Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Brexit – mik a kilátások?


Lord Lilley és Schöpflin György eszmecseréje

 

Lord Lilley: Szeretnék néhány dolgot tisztázni, ami segíthet helyes irányba terelni ezt a beszélgetést. Az első megválaszolandó kérdés az, hogy pontosan mire is szavaztak az Egyesült Királyság polgárai, amikor eldöntötték, elhagyják az Európai Uniót. Másodszor is, fontos értenünk, hogy mit ajánlottak nekik a szavazást követő 2017-es választáson. Harmadszor arra kell választ adni, hogy az uniós tárgyalások során Theresa May mit alkudott ki a szavazók számára, végeredményben milyen konkrét ajánlatot kaptak a britek a megállapodás-tervezettel.

Rengeteg találgatás látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy az embereket mi vitte el szavazni. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy ennek eldöntésére a legegyszerűbb mód az, ha magukat az érintetteket kérdezzük meg. Márpedig készültek ilyen felmérések a szavazófülkékből kilépők körében. A különböző közvélemény-kutatások mind azonos következtetésre jutottak. A kilépés mellett voksolók fele elsősorban azt szerette volna, ha országunk visszaszerzi a törvényeik feletti ellenőrzést, a harmaduk a határok feletti ellenőrzést (értve ezalatt a migrációs és kereskedelmi folyamatok felügyeletét), egyhatoduk pedig a pénzügyi kontrollt szerette volna visszakapni. Kétségtelen, hogy a kilépést támogató kampány valóban a törvénykezés, a határok és a pénzügyek kérdéseit helyezte középpontba.

A második tisztázandó pont az, hogy milyen ajánlatot kaptak a szavazók a 2017-es választáson. Mindegyik jelentős párt elkötelezte magát a referendum döntésének végrehajtása mellett. A Konzervatív Párt (amit a néhány elvesztett angol körzetért cserébe a skótok növekvő támogatása kárpótolt) az egységes piacból és az uniós vámhatárokból való kilépést, valamint az Európai Unió Bíróságának joghatálya alóli felmentést ígérte. Amellett érveltek, hogy még egy rossz megállapodás is jobb, mintha elmarad a kilépés. Három olyan párt volt, amely egy második népszavazást javasolt, illetve nem hajtotta volna végre az első eredményét. Mindhárom párt szavazókat veszített. Tekintve, hogy a két legjelentősebb párt növekvő támogatást kapott – mivel nyilvánvalóvá tette, hogy teljesíti a szavazók akaratát –, egyértelművé vált, hogy a közakarat megerősítést nyer a közelgő választáson. Nem sokkal később maga a miniszterelnök is elismételte, hogy a törvénykezés, a határok ellenőrzése, illetve a financiális döntések nem maradhatnak uniós jogkörben, hogy egy rossz megállapodás is jobb, mintha nem lenne megállapodás. Hangsúlyozta, egyetlen miniszterelnök sem fogadhatja el, bármely párt adta is, hogy Nagy-Britannia és Észak-Írország között, a szigetország közepén határ húzódjék.

Mindehhez képest most milyen ajánlattal szembesülnek a választók? A megállapodás, amit a miniszterelnök elfogadott, szembemegy Theresa May valamennyi korább ígéretével. Mindenekelőtt Nagy-Britanniának 39 milliárd fontot kell fizetnie az Európai Uniónak. Továbbá ezért az összegért cserébe biztosított egy átmeneti időszak a Brexit utáni Unió és az Egyesült Királyság között folytatandó, Brexit utáni kereskedelmi egyezmények letárgyalására. (Eredetileg a kormány azt állította, ez a periódus a megkötött megállapodás törvényi hatályra emeléséhez szükséges idő lesz.)

