Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Ébredés egy eurázsiai álomból – A földrajz a történelem kulcsa

Eurázsia visszatért. Halford Mackinder 1904-es híres értekezése, A földrajz a történelem kulcsa közzététele óta a hadászattal foglalkozó fiatal iskolások sokat gondolkodtak azon, hogy vajon egy eurázsiai birodalom nyúlik-e (Vlagyimir Putyin szavaival élve) „Lisszabontól Vlagyivosztokig”. Mackinder mondhatni kora legbefolyásosabb geográfusa volt, és számításaiban a közép-ázsiai népesség, búza, pamut, üzemanyag és fémek potenciálját annyira kiszámíthatatlanul nagyra becsülte, hogy elkerülhetetlennek tartotta, hogy egy ekkora gazdaság bizonyos részei többé-kevésbé elszigetelődve fejlődjenek az óceáni kereskedelemtől. Úgy vélte, hogy a 20. század végére egy, az amerikai közép-nyugatot is megszégyenítő vasúthálózat fogja keresztülszelni Közép-Ázsiát. Oly csodálat övezte részéről az általa alkotott „Világsziget” elképzelést, amely idővel a globális gazdaság magjává növi ki magát, hogy következő, 1919-es könyvében azt prózából már versbe öntötte:


Ki Kelet-Európát uralja, a Magterület parancsolója,

Ki a Magterületet uralja, az a Világsziget parancsolója,

Ki a Világszigetet uralja, parancsolója széles e világnak.


A valóság viszont az, hogy Mackinder világszigete egy gazdasági és politikai holtág maradt. Viszont a Kína által előterjesztett „Belt and Road Initiative” (BRI) – Út és Infrastrukturális fejlesztési kezdeményezés – bejelentése 2013-ban és Oroszország 2014-es visszatérése a nagyhatalmi politikába Eurázsiát újra jelentőssé tette. Az eurázsizmus egynéhány formája a kínai és az orosz stratégák egyfajta házi ideológiájává vált. Persze a kínai és az orosz tudósoknak nem hagytak más lehetőséget, mint hogy lelkesedjenek Eurázsiáért, de a nyugati szerzők is igencsak komolyan veszik a témát. Glenn Diesen norvég politikatudós az orosz eurázsiai álmot vizsgálja Russia's Geoeconomic Strategy for a Greater Eurasia című művében, míg a portugál diplomata és bankár Bruno Macaes jobban összpontosít Kína gazdasági húzásaira a The Dawn of Eurasia: On the Trail of the New World Order című félig történelmi, félig útikalauz jellegű művében. Mindkét könyv kiemelkedően érthető és naprakész módon kezeli Eurázsia mai mivoltát, valamint Mackinder alapvető tézisébe beleveszik azt is, hogy Eurázsia „még egyszer” a történelem földrajzi középpontjává válik majd.

Még egyszer”, hiszen az eurázsiai közegben a nagy kánok idején különböző mongol hordák kerültek a világsziget gazdaságpolitikájának középpontjába. E módon a történelem még Dzsingisz kánt is átformálja a sztyeppék vérszomjas mészárosából kelet és nyugat kegyetlen, de hatékony egyesítőjévé. Az Eurázsia-kutatók a múlt karaván útvonalait gyakorta hasonlítják a mai csővezetékrendszerhez, vagy a jövő vasúthálózatához. 1904-es írásában Mackinder úgy gondolta, hogy Moszkva hamarosan az eurázsiai vasúti hálózat Chicagójává válik; majd egy évszázad múlva Diesen hasonló következtetésre jutott, míg Macaes szerint Kazahsztán valószínűbb csomópont ebből a szempontból. A kérdést vizsgálók azonban gyakran megfeledkeznek a tényről, hogy a tengeren lebonyolított kereskedelem sokkalta olcsóbb, mint a szárazföldi áruszállítás bármilyen fajtája, legyen akár szó tevekaravánról, vagy épp vasúti kocsikról. A jól ismert tevehajókra csupán akkor volt szükség, mikor az (alapvetően is sokkal olcsóbb) tengeri kereskedelem lehetetlenné vált az Indiai-óceán és a Perzsa-öböl időszakos lezárásai miatt, és a szárazföldön átívelő gyors áruszállításra volt szükség Damaszkuszba, vagy Konstantinápolyba. Amikor viszont Vasco da Gama 1497-ben megkerülte a Jóreménység fokát, onnantól a világ többé már nem tekintett vissza.

