Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

„Amit a közönség nem láthat” – Beszélgetés Kőszegi Antal főmérnökkel, aki a Szépművészeti Múzeum rekonstrukcióját irányította

A 19. és 20. század fordulójának nagyigényű építési programjából kiemelkedik a Szépművészeti Múzeumé. Megnyitásakor, 1906-ban, az emeleti képtárban volt megtekinthető az addig más intézményekben őrzött, majd itt egyesített festménykollekció. A földszinti eklektikus, historizáló termeket a tervező, Schickedanz Albert olyan muzeológiai elképzelést követve valósította meg, amely azokat alkalmassá tette részben eredeti szoborműnek, illetve híres plasztikák, klasszikus műremekek másolatainak az elhelyezésére. Még meg sem töltötték gipszmásolatokkal a pompás termeket, az átalakuló ízlésváltozás következtében és a múzeum gyűjteményének gyarapodása miatt is világossá vált, hogy az egyébként nívós és szép másolatok kiállítását egyre inkább eredeti művek bemutatásának igénye váltja föl.

A földszint nagy csarnokainak elnevezése ma is a régi koncepció emlékét hordozza: a Reneszánsz, a Román, a Dór, a Ión termek díszítőelemei ezekre a művészeti korszakokra, illetve az egykor bennük kiállított művek korstílusára utalnak. A Régi magyar 7-77. elnevezésű termekben voltak kiállítva a középkori magyar szárnyas oltárok. A Márványcsarnok a falait borító márványlapokról kapta nevét.

Alig kezdett kialakulni az 1920-as évek utáni időben a Szépművészeti Múzeum kiállítási struktúrája, a második világháború óriási rombolást okozott az épületben. Az 1945 utáni helyreállítás lassan ment. És csak nemrégen nyílt meg űjra régi pompájában a földszinti Román csarnok. Évtizedek óta folytak a múzeum felújítási munkálatai, de a rekonstrukciónak ez a szakasza a legjelentősebb.

Kőszegi Antal – aki korábban többek között az Uránia Nemzeti Filmszínház, a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely, továbbá a Szent István-bazilika és a Mátyás-templom, valamint számos külföldi kulturális intézet, mint például a római Falconieri palota megújításában hathatósan működött közre – a múzeum főmérnökeként a rekonstrukciós munkák vezető építésze és a Szépművészeti Múzeum felújításának sikerre vitele kapcsán a 2018. augusztus 20-án a Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetést kapta. Ő válaszol most kérdéseinkre.


Kőszegi Antal: Nemcsak felújítás vagy rekonstrukció történt most, hanem terjeszkedés, térnyerés is. Az 1945-ben megsérült épületen a második világháború pusztításai után kijavították a legsürgetőbb hibákat, de még arra sem kerülhetett sor, hogy minden megrongálódott részt teljesen rendbe hozzanak. Másfelől 1945-től az 1980-as évek végéig sok mindent átalakítottak iroda céljára, például a Michelangelo termet, melyet vendég födémmel osztottak ketté. Az épület egy részéhez pedig egyáltalán nem nyúltak. A Román csarnok 1945 óta zárva volt – a tetőt kijavították és ott tárolták a Múzeum egykori gipszgyűjteményének megmaradt darabjait és a Régi Képtár tanulmányi raktárának műtárgyait.

A koncepcionális változás a 80-as évek végén következett be, amikor a KÖZTI-nél dolgozó Mányi István építész kapta meg a feladatot, hogy átfogó tervet dolgozzon ki a műemlékileg védett múzeumi épület felújítására, korszerűsítésére.

A 90-es években az úgynevezett barokk tömb – a Barokk csarnok és a hozzá kapcsolódó terek – alá egy új szint került beépítésre. A múzeum alatt az eredeti kialakítás szerint csak részben létezett az úgynevezett mélyföldszint, a három nagy csarnok alatt kivitelezési feltöltés volt. A mélyföldszinti épületrészeket folyosók kötötték össze egymással.

A térnyerés a Barokk csarnok alatti részt érintette. Az egész barokk tömb területén, a mélyföldszinti részen folyosókkal és egy javított infrastruktúrával történt ez az első átépítés. Oda került a 90-es években egy műtárgyraktár. Ekkor már zöld utat kapott Magyarországon is az az alapvető muzeológiai elvárás, hogy klimatizálni kell az épület bizonyos részeit, elsősorban a műtárgyak megóvása, másrészt a közönség kényelme érdekében. Elég nagy lépés és nagy feladat volt ez a múzeum számára. Ekkor azonban a Márványcsarnok alatti rész, illetve a Román csarnok még nem került sorra. A 90-es évek második felében a Reneszánsz csarnok alatti részt is aláépítették. Sajnos a rekonstrukció itt megrekedt, a nagy fontosságú feladatokkal, a tetők átépítésével és az infrastrukturális fejlesztésekkel leálltak.