Harmadszor pedig – ez a legkritikusabb pont – ott van az ír protokoll kérdése. Valamennyi párt egyetértett abban, hogy szóba sem jöhet egy „kemény” határ felhúzása, egy olyan választóvonalé, ami Észak-Írország és az ír Köztársaság közé határellenőrző állomásokat ékelne. Mindez történne azzal a felkiáltással, hogy sajnáljuk, de az ország két évig még köteles űzetni a külső vámtarifákat, a vámunió költségeit, ráadásul alávetjük magunkat az egységes piac törvényi szabályainak. Ha még ez sem volna elég, érdemes tudni, hogy amennyiben két év után sem sikerül jobb megállapodásra jutni, meghatározatlan idejű halasztás várható, különben Észak-Írország a jogi ellentmondások feloldása érdekében külön államalakulattá válik. Innentől minden kereskedő, aki Nagy-Britanniából Észak- Írországba, tehát az országon belül szándékozik árut szállítani, vámköteles portékát visz. Észak-Írországban akkor az uniós törvények lesznek irányadók, ahol külső vámot kell űzetni. Ráadásul az Egyesült Királyságnak arra sem lesz joga, hogy kilépjen a megkötendő megállapodásból.

A jelenleg is érvényben lévő európai szerződések lehetővé teszik a kilépést azzal a feltétellel, hogy két évvel a kitűzött dátum előtt ezt jelezni kell. A tervezett megállapodásban ez a jog elvész. Ez a leginkább húsba vágó mozzanat, mert azt jelentené, hogy a kilépés az Európai Unió hozzájárulásától, bíróságától függ: ezt törvényi kötelezettség írja majd elő.

Tudott, hogy a megállapodáshoz egy politikai nyilatkozat is társul majd, amely a Nagy-Britannia és az Unió közötti kereskedelmi, együttműködési és más egyéb területeket meghatározó kapcsolatokra vonatkozik. A miniszterelnök kijelentette, hogy ez a nyilatkozat minden részletre kiterjed, de jelenlegi állapotában nagyon is homályos. A gyakorlatban ez azt jelenti, szükségképp tovább folytatódnak a tárgyalások arról, hogy szabadkereskedelmi zóna vagy vámunió kerül-e bevezetésre. A miniszterelnök nyilván abban bízott, zsákbamacskát árulhat, elég azt hangoztatnia, ennél jobb alku nincs. Ha a képviselők mégsem szavaznák meg, legfeljebb elmarad a Brexit, esetleg meghiúsul a megállapodás. A parlament azonban nem hátrált meg. Száz konzervatív képviselővel egyetemben valamennyi ellenzéki párt sorompóba szállt (meglehet, taktikai és politikai okokból), hogy leszavazza a javaslatot. Ha a két tábor voksait összeadjuk, kétszáz szavazatnyi fölénnyel utasították volna el Theresa May ajánlatát. Ezért hát a miniszterelnök az utolsó pillanatban lefújta a szavazást azzal, hogy visszaül a tárgyalóasztalhoz, tisztázandó a biztosítékokat. Csak éppen törvényerejű garanciák helyett legfeljebb megnyugtató frázisokra számíthatott.

Ekkor néhány konzervatív képviselő jelzést kapott, hogy kezdeményezzen bizalmi szavazást a parlamenti párt vezetőségénél. A szavazáshoz a tory képviselők tizenöt százaléka, kerekítve negyvennyolc képviselő támogatása szükséges. Még azon a napon sor került a szavazásra, hogy a konzervatívok lépéselőnyre tehessenek szert az ellenzékkel szemben. A miniszterelnök kétszáz szavazattal győzött száztizenhét ellenében, vagyis pártbéli, tisztséget nem viselő képviselőtársainak legalább a fele ellene szavazott. A minisztereknek elviekben kivétel nélkül mellet

te kellett volna voksolniuk, de valószínűsíthető, hogy nem mind tettek így. Végeredményben Theresa May meggyengülve került ki a szavazásból, így amikor januárban benyújtotta a megállapodást a parlament elé, az kétszázharminc fős többséggel utasította el a javaslatot.

Mire számíthatunk most? Nos, miniszterelnökünk végigturnézza Európa fővárosait, hogy segítsenek neki keresztülpréselni a javaslatot a brit parlamenten. Természetesen fölöttébb valószínűtlen, hogy az európai országok hajlandóak volnának engedni egy olyan alkuból, amit May már megkötött velük. Biztosítékoknál többet nem várhatunk tőlük. A miniszterelnöknek kiemelten Észak-Írország uniós tagságával, illetve Nagy-Britannia egységes piaci, valamint vámuniós részvételével kapcsolatosan kellene időbeni garanciákat kapnia. Tekintve, hogy kizárható, hogy ezeket biztosítsák számára, olyan megállapodás-tervezettel lesz kénytelen hazatérni, amelyet a parlamenti többség nem támogathat majd.

