Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szabadság, szerelem

Dobó Kata Kölcsönlakás című filmjének hirdetése még virít az óriásplakátokon, mégis valahogy úgy éreztem, átbújnék a léc alatt, ha aktuális írásomban vele foglalkoznék – jóllehet, ez a film aligha jött volna létre Andy Vajna, a nemrég elhunyt „filmcézár” hathatós segítsége nélkül. De azt hiszem, korai lenne még a Vajna-korszak mérlegét megvonni, hiszen annak még koránt sincs vége. Annyit azonban már most megállapíthatunk, sőt korábban is észrevételeztük, hogy meglehetősen amerikanizálódott és sematizálódott a magyar filmgyártás az elmúlt évtizedben. Hogy ne magamat idézzem, olvassunk bele a kiváló felvidéki költő és művelődéstörténész, Tóth László írásába, mely a februári Forrásban jelent meg. Deák Kristóf tavalyelőtt Oscar-díjat nyert rövidfilmje, a Mindenki kapcsán olvashatjuk: „Technikailag, szakmailag eminens tanuló elsőrendűen szervezett, filmes mestermunkája; szép felvételek, éles szemmel elkapott arcok, kifejezések, összefogottság, kiegyensúlyozott ritmus, a rendező és az operatőr kiváló, egybehangolt munkája a szereplőkkel, különösen a gyermekszereplők játéka mérce fölötti, zene és kép egybejátszása. Tartalmilag, szemléletileg azonban erősen sematikus (a rossz elnyeri méltó büntetését), a főszereplő énektanárnő alakja emberileg árnyalatlan, egyoldalúan célzatos, míg az énekkarnyi gyereksereg, ellenkezőleg, az osztatlan jó, a felmagasztosuló ártatlanság és az »egységben az erő« demonstrációjaként szintén osztatlanul sémaszerű, strukturálatlan. Az utóbbi időben már nemcsak a filmiparban, hanem a filmművészetben – így az újabb magyar filmek esetében is (lásd pl. egyértelműen Bozsogi János 2016-os Csonka délibábját) – mintha, egyre inkább kezdene tért hódítani, az újabb amerikai filmek túlnyomó többségét is jellemző, egyfajta leegyszerűsítő, ideologikus szemlélet (amely óhatatlanul is mindig a hajdani szovjet szabványfilmeket, szabványábrázolásokat, szabványeljárásokat juttatják az eszembe, csak épp az ellenkező oldalon). Afféle – a belsőleg differenciálatlan, osztatlan jó és egyértelműen rossz dichotómiájára épülő – újsematizmus.”

Ebből, a Tóth László által pontosan jellemzett és felmért újsematizmusból lógott ki a 2014-ben bemutatott Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film, Reisz Gábor debütáns munkája, amelyet annak idején az Egy pohár friss víz című kritikámban üdvözöltem. A harmincasokról szóló nemzedéki közérzetfilm őszinte volt, friss, saját hangon szólt a budapesti, felnőni nem akaró, tudó fiatalságról. Érvényes látlelet volt, nem véletlenül jutott el harmincnál több országba, és nem hiába volt nagy a várakozás a rendező második filmjének bemutatásakor.

A rendező nem okozott csalódást, igaz, nem is kockáztatott sokat. Maradt az ismert terepen: Budapest, fiatalság, szerelem, identitáskeresés. „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem” – mondhatná Tamás, a film főhőse a költőzsenivel. Csak hát a kései utód nem olyan határozott egyéniség, és valljuk be, nem is zseniális költő. De kiskamasz korától makacsul keresi, kergeti a szerelmet, és hol másutt jobb helyen, mint a versírásban. Aztán, mikor – gondolnánk felnőtt fejjel – rátalál az igazira, Annára, aki Párizsban ösztöndíjas, a lány elküldi. „Engedem, hadd menjen” – gondolja Tamás, és hazajön. Az „átkozott gyötrelem” azonban nem tágít tőle. „Anna örök” – egyelőre legalábbis, mondhatjuk Juhász Gyulával. Szerelmük gyönyörű, felhőtlen képei ott kísértenek Tamásban, s látjuk, hogy ez tényleg szerelem, hiszen egy egészen más, határozott, mosolygós, felülemelkedett fiút látunk a visszaemlékezések képsorain. Beszélni azonban nem tud állapotáról – nevezzük most a szerelmet egy más, ajzószerek nélküli, tudatmódosított állapotnak –, még barátjának sem, egy-két kérdést dadog csupán. Azt kell megkérdezni – jut eszünkbe Nádas Péter írása Az égi és földi szerelemről –, hogy vajon miért nincsen a nyilvános beszédre is alkalmas nyelvünk egy ilyen komoly és mindenkit érintő témáról? Miért nincsen középút az obszcenitás és a hallgatás között? „Miért a fából faragott arc és miért a vigyor?”

