX. Század Intézet, 1983, Budapest, 69. Maurras „elhatárolódásait” a fasizmustól, illetve a nácizmustól Nolte felemásnak és következetlennek tartja. De Nolte nem állítja – sőt kifejezetten tagadja – hogy a fasiszta eszmék egyszerűen az Action Française eszméiből származtak.

[2] „A király rikkancsai”: a név eredetileg az Action Française című lap utcai terjesztőit jelentette. De a Camelots du Roi tagjai – túlnyomórészt egyetemisták – nem csak a lapterjesztéssel foglalkoztak, hanem tüntetések szervezésével, és a politikai ellenfelek módszeres inzultálásával is – amolyan aktivista „rohamosztagai" voltak a mozgalomnak.

[3] A továbbiakban a kurzívval írt Action Française kifejezés mindig az újságot, míg a nem kurzív „Action Française” a mozgalmat jelöli.

[4] „Az államban ellenben, ahol az ember emberi nemi lénynek számít, ott imaginárius tagja egy képzeletbeli szuverenitásnak, meg van fosztva valóságos egyéni életétől és telítve van nem-valóságos általánossággal.” Karl Marx: A zsidókérdéshez. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei I., 1957. Budapest, 357.

[5] Charles Maurras: Au signe de Flore.

[6] „Dicséretükre legyen mondva, hogy megszereztek a Közel-Keleten egy gyönyörű földdarabot, ami lehetővé teszi a mi zsidóink számára is, hogy hazára leljenek és megszünteti örök idegenségüket.” Charles Maurras: Votre bel aujourd hui. Fayard, 1953. 457.



« vissza