Mi jön ezután? Erre nem tudnék válaszolni. Nem kétséges azonban, hogy minek kellene következnie. Theresa Maynek, vagy utódjának az Unió elé kellene állni a következőkkel: tavaly március 7-én egy egyszerű szabadkereskedelmi megállapodásról szólt az uniós ajánlat. Donald Tusk az Európai Tanács elnökeként ugyanolyan szabadkereskedelmi szerződés megkötését javasolta, amilyen Kanada esetében már érvényben van. (A politikai zsargonban erre „Kanada-plusz”- ként hivatkoznak, mert a szabadkereskedelmi egyezményen kívül még egy sor más elemet is tartalmaz.) Tusk ezen javaslatát október folyamán megerősítette. Az ajánlatot a brit kormány azzal volt kénytelen elutasítani, miszerint aggályos, hogy Észak-Írországra nem vonatkozik majd a megállapodás. (Valójában Tusk szövegezésében az Egyesült Királyságra vonatkozott a javaslat, ugyanakkor Londont informális csatornákon arról tájékoztathatták, hogy az ír kérdés később kerül rendezésre.)

Az ír probléma központi jelentőségűvé vált a tárgyalások során, annak ellenére, hogy igazából álproblémáról van szó. Ez világosan következik a brit kormány állásfoglalásából, amely kimondja, nem állhat elő olyan helyzet, hogy a kormány ellenőrzőpontokat állítson fel az ír határon a kereskedelmi forgalom ellenőrzése, illetve vámtarifák beszedése céljából. Mindez elektronikus módon helyben is megtörténhet a szállítást megelőzően, vagy legkésőbb a tárgyhó végéig. A határ menti kereskedelem jelenleg is ellenőrző állomások nélkül zajlik. Valamennyi érintett fél az ír Köztársaság miniszterelnökétől az Európai Bizottság elnökén és Junckeren át Theresa Mayig egyetért abban, hogy határállomások telepítése és jogharmonizáció nélkül is kezelhető a kérdés. Vegyük például az alkoholtartalmú italokra és a dohánytermékekre a határ két oldalán kirótt vámok mértékét. A legnagyobb volumenű áruforgalmat a szeszes italok kereskedelme jelenti: a dél ikonikus söre a Guinness, más világhíres márkákat pedig északhoz kötünk. A gyártási folyamatok során ezek a termékek többször is megjárják a határt, ugyanakkor a kereskedelmi szabályozás jelenlegi rendszerének köszönhetően egyszer sem kell megállniuk a teherautóknak és kamionoknak a két ország között. Mindössze elektronikus adminisztrációra van szükség, amely jelenleg is megfelelő mértékben szabályozott és ellenőrzött módon zajlik.

Akkor hát mégis mi okból vált ez a kérdés központi problémává? A brit kormány számos tagja, jelesül a pénzügyminiszter és hivatala abban érdekelt, hogy a vámunión belül tartsák Nagy-Britanniát, erre megfelelő eszköz a határ kérdésének központi témává emelése. Azzal, hogy a pénzügyminisztérium egyszerre kíván eleget tenni az ír követeléseknek, illetve a határ két oldalán megegyező vámszabályozásra vonatkozó uniós igénynek, a kormányzat célja érthetővé válik. Az ír protokoll (másik nevén backstop) valójában nem a brit kormánytól kicsikart engedmény, sokkal inkább önkéntes felajánlás, amelyről a politikai vezetés a 2016-ban tartott népszavazás és a legutóbbi választás során tett ígéreteivel szembe menve döntött. Kellő távolságból szemlélve a kérdést, a probléma megoldható egyszerűen azzal, ha az ír protokoll helyett ismét érvénybe lép az a három fél között bevett gyakorlat és megállapodás, amely kimondja, hogy ellenőrző pont felállítása és vámvizsgálat helyett az adminisztráció továbbra is a határoktól távol történjen. Ha erre sor kerül, már meg is van az áhított, részletes szabadkereskedelmi egyezmény – ezt nevezik a politikusok „Kanada plusz-plusz-plusz”-nak –,és megy minden, mint a karikacsapás. Természetesen a pénzügyérek nem győznének panaszkodni, hogy a korábbi vámunió mennyivel kedvezőbb volt.