Családját, akiket egyszerűen átemelt az első filmből, arra kéri, ne kérdezzék Annáról. Ha lehet, semmiről ne kérdezzék. Apja egy családi ebéden, ahol természetesen politikai vitába keverednek vejével, szemrehányóan mondja fiának: „Neked nincs véleményed a dolgokról, csak ülsz ott és nézel.”

Tamás a politikával szemben rezisztens, mintha egy buzgó gyerekorvos beoltotta volna ellene. Vagy elég, hogy öt-hat évesen kiájult a tömegből Antall József beszéde alatt?

A férfinak el kellett vesztenie a szerelmét, hogy rájöjjön: szerelmes volt, sőt még mindig az. Kudarca okát a múltjában, családi, iskolai szocializációjában keresi, s ezek a „mélyfúrások” iskolában, edzésen, nagynénik beteg ágyánál, apjával cserélt félmondatokban tömör, ironikus szkeccsekben realizálódnak. A rendező iróniája azonban egyszerre mélyebb és mértéktartóbb annál, hogy a filmet besorolhatnánk a vígjátékok közé, mint azt a forgalmazó tette, valószínűleg kereskedelmi meggondolásból. Például az apja kalandját a karácsonyfával – amelyet, igyekezetében, hogy egyszer eleget tegyen felesége elvárásainak, olyan korán vesz meg és rejt el, hogy az ünnepre lehullanak a tűlevelek -, nem tudjuk kiröhögni, inkább megsejtjük egy személyiség hiábavaló törekvését a megfelelni vágyásra, s az a gyanúnk támad, hogy az alma nem esett olyan messze a fájától.

Tamásnak több gyerek és kamaszkori alteregóját ismerjük meg, akik segítségével a férfi kétségbeesetten kutatja, mi vagy ki akadályozza meg abban, hogy úgy alakítsa sorsát, ahogyan azt a boldogságról, vagy legalábbis a kiegyensúlyozottnak tűnő társadalmi létről alkotott elképzelések megszabják. Amikor már majdnem sikerül, s elé teszik a reklámcég szerződését újabb egy évre, négy filmre, és öltönyt is vesz, hogy aláírja, családja elégedettségtől sugárzó arccal integet utána az erkélyről, meggondolja magát. Nem írja alá a jó egzisztenciát biztosító papírt, mert bár nyilván megalkuvásból munkát vállalt egy reklámügynökségnél, be kell látnia, hogy gyerekkorától zsigerileg irtózik a reklámtól. Ha van kevéssé sikerült, kissé didaktikus jelenet a filmben, akkor az éppen az, amikor a mosdóban, ahová időt nyerni megy aláírás előtt, meglepik gyerek- és kamaszmásai, s csúfondárosan mondogatják: csak nem írod alá.

Ezen kívül Reisz tökéletes mindhárom szerepében: rendező, operatőr és főszereplő. S még a valóban élvezetes, a gyakori stílusváltozásokhoz jól illeszkedő zenékben is közreműködik. Színészválasztásáért is csak elismerés jár: Monori Lili – a segítőkész, empatikus nagynéni szerepében – mindenki elől elviszi a pálmát, annyira tökéletes. Kovács Tamás az apa szerepében remekel, és szinte smink nélkül, tartásával, gesztusaival öregszik harminc évet. Takács Katalinnál, az anya szerepében, ez már nem olyan problémamentes. A szerelem „tárgyát” illúziókeltően jeleníti meg Nagy Katica, s nem csak szépségével. A vásznon való markáns jelenléte azt sejteti, hogy nagy jövő áll előtte.

De hiába minden kutatás a lélekben, a szerelem nem múlik, sőt. Tamás visszarepül Párizsba, pedig sejti, hogy Annának már van valakije. A méltó ajándékot, a közös múltjukhoz tartozó levendulát, egy nagy dobozban, barátja helyett végül apja viszi utána a repülőtérre. Az öreg azonban, talán mert nem olyan otthonosan mozog a világ repülőterein, mint a mai fiatalok, leteszi egy sarokba a csomagot. Több sem kell a biztonsági őröknek, elkapják a tétova férfit, a gyanús dobozt pedig hatástalanítják, felrobbantják. A reptéri kergetőzés képsorai alatt még azt gondoljuk: ez talán már sok, kicsit „mache”, de a robbantás fejbe kólint és helyre tesz. Igen, itt élünk, az értelmetlen erőszak világában.

A rendezőnek már első játékfilmjét is kultuszfilmnek nevezték. És a második is az, vagyis olyan film, amelynek viszonylag szűk, de hűséges nézőtábora van, de ez nem korhoz, inkább életérzéshez, szemlélethez kötött. Tény, hogy Reisz Gábor filmjét szeretik a mai harmincasok, de a hatvanasok is, akiknek fiatalsága szintén kötődik a szabadság és a szerelem keresését mutató alkotásokhoz, viszont a sematikus filmek kedvelői messze elkerülik.



« vissza