Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Júdás emlékszik Gecsemánéra

Jehuda ül előregörnyedve, a lámpába mered és figyel. Kicsattanásig feszült az arca. Egész testében iszonyú feszültséget érez, mintha minden íze és ízének íze szét akarna foszlani. Mereven bámul a pislákoló fénybe, szempillája sem rezzen. De nem a lámpa lángocskáját látja, hanem benne, vagy rajta túl azt az arcot. Érzi a teste melegét, verejtékének bodzaillatát, ruhája, szakálla tapintását. Ujja alatt a kulcscsontja emelkedését és süllyedését a lélegzés lassú ütemére. Olyasmit is érez most, amit akkor észre sem vett. Aranybarna szemének mély örvénye körül szétsugárzik a szempillája, néhány szőrszál összetapadt a szemébe pergő véres izzadtságtól. Meg kellett volna törölni. Később nem törölhette meg, mert mindkét karját keresztben a mellére kötözték.

Jehuda, hát csókkal árulod el az Ember Fiát?

Nem, ezt a szemrehányó kérdést nem lehet kibírni. Jehuda homlokán verejték pereg, a szemébe szivárog, marja a szemét. De meg sem moccan, tán észre sem veszi. Kitáguló, merev tekintettel bámul a lámpába.

Egészen közel hajlik hozzá a rubintcseppes arc. Hátrahőköl az érintésétől, orrát megcsapja a szúrós illat. De azért nem mozdul. Mint ahogy az arc sem riad meg tőle, nem fordul el. Aranybarna szeme szelíden, szomorúan ragyog, vörös és ezüstös fények csillognak benne, olyan, mint egy befelé gyűrűző, hullámzó, csalogató örvény.

Gyűrűzik, hullámzik az aranyos örvény, az apró vörös és ezüstös fények kitágulnak, széjjeláradnak, vakító aranyba omlanak, s egyre gyorsabban, remegőbben hullámzanak befelé. Az arc olyan közel van, hogy Jehuda meg tudja érinteni ajkával.

Üdvözöllek, Mester – suttogja, s körös-körül suttogás kél, a világ megtelik hangokkal, mint egy erdő, suttog minden. Nincs ebben semmi félelmetes, csak fájdalmas, annyira fájdalmas, hogy Jehuda szemét elönti a könny, szíve, bal karja sajog.

De nincs szabadulás az örvényből, még jobban belemerül, mintha fejjel szállana lefelé. Aranyfényű lángoló kerekek forognak előtte, nagy kerékben kisebb, kisebben még kisebb, a közepe sugárzó pont, s abban hajlik feléje a puha szakállú arc, a ráncolt homlok, a sok-sok piros rubintcsepp, onnét suttog a hang:

Jehuda... hát csókkal árulod el az Ember Fiát?

Megszűnik a világ, hatalmasan megnő a lámpa lángocskája. Minden csupa fény. Vakítón villog az égő kerekek gyűrűje, kápráztatóan ragyognak az örvénylő hullámok. Iszonyú erő tódul Jehuda felé, mint a szélroham, nekifeszül a mellének, belecsap az arcába, annyira erős, hogy szinte hanyatt dönti. Testetlenné válik, lebeg a súlyos kő is, amelyen ül, lebegnek a falak, a föld is lebeg. Mintha sajkában ülne, s egy végtelen, izzó tenger ringatná. Vagy mintha anyja méhében kuporogna, örök fényben, áradó forróságban, ringató vízben, nesztelen zsongásban. Szeretet tölti be minden porcikáját. Ruhája lehull, a „varratlan ruha”, amit anyjától kapott, a testi bőre, és kitágul a teste a létezésbe. Szíve hevesen dobog, szeméből könnyek omlanak, nem is könnyek, hanem valami sohasem érzett, sohasem sejtett odaadó, kínzó, boldog áradás.

Hogy egy pillanatig ül-e így a kövön, vagy az örökkévalóságig, arról semmit sem tud. Egyre ring a kő, az egész világ – s mégis mozdulatlanul áll minden. Jehuda semmiről sem tud, de mégis érzi, hogy mindent tud, mindent, mindent és nincs előtte titok többé. Olyan kitágulás ez a mérhetetlenbe, mint a halál.

 

(Kodolányi János: Én vagyok. II. kötet. Szent István Társulat, 2002, Budapest, 324-325.)



« vissza