A portugál Macaes-nek tudnia kellett ezt, de talán a norvég Diesennek megbocsátható, hogy az Ázsiába vezető szárazföldi útvonalakat választotta. Hiszen Diesen elemzésének középpontjába a 21. század szárazföldi infrastrukturális hálózatait helyezte. Elemzéséhez jól kialakított keretben dolgozik a geoökonómia egyre növekvő témakörével (amelyet Diesen úgy határozott meg, hogy „a geopolitika gazdasága”), és könyvét az eurázsiai dominancia szempontjából optimális geoökonómiai stratégiák megvilágítására fordítja.

A geoökonómia egy friss tudományág, melyben még nem dolgoztak ki olyan alapvetést, amelyre mint elfogadott konszenzusra lehetne hivatkozni. így Diesen önmagának határozza meg az elemzései tudományos feltételeit, és kiválóan megbirkózik a politikai hatalom geoökonómiai szempontból történő elméleti analízisének kihívásával.

Diesen geoökonómiai hatalomról való gondolkodása a „függőségi egyensúly” logikájára helyezi a hangsúlyt. Diesen a függőségi egyensúlyt úgy látja, mint a geopolitikai elméletben érvényesülő hatalmi és logikai egyensúly gazdasági analógiáját. Míg a geopolitikai hatalom rendszerint az alanyra pozitívan ható cselekvésekkel, például a katonai erő felhasználásával történik, a geoökonómiai hatalmat a partnerek gazdaságát hátrányosan befolyásoló módon történő visszatartás jelenti. Például, ha Oroszország és Kína az amerikai bankközi fizetési hálózatoktól függ, de az Egyesült Államok nem függ az orosz vagy a kínai hálózatoktól, akkor az Egyesült Államok geoökonómiai hatalmat gyakorolhat úgy, hogy azzal fenyegeti vetélytársait, hogy olyan gazdasági szankciókat szab ki, amelyek ténylegesen kizárnák Oroszországot vagy Kínát a globális pénzügyi rendszerből. Ebben az esetben a függőségi egyensúly egyértelműen kedvez az Egyesült Államoknak. Valójában ez a kedvezőtlen egyensúlyi viszony arra késztette Oroszországot és Kínát, hogy támogassák a független fizetési hálózatokat, amelyeket az amerikai szankciók nem tudnak megszakítani.

Eközben az Európai Unió és Oroszország közötti függőségi egyensúlyban Oroszország függ az európai piacoktól, mivel azoknak küldött exportja termeli ki az erős valutáját, míg az EU függ az orosz olajtól és (döntően) földgáztól, mely az alapvető energiaigényét biztosítja. Úgy tűnik, itt a függőség geoökonómiai egyensúlya határozottan Oroszország javára billen el, ahogyan ezt Ukrajna 2014-es válsága alaposan bizonyította. Annak ellenére, hogy az EU és annak legerősebb tagállamai elítélték Oroszország Krím-félszigeti megszállását, az orosz gáztól való függőség megakadályozta az európai országokat abban, hogy a helyzetre való reagálás során érdemi lépéseket tegyenek. Elméletileg az EU az orosz energia behozatalára vonatkozó tilalmi rendelettel meggyengíthette volna az orosz gazdaságot, de ennek következtében Európa nagy részét hideg és sötétség lepte volna el. A kötött gázvezetékrendszer által az Oroszország kezében lévő korlátozási lehetőség sokkal erőteljesebb geoökonómiai eszköz, mint Európa azon képessége, hogy korlátozza az Oroszországgal való kereskedelmet.