A másik forgatókönyv az lehet, hogy alulmarad a józan ész, nem születik ilyen megállapodás, mire az Európai Unió azzal reagál majd, hogy sajnálattal, de visszavonja a megállapodási javaslatot (kivéve, ha benne marad az ír protokoll). Ebben az esetben március 29-én megegyezés nélkül lennénk kénytelenek kilépni az EU-ból.

Katasztrófát jelentene ez? Nem igazán. Alkalmam volt részt venni a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) létrehozásakor az Uruguayi Fordulón. A szervezet felállításakor éppen egy olyan keretrendszer megalkotását tartottuk szem előtt, amely biztosítja, hogy a világ valamennyi nemzete hátrányok nélkül, „a legkedvezőbb vámtarifák” bevezetése mellett kereskedhessen egymással. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egyetlen ország sem vethet ki egy adott kereskedelmi partnerre magasabb vámot, mint amilyet általában kiró más országokra. A Világ-szervezet előírásokkal rendelkezik a vitás kérdések rendezésének pontos módjáról is. Működőképes keretegyezményről van tehát szó, amely a gyakorlatban már bizonyított. Az Egyesült Királyság jelenleg is a WTO égisze alatt kereskedik többek között olyan országokkal, mint az Egyesült Államok, amely legjelentősebb üzleti partnerének számít. Azon nemzetek száma, akikkel a Világszervezet révén kötöttünk megállapodásokat, háromszor olyan gyorsan növekszik, mint azoké, akikkel ez egységes piacon belül kereskedünk.

Miniszterként az én feladatom volt az egységes piacra vonatkozó törvények bevezetése az Egyesült Királyság területén. Számos alkalommal hangsúlyoztam beszédeimben, hogy a csatlakozás várhatóan óriási mértékben fogja emelni a külkereskedelmi mérleg többletét. A valóságban viszont csak szerény mértékű volt a fellendülés. Mint már említettem, a WTO létrehozásánál is segédkeztem, s akkor is azt húztam alá, hogy a szervezet létrehozásától a kereskedelem növekedését várjuk. Ez esetben azonban valóban kiugró eredmények következtek. Bár a WTO hasznos és sikeres keretrendszernek bizonyult, természetesen tagadhatatlan, hogy egy adott országgal kötött szabadkereskedelmi egyezmény ideálisabb megoldást jelentene.

Hogyan alakul majd az Európával folytatott kereskedelem a Brexit után? Ha a Kereskedelmi Világszervezet szabályai szerint zajlik az áruforgalom, az Európába exportált termékek után átlagosan négy százalék vámot kell fizetni. A referendum óta a font árfolyama úgy alakult, hogy áruink versenyképessége tizenöt százalékkal nőtt. így a négy százalékos veszteséget bőségesen ellensúlyozza ez a tizenöt százalékos tartalék. Vagyis ismét elmaradna a világvége. A kiviteli versenyelőnyünk lényegesen nagyobb, mint a népszavazás előtt volt. Mivel az említett négy százalék átlagos érték, bizonyos árucikkek esetében magasabb tarifát látunk majd, és különösen áll ez a mezőgazdasági termékekre. A külföldön gyártott gépkocsik esetében pedig a tarifa tíz százalékos, vagyis új módokat kell találni a hazai autógyártás védelmére.

Sikerülhet-e mindez? Végezzünk akkor el néhány számítást. Az exportot érintő négy százalékos tarifa mindösszesen öt-hat milliárd fontot fog felemészteni. A bevételi oldalon azonban rögtön megjelenik az a tízmilliárd font, amit immár nem lennénk kénytelenek befizetni az uniós kasszába. Vagyis egészében véve még akkor is jobban járnánk, ha megtartanánk a tarifák jelenlegi mértékét és alkalmaznánk az Unióból beáramló áruk esetében is. Miközben exportőreink öt-hat milliárd fontot veszítenének korábbi kereskedelmi mérlegükhöz képest, európai versenytársaiknak tizenhárom milliárdot kellene levonniuk a külkereskedelmi bevételeikből. Hogy miért ennyivel többet? Az okok a következők: (1) sokkal többet exportálnak hozzánk, mint mi az ő piacaikra; (2) elsősorban magas tarifákkal sújtott termékekkel kereskednek (mint amilyenek a személygépkocsik), míg mi nemzetközileg is versenyképes, alacsony tarifájú árucikkekkel üzletelünk. Mindent egybevetve tehát jobban járunk, amennyiben a WTO szabályai alapján kereskedünk Európával. Ráadásul lehetőségünk nyílna arra, hogy külön szabadkereskedelmi egyezményeket kössünk egyes országokkal, ahogy azt más nemzetek is teszik az Európai Unión kívül.

Így hát azt kell mondanom, hogy az ország Brexit utáni kereskedelmi pozícióit a WTO-n belül egyáltalán nem látom hátrányosnak. Mindemellett természetesen magam is szerencsésebbnek tartanék egy kanadai típusú szabadkereskedelmi egyezményt. Bármelyikre kerüljön is sor a folyamat végén, Britannia betarthatja majd választóinak tett ígéreteit.

Schöpflin György: Hadd kezdjem azzal, hogy a Brexittel kapcsolatos érzéseimet leginkább a „bregbánás” szóval tudnám kifejezni. Ugyanakkor – bár sajnálatosnak tartom a kilépés következményeit – természetesen elfogadom a döntést. A többség jogai megkérdőjelezhetetlenek, és ebben az esetben a többség arra szavazott, hogy ki kell lépni az Unióból. Ez a politikai realitás, ezzel kell hát együtt élnünk.

Amit a brit megközelítés figyelmen kívül hagy, az leginkább az, hogy az Európai Unió a kilépés után is velünk marad. Az EU továbbra is meghatározó befolyással lesz a brit politikára, de erről valahogy nem esik szó a politikai közbeszédben. Kétségem sincs afelől, hogy az Egyesült Királyságnak végül szembesülnie kell azzal, hogy az Unió nem válik köddé, hanem nagyon is jelentős szerepet fog játszani a brit politika alakulásában a jövőben is. Más szóval az Unió továbbra is érdekelt, érintett fél marad, olyan entitás, amely nem függetlenítheti magát az Egyesült Királyságban zajló folyamatoktól.

Ennek a viszonossági kapcsolatnak két kiemelt, sarkalatos pontja is van: a kereskedelem (ezt a kérdést Peter alaposan körüljárta), illetve maguk az állampolgárok. Nagyjából hárommillió emberről van szó: az EU 27 tagállamaiban élő britekről, illetve a Nagy-Britanniában munkát vállaló uniós polgárokról. Milyen jogokkal rendelkeznek majd e két csoport tagjai? Habár sok minden tisztázódni látszik, az EU-n belül rengeteg kérdés maradt a két eltérő jogi környezettel kapcsolatos szabályzást illetően.

Fontos hangsúlyozni, hogy az Egyesült Királyság már régóta tagja az Uniónak, s ez az idő bizonyos mértékig átformálta az országot. E több, mint négy évtized meghatározó nyomot hagyott a brit gazdaság felépítésén, és sok más egyéb mellett a politikai viszonyrendszereken is. Lehetetlenség mindezt meg nem történtté tenni. Lassan, fokozatosan visszájára fordíthatók egyes folyamatok, le lehet építeni bizonyos struktúrákat, de maradéktalanul képtelenség felszámolni a már beépült átalakításokat. Amint jól felfogott érdekeit szem előtt tartva az Egyesült Államok is döntő hatást gyakorol az Európai Unió életére, úgy – tetszik vagy sem – a hatalmak közötti aszimmetrikus viszonyrendszer Nagy-Britannia esetében is megkerülhetetlen realitás. Az Unió és az Egyesült Királyság érdekeit tekintve sok a hasonlóság, identitásukat illetően azonban inkább a különbségek hangsúlyosak.

Ráadásul tisztán kitapintható az Egyesült Királyságra jellemző megosztottság, s ez veszélyezteti a stabilitást, ami pedig az Európai Unió elemi érdeke. Többféle ellentétet is látok. Beszélnünk kell az alkotmányos szembenállásról: Anglia, Skócia, valamint Észak-Írország eltérő súlyú partnerei egymásnak, amit London a legritkább esetben vesz figyelembe. London, mint közismert, különleges, kiemelt központ, melynek dominanciája elfedi az ország fennmaradó területének sajátosságait. A háttérbe szoruló, de a főváros jelentőségén túlmutató országrészekben rejlik Anglia számára az igazi, lényegi kérdés: mit is jelent angolnak lenni. A birodalmi angol identitás egyre erőteljesebben törne felszínre, bár ez az önazonosság alig megy túl azon a negatív meghatározáson, hogy „nem tartozunk az EU-hoz, nem vagyunk a kontinentális Európa része”. Ismeretes, hogy a franciákkal folytatott majd' ezeréves vita és hadakozás ellenére a döntő pillanatokban mindig szövetség köttetett a két ország között. Ez a kapcsolat azonban az utóbbi időben megromlott, amiért részben a média Európával szemben táplált kritikája tehető felelőssé. Ugyanakkor nem hinném, hogy ez elegendő magyarázat volna, önmagában legalábbis nem.

Bizonyos mértékig, még ha kisebb súllyal is, de szerepet kap itt Skócia kedvező helyzete is (különös tekintettel arra, hogy több támogatáshoz jut az Egyesült Királyság Pénzügyminisztériumától, mint amennyi hozzájárulást oda befizet). Mindez hatással van az angolok önképére. Nem tudni, mi lesz mindennek a következménye – hiszen ezek a folyamatok éppen most zajlanak –,de mindez vitathatatlanul befolyásolja, hogy a politika és számos véleményformáló miként tekint Nagy-Britanniára, a külvilágra, benne az Európai Unióra.

A másik ilyen szakadék, amire felhívnám a figyelmet, London és – ahogy nevezni szoktam – a „Londonontúl” között tátong. Nyilván többen is ismerik a francia geográfus, Christophe Guilluy munkásságát, aki bevezette a Franciaországon belüli külterületek fogalmát. Nemrég a The Guardian közölt tőle egy rendkívül érdekes írást (France is deeply fractured. Gilets jaunes are just a symptom), és nagyon úgy tűnik, hogy a sárga mellények visszaigazolják jóslatait. 2016-ban megjelent könyvében – Twilight of the Elites: Prosperity, Periphery and the Future of France – azt fejtegette, hogy két különálló Franciaország létezik: az ország egyik fele részt vesz a globalizációban, a másik nem, s ez utóbbira csak korlátozott mértékben érvényesek a köztársaság politikai hagyományai. Hasonló tendenciákat látok ismétlődni, pontosabban párhuzamosan megjelenni az Egyesült Királyságban is. És ha már itt tartunk, egyáltalán nem kizárólag angol vagy francia jelenségről van szó. Szinte mindegyik európai országban megfigyelhetők hasonló aránytalanságok, éspedig leginkább gazdasági természetűek, melyek a különböző országrészek eltérő jövedelemtermelő képességével állnak összefüggésben.

Aki már járt Londonban, nyilván nagyon izgalmas városnak találta, de az északi országrész, például a kevésbé ismert Nyugat-Hartlepool, vagy az északkeleti régiók egészen más képet mutatnak. Nem állítom persze, hogy arrafelé éheznének az emberek, félreértés ne essék, de az Egyesült Királyság GDP-jének ötven százalékát termelő délkeleti területek dübörgő dinamizmusához képest hatalmas különbségeket látunk. Nem is egyszerű aránytalanságról van szó, éles aszimmetria ez, amely a központosítás eredményeként jött létre.

Az Egyesült Királyságban elképesztő mértékű centralizáció ment végbe az adminisztrációban az elmúlt harminc év során. Skócia különállása is inkább csak politikailag értelmezhető, nem pedig a kormányzás szempontjából. Ugyanez áll Észak-Írországra is, és bizonyos mértékig igaz ez Wales-re is. A hatalom, és vele együtt az előnyök, kiváltságok jó része is Londonban koncentrálódik. Mindez nyilván azzal jár, hogy az aszimmetria újratermelődik, így idővel hátrányt szenvednek az említett „londonontúli” területek. A veszteség nem pusztán pozícióik meggyengülését jelenti, hanem – amint azt Peter kifejtette – csökken a saját ügyeikbe való beleszólásuk mértéke is, ami a gyakorlatban is jól érzékelhető folyamat. Bár nincs itt lehetőségem részletekbe bonyolódni, ami az Európai Uniót, illetve a törvénykezéssel kapcsolatos jogköröket illeti, osztom Peter véleményét. Magam is úgy látom, óriási hatalom összpontosul Brüsszelben, az elszámoltathatóság felelőssége nélkül. Sokunk itt az Európai Parlamentben minden tőlünk telhetőt megtesz, de a strasbourgi és brüsszeli politikusok mély, belső meggyőződéssel munkálkodnak az egyre szorosabb integráció érdekében. Én épp ellenkező állásponton vagyok. Az Unió jelenlegi huszonnyolc tagállamában valós tapasztalat, hogy folyamatosan csökken az ügyeink fölötti rendelkezési jog.

Marad hát a kérdés: hogyan tovább. Nos, ezt nem az én tisztem eldönteni, megjósolni sem tudom, milyen irányt vesz majd a jövőben az Egyesült Királyság politikája, egy azonban biztos. Mindazok a problémák, amiket felvázoltam, maguktól nem fognak megszűnni. Nagy-Britannia alkotmányos berendezkedése belügy. Ám ha a területén megmutatkozó aránytalan különbségek csökkentésére kísérlet sem történik, az társadalmi elégedetlenséget fog szülni. Ha nem is jelentős, de kisebb mértékű destabilizáció mindenképp várható a közeljövőben, ezt Londonnak folyamatosan kezelnie kell majd. Pontosan emiatt állítom, hogy bármilyen irányt vegyen is a nemzetpolitika, az alkotmányos berendezkedés megszilárdítását kiemelt célnak kell tekinteni.

Amint volt már erről szó, az Unióra is komoly feladat hárul. Miként alakul a jövőben a tagállamok és Brüsszel kapcsolata? Történelmi értelemben az Európai Unió éppen a felsorolt aránytalanságok ellensúlyozására jött létre. Rengeteg a rejtett konfliktus, s ezekről az Unió egyáltalán nem vesz tudomást. Ott van például Ciprus, aminek egyesítése 1975 óta várat magára. De az Európai Unió legjobb tudomásom szerint Katalónia ügyében sem emelte fel a hangját egyszer sem. Ez már csak a spanyol válság miatt is érthetetlen. Lehet jogi vagy politikai kérdésnek tekinteni, de megoldások nélkül a probléma velünk marad. Bár sosem került napirendre, ám attól még létező konfliktust jelent a horvát-szlovén határvita is. Nem szeretnék erről többet mondani, elég annyi, hogy a probléma nagyon is létező. Az EU azonban mélyen hallgat, ami azt mutatja, hogy a konfliktusok, vitás kérdések kezelésének feladatát az Unió nem veszi igazán komolyan. Az az érzésem, hogy inkább az emberi jogok védelme került előtérbe, ami újabb ellentétek forrása lehet. Hiszen amikor azt állítjuk, hogy az emberi jogok védelme mindenek felett áll, morális álláspontot foglalunk el. A gond csak az, hogy a politika a kompromisszumok művészete, márpedig erkölcsi kérdésekben nem szokás alkudozni. Ezzel a gondolattal zárnám ezt az eszmecserét.

(Hegyi Pál fordítása)

(Az írás angol eredetije a Hungarian Review 2019. márciusi számában jelent meg.)



« vissza