Hogy az épületkomplexum tagoltsága érthető legyen, itt jegyzem meg, hogy az épület a Hősök tere felől, a főbejárat előtti lépcsősor tetején futó oszlopsor a két oldalszárny előtt megismétlődik. A múzeumnak ez a hármas, „antik-templom” bejárata és az azokat összekötő „Magyar-I.”, „Magyar-II.”, illetve „Antik-I.”, „Antik-II.”-nek nevezett termek alá új részt építettek még a 90-es évek második felében, a barokk tömb, illetve a barokk és a reneszánsz tömb előtti sáv aláépítésekor. Ebbe az újonnan nyert mélyföldszinti térbe helyezték át akkor az egyiptomi kiállítást a múzeumnak a Városliget felőli oldalán, illetve alakítottak ki új kiállítóteret az összekötő szárnyakban. A két – a Ión, illetve a Dór elnevezésű – belső udvar alá is új kiállítótér került, egy-egy piramis formájú bevilágító lefedéssel.


A budapesti Szépművészeti Múzeum földszinti alaprajza, 1903. (Forrás: ©Szépművészeti Múzeum)

Illyés Mária: Arról volt szó, hogy az eredetileg tervezett és megépített terek egyre kevésbé voltak alkalmasak az új, modern muzeológiai, kiállítási féltételeknek korszerűen megfelelni?

K. A.: Igen. A 90-es években a közönség az előcsarnokból már két oldalról le tudott jutni egy új kiszolgáló térbe, amint ez most is van. Ide került a ruhatár, a két nagy mosdó, ezzel egy egységes közönségfogadó blokk alakult ki.

Akkor kerültem a múzeumhoz mint főmérnök, amikor Dr. Baán László főigazgató 2004-ben pályázat útján megnyerte a múzeum irányítását, és az ő kinevezése óta a világ múzeumaira kitekintő széles körű, nagy intenzitású szakmai munka folyik. A főigazgatónak mind a mai napig fő célkitűzése maradt, hogy egy műemléki értékeket megőrző, de korszerű múzeum jöjjön létre, alkalmazkodva azon igényekhez, miszerint az épület megfelelő kereteket biztosítson a legmodernebb műtárgybemutatási módszereknek.

Ezen vezetői törekvéshez kapcsolódóan vettem részt a múzeum további felújítási munkáinak előkészítésében, majd megvalósításában. Sajnos 2006-ban kellő pénzügyi fedezet hiányában ez a feladatsor sem lehetett teljességre törekvő, sem átfogó, de a korábbiakhoz képest jelentős előrelépés volt. Az egyik generáló tény a Luxemburgi Zsigmond kiállítás megrendezése és megnyitása, amelynek feltétele volt, hogy a Ión és Pergamon csarnokokat tegyük klimatizált, modern, időszaki kiállításokra alkalmas téregyüttessé. Ezt követően minden csúcskiállítás itt zajlott, például a Van Gogh műveit bemutató is.

A megvalósítás során a munkák szervezését, irányítását a Mányi Építész Stúdió bevonásával végeztem. A kivitelezés 2006-2008 között történt, és a kiállítóterek előzőekben említett kialakításával egyidejűleg került sor a múzeum külső homlokzati felújítására és a főhomlokzat díszvilágításának kiépítésére is.

A tetők felújítására sajnos ekkor nem kaptunk támogatást, pedig erre a munkára még most is nagy szükség lenne. A tetőnek az a része újult csak meg, ami bekerült a „Román csarnok és kapcsolódó terei” elnevezésű nagy projektbe, amelynek az előkészítése a 2010-es évek elején indult meg. Ezt nevezhetjük a Szépművészeti Múzeum teljes felújítása első nagy szakaszának. A 2010-es évek elején született meg a döntés, és akkor kezdtük meg az előkészületeket arra, hogy a múzeumnak nagyjából 40 százaléka felújításra kerüljön. Ebbe beleértendő a teljes Román tömb, ami a Reneszánsz csarnoktól a Dózsa György út felé eső épületrészt jelenti. Szó szerint a pincétől a padlásig.