Az eurázsiai gázvezetékek geoökonómiája magyarázat arra, hogy az Egyesült Államok miért terelte következetesen Európát a cseppfolyósított import földgázterminálok (LNG) kifejlesztésének irányába. Természetesen az Egyesült Államok a saját gázát akarja eladni Európának, de az európai LNG-behozatal egyaránt jöhet Iránból, Katarból vagy akár Oroszországból is. Az óceánon átívelő LNG és a földi csővezetékeken keresztül szállított gáz közötti fő geoökonómiai különbség az, hogy az előbbi nem része a függőségi egyensúlynak, viszont az utóbbi igen. A szolgáltatók jelentős része kezeskedik afelől, hogy az országok extrém esetben mindig találhatnak alternatív beszerzési forrásokat az LNG-behozatalra. Ezzel szemben a közúti, vasúti és (leginkább) a csővezetékes behozatal korlátozott a kötött útvonalak miatt.

Egy ország még nagyobb geoökonómiai hatalmat szerezhet magának, ha többféle útvonalat biztosít a stratégiai áruk exportjára, míg más országoknak csak egy importvonala van. így Oroszország szívesen épít olaj- és gázvezetékeket Kína és Japán irányába, hogy kiegészítse meglévő nyugati irányú csővezeték-hálózatát. Diesen ezt hívja az orosz „swing kereskedési stratégiának”. A swing stratégia több, mint egyszerű exportpiaci diverzifikáció. A diverzifikáció lehetővé tenné Oroszország számára, hogy ellenálljon bármelyik piactól való függőségnek, mivel ezáltal az egyes exportpiacoktól való elesés vesztesége általános gazdasági viszonylatban kevésbé lenne katasztrofális. A puszta diverzifikáció azonban nem ad komoly geoökonómiai erőt. A lehetőség viszont, hogy kiválaszthatjuk, hogy az adott mennyiségű energiát Európába vagy Ázsiába küldjük, már valóban kibillenti a geoökonómiai függőségi egyensúlyt. Egy teljesen integrált eurázsiai energiapiac, amely Oroszországban összpontosul, lehetővé tenné az oroszok számára, hogy váltogassanak az exportcélok között – vagy akár mindnek egyszerre szállítsanak Oroszország készleteitől függően – és minimális, vagy akár semmilyen veszteséget se okozzanak maguknak.

Annak ellenére, hogy Diesen ezt a lehetőséget emeli ki, a valóság az, hogy Oroszországnak az Európa és Ázsia felé néző csővezeték-hálózatait több ezer mérföld választja el egymástól, és még ha összekapcsolódnának is, kimondottan nem lenne gazdaságos elegendő mennyiségű többletkapacitás fenntartása ahhoz, hogy képes legyen váltani a két hálózat között. Oroszország nem rendelkezik a Henry Huh gázhoz és a Cushing Huh olajhoz hasonló rendszerrel, ahol a gigantikus tárolók sűrű csővezeték-hálózatokhoz kapcsolódnak, amelyek a kontinens főbb fogyasztói piacai felé vezetnek minden irányban. Továbbá az sem meglepő, hogy az oroszok Európa irányú gázhálózatának nyugat-szibériai központja és az ázsiai irányú olajhálózat kelet-szibériai központja közötti távolság néhány ezer mérföld (1500 km). Ez inkább hasonlít a madarak röptávolságára, mint olajvezeték-rendszerekre. Szibériában pedig a csővezetékek elég kanyargósak: ezáltal a két csővezetékközpont közti távolság közel kétszer olyan hosszú. A két hálózatot a jövőben kétirányú kapcsoló vezetékkel áthidalhatják, de soha nem fogják tudni integrálni oly módon, hogy a swing stratégia életképes lehessen.

Ezzel szemben Diesen igencsak ésszerű következtetést von le Oroszország geopolitikai stratégiájára nézve, melyben a függőségi logikát használva játssza ki Kínát Japánnal szemben, a kelet-szibériai olajvezetékek és gázvezetékrendszerek finanszírozását illetően. Ezáltal Oroszország mindkét nemzetből igencsak jelentős engedményeket sajtolt ki annak fejében, hogy az ő készleteikhez kapcsolódjanak. Kína kiváltképp azért törekszik arra, hogy az orosz rendszerre támaszkodhasson, mert ezzel korlátozni tudná a tengeri gáz- és olajszállítását, melyet elméletben az Egyesült Államok bármikor el tudna vágni a tengerek feletti uralmuknak köszönhetően. De a Kínával való üzletelés Oroszországnak olyan, mintha a tűzzel játszana. Lehet, hogy elképzelhetetlennek tűnik, hogy az Európai Unió komolyabb lépéseket tegyen az energiaellátás biztosítására Oroszországból, de talán az kevésbé elképzelhetetlen, hogy a nem túl távoli jövőben egy ponton Kína Kelet-Szibériában fellépjen Oroszország ellen, ha az az alapvető energiaellátását fenyegeti. A mindennapi életben a geoökonómia a geopolitikát serkenti, azonban a rendkívüli helyzetekben a geopolitika valószínűleg az országok sorsának fő döntőbírája.

