Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egy tanácstalan köztársaság

"Kun Béla maga jelentette ki, hogy kormánya nem áll a területi integritás alapján. Hogy ez az ideológiai állásfoglalás mit jelentett a gyakorlatban? Azt, hogy a Vörös Hadseregbe lépve újból fegyvert fogó, a nemzet jövőjét és hazájuk területi védelmét szolgáló katonák nem kaptak valóságos esélyt szülőföldjük megvédésére."

Ötödik éve emlékezünk a valahai hőskultusz idején Nagy Háború nevet kapott történelemformáló vérontás és a rákövetkező, nem kevésbé szörnyű események 100. évfordulóira. Azóta nincs, és még évekig nem is lesz olyan év, hónap, nap, amikor ne kellene fölidézni valamit, ami fáj. Sorsfordító idők járták, nemcsak részeseik, hanem utódaik sorsát, generációkat befolyásoló események követték egymást. Súlyos kérdések dőltek el, anélkül, hogy megoldást nyertek volna. így ért véget egy időszak, amit utóbb már aranykornak láthatunk, amit Európa-szerte a nyugalom és a jövőbe vetett reménység határozott meg. Ebbe a felhőtlen derűbe illeszkedett a magyarság utóbb millenniumi mámornak csúfolt önfeledtsége, amikor alig néhányan látták, hogy már gyülekezni kezdenek a rövidesen bekövetkező, tragikus vihar előjelei.

Közben azonban maga az európai civilizáció és művelődés gyanútlanul élte hatalma, magabiztossága és bizakodása tetőpontjának éveit. Mindaddig, amíg – egyik pillanatról a másikra – önmaga ellen fordult, és a kijózanodás sem vezette ki abból a válságból, amibe zuhant, hogy aztán egyre mélyebbre hulljon.

Bárki megkérdezheti: mélyebbre? Hogyan? Hiszen ez a világ példa nélküli sikereket halmozott egymásra: a tudományok, a technológiai fejlődés, a valaha elképzelhetetlen jólét, a biztonság és annyi más vívmány a világ nagyobbik része számára elérhetetlennek tűnő álom – mindez nem elég ok az elégedettségre? Amikor az emberi jogok, a liberális alapokra épülő demokratizmus és jogvédelem a csúcsra jutott?

Mindez igaz. Úgy látszik, Európa valóban valamiféle csúcsra jutott. És mégis, akár kíváncsi rá, akár nem, nemcsak metafizikai értelemben zuhan mélyre. Egészséges az a közösség, amely képes újratermelni magát. De ez a világ demográfiai értelemben haldoklik, egészségügyi kiadásainak legnagyobb tétele a mentális problémák kezelésére irányul, élőhelyét a pusztulás fenyegeti, életformája fenntarthatatlan.

A tejben-mézben lubickoló hétköznapok nem takarhatják el, hogy a földrajzi értelemben globális világ szembekerült az ember valahai kozmikus gondolkodásával. A végtelent végesre cserélte, jelenéért először a múltját felejtette el, aztán a jövőt. Azt, hogy felelős ezért a világért. Ahogyan felelős volt egykor a Nagy Háborúért, amit könnyű volt elkezdenie, de alig tudta abbahagyni: jóformán erre ment el Európa 20. százada.

Az emlékezés több is lehetne, mint múltidézés, amiből kimarad a valahai bűnös felelőtlenséggel való szembenézés. Az ünnepségek nem önvizsgálatot sürgetnek, hanem, akarva-akaratlan az önelégültséget táplálják: azt sugallják, hogy örvendjünk: a 20. század 1914-ben indult tragédiasorozatának okait sikerült kiküszöbölni életünkből. Meglehet, a valahai gondok részben mintha valóban megoldódtak volna – de az újaknak még a természetét sem nagyon ismerjük. Szorongani talán szorongunk miattuk, némelyik már része is a közbeszédnek.

A felelősség, a magunk bűnös önzésével való szembenézés kérdése elmarad. Ettől a kifürkészhetetlen jövő igazán fenyegetővé válik. így történt egy évszázada is.

A magyarságnak kivételesen sok oka van arra, hogy 20. századi története okán emlékezése önmarcangolás legyen. Ezt a ma emberképe eleve elveti: minek traumatizáljuk múltképünket? Traumáink megismerése nélkül azonban elképzelhetetlen a sikeres terápia. A centenáriumi emlékezések egyik legfontosabb állomása lenne az 1919-es események megidézése. A már beteljesedett tragédia részeként Magyarországra olyan súly nehezedett, ami alatt összeroppant. Vesztesként az összeomlásával – a magukat túlgyőző győztesek pedig a diadalukkal – nem tudott mit kezdeni. „Ne tiporjatok rajta nagyon” – üzente Ady, nemcsak a magyarságért, hanem Európáért érzett felelősségétől hajtva, hiába.

A magyar állam és a magyar nemzet katonailag és politikailag, lelki-szellemi értelemben egyaránt összeomlott. A háború tragédiáját követő, a szenvedések kiváltotta messianisztikus várakozásra épülő első forradalmi kísérlet kudarcba fulladt, de a várakozásból még sok maradt. Egy kivérzett, kiéhezett, hitehagyott társadalom (a nemzet!) erre hivatott rétege már nem tudott olyan javaslatokkal előállni, amelyek megoldást kínáltak volna akár a mindennapok, akár a jövő égetően fontos kérdéseire. A kommunista hatalomátvétel mögött nemcsak egy uralomra törő kalandor csoport törekvése állt, hanem – igaz, szinte csak percekig – a kétségbeesett csodavárás is...

1919 tavaszán, a fél évtizedes lázálom utolsó (?) rohama következett: létrejött a magyar történelem első totalitárius rendszere, megkezdődött az a 133 napos kommunista uralom, amit három évtizeddel későbbi visszatérte után a hivatalos ideológiai tolvajnyelven, évtizedeken keresztül kötelező volt a „dicsőséges” jelzővel emlegetni. Az 1919-es, alig négy és fél havi bolsevizmus, vagy ahogyan oly sokáig emlegették, a „kommün” idején teljesedett be a történelmi Magyarország végzete. Kun Béla maga jelentette ki, hogy kormánya nem áll a területi integritás alapján. Hogy ez az ideológiai állásfoglalás mit jelentett a gyakorlatban? Azt, hogy a Vörös Hadseregbe lépve újból fegyvert fogó, a nemzet jövőjét és hazájuk területi védelmét szolgáló katonák nem kaptak valóságos esélyt szülőföldjük megvédésére. Hiába foglalták vissza a Felvidék magyarlakta területeinek döntő részét, visszarendelték őket, ahogyan a román invázió útját álló, jól kiépített állásaiból a székely hadosztályt is. Az ő helyükre a Vörös Hadsereg olyan „elit” egysége került, amelyik minden ellenállás nélkül vonult vissza. Amit az új rezsim állított magáról – hogy az osztályharc és a győztes proletárforradalom alapján áll –, csak ideológiája közhelyeit jelentette, egyebet semmit. Ha úgy tetszik, a tanácsrendszer teljes tanácstalanságát, semmihez sem értését. Ezért nem tudta enyhíteni a közellátás zavarait, nem tudta (igaz, nem is akarta) biztosítani a közrendet, akadályozta a gazdaság még szét nem vert részeinek működését. A határokat megvédeni nem akarta, aztán már nem is tudta, ellenben terrorosztagaival, a szabadrablásig fajuló rekvirálásaival, túszszedéseivel, szadista gyilkosságaival fölszámolta a személyi és vagyonbiztonság maradékát. A kommunista hatalom hetek alatt szinte az összes társadalmi csoportot szembefordította rendszerévelegyedül néhány fanatikus, közvetlen haszonélvező és a velük szövetséges, vérittas terroregység tartott ki mellette. Erőszakszervezeteivel ellenségeit szerette volna fölszámolni – valójában viszont hosszú időre ellehetetlenítette a magyar progressziót.

Nem azok a felelősen gondolkodó realisták és idealisták, azok a messianisztikus álmokat dédelgetők formálták a történelmet, akik azt gondolták, hogy a háború szörnyűségének csak az adhat értelmet, ha tanulságai nyomán egy igazságosabb, emberségesebb, a múlt bűneivel szakító világot készít elő. A dicstelen 133 nap korszakokra kihatóan megmutatta a kommunizmus igazi természetét: a mindent ígérő doktrínával a gyakorlat véres tapasztalatait, a nyomorúságot és kiszolgáltatottságot állította szembe. És még valamit: a vörösterror következményeként legalább a tudomásulvétel, az „addig félrenézünk” szintjén a társadalom nagy része el tudta fogadni a fehérterrort. A háború négy éve százezres tömegeknek tanította meg, hogyan felejtsék el a „Ne ölj!” parancsát. Ezt a negatív tudást állította egy szűk csoport a maga hatalmi törekvéseinek szolgálatába. A háborús eseményektől korábban nem érintett hátország ekkor szembesült azzal, hogy mekkorát változott a világ, és megtanulta elfogadni, vagy legalábbis tudomásul kellett vennie azt, amit korábban elfogadhatatlannak tartott.

Ez volt a kommün legnagyobb, tartósan ható vétke, aminél súlyosabb bűn talán nincs is, és amit csak magyaráznak, de nem mentenek előzményei. Betetőzve a háború erkölcsi pusztítását, azt tanította, hogy az erőszak az erőszakot, a terror a terrort legitimálja, és hogy aki meg tudja szerezni a hatalmat, elűzheti személyes ellenségeit (vagy azokat, akiket ellenségnek nyilvánít), akár meg is gyilkolhatja őket, és elveheti tulajdonukat. Mint utóbb kiderült, ezzel olyan végzetesen meggyöngítette a társadalom immunrendszerét, hogy az a későbbi évtizedek lázrohamai során már nem adhatott elegendő védelmet. A vészterhes anarchia korát ugyan rövidesen konszolidálhatta Teleki Pál és Bethlen István, de a magyar társadalmat sújtó első vészkorszak erkölcsi és szellemi pusztítása nem múlt el. Sőt, máig hatóan ott van a feldolgozatlan és feldolgozhatatlan történelmi traumák emlékeiben, axiómaként hirdetett tévtanokban, a sokféle törésvonalban. A közmegegyezés a terrorizmust és annak dicsőítését nem tudja elfogadni – de a vörösterror tényei máig kevéssé ismertek. Ahogyan hamis kép él a rémdrámák korát követő, az 1920-as évek kétségkívül anakronisztikus restaurációjáról (a Szekfű Gyula által neobarokknak nevezett világról), és az annak keretei közt kibontakozott, annak ellenében megerősödött megújulási törekvésekről is.

A kommün nem pusztán önmagában, hanem tragikus visszahatásával lett igazán kártékony: tragikus következményeként olyan félelmi reflexek kezdtek működni, amelyek megakadályozták a magyar társadalomnak már a századelőn esedékessé vált megújulását. Emiatt nem kaphatott nagyobb erőre a második reformkor fiataljainak nemzeti modernizációt sürgető programja, amit aztán az orosz megszállók visszahoztak, és amit 1919-ben egy csúfos és teljes kudarcot valló kalandor csoport lehetetlenített el. A visszatért kommunista hatalom működésében nemcsak ideológiai fanatizmusa mutatkozott meg, az egykori megszégyenülés és bukás miatti bosszúvágy is. így a bolsevizmusnak odavetett régióban a Moszkvából érkező kommunista vezérkar, miközben a második proletárdiktatúrát az illegitim elsővel kívánta legitimálni, nemzetének ellensége lett.

Innen, de csakis innen nézve már nem az a fontos, hogy a kommün maga miként működött, hiszen működésképtelen volt. Mi több, még a terrort is tehetségtelenül gyakorolta. Amikor azonban a bolsevizmus visszatért Magyarországra, helytartói éppen annyit tanultak, hogy a megszállók fegyvereinek védelmében valameddig üzemeltetni tudjanak egy életképtelen rendszert, amivel generációk szemében ismét kompromittálták azokat az erkölcsi, szellemi, politikai elveket és értékeket, amelyekre hivatkoztak.

Az első bolsevik hatalomátvétel és rendszerének összeomlása óta eltelt egy évszázad. A kommunista tanácstalanság emléke elhalványult, de az erőszakkal közboldogságot teremteni akarás ideája mintha örök lenne. A megannyi centenáriumi emlékezés eseményeket idéz – de nem néz szembe azzal a lelki-szellemi helyzettel, amely az azokat követő tragédiákat lehetővé tette. Növekvő gazdagság, a jólét sokféle vívmánya, hódító tudományok és a többi csodás eredmények sora van szem előtt. A Szellem és az Erkölcs azonban kiszorulóban a mindennapokban: ilyen az, amikor elszakad egymástól a civilizáció és az sokirányú műveltség, amit valaha a kultúra szó jelölt. Ezért olyan fenyegető a veszélye annak, hogy ez a megbomlott egyensúlyú világ újra a mélybe zuhan. A köz, a társaság (mely szó kétszáz évvel ezelőtt a társadalmat jelentette) így áll itt, fenyegető tanácstalanságban.



« vissza