I. M.: A felújított és megnyitott Román csarnok rengeteg látogatót vonz. Újranyitás hetven év után címmel gyönyörű album jelent meg, lenyűgöző illusztrációkkal, a Román csarnok történetét feltáró, komoly kutatási eredményeket felvonultató tanulmányokkal, a falfestés egykori megtervezésének, művészi koncepciójának kialakulásával és a restaurálások folyamatának bemutatásával. De sehol nem olvashattunk arról, hogy milyen technikai, technológiai, mérnöki munkát jelentett ez a felújítás. A te kalauzolásoddal az építkezés idején nagy mélységekben is járhattunk az épület alatt. Nagyon izgalmas volt látni, még laikusként is, hogy a Schickedanz-féle építkezésnek milyen volt az alapozása, milyen tartószerkezeten áll az épület. Fantasztikus látvány volt. Szakmailag milyen véleményt alkottál magadnak az egykori építők munkájáról?

K. A.: A kérdésre egy kis kitérővel – az elkészült szerkezeti munkák részletes ismertetése után – adnék választ, azért, hogy Schikedanz munkáját kellőképpen, méltóan értékelni lehessen.

Még korábban, a 2006-2008-as időszakban, amikor a Ión és a Pergamon csarnokot klimatizált és biztonságtechnikával ellátott módon létrehoztuk az említett időszaki kiállításra, akkor a Pergamon csarnok alatt a mélyföldszinten egy nagy szellőzőgépházat alakítottunk ki. Ez akkor az aláépítésnek már a harmadik és negyedik üteme volt, hiszen – ahogy említettem – megelőzőleg a Barokk csarnok is aláépült. Azt tudni kell, hogy minden ilyen aláépítést meg kell, hogy előzzenek egyéb feltáró munkafolyamatok, tehát már akkor némi fogalmat nyertünk az épület eredeti alapozásáról.

A 2010-től indult „Román csarnok és kapcsolódó terei” elnevezésű rekonstrukciós projektet épületdiagnosztikával, felmérésekkel, illetve a tervezéssel készítettük elő. Emellett párhuzamosan át kellett gondolni és ki kellett dolgozni, hogy miként lehet a rekonstrukcióval érintett részt munkába fogni, oly módon, hogy a múzeum felújítással nem érintett többi része – vagyonvédelmi, műtárgyvédelmi szempontból egyaránt – biztonságosan el legyen zárva a munkaterületektől. Ez rendkívül fontos volt, ugyanis a Reneszánsz csarnokon túli barokk tömbbe, valamint a Ión csarnokba kellett az összes műtárgyat áttelepíteni, és ehhez az érintett tereket átmenetileg raktárként, képtárként kellett kialakítanunk, ideiglenes polcrendszerek felállításával. Arra törekedtünk, hogy – bár nem volt klimatizálható – a barokk képtárba kerüljenek a festmények, viszont a Ión csarnok klimatizált maradjon, mert oda került át a régi szobor gyűjtemény, továbbá az egyiptomi műtárgyak. A 2012 és 2014 közötti időszakban mindezt megszerveztük, kialakítottuk, ugyanakkor a múzeum munkatársainak nagy része számára a Magyar Nemzeti Galériában alakítottunk ki új munkaszobákat. Ugyancsak a Nemzeti Galéria épületében – döntően az „A” épületrészben – meg kellett teremteni az időszaki kiállításokra alkalmas klimatizált téregyüttest. Mindezek természetesen csak ideiglenes célú előmunkálatok voltak.

A Román csarnok és kapcsolódó tereinek rekonstrukciója” projekt engedélyezési-tervdokumentációja 2013-2014-re készült el, amelynek alapján 2014-ben elkészíttettük a komplex kivitelezési tervet.

I. M.: Ez is része annak a koncepciónak, amely a főváros egykori arculatát akarja visszaállítani, beleilleszkedve az Országház, a Bazilika és környezetük helyreállításának nagy ambíciójú tervébe? S talán itt érdemes megjegyezni, hogy a Szépművészeti Múzeumé az Országház után Budapest, illetve Magyarország legnagyobb épiilet-alapterülete.

K. A.: Az Országház és a Bazilika helyreállítása térben és időben más program volt. A múzeumi rekonstrukció „A Kormány 1031/2013. (I. 30.) sz. határozatában rögzített, az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttesre és a megvalósítás előkészítésére vonatkozó program” része. Konkrétan: „A Kormány úgy döntött, hogy a Szépművészeti Múzeumban elhelyezésre kerülő nemzeti és nemzetközi gyűjteményi anyag megfelelő bemutatása érdekében, az Új Nemzeti Galéria létrehozásával összhangban kerüljön sor a Szépművészeti Múzeum második világháborúban súlyosan megsérült és azóta zárva tartó Román csarnokának rekonstrukciójára.”