Diesen és Macaes szerint a kontinenst átszelni másik irányba a Kaszpi-tengeren át egy újabb potenciális útvonalat jelenthet Eurázsia észak-déli integrációjában, valamint Macaes még ettől is tovább megy és úgy véli, hogy „Kína és India képes együtt a világ legnagyobb kereskedelmi kapcsolatát kifejleszteni”. Az ilyen eurázsiai elméletek javarészt inkább csak a föld geopolitikai viszonylatát nézik, mintsem a valódi földrajzi vagy társadalmi megközelítéseket. Mackinder, a Londoni Gazdasági Iskola igazgatója, valamint a Földrajzi Társaság elnöke, a későbbi analitikusok generációit csábította át úgynevezett „térképista” világnézeteire, habár jól tudhatta ennek hátulütőit. Ha csak szimplán a térképre nézünk, azt láthatjuk, hogy a Kaszpi-tenger kiváló lehetőség volna az áruszállításra az iráni kikötők és az orosz Asztrahán között, végig a Volga és az orosz csatornahálózat mentén, egészen Oroszország gazdaságának központjáig, ahogy Diesen ki is emeli ezt az észak-déli integrációs analízisében. De mit is kéne Oroszországnak exportálni Iránba a rakétákon és tankokon kívül? Vagy ha megfordítjuk a helyzetet, mire menne Oroszország az iráni gázzal és olajjal? Irán legnagyobb nem-energetikai exportja a pisztácia.

Macaes valóban vitorlázott a Kaszpi-tengeren, melyről úgy mesélt, hogy a víz nem kék vagy zöld, hanem „darabjaira hullik a végtelenül fodrozott színek forgatagában”. Úgy írta le a Kaszpi-tengert, hogy az „inkább egy akadály, mintsem egy híd”, ahol nincsenek áthaladó kompok, és az a néhány teherhajó, mely a hullámokat lovagolja is csak kósza kereskedő kötetlen menetrenddel. Eurázsia központját keresve, „az Európa és Kína közötti kereskedelem félútján”, ahol az ősi idők görög kalandor kereskedői találkoztak egyformán kalandor lelkű kínai és indiai társaikkal, Macaes Közép-Ázsia távoli, Tashkurgan nevű településén ragadt meg, amely ma egy kis város a forrongó Xinjiang tartomány keleti szélén. Tashkurgan mindössze 20 km-re fekszik Tádzsikisztán határától, de nyilvánvalóan nincs út a hegyek felett. Azonban sokkal több van a kelet-nyugati integrációban. Tashkurgan a Karakoram autópálya mentén van, mely Kínából Pakisztánon keresztül az Indiai-óceánig tart.

A Karakoram autópálya egy kétsávos autóút, amelyet a kínai Beit & Road mérnökei négysávosra bővítenének, mely projekt már az évtized eleje óta folyamatban van és még máig sem fejeződött be. Ez a kínai BRI zászlóshajója, ami bűzlik a térképizmustól. Elméletileg az autópálya a világ második legnagyobb gazdaságát (Kínát) közvetlen összeköttetésbe helyezné az Indiai-óceánon folyó kereskedelemmel, Pakisztánon keresztül egészen Gwadar Kína által épített kikötőjéig. Ezen felül, elméletben, összeköti Kínát az iráni energiapiaccal és az indiai kereskedelemmel. Nagyon szép és nagyon jó – elméletben.

