Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hírünk a nagyvilágban – A középkori Magyarország művészetéről angolul

"Nem kevesebbről van tehát szó, mint hogy az a nagyrészt elpusztult örökség, amelynek 'bús düledékei' felett mi magyarok nemzetközi összehasonlításban általában kesergünk vagy szégyenkezünk, és sokszor a legkevésbé sem gondoljuk, hogy ez a Lajtán túl bárkit is érdekelhet, mégsem olyan kevés és érdektelen annak, aki tudja, mit érdemes keresni és nézni a középkori Európa művészeti hagyatékában."

Az évezredes latin bölcsességet, miszerint a könyveknek megvan a maguk sorsa (habent sua fata libelli), némi (ön)iróniával tovább gondolva arra a következtetésre jutottam, hogy a mondás nemcsak a könyvekre, hanem még a róluk készült ismertetésekre is igaz. Jelen sorok szerzője ugyanis nem céhbeli középkoros művészettörténész, tehát valóban némi magyarázatot igényel, hogy miképp vehette a bátorságot az elmúlt időszak talán legjelentősebb ilyen tárgyú szakmai vállalkozásának, a középkori Magyarország művészetéről angol nyelven Rómában megjelent kollektív monográfiának a bemutatására.[1]

A merészségnek lényegében két oka van. Egyrészt a vállalkozás kollektív, minden szakmabelit megmozgató nagyságrendjét bizonyítja, hogy lényegében szinte minden olyan személy részt vett benne, aki érdemben ismertetni tudná. Másrészt viszont az a szerencse ért, hogy a kötet munkálataiban az ötlet meg- foganásától kezdve részt vehettem, mint a Római Magyar Akadémia igazgatója (2011-2016) és annak a sorozatnak a szerkesztője, amelyben a kötet napvilágot látott. Nyilván ez a körülmény jelentősen befolyásolja az ismertetés megközelítésmódját is. írásom nem a műtörténész szigorú kritikája lesz a kötet esetleges hiányosságait illetően, sem pedig megsemmisítő bírálat az általam vitatott datálá- sokról és attribúciókról, hanem szubjektív gondolatok mindarról, amit számomra ez a könyv és a létrejöttéhez vezető út jelentett. Mélyen hiszek ugyanis abban a megközelítésben, amelyet a kötet főszerkesztője, Xavier Barral i Altét, a középkori európai művészettörténet egyik élő klasszikusa bevezető tanulmányában javasolt: a történetírás mozgatórugói jelentős részben a szerzők életrajzi hátterében ragadhatok meg. A historiográfia modern módszertani megközelítései a témák kialakulásának és a művek keletkezésének vizsgálatában nagy szerepet tulajdonítanak a személyes motivációknak, találkozásoknak és kapcsolathálóknak. Ez alól a szabály alól a mi könyvünk sem kivétel, az erre utaló reflexiók így talán nem teljesen feleslegesek.

A történet 2011 őszén, a Rómába érkezésem utáni hónapokban kezdődött. Az ilyenkor szokásos bemutatkozó látogatások alkalmával keresett fel Jaroslav Pánek cseh akadémikus, a Római Cseh Történeti Intézet igazgatója, akinek megmutattam akadémiánk székhelyét, a Francesco Borromini tervei alapján épült Falconieri-palotát. A vizit végén felmentünk az épület loggiájának tetőteraszára, amelyről talán a legcsodálatosabb panoráma tárul az Örök Városra. A kilátás igazi varázsát annak köszönheti, hogy Róma kellős közepéből nézhetünk szét, és valóban úgy érezzük, hogy az egész Urbs a lábunk alatt van. Róma, a patria communis, Európa kicsiben. Ott, a palota tetőteraszán egy pillanatra valóban úgy érezhetjük, hogy Európa felett állunk, rálátunk az egész kontinensre, és el is helyezhetjük magunkat benne. Ilyen gondolatok kavarogtak bennem, amikor Pánek professzor úr felém fordult és azt mondta: mi magyarok Rómában ezzel a csodálatos barokk palotával és a nagymúltú akadémiánkkal nem egy kis nemzet vagyunk, hanem a legnagyobbak mellé sorakozhatunk fel, és történelmi feladatunk, hogy tudományosan és kulturálisan közép-európai vezető szerepet vállaljunk fel. A cseh kolléga gondolatai és biztatása meggyőztek arról, hogy – legalább Rómában – merjünk nagyok lenni, és a rendelkezésemre álló korlátolt időben is nagyot álmodni.