Ami pedig a múzeum alapterületének nagyságát illeti – bármilyen nagy is –, azt például a Budai vár alapterülete is megelőzi. Természetesen nekünk a munkánk során a múzeum volt a „legnagyobb”, a legfontosabb feladatunk, az általad említett szerkezetmegerősítési munkákkal együtt.

2015. november 30-án adtuk át a munkaterületet a nyertes kivitelező cégnek, ezzel a kivitelezés megkezdődött, és mintegy két és fél év alatt elkészült a rekonstrukció. 2018 februárjában volt a műszaki átadás. Néhány hónappal rövidebbre terveztük ugyan a kivitelezés időtartamát, de olyan előre nem látható műszaki problémák merültek fel az építés során, amelyeket meg kellett oldani. Már az 1990-es években végzett kivitelezéseknél is, és most is tudtuk, hogy mivel a mélyföldszint alá építünk, az építendő szinttel a meglévő Schickedanz-alapok alá kerülünk.


A Szépművészeti Múzeum felújításakor az alapozás alatti munkálatokra is szükség volt. (Fotó: Szesztay Csanád)

I. M.: Úgy emlékszem, hogy ez a Te gondolatod volt... Hogy ezt így meg lehet csinálni.

K. A.: Nem, ez tervezői előírás alapján készült. Tulajdonképpen ez egy, az utóbbi 20-30 évben bevett új technológia, hogy amikor merev, tehát nem kellően rugalmas épületszerkezetnek alá kell építeni, akkor az épületszerkezet alatti talajt nagyon mélyen meg kell szilárdítani, és aztán lehet kiemelni a szilárdításnak megfelelő mélységig azokat a pincegödröket, amelyek már az eredeti alapnál mélyebbre hatolnak. De itt az az előzőekben már említett probléma támadt, ami miatt megnyúlt a kivitelezési idő, hogy maga a Schickedanz-alap nem volt kellő szilárdságú, illetve nem érte el a mai EU-szabvány szerinti C4-es betonszilárdságot (amely a régi, hagyományos B50-es), és a másik, hogy eléggé inhomogén volt. Vagyis fennállt a veszélye annak, hogy – bár megszilárdítottuk alatta a talajt – ha mellette leásunk, a fal nagy súlyától, az épületsúlytól ez az alaptest kifordulhat, kiporlik, és aztán hiába szilárd alatta a talaj, az épület lejjebb esik másfél métert.

I. M.: Azt mondtad, hogy azért elismeréssel nézel a Schickedanz-féle alapozásra. Ahhoz képest, hogy abban a korban mit lehetett megcsinálni, ők jó munkát végeztek.

K. A.: Igen. S ez egyben a válasz az egykori építők munkájára vonatkozó korábbi kérdésedre is. Nekem az a véleményem, hogy amióta az ember épít, a maga korában mindig csúcstechnológiával épített. Lásd a rómaiakat. A Parlament esetében az történt, hogy jelentős vastagságú tömör betonlemez alapot készítettek és erre építettek, így elosztva az épület jelentős önsúlyát. A Szépművészeti Múzeum esetében viszont – mivel ott nem volt annyira limányos a talaj, mint a Duna-part menti iszapos fövenynél – homokos talaj volt, ami az építésnek sokszor jobb talaja, mint az agyag.

Schickedanz ezt pontosan tudta: nem lett az alap túlméretezve, hanem éppen úgy építtette meg ezeket az alaptesteket, hogy ez a hatalmas, impozáns épület – ahol még teherelosztó alsó betonréteg sincs, mint a Parlamentnél – tökéletesen áll. És amit még hozzá lehet tenni, hogy tulajdonképpen ő úgy oldotta meg a feladatot, hogy a nagy csarnokok alatt kiemeltette a földet és a kiemelt föld helyét bányahomokkal töltette ki. Tehát nem sittet dobáltatott be, mint ez sok nagy épület építésénél megtörténik, hanem nagyon pontos munkát végeztetett. Ezt bizonyítja az is, hogy ennyi – alapos és nagyon modern technológiával elvégzett – beavatkozást elviselt a múzeum épülete. A kivitelezés során a süllyedés megengedett tűréshatára 0 és 2 centiméter között volt. Mi elértük azt, hogy még fél centimétert sem süllyedt az épület, komolyabb szerkezeti repedés egyetlen falon sem volt. De a kockázat nem csak a mély alapozás miatt volt nagy, hanem mert a mélyföldszinten – ahol, mint említettem, kiállítótereket nyertek a Magyar-I., Magyar-II. és az Antik I., Antik-II. alatt – most más funkciók jelentek meg: bekerült a ruhatár az egyik oldalon, egy nagy kávézó-étterem pedig a másikon. Éppen ezért, hogy a két terem között átlátható legyen a tér, egyetlen teremként hasson, a tömör, vastag teherhordó alsó falakat a tervezők pilléresítették, tehát hatalmas falpilléreket és falnyílásokat alakítottunk ki. Ez azért figyelemre méltó, mert a megosztott sávalapi terhek most koncentráltabban jelentek meg – és mégis: az aláépítés ellenére és az alépítményi falak pilléresítése ellenére is olyan kitűnően sikerült a munka, hogy messze a tűréshatár alatt maradt az épület mozgása.

I. M.: Amikor fellép egy probléma az ilyen munkánál – hiszen ti sem tudtátok az épületdiagnosztika ellenére sem, hogy mit fogtok látni – hogyan dolgozik együtt a tervező építész és a kivitelező? Hol vannak a feladataik határai és mennyi kooperáció szükséges az ideális megoldásig?

K. A.: A sávalapok szilárdítása tekintetében az épületdiagnosztika valóban nem tudott előzetes eredményeket adni, mert a múzeum „lakott” volt, tehát a múzeum belsejében szükséges és kielégítő alapfeltárásokat nem tudtunk végezni. Ezért adódtak ezek a meglepő problémák. A kérdésre válaszolva azt tudom mondani, hogy ebben az esetben a hármas együttműködés célravezető volt. Az építtető (és a műszaki ellenőrök), a tervező és kivitelező között jó és megbízható munkakapcsolat alakult ki. Függetlenül attól, hogy – mint minden építkezésnél – bár a résztvevőknek azonos a céljuk (az objektum megvalósítása), annak ellenére, hogy sok érdekellentét ütközik, sikerült a felmerült műszaki problémát megoldani. A tervezők megtalálták azt az új technológiát, amelyet csak néhányan végeznek az országban. Ennek a lényege az volt, hogy szakaszosan 40 centiméteres raszterekben befúrtunk és gyorsan szilárduló cementtel injektáltuk tele az alaptestet. Ez olyan fantasztikus technológia, hogy kétnaponta újabb lépésekkel tudtunk továbbhaladni. Régen ez sokkal lassabban ment. A tervezők rátaláltak erre, a kivitelező pedig elfogadta ezt a technológiát. Tulajdonképpen a jó együttműködésnek köszönhetően elkezdtük a szilárdítást, és mire a technológiai módszerekkel utolértük egymást, már nem következett be jelentős megtorpanás az építkezés során.

A szerkezetépítési kiegészítő munkákon túl a határidő módosulásához hozzájárult az is, hogy a múzeum szakmai irányítása időközben az újabb múzeumtechnológiai igények miatt néhány funkcióváltozást, módosítást fogalmazott meg.

Összességében azt tudom mondani, hogy a jó együttműködés eredményeként sikerült úrrá lenni a nehézségeken. Az egész átépítés során nagy jelentősége volt annak, hogy Mányi István Ybl-díjas tervező személyében az épületet régóta ismerő építésszel dolgoztunk együtt, és hát magam sem most ismerkedtem meg a feladatokkal. Nagyszerű statikus tervezőnk Szabó Lajos volt, aki nem csak elméleti szakember, sok puskaport szagolt már a lövészárokban. Kijött, ott volt, amikor csak kellett, és olyan problémákat is megoldottunk, hogy a Pergamon csarnok és a Dór csarnok alatt lemélyítettünk egészen a talajvízig, ugyanis ott két szintet építettünk: a mélyföldszint alá még egy szint került a gépházaknak. Korábban az Állatkert felőli hátsó két díszlépcsőház közé volt beszorítva a kazánház, de, hogy plusz tereket nyerjünk, ezt a két lépcsőházat is levezettük a mélyföldszintre, s ezzel együtt a kazánházat is lesüllyesztettük. Vagyis úgy kell elképzelni, hogy a két lépcsőházat és az alatta levő részt hat méterrel mélyebbre vittük le. Tehát a két lépcsőház ki volt bontva alul, szinte a levegőben voltak, alulról fel lehetett látni...

I. M.: Éppen ekkor jártunk ott! A levegőben végződött a lépcső...

K. A.: Ez olyan bravúr volt, amely egyaránt dicséri a tervezőket, a kivitelezőket és az építtető munkatársait. Fontos e nagy projekt kapcsán, hogy öt liftet telepítettünk, és ezek közül az egyik kulcsfontosságú, mert műtárgyszállításra is alkalmas, egészen a mélyföldszinttől a második emeletig, és egyúttal a mozgáskorlátozottak számára is szolgál. Ez az Állatkert felőli bal oldali díszlépcsőház mellett található, ahol korábban is volt egy kezdetleges lift. Ez az elkészült új lift 1300 kilopond szállítására is alkalmas és az épület geometriája által megszabott lehető legnagyobb ajtónyílása van.

I. M.: A látogatók számára a Román csarnok volt a leglátványosabb az újranyitáskor. Hogyan történt a Román csarnok rendbehozatala és a lenyűgöző falfestést hogyan lehetett megmenteni?

K. A.: A Román csarnok festése jellemző a századfordulós historizmusra. Ennek az egész csarnoknak az ikonográfiája a szakrálistól a heraldikáig, a történelmi személyekig nagyon komplex, mégis egységes hatású látványt ad. Restaurálása páratlan dolog, mert a Mátyás-templom – amelynek műemléki helyreállításában is volt lehetőségem részt venni – többször volt restaurálva, és ott bizony a figurális részekben néhány helyen történtek régebben elfestések. Viszont a Román csarnokot, mióta 1906-ban a császár megnyitotta, nem restaurálták. Vagyis az eredeti állapot, nagyon szerencsésen – bár nagyon erodált állapotban – még éppen alkalmas volt arra, hogy a festés mögötti egész vakolatot meg tudjuk szilárdítani. A vakolat éppen nem mállott, de a mögötte levő réteg már sok helyen elvált a faltól. Nagyon modern technikák léteznek ma már, hogy a laza réteg mögé injektáljanak, de itt a leválás nem volt annyira erős. Kiváló munkát végzett Seres András főrestaurátor és csapata: nem törekedtek arra, hogy visszanyomassák a fedő réteget, mert abban a pillanatban szétrepedezett volna a festés, hanem érintetlenül hagyták a síkból való kicsiny kihajlásokat. Az alulról jövő tekintet számára ez egyáltalán nem zavaró, viszont mögötte képeztek – festékbarát, vakolatbarát, mészhabarccsal kevert szilikátos anyagból – egy réteget, amivel a rést kitöltötték és összeragasztották a tartószerkezettel. Ennek előzetes kutatását a restaurátorok már csak akkor végezhették el, amikor a csarnokból elszállítottuk a műtárgyakat. Mondhatni, éppen a kivitelezés megkezdése előtt – 2015 végén –, mert addig a csarnok a Régi képtár tanulmányi raktára volt, és a még nem elszállított gipszmásolatok bent voltak a csarnokban.

A műemléki helyreállító dokumentációt – miután a feltárások eredményét levéltári kutatásokkal is kiegészítették – Verebes Dóra és Seres András restaurátorok készítették el, amit beadtunk a hatóságnak, aki ezt jónak tartotta és támogatta is. Meg tudtuk oldani, hogy a fővállalkozó cég a restaurátort alvállalkozóként elfogadja. Ez döntő volt.

A helyreállítás nagyszerűsége abban rejlik, hogy nem újrafestette a felületeket, nem használt csillogó-villogó aranyozást, mintha most készült volna, hanem a restaurálással megteremtette azt a fajta patináját a festésnek, amely érzékelteti, hogy egy százhúsz éves, opálos hatású festést látunk. Nem annyira élénkek a színek, egy patinázott állapot keletkezett. Ehhez hozzáteszem, hogy még két nagyon értékes műemléki tér nyílt meg a közönség számára. Az egyik a főbejárati tengely végét lezáró kazettás, dongaboltozatos kis terem, a Michelangelo terem, ahol egykor Michelangelo szobormásolatokat állítottak ki. Sajnos később, az 1960-as években itt gazdasági irodákat helyeztek el, vízszintesen megosztották a teret egy segédfödémmel, galériázott volt... Most kibontottuk, felújítottuk, klimatizálással láttuk el. Itt kamarakiállítások lesznek. Fölötte, az emeleten volt egy gipszkartonokkal szétválasztott teremsor, e fölött pedig egy járható álmennyezet. Barbár módon csinálták, vélhetően a 60-as években: az álmennyezet fa tartógerendáit pontosan a koronázó párkányba vésték bele. Amikor megsejtettük a levéltári kutatásokból, hogy a mennyezet díszítő festéssel festett, meg voltunk döbbenve, az álmennyezet feletti tükrös boltozatos rész ugyanis be volt festve szürkére. De szerencsére nem cementtel, hanem meszes festékkel, így ez lefejthető volt. Ezt az újabb közönségforgalmi, illetve szimpóziumtermet a múzeum tervezője iránti tiszteletből elneveztük Schickedanz teremnek.

I. M.: Ha jól emlékszem, nagyon szép virágornamentikás díszítésű mennyezet bukkant elő...

K. A.: És nagyon érdekes a hatása, mert nem barokkosan historizáló, hanem gyönyörű reneszánsz hatású. Komoly tervezők és művészek készítették annak idején az épületet, maga Schickedanz is képzőművész volt. Itt jegyzem meg, hogy az első emeleti képtár teljesen megújult a barokk tömbben. A reneszánsz tömbben a kerengők felett raktárak voltak a második emeleten, ezek kiállítótermek lesznek. A tervezők – elsősorban Mányi István vezető építész és Szigyártó Gábor épületgépész tervező elévülhetetlen érdemeként – meg kell említeni, hogy a műemléki terekben úgy oldottuk meg a gyenge- és erősáram vezetését, de főleg a klímák hatalmas csöveit, hogy ebből semmi sem látszik. Csak egy példa: az első emeleti szép Schickedanz teremben megbontottuk az alatta levő járófödémet és a klíma felszálló vezetékei így nagyrészt a nagy lift mögött jönnek fel, amiket a Michelangelo terem íves dongavállában hoztuk be. Tehát olyan rejtett megoldásokat találtunk, hogy az eredeti műemléki értékű, kompakt téralakítások, festések megmaradtak, illetve előbukkantak, de ezek mögött rejtve vannak a vezetékhálózatok.


A látogatók elől 70 évig elzárt Román csarnok 2018. októberétől látogatható újra. (Fotó: Pápai Luca)


A Szépművészeti Múzeum felújított Román csarnokának részlete (fotó: Szesztay Csanád)

I. M.: A levéltári kutatási eredményeket, az újonnan felbukkant adatokat mennyire tudtátok felhasználni, hogyan fértetek hozzá, mennyi segítséget kaptatok a levéltári kutatástól?

K. A.: A restaurálásnál a múzeum munkatársai és Seres András között szoros együttműködés volt. Egy kisebb munkacsoport jött létre a kurátorokból és ővelük történt a levéltári előkutatás.

I. M.: Az épület műszaki részéhez is rendelkezésetekre álltak levéltári anyagok?

K. A.: Sajnos műszaki tartalom alig. Mint ahogy mondtam, ez a rekonstrukciós folyamat a 80-as évek végétől indult. Diagnosztikával és feltárásokkal próbáltuk a hiányzó, de szükséges régi tervanyagokat pótolni.

I. M.: Bizonyosak lehetünk tehát abban, hogy a múzeum épülete szilárd alapokon áll, de vajon az eredeti arculatukat visszakapott csarnokok, az összekapcsolódó hatalmas terek, amelyekből kikerültek az eredetileg oda szánt műtárgyak, milyen más művek kiállítására lesznek alkalmasak? A modern kiállításrendezés szereti a semleges tereket. Az egykor műtárgymásolatokkal agyonzsúfolt Román csarnok gyönyörű látvány így üresen. De emlékezhetünk, hogy az utóbbi 20 évben rendezett nagy nemzetközi kiállítások fogadásakor a Pergamon és a Ión csarnok historizáló architektúráját és díszítését beburkolták, eltakarták. Mire fogják ezeket a termeket használni? Kiállítóterek vagy rendezvénytermek lesznek? Van-e erre vonatkozó terv?

K. A.: A nagy csarnokok kiállítási funkciója mindig is minimális volt, ezek alapvetően a közönségforgalom és az esetleges nagyobb szakmai rendezvények céljait szolgálták előzőleg is és úgy vélem, a továbbiakban is. A kiállítóterekben a mindenkori igények szerinti installáció történik, amely a kiállított műtárgyak és a látogatók közötti leghatásosabb kapcsolatot hivatott megteremteni. Az időszakosan beépített installációs szerkezetek visszabonthatok, úgy kerülnek telepítésre, hogy azok, az épület műemléki értékeit nem károsítják.

I. M.: Rengeteg új tér keletkezett a múzeumban. Korszerű műtárgyraktárak kialakítására is sor került?

K. A.: Hogyne. Mint említettem, ez végig kulcskérdés volt. A Barokk csarnok alatt egy klimatizált, nagy műtárgyraktár jött létre. A mostani rekonstrukciónál a Román csarnok alá építettünk, ugyanakkor egy nagyon jelentős műtárgyat is meg tudtunk óvni, ami a Román csarnoknak része, bár építészetileg egy protézis, ez a Freibergi kapu. Mert a kapu alatt, ami csak úgy rá volt telepítve a padlóra, kiszedtük a földet. Ahogy itt kiemeltük a pincetömböt, a Román csarnok alá egy ugyanolyan léptékű nagy raktárát építettünk, mint előzőekben a Barokk csarnok alá. Ez már egy modern, legújabb technológiával ellátott terem, tűzoltórendszere nem vizes alapon működik például, mozgatható képakasztó sínéi vannak stb. Ugyanezekkel a technológiákkal felújítottuk a Barokk csarnok alatti raktárát is. A Reneszánsz csarnok alatt is két műtárgyraktárát alakítottunk ki a szobrok számára. Összegezve azt lehet mondani, hogy a Szépművészeti Múzeum képtáranyaga és a Galériából lekerülő műtárgyegyüttes nagy része befér az új raktárakkal megnövekedett raktárterületre. Csak minimális műtárgy kerül át a Szabolcs utcai raktárbázisba, ami – ha minden igaz – ez év nyarára elkészül.

I. M.: Nagy kiállítótermek azonban kényszerűségből továbbra is zárva maradtak, megnyitásukra akkor kerül majd sor, amikor a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiből a 19-20. századi művészeti anyag átkerül a Városligetben elkészülő új múzeumi épületbe. És rengeteg műtárgy kerül ebbe az új Nemzeti Galériába...

K. A.: Igen. A főigazgató ezt úgy oldotta meg, hogy a modern magyar anyag addig marad fent a Nemzeti Galériában, amíg el nem készül a Városliget új galériája. A Szépművészeti Múzeum 19-20. századi műtárgyai pillanatnyilag még a Barokk csarnokban vannak raktározva, ezt 2019. második félévében tudjuk felszabadítani. Akkor ez a modern gyűjtemény kikerül ideiglenesen az OMRRK-ba, a Szabolcs utcai kórház helyén létesülő raktárbázisba.

I. M.: Átalakult-e a múzeum két udvara és megvannak-e a piramisok, illetve bevilágító gúlák, amelyeket Mányi István még az első átalakításkor tervezett?

K. A.: Megvannak az udvarok. Nagy műszaki problémát jelentett az, hogy hogyan foltozzuk be az üvegpiramisok helyét. A meglevő vasbeton födémbe egy szénszálas körbevarrást kellett illeszteni és utána befoltoztuk. Az udvarok most újraszigetelve és újraburkolva nyáron majd több irányú rendezvény lehetőségét nyújtják.

Ennek folytatásaként a legfontosabb állagmegóvási munka a román tömbön túli rossz állapotú tetők mielőbbi felújítása. A Pergamon csarnok és az időszaki kiállítás feletti tetőszakaszok munkái már elkészültek, ez év során a barokk tömb tetejét újítjuk fel, illetve a következő évben a Márványcsarnokét. További célkitűzés, hogy néhány éven belül megteremtsük a barokk tömb első emeleti képtárában és a Barokk csarnokban a megfelelő klimatizálási viszonyokat egy új tetőtéri gépház telepítésével, ennek előkészítő fázisát ez évben megkezdjük. A tervek közé sorolandó még a Városliget felőli munkaszobák felújítása. Továbbá el kell végeznünk a rekonstrukcióval nem érintett területek teljes biztonságtechnikai rendszereinek – tűz-, vagyon-, füstvédelem, strukturált hálózatok – korszerűsítését, átépítését és a rekonstrukció során kialakított központi vezérléssel való összekapcsolását.

I. M.: És mikorra készülne el ez az óriási munka?

K. A.: A szükséges pénzügyi fedezet biztosítása esetén 2022-ig elkészülne. Ez után már csak karbantartási feladatokat kell végezni. Ezt azért kell nyomatékosan hangsúlyozom, mert ez még Magyarországon gyerekcipőben jár. A nyugati országokban erre külön szervezet van. A műemléképületeket, különösen egy ilyen nagy és jelentős funkcióval bíró épületet tervszerűen, rendszeres éves karbantartásban kell részesíteni.



« vissza