Gyakorlatban viszont történetesen a Karakoram autópálya az egyetlen betonozott út, mely a Kínát és Dél-Azsiát elválasztó hegyláncolaton átível. Egy betonút, keresztül Eurázsia kontinentális választóvonalán, mely több, mint 3000 km-en át halad Afganisztántól Burmáig. Valamint az afganisztáni és a burmai, nemzetközi összeköttetésű úthálózatok száma is igen csekély. Ezen szakaszon (és azon túl) a kontinentális választóvonalon keresztül nincsenek vasúti összeköttetések és csőhálózatok. A Karakoram autópályát pedig gyakran lezárják, akár hónapokra is, a hó vagy sziklaomlások miatt. És még ha sikerül is befejezni, végül akkor sem vezet majd sehová. Pakisztánból Indiába nem igen lehet eljutni a folytonos politikai ellenségeskedésnek hála, valamint Iránból még így is sokkal olcsóbb az olajat és gázt tengeren át Sanghajba szállítani, mint szárazföldön. Képzeljük csak el egy kisebb kínai provincia teljes 50 milliós lakosságát, akiknek az energiaellátásuk rá van bízva egy lavináktól és más országok politikai helyzetétől veszélyeztetett autópályára, így hamar rádöbbenhetünk a BRI térképista Eurázsia-álomprojektjének hasznavehetetlenségére. A térképen az ősi Tashkurgan város úgy néz ki, mint a kelet, nyugat, észak és dél kulcsfontosságú találkozóhelye. A valóságban pedig ez egy három benzinkutas város (köszönöm Google Maps) a semmi közepén.

Macaes pedig szintén végigcsinálja a most már kötelező jellegű BRI zarándoklatot Khorgasba, a Kína és Kazahsztán határán lévő, új, ragyogó szárazdokkba, vagy ahogy Macaes hívná, „Kína és Európa határára”. Mint minden hű Khorgas-hívő, ő is kifulladásig magyarázza a zseniális ötletet, a „felkelő nap fényében tündöklő három, hatalmas, sárga emelődarut”, melyek konténereket pakolnak át a kínai sztenderd szerinti nyomtávról a régi Szovjetunió-féle széles fajtára. Minden felhajtás ellenére, ami ezt az új tehervasúti útvonalat övezi, ami most már Európát és Kínát köti össze, maguk a vasúti szerelvények képtelenek megtenni az utat, köszönhetően a nyomtávok közti különbségnek. A Khorgasnál található három emelődaru Macaes és más BRI-rajongók szerint, része egy „új, ambiciózus projektnek, hogy megépítsék a világ egyik legnagyobb állomását”.

Lehet, hogy meg is látogatta a hasonló átadási pontokat – a saját hatalmas emelődarus állványzataikkal együtt – Fehéroroszország és Lengyelország határán. Ott is ugyanez az eltérés van jelen, a régi, széles szovjet nyomtáv és a sztenderd európai között. Még a régi KGST-blokk idején is megesett, hogy Oroszország megtartotta a méretbeli különbséget a saját és a megszállt kelet-európai államok nyomtávjai között. Ma a kelet-európai városok, mint Budapest, todz és még (igen!) Kalinyingrád is reméli, hogy felveheti a versenyt a németországi Duisburggal, hogy ő lehessen a Kínából érkező tehervonatok végállomása. De senki sem hiszi, hogy Fehéroroszország lesz a következő a világ gazdasági csomópontja, főleg azért nem, mert vonatot kéne váltani Kínából Európába menet, továbbá azt sem gondolja senki komolyan, hogy Budapest lenne a következő „EU-átjáró” a Távol-Keletre, csak mert épít egy új vasútállomást. Ebből a szempontból Rotterdam, Antwerpen és Hamburg már szerepel a világ 20 legnagyobb áruátadási pontjai között, de aligha képezik az észak-európai gazdagság alapját. A kikötők és a vasutak csak tranzitpontok. A gazdasági jólét valódi forrását máshol kell keresni.