Az álomból azonban valóság csak akkor lesz, ha megismerjük és betartjuk a megvalósítás sikeréhez nélkülözhetetlen szabályokat. A legfontosabb irányelv, hogy múltunkat európai összefüggésrendszerben tudjuk hatékonyan elhelyezni a nemzetközi környezetben. Római kontextusban csakis olyan témákkal tudunk megjelenni a térképen, amelyek egyrészt alkalmasak a közép-európai és tágabban az európai összehasonlító történeti vizsgálatokra, másrészt rendelkeznek itáliai és római gravitációval, végül historiográfiai szempontból újszerűek és az aktuális kutatások középpontjában állnak. Kizárólag ezen tényezők együttes figyelembevételével érhető el, hogy egy olyan sűrű közegben, mint amilyen a római nemzeti akadémiák világa, egy közép-európai nemzet tudományos intézete elérje a nemzetközi tudósvilág ingerküszöbét. A második fontos szempont, hogy csak a legjobb és legszínvonalasabb fórumokon érdemes megjelenni, mégpedig az intézmény önálló sorozatával, hiszen a kiadó eleve pozícionálja a kiadványt is. Ennek érdekében vettem fel a kapcsolatot a római történettudományos könyvkiadás talán legdinamikusabb, az angolszász piacon is ismert képviselőjével, a Viella kiadóval, amely az itáliai (elsősorban római) egyetemek mellett többek között a Római Német Történeti Intézet (Deutsches Historisches Institut in Rom) olasz nyelvű sorozatát is kiadja. Az újjáalapított sorozatunkban (Bibliotheca Academiae Hungariae – Roma. Studia) olyan tanulmányköteteket, részben konferenciáink anyagát publikáltuk, amelyek közép-európai szempontból is izgalmasak, és egyértelműen a római és nemzetközi történeti kutatások érdeklődésének homlokterében állnak. Az első kötetünk a katolikus egyház és a kommunizmus közötti kapcsolatokat vizsgálta, majd ezt követték a további kötetek az Anjou-királyok magyarországi uralmáról, a ferences obszervancia itáliai és magyarországi expanziójáról, a Vatikán keleti politikájáról, a katolikus Európa határvidékén élő nemzetek római templomairól és egyházi intézményeiről.[2] A sorozatunk természetesen nem jelentett kizárólagos publikációs fórumot, tudományos tanácskozásaink egy része adott esetben más kiadóknál jelent meg. Itt csak egyetlen konferenciára és kötetre emlékeztetek, amelyet a tragikusan fiatalon elhunyt kolléganőnk, Sághy Máriáimé szervezett és szerkesztett. A pogányság és kereszténység viszonyát a késő antik Rómában tárgyaló tanulmánykötetet a Cambridge University Press adta ki 2016-ban.

A vállalkozást abban a reményben indítottam útjára 2013 elején, hogy ezzel a Római Magyar Akadémia körül olyan rangos közeget tudok teremteni, amely a magyar tudományosság számára hosszú távon is biztos partnerséget jelent a kultúra legnemzetközibb központjában, az Örök Városban. Kezdeményezésem a vártnál is gyorsabban és hatékonyabban működött, bizonyítva ezzel az évszázados tradíciókkal, az ebből fakadó nyitottsággal és értékelvűséggel működő római tudós világ érzékenységét. 2013 őszén ez a gondolkodás kapott újabb inspirációt egy találkozásnak köszönhetően. Ekkor keresett fel Xavier Barral i Altét, a Rennes-i és a velencei egyetemek professzora, illetve Vinni Luccherini, a nápolyi Federico II egyetem tanára, és az akkor frissen megjelent Anjou-tanulmány- kötettől inspirálva egy nagyon ambiciózus tervvel álltak elő: a Római Magyar Akadémia könyvsorozatában jelentessünk meg egy reprezentatív, monografikus igényű, sokszerzős áttekintést a középkori Magyarország művészettörténetéről. Bár a projekt első hallásra kivételesen (talán túlságosan is) nagyszabásúnak tűnt a lehetőségeinkhez képest, Barral professzor szuggesztív érvelése gyorsan meggyőzött és igent mondtam a javaslatra. A 2014 nyarán történt egyeztetések eredményeként összeállt a kötet szerkesztőinek névsora is: Barrai i Altét és Luccherini mellett magyar részről Takács Imre és Lővei Pál vállalták ezt a feladatot.

Ezen a ponton joggal merül fel az olvasóban a kérdés: miért látta, láthatta Barral professzor hiánypótlónak, sőt nélkülözhetetlennek ezt a művet? És ezzel szoros összefüggésben melyek voltak azok az érvek, amelyek hatására, nem törődve a szervezési és anyagi nehézségekkel, gyakorlatilag azonnal rábólintottam a javaslatra? Egy szintézis megalkotásánál a döntő szempontot a hiánypótló jelleg jelenti. Készült-e a közelmúltban hasonló összefoglalás világnyelven a középkori magyar művészet történetéről? Nyilván nem, ezt tudtuk, de a historiográfiai szemle eredménye még a vártnál is lehangolóbb. Az utolsó (és egyben első) összefoglalónak tekinthető mű kilencven évvel ezelőtt látott napvilágot, franciául, és csak az Árpád-kori építészettel foglalkozott. A könyv lényegében egy doktori disszertáció volt, amelyet a kor egyik legkiválóbb művészettörténészéhez, Henri Focillonhoz készített Gál László.5 Az értekezés a 19. század utolsó harmadának kutatási eredményeit foglalta össze a francia közönség számára, vagyis a közvetített tudásanyag már saját korában is elavultnak számított. Ugyanakkor sok szempontból annyira ismeretlen világot mutatott be az európai szakembereknek, hogy számos elismerő recenzió született róla, többek között a nagynevű bizantinológus, Luois Bréhier tollából is.[3] Ezt követően csupán néhány (igaz, magas színvonalú) részletmonográfia látott napvilágot, amelyek közül ki kell emelnünk Marosi Ernőnek a magyarországi korai gótikáról írott német nyelvű könyvét.[4]

A nemzetközi kutatástörténeti alulreprezentáltsággal kiáltó ellentétben áll az a rendkívül gazdag és különösen eredeti középkori magyarországi művészeti emlékanyag, amelyet európai színvonalon alkotó tudós közösség, a magyar művészettörténészek dolgoztak fel. Ennek a kutatómunkának az eredményei mégis korