Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magyarországi és erdélyi múlt tanulságai


A magyarországi és erdélyi múlt tanulságai[1]

 

A klasszikus író, a Világoson született Ioan Slavici, Eminescu és Caragiale barátja. Berobbant a román életbe, aztán kikopott. Az 1880-as években az idősebb törzsökös erdélyiek mereven ragaszkodtak a latinos etimologizáló ortográfiához és a történeti Erdély autonómiájához, ez utóbbi kivívásának érdekében a politikai életet a korábbi magyar példát követve bojkottálták. A nagy öregek – 1810-20-as években Erdélyben született – nemzedékének jogvédő magatartásával szemben lépett fel Ioan Slavici. Politikai álma: román autonómia a federalizált Monarchián belül. Erdély és Magyarország egyesülését azért helyeselte, mert így a románok erősödtek. 1884-ben Nagyszebenben indított lapot, a Tribunát, és agitációját kemény magyarellenes sajtókampánnyal kezdte. Ugyanakkor a szláv és német hegemónia ellenében magyar-román megbékélést is akart. Pozícióját az össz-román kulturális egység, az irodalmi nyelv egységesítésével erősítette, és egyben politikai hátországot keresett a román királyságban. Ezt célozta lapjának jelszava is: „Bukarestben kél a nap!” És hogy mennyire szó sem volt irredentáról, azt Mara című nagy regényének allegorikus jellege érzékelteti, amelyet két évvel a Millennium előtt kezdett közzé tenni. Ebben a regényben a német-román vegyesházasság minden civakodás ellenére jól sikerül, míg a szép magyar asszony és a német térti kalandjából csak félbolond zabigyerek született, aki megölte saját apját. Az üzenet: a románoknak kell kiegyezniük a Monarchia német elemével, a magyarok pedig térjenek észhez, fogják fel saját érdekeiket, tartsák tiszteletben a románok jogait. Az 1870-es évekbeli leveleiben a magyarokat olyan degeneráltaknak minősítette, mint a törököket. Deák Ferencről jó véleménye volt, a kiegyezést azonban kapitulációnak tartotta, félt attól, hogy a magyarok germanizálódnak. Ugyanakkor Slavici, bár ifjúkorában némi kossuthista rokonszenveket is táplált, elkötelezett habsburgiánus lett egy életre, Béccsel akarta ellensúlyozni Budapestet. Viszont úgy érezte, a románoknak sehol sem megy olyan jól, mint Magyarországon, ugyanis ott szorgalmuknak köszönhetően gyarapodhatnak. Erdély Romániához csatolását abszurd eszmének tartotta. „Érdekünk az, hogy a magyarok komoly és egészséges népet alkossanak, ne legyenek romlottak, és olyanok, akiket helyzetük szélsőségekre visz.”[2] Egyik 1890-es cikkében emlékeztetett is arra, hogy a félig-meddig román származású Mátyás király uralma alatt a Kárpát-medence népei „felhagytak az egymásközti ellenségeskedéssel, és egy néppé olvadtak össze” – soknemzetiségű néppé.[3] Az 1910-es években Vasile Mangra nagyváradi ortodox püspöki helynököt támogatta, aki korábbi harcos nacionalizmusát feladva Tisza István pártjának tagjaként nyert képviselőséget is, sőt 1916-ban érsekké emelkedett. A román nemzeti elit zöme viszont árulónak tekintette. Slavici ekkor már Bukarestben élt. 1916-ban Németország lett számára az orosz hegemóniát és annexiót elhárítani képes világhatalom. Emellett cikkezett, és ezért 1919-ben börtönbe is vetették. Túlélte a börtönt – és amit abban a legborzalmasabbnak tartott, a vécét, ahol letűnt a bukaresti nap – és nosztalgiával emlékezhetett, hogy hajdan a váci fogházban az igazgatóval együtt olvasták össze az okleveleket a kor nagy román forráskiadványának megfelelő kötetei számára. Slavici azt hitte, hogy lehet a történelemből tanulni. Nagy-Románia túlélése érdekében elkövetett még egy nagy „bűnt”: megírta viszontagságait, és arra intett, hogy az új Románia ne tegye azt a nem románokkal, amit Magyarország a nem magyarokkal, inkább a különböző történelmi hagyományokkal rendelkező területek föderációját alakítsa ki, mintsem kemény centralizációval kísérletezzen.[4]

Az agrárpublicista Petre Suciu azért érdekes, mert a románok évezredes elnyomásával kérkedő frazeológiával szemben valami olyasmit írt le, ami nagy naivitásra, de egészséges jóindulatra vall: „Nálunk Erdélyben a változatos etnikai struktúrának jótékony hatásai voltak. Az interetnikus konfliktusokból alakult ki az erdélyi román nemzeti jelleme. Erdély egyes részein a rurális élet nyugatiasabb aspektusa abban rejlik, hogy megelégszenek az együttlakó népekkel való kapcsolattal. A békés kapcsolat erősebb kultúrát adott nekünk, a politikai elnyomásnak tulajdonítható nemzeti jellemünk. És így a békés mozzanatokkal és interetnikus konfliktusokkal teljes együttélésből jött létre Erdélyben valamiféle »gens transylvanica«. Ennek az országrésznek a jövője és boldogsága annak művészetében rejlik, hogy megtaláljuk a jó együttélés, a múltbeli ellenségeskedések emberies megbékítésének útját. Ha a tegnap Erdélye számára a heterogén etnikai struktúra szerencsétlenség volt, okos és körültekintő politikusok kezében ez a struktúra boldogság a holnapi Erdélyben és egész Románia számára.”[5]

 

Reflexív történetírás és/vagy vágy történet?

 

Mint tudjuk, minden történet többféle elbeszélésmódban írható meg. Minél jobban ismerjük egy történésnek nemcsak a színét, hanem a visszáját is, annál könnyebb a tragédiából komédiát, a hősből bohócot csinálni. Az évfordulós ünneplések eredménye a szakralizálás helyett olykor deszakralizálás is lehet – nézőpont kérdése. Példa erre az, ahogyan 1918-at ünnepük. Bukarestben felépült a Nemzeti Megváltás Temploma, a római Szent Péter katedrális után a legnagyobb egész Európában, de miután a templomavató szertartásra csak az előkelő vendégeket engedték be, az odahívott tömeg pedig kívül rekedt, a román humor bosszút állt, és Nemzeti Megaláztatás Templomának (Biserica Umilirii Neamului) nevezte át a monumentális építményt. Sajnálatos, hogy nem készült olyan terjedelmes – ám korszerű – monográfia, mint amilyet Pascu állított össze, és az 1918-as esztendőre vonatkozó forráskiadvány utolsó, 10. kötete is csak 1989-ben jelent meg, abban az évben, amely ígéretes forradalommal zárult. Ne tagadjuk, ma több a szabadság és a demokrácia, mint akkor volt. De a rossz közérzet baljós fejlemény – a történetírásban is. Most a reflexív és innovatív gondolkodás áll szemben a heroikus modellbe zárt litániával; esetünkben Lucián Boia az Akadémiával. Boia, a reflexív történetírás kimagasló alakja ugyanis racionálisan mérlegeli az 1910-20-as évek alternatíváit, a fejleményeket európai keretbe ágyazva vizsgálja, és felülemelkedik a hajdani és mai kortárs propagandán, a különböző politikai harci szenvedélyeken.[6] Sőt, legutóbb már egyenesen ízléstelennek tartotta a Nagy Egyesülés kifejezést, mert az 1859-ben következett be, amikor Havaselve és Moldva egyesült. 1918. december 1-jén nem történt más, csak a már létező (Besszarábiát és Bukovinát bekebelező) Románia kiegészítése. A december elseje nemzeti ünneppé tétele pedig nemcsak ezért vitatható, hanem azért is, mert a végeláthatatlan román-magyar vitát táplálja.[7] De nemcsak ezt. Belső román vitát is.

Már több, mint egy évtizede Dániel Barbu, a kiváló történész-politológus keserűen tette szóvá, hogy „az 1918-as pillanat a királyi hadsereg ellenőrzése alatt félrecsúszott nemzeti forradalommá változott.” A román állam pedig tankönyveivel minden nyomát kitörölte az akkori társadalmi mozgalom demokratikus tartalmának. Miután december elseje az etnikai egység ünnepévé vált, „filozófiai szempontból semmi sem áll szemben jobban az 1918-as eseményekkel – amelyek hordozói Kisinyovban, Csernovicban vagy Gyulafehérvárott olyan fegyveres állampolgárok voltak, akik a jogokért és a szabadságért lelkesedtek –, mint az a katonai parádé, amely 1990-től napjainkig évente az egységes román nemzeti állam erejét mutatja fel.”[8]

Daniel Barbu, és főleg Lucián Boia írásaira válaszként rögtön fellobbantak (és lobognak ma is) a harci szenvedélyek, felhangzottak az ország- és nemzetmentő igék. Amikor – immár majd három éve – 84 román akadémikus a „Román Néphez” és a „Román Állam intézményeihez” olyan felhívást intézett, amelyben nemzeti egységre szólított, és elítélte „a történelem tendenciózus, hiányos, sőt misztifikáló újraírását,” ez a kemény ítélet elsősorban Boiának szólt.[9] Ezt a vádat azóta is újabb förmedvényekkel fűszerezik.[10] Boia viszont jól szórakozott, a kemény figyelmeztetésre keményebb humorral válaszolt, eltűnődve többek között azon, hogy ha netán a Kr. e. I. században uralkodó dák vezérről valaki azt állítja, nem volt román, akkor azzal a mai Románia nemzeti egységét bomlasztja. Ezt az egységet – mint többször is szóvá tette – értelmetlen visszavetíteni a múltba, amikor nem létezett; most, amikor létezik, nem is lehet bomlasztani, mert az ország stabil, területi integritását nem fenyegeti semmi. Boia nem tagadta, majd meghal a kíváncsiságtól, hogy még mit talál ki a Román Akadémia, amelyet szerinte sokan összetévesztettek a Rendőr Akadémiával.[11]

Valójában az Akadémia olykor második egyházzá változik. Az egyik emlékülésen a filozófus azt hangoztatta, hogy „Isten velünk van!” Az író leszögezte a hitét „Krisztusban, Eminescuban és a román nép sorsában”. A történész azzal koronázta meg fejtegetéseit: Isten akarta, hogy a román nép akarata által és kedvező nemzetközi körülmények között megalkossák a háromszázezer négyzetkilométeres államot (egészen a Dnyeszterig).[12] A középkori francia krónikás szólamának Gesta Dei per Francos (Isten tettei a franciák által) posztmodern adaptált változata? [Gesta Dei per Dacoromanos = Isten tettei a románok által)]? Teodicea? Hegeliánus spekuláció? A kollektív üdvözülés szekularizált formája? Vagy egyszerűen csak eklektikus vágytörténet – szenvedéstörténeti alapokon? Az kétségtelen, hogy az 1918-ban a román egység megvalósítása Besszarábiából indult útjára. A minap viszont Moldávia román elnöke kijelentette, hogy 1918-ban fegyveres erővel csatolták országát Romániához.[13] Mindez arra vall, hogy a népek önrendelkezési joga és az ezeréves történelem sokféleképpen értelmezhető. Attól függ, milyen látószögből pillantunk a történeti tájra. A látószöget pedig jövőképünk is meghatározza.

Nagyon messziről és felülről nézve szomorú kép tárul elénk. Hiszen, mint Cioran írja: „Az ember azért született, hogy úgy éljen, mint az állatok [...], és olyan kalandba vetette magát, amely nem természetes, idegen tőle”.[14] „Az ember olyan állat, aki árulást követett el, büntetése a történelem.”[15] És nem az ember alakítja a történelmet, hanem a történelem alakítja az embert.[16] Az ember „a természet eretneksége”,[17] kalandor, „degenerált állat”. Számára már nincs felemelkedés, apokalipszis vár rá, „mert minden, amit tesz, ellene fordul: ez a végzete és a történelem tragikus törvénye. Fizet mindenért, a jóért és a rosszért. Ez a történelem iróniája.”ls Másképpen fogalmazva: „Eredendő bűn, Ördög, kiűzetés a Paradicsomból – ha ezeket tudományos nyelvre fordítjuk, elég ahhoz, hogy a történelmet a maga egészében megértsük. A részletekről a történészeket kell olvasni [...]”[18]

Csakhogy – régi mondás szerint – az ördög éppen a részletekben rejtőzik. Ezért valahogy a történészek nem mindig szeretik a kelleténél többnek vélt részletet. Válogatunk, válogatunk... és akinek még hiányérzete támad, keres hozzá még valami történelem fölötti vagy alatti legitimációs instanciát. Ezért is érdekesek a részletek. Tanulságosak az újabb román szintézisek. Van olyan, amelynek csak a kronológiájában említik a gyulafehérvári nemzetgyűlést.[19] Van olyan, amely tárgyszerűen csak tényeket közöl.[20] Van olyan, amely jelzi, hogy a nemzetgyűlésen tartottak az ókirályság keleties jellegű erkölcseitől, de a kimondott egyesülés népszavazás eredménye.[21] Máshol Románia létrejötte „a történelem csodája” volt, és „a soknemzetiségi nagy birodalmak összeomlásának egyenes következménye”.[22] Transzcendencia nélkül nem élet az élet, de a nemzeté sem: „Románia nem nagy, hanem természetes, olyan állam, amely megfelel természetes határainak, és ez a Románia magát teremtette a politikai osztály tévedései és kétségei mellett. Az a történelemi szükségszerűség, hogy a nemzetnek nemzeti államban kell élnie, erősebb minden – egoizmusban vagy inkompetenciában szenvedő – kormánynál vagy pártnál, mozgásba hozza a nemzetet, olyan hatalmas erőt ad neki, amely minden akadály ellenére életet ad saját törekvésének: a nemzeti államnak.”[23] A történelmi szükségszerűség helyére végül már az isteni akarat lépett.

Az aktív atavizmusnak pedig szerte a világon sok arca van. Kétségtelen, minden civilizáció alapja egy-egy szent könyv. A mi zsidó-keresztény civilizációnknak kettő is van: az O- és az Újszövetség. Bennük és velük élünk. Instrumentalizálásuknak megvan a maga története. Ma azonban Istenhez mint geopolitikai ügyintézőhöz való folyamodásnak, vagy az isteni akarat nacionali- zálásának, akár az istentagadásnak és az istenfelejtésnek vannak olyan formái, amelyek az európai civilizáció válságának tüneteit jelzik. A történész nem főpap, de van miért imádkoznia! És nemcsak neki, mindenkinek...


Szent Pál alakja a magyar Szent Korona felső részén (12. század). Fotó: Szelényi Károly


 

Közös magyar-román történelemkönyvek felé?

 

Vajon ezek után a Történelem perspektívát nyit a semmibe? Ha netán odajutnánk, annak érdekében, hogy jobban lássuk a reflexív történetírás és az aktív atavizmus párbeszédének a tétjét,[24] fogadjuk meg Batsányi intését: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Ott folyik a partikularizmus és az univerzalizmus szócsatája. Éric Zemmour A francia sors című sikerkönyvéről szólva, a francia történészeket a francia identitás szétverésével vádolja. Azt fejtegeti, hogy a mai helyzetben az emberi jogok merev értelmezése nemzethalállal egyenlő ebben a posztnemzeti és posztasszimilációs korszakban. Azokat a francia történészeket vádolja, akik nemzeti elbeszélés helyett eset- és eseménytöredékek halmazát foglalják könyvekbe. A nemzeti regény, a nemzeti elbeszélés ugyanis ott már pejoratív kifejezés lett, sőt, megbélyegző. Térségünkben a nemzeti-romantikus elbeszélésbe kapaszkodó aktív atavizmus sem ígér sok jót. A reflexív történetírás okkal tárta fel a nagy nemzeti mítoszok visszáját, nem tagadva azok történelemformáló szerepét. Emellett a szellemi kaland mellett a posztmodernnek nevezett történetírás maga a fűrészporgyártás. A feladat azonban olyan nemzeti elbeszélés(ek) kialakítása, amelyekben az olvasó önmagára ismer, emberi és nemzeti identitását nem érzi veszélyeztetve. Miért ne lehetne „a történelem igaz regény?” – mint jó félévszázada az ókori görög történelem szakértője, Paul Veyne írta.[25] „A történet legyen igaz mese” – mint erre Hajnal István 1946-ban, a kommunista építés hajnalán figyelmeztetett.[26]

A partikularizmus és az univerzalizmus egyensúlyának kialakítása örök feladat. Kérdés, hogy lehet-e ilyen egyensúlyt kialakítani. Albert Camus lázadó emberének megoldása Európa bajaira a déli és az északi szellem kiegyensúlyozott szintézise, és e szintézis kialakításának folyamán mindenkinek tudatnia kell a másikkal, hogy nem Isten, és ezzel vége a romantikának, amely az ember istenítésével túllép minden határt. A nemzeti történésznek viszont a nemzeti határokat kell túllépnie. Mert „nincs szigorúan nemzeti történelem, és a románoké még kevésbé az, mint a többieké” – hangsúlyozta Nicolae Iorga, a nemzeti történetíró.[27] Ugyanakkor Iorga megnyilatkozásaival egy időben okkal tette szóvá Zolnai Béla: „A múlt képe folyton fluktuál, alakul, változik, aszerint, amint fluktuál, alakul, változik az ember lelki tartalma és struktúrája, amely ezt a múltat tükrözi és a maga képére és hasonlatosságára teremti. A tudományos gondolkozás naiv realistái persze nem veszik észre, hogy szubjektív szemüvegen át nézik a múltat, az irodalmi jelenségeket. A maguk szempontjait, a maguk látását, a maguk ismeretszerző módszerét örökérvényűnek, abszolút valóságnak hiszik [...]”[28]° Ennek felismerésében rejlik a történész felelőssége. Térségünk akár ideális terep lehet. Erdély különösképpen az. Amikor azt az 1836-os disztópiát közzétettem, amelyet a székelykeresztúri unitárius kollégium tanára, Koronka József vetett papírra, és ennek jelentős része fennakadt a cenzúrán,[29] akadt, aki azt hitte, én hamisítottam, más pedig megjegyezte, hogy úgy látszik, Magyarország esze Erdélybe ment, akár Angliáé Skóciába. Nos, ebben az 1836-os írásban arról van szó, hogy 2836-ban egy amerikai utazó olyan Európában találja magát, amely romokban álló amerikai gyarmat, és határán ott áll az orosz szuperhatalom, amely 1940-ben lerohanta Franciaországot... Koronka némi iróniával Herdert idézte: „Az államok, a népek és a világkorszakok összetétele a maguk váltakozásában és egymás elleni harcában majd ezeréves olimpia látványát nyújtják a világ urainak – jog és ész, erény és sors – pártatlan bírói szemei előtt.” Most eltűnődhetünk azon, hogy új középkor vár reánk, vagy új rabszolgaság. Addig is ezekben az átmeneti időkben megszívlelendő Koronka intése: ha nem tudunk a szabadsággal élni, az „nagy boldogtalanság.”[30] És éppen e szabadság jegyében lehetne közös magyar-román történelemkönyve(ke)t készíteni – mint ezt Lucián Boia a minap tette szóvá, figyelmeztetve arra, hogy „vigyázzunk a mai Romániára, hogy ne túlozzuk el vagy hamisítsuk meg a múltját”.[31] Intése mindannyiunkhoz szól. Aki így intett, van erkölcsi alapja az intésre. Az 1918-as „Nagy Egyesülésiről szóló könyvét így zárta: „Van-e valamiféle megoldás, hogy kilépjünk ebből a végtelen, és tulajdonképpen meddő vitából? Mindenekelőtt azt hiszem, akarva-akaratlanul el kell fogadnunk, hogy Erdélynek két történelme van, és ezek olykor ellentmondanak egymásnak, de ki is egészíthetik egymást. Az, hogy a románok 1918-ban magukhoz csatolták Erdélyt, nem hatalmazza fel őket arra, hogy elkobozzák a magyarok történelmi tudatát. Erdély évszázadokon át fontos eleme volt Magyarország történelmének. Oly mértékben, hogy a 16-17. században az erdélyi fejedelmek egy olyan ország államisága letéteményeseinek tartották magukat, amely időközben eltűnt a térképről. Ezt a tényt el kell ismerni. A történelem viszont a változásról szól: a mai világ merőben különbözik a tegnapitól. A jelenlegi Erdély is különbözik a magyar fejedelmek és a magyar elit vezette egykori fejedelemségtől. A múlt »megosztott«, Erdély mostani hovatartozása viszont nem lehet vita tárgya (annál is inkább, hogy ma még inkább román, mint 1918-ban volt). Az európai út nem a régi határok visszaállítását jelenti: a végső cél az, hogy a határok eltűnésével Európa, ez a közelmúltban is konfliktusokkal terhelt földrész, valamennyi lakójának vendég- szerető háza legyen. A tét nem a múlt, hanem a jövő – mindannyiunk számára.”[32]

Boia szerint az Európai Unióban pedig anakronisztikus a többségi elv dogmája, mert a maga módján minden nemzet kisebbség. De milyen kisebbség? 1927-ben a nagyszebeni Klingsorban Heinrich Zillich sejtelmesen értekezett: „Nem járhatunk az újabb idők európai tévútján, ez a nemzet fogalmának túlfeszítése, ami a külsőségben, a nyelv és a táj kultuszában jut kifejezésre, ami a közös kultúra egységesítő elemét elfedi, és számos meghasonlást okoz. Mi, mint kisebbségek, egyáltalán nem léphetünk erre az útra. Helyzetünknél fogva mi vagyunk az új Európa sója.”[33]

Azt a levest nagyon elsózták. A '30-as évek fordulója után Zillich is besorolt a nácikhoz. Európa megrokkant. Kezdjük újra, de ne úgy!

A jövő érdekében vitatkozunk a múltról, és írunk történeteket. De milyen szellemben? A válasz: Márton Áron szellemében. 1956 nyarán, az 500 éves Hunyadi-évforduló alkalmával egy magyar és román kormányküldöttség ment koszorúzni Gyulafehérvárra, Hunyadi János szarkofágjához. Amikor a delegátusok be akartak nyomulni a székesegyházba, a templom kapuja váratlanul feltárult, és Márton Áron teljes püspöki díszben köszöntötte a látványtól és a gesztustól meglepett és megrázott delegációt.[34] Mars és Clio, valamint Marx és Nihil, továbbá egyéb pogány lények funkcionáriusai elgondolkozhattak azon, amit Hunyadi Jánosról hallottak: „Személyével kapcsolatban a történetírók bizonyos kérdéseket vitatnak, de nem vitás, hogy az eszméket, melyeknek Hunyadi János kivételes hőse és képviselője volt, mind a két nemzet magáénak vallotta. A székesegyház, melybe belépni készülnek, a keresztény építőművészet formanyelvén, de magyar dialektusban ezeknek az örök eszméknek egyik tiszteletreméltó kifejezése, s az eltűnő századok változandóságába állítva, mint kőbefaragott, robusztus hitvallás hirdeti a maga változatlan igazát.”[35] Mellette ott magasodik a koronázási ortodox templom. Ezt tudva és látva, 1939. február 12-én, Márton Áron püspökké szentelése alkalmával a kolozsvári Szent Mihály templomban figyelmeztetett: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hétféle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel, és a testvéri együttműködés útját egyengessék.”[36]

1918. december 1-jére így is lehetne emlékezni, és akkor még egy lépést tehetnénk a magyar-román közös történelemkönyvek felé, eltávolítva talán egy olyan „geologikus réteget”, amelyről korábban szó esett.


 
 

Jegyzetek:



[1] Az írás a Magyar Szemle Füzetek első köteteként, Román nemzetgyűlés Gyulafehérvárott – 1918. december 1. címmel most megjelent tanulmány két részlete.

[2] Vasile Mangra: Coresyondenta. 11. Szerk. Marius Éppel. Cluj-Napoca, 2007. 279-285.

[3] Lásd Miskolczy Ambrus: Románok a történeti Magyarországon. Budapest, 2005. 63.

[4] Köpeczi Béla: Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe. Budapest, 1995.161— 203.; Miskolczy Ambrus: Románok a történeti Magyarországon. Budapest, 2005.115-120.

[5] Petru Suciu: Poporatiunea Ardealului si simtul realitatilor social-economice. Cluj, 1925. 20.

[6] Lucián Boia: in jurul Marii Unirii de la 1918. Natiuni, frontiere, minoritait Bucuresti, 2017. (Ismerteti Miskolczy Ambrus: Erdély két története – Lucia Boia 1918. december 1-jérol. In Magyar Szemle, 2018. 3-4. sz.

[7] Lucián Boia: De la Dacia antica la Marea Unire, de la Marea Unire la Romania de azi. Bucuresti, 2018. 88-89.

[8] Daniel Barbu: Politica pentru barbari. Bucuresti, 2005.102-104.

[9] Ignoránd protestele din stradá, academicíeni de renumefac apel la unitate. http://www.puterea.ro/social/ ignorand~protestele~din~strada~academicieni~de~renume~fac~apel~la~unitate~152850.html (2017-02-13)

[10] Ioan Scurtu: Istoriografia románeascá de dupá 1989 privind Marea Unire din 1918. https://www.historia.ro/ sectiune/general/articol/istoriografia-romaneasca-de-dupa-1989-privind-marea-unire-din-1918 (2018-12-03)

[11] Lucián Boia: Academia salveaza Románia, http://www.contributors.ro/editorial/academia~ salveaza-romania/ (2018-09-03)

[12] Realitatea Spirituala – Desprecredinta si limba, cu Acad. Ioan Aurel-Pop. https://www.youtube.com/ watch?v=V7eKq60c4Hk; Conferinta – IOAN-AUREL POP, PRESEDINTELE ACADEMIEI ROMÁNÉ, OSLO, 1 MAI 2018. https://www.youtube.com/watch?v= KilqczóyJIc (2018-09-03)

[13] Dodon, des-pre Marea Unire din 1918: A fost o anexare fortata a Rasarabiei. https://www.youtube.com/ watch?v=h7Sp4X0e2mQ (2018-09-03)

[14] Cioran: Entretiens. Paris, 1995. 58.

[15] Cioran: Entretiens, 224.

[16] Cioran: Entretiens, 248.

[17] Cioran: Entretiens, 252.

[18] Cioran: Cahiers 1957-1972. Paris, 1997. 981.

[19] Istoria Romaniei. Szerk. Ioan-Aurel Pop, Ioan Bolovan. Cluj-Napoca, 2007.

[20] Istoria Romaniei. Szerk. Mihai Barbulescu, Dennis Deletant, Keith Hitchins, Serban Papacostea, Pompiliu Teodor. Bucuresti, 1998.

[21] Ion Bulei: O istorie a romanilor. Bucuresti, 2013.151.

[22] O istorie a romanilor. Szerk. Stephen Fischer-Galati, Dinu C. Giurescu, Ioan-Aurel Pop. Cluj-Napoca, 1998.195., 234.

[23] Florin Constantiniu: O istorie sincera a 'po'porului roman. Bucuresti, 2002. 283.

[24] Lucián Boia: Többet ne halljam ezt az ostobaságot a Kis Egyesüléssel (INTERJÚ), https://foter.ro/ cikk/20180223_lucian_boia_tobbet_ne_halljam_ezt_az_ostobasagot_a_kis_egyesulessel_interju ; Lucián Boia 1918. december 1-jéről: „Erdélynek nem a Romániával egyesülés volt a célja”. Erdély legnevesebb rektorának megsemmisítő véleménye a történészről – Adevarul, Kolozsvár, https://eurocom.wordpress.com/2015/12/08/ lucian-boia-1918-december-l-erol-erdelynek-nem-a-romaniaval-egyesules-volt-a-celja-erdely-legnevesebb-rektoranak-megsemmisito-velemenye-a-torteneszrol-adevarul-kolozsvar/ (2018-10-27)

[25] Paul Veyne: Comment on écrit l'histoire. Paris, 1971.10.

[26] MTAKK, Ms. 5386/62. Hajnal István: Új történelemszemlélet.

[27] Idézi Serban Papacostea: Romanii in secolul al XlII-lea. Bucuresti, 1993. 9.

[28] Zolnai Béla: Nemzet és szellemtörténet. Bev. Miskolczy Ambrus. Budapest, 2009.115.

[29] Miskolczy Ambrus: Kontinensünk disztópiája székely szemmel: „Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben”. In 2000, 2015. 27. évf. 9. sz. 62-78.

[30] Benkő Samu: Monológ alkonyaiban. Kolozsvár, 2005. 208-217.

[31] Cristian Stefanescu: Sa avern grija de Romania de astazi, nu sa falsificam trecutul. https://www. dw.com/ro/s%C4%83-avem-grij%C4%83-de-rom%C3%A2nia-de-ast%C4%83zi-nu-s%C4%83- falsifíc%C4%83m-trecutul/a-45939488 (2018-10-23)

[32] Lucián Boia: Az 1918-as nagy egyesülés: nemzetek, határok, kisebbségek. Fordította Rostás-Péter István. Cluj-Napoca, 2018. 87-88.

[33] Heinrich Zillich: Minderheitenlos und Aufgabe. Klingsor, 1927. 452.

[34] Jakó Zsigmond szíves közlése. Neki Székely György mesélte az esetet.

[35] Márton Áron írásai és beszédei. I. Gyulafehérvár, 1996.120.

[36] Marton József: Márton Áron, Erdély püspöke, http://www.hhrf.org/gyrke/ma/elete.html (2011-08-16)



« vissza