Végül Macaes leszáll a földre, és úgy tűnik, elfogadja a német külügyminiszter indoklását arról, hogy az orosz és kínai eurázsiai álmot kergető geoökonomisták csupán a „vaj és kenyér” politikáját folytatva igyekeznek egyszerűnek tűnő következtetéseket levonni a „gazdaság és annak növekedésének diverzifikációjával”. Macaes továbbá tisztán látja azt is, hogy Kína gazdasági törekvései Eurázsia felé valójában az állam által vezérelt szilárd stratégiai elköteleződésen, mintsem gazdasági alapokon nyugszanak. Macaes, mint volt diplomata úgy véli, hogy Európának kevésbé kéne finnyásan megközelítenie az Eurázsia-kérdést, és nem ártana, sőt nagyon is fontos lenne, hogy komolyan vegyék a meccset a központi területért, mert amíg Kína és Oroszország mindent vagy semmit szabályokkal dolgozik, ezt a játszmát nemigen lehet más módon megnyerni. Macaes szerint pedig a játékba muszáj beszállni, ha már elkezdték, amely mellett úgy érvel, hogy az EU-nak „kötelessége növelnie a jelenlétét azon országokban, melyek meghatározó szerepet játszanak az Európa és Ázsia közötti kereskedelem gócpontjaiként és ütközőzónáiként”. Egy nem Eurázsia-hívő azonban eltűnődhet, azon hogy: kit érdekel?

Ha Diesen Rnssia's Geoeconomic Strategy fór a Greater Eurasia című könyve egy intellektuális bűvészmutatvány, amely Eurázsiát egy analitikus társadalomtudomány szilárd keretei között teoretizálja, akkor Macaes The Dawn of Eurasia: On the Trail of the New World Order című könyve egy elvarázsolt repülő szőnyeg, mely időn és téren át repít minket, és úgy használja a múlt ősi legendáit, mint kilövési állást a jövő felé. A két könyv egymást kiegészítve mutatja be, hogy az egymással párhuzamosan haladó viták milyenek is a legkülönbözőbb megközelítésekben és emberek esetén. Amennyiben mindketten ugyanazzal az eurázsiai térképizmussal küzdenek, tagadhatatlanul szakmájuk legjobb képviselőinek számítanak az Eurázsia műfajban. Keresve sem találhatunk metszőbb analízist Eurázsia geoökonómiájára, mint Diesen említett műve, vagy romantikusabb kalauzt a varázslatos eurázsiai álomhoz, mint Macaes hivatkozott könyve.

De azok számára, akik szeretnek visszatérni a kezdetekhez, a legjobb hely az eurázsiai utazás megkezdéséhez Nikolai Danilevskii Russia and Europe: The Slavic World's Political and Cultural Relations with the Germanic-Roman West című műve, mely először 1871-ben jelent meg, de csak a közelmúltban vált elérhetővé az angol olvasók számára Stephen M. Woodburn fordításában. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy ilyen fontos könyvet nem lehetett lefordítani angolra 2013-ig, és Woodburn-nek – aki történész, és nem profi fordító – tartozhat hálával minden olyan angol olvasó, aki jobban meg akarja érteni az orosz eurázsiai szellemiség gyökereit. Ebben a kötetben Woodburn egy pontosan kidolgozott és jól megfogalmazott kiadást adott nekünk Danilevskii eurázsiai remekművéből.

Nikolai Danilevskii (1822-1885; Nikolay Danilevsky néven romanizálva) orosz természettudós és felfedező volt, aki a 19. század közepén több ízben vezetett expedíciókat Oroszország távoli, elfeledett vidékeire. 1869-ben a szláv egységről és az orosz eurázsiai örökségről szóló elméleteit sorozatos formában publikálta egy tisztázatlan szentpétervári folyóiratban; ezeket összegyűjtötték és könyvként egy 1871-es, második kiadásban publikálták. A könyvében Danilevskii hangsúlyozza a modern Oroszország eurázsiai eredetét, mely említést tesz a mongol hordák rengeteg egyetemes jellemzőjéről, amelyek Oroszország szláv lakosságának jelentős része fölött uralkodtak 1240-től a 16. századig. Danilevskii rávilágít arra, hogy a mongolok nem csak Oroszország felett uralkodtak; hanem uralkodtak az oroszokkal, és az oroszokkal folytatott tárgyalásoknak hála, a másik irányba dőlt végül a mérleg mutatója. A közép-ázsiai türk és mongol köztársaságok a mai napig folyamatos tárgyalások által meghatározott életközösségekben élnek az oroszokkal és Oroszországgal.

Danilevskii szerint Oroszország sosem volt része a „Német-Római Nyugatnak”, mely I. Károly korának birodalmán alapult, sem a szlávoknak, akikre csak mint egy „kultúrtörténeti típusra” tekint. Danilevskii úgy vélte, hogy tévedés Oroszország részéről, hogy fontos szerepet kíván játszani a (nyugat-) európai ügyekben, és Oroszországnak inkább a szlávok vezetésére kellene összpontosítania. Danilevskii esetében, mint Mackinder esetében, Kelet-Európa Eurázsia szíve volt, de Danilevskii nem osztozott Mackinder hódítási és a kontinentális dominancia iránti szomjában. Danilevskii inkább a szláv világ belső fejlődését kereste – bár természetesen orosz fennhatóság alatt. Danilevskii úgy képzelte, hogy egy pánszláv unió, amelyet Oroszország vezet, Konstantinápolyból kormányozható lenne (amit átneveznének Tsargrad-dá). Javasolt unióját az orosz cár személyesen vezette volna, de nem Moszkvából, mint az orosz birodalmi tartományokat. Viszont Oroszország sosem jutott el Konstantinápolyig, így sosem vehette át az irányítást a keleti kereszténység felett és érhette el a Földközi-tengert, melyről Danilevskii és szlavista társai álmodtak.

A mai Eurázsia-kutatók sokkal inkább Közép-Ázsiára koncentrálnak, mintsem Kelet-Európára, de Oroszország tényleges külpolitikai célkitűzései között továbbra is ott lebeg Mackinder kelet-európai „magterülete”. Jelenleg úgy tűnik, hogy Oroszország inkább Diesen függőségi egyensúly-politikáját alkalmazza az EU gyengébb tagállamain (és leendő EU-tagokon), hogy számukra sokkal kedvezőbb feltételek elfogadását segítsék elő. Ezzel a taktikával Oroszország hatalma nőni fog, de a barátai száma igencsak csökken majd.

Danilevskii nem lemre meglepődve ettől. A költészet ott zúg az eurázsianizmusi vénákban, és Danilevskii a második fejezetét ezzel az epigrammával egészítette ki:

 

Fülünkben búg a rágalom, belénk hatol a fájdalom;

Árulás, irigység, félelem, ellennek ez mind az élelem;

Száz szájból zúduló hazugság, nyomtatott Hidra, a hamu, s gyász;

Szívünkben dicső Oroszország, barátot lelni nem remél már!

 

Danilevskii nem lett végül kuplégyáros, és Woodburn szerint valószínű, hogy azért sem, mivel maguk voltak csak. Bizonyára igaz, hogy Oroszország többet kapott, mint amennyi kijárt volna rágalmazásból, sértésekből, árulásból, irigységből és félelemből. Viszont visszatérve, a legtöbb ország addigra már feladta azt a vágyát, hogy szomszédjaik alárendelésével létrehozhassák saját maguk bővített kiadását. A történelem folyamán volt már nagyobb Lengyelország, Magyarország és még nagyobb Bulgária is, de mára a legtöbb ország megtanult a saját határain belül élni.

Megeshet, hogy az eurázsianizmus nem egy lehetetlen álom. De a téma feléledése fontosabb kérdést vet fel: miért vágynak egyáltalán rá? Még ha Mackinder szerint is, aki uralja a „magterületet”, az uralja a „világszigetet”, mi haszna van a világsziget fölötti uralomnak? Oroszország és Kína is egyaránt viszonylag szegény országok, az Egyesült Államok egy főre jutó nemzeti jövedelmének csak egyötödével rendelkeznek. Ezek a hatalmas nemzetek elsöprő katonai erővel bírnak, de mégsem szolgálják igazán a népüket az ilyesfajta célokkal. El kell ismerni, hogy a nagy országoknak összetett és hosszú történelmük van, melyben hatalmukat rendre kiterjesztették a kisebb nemzetekre, de hosszú távon ritka, hogy ez bármilyen hasznot jelentett volna számukra. Nem lenne jobb, ha e helyett inkább saját fejlődésükkel törődnének?

(Rimai Ádám fordítása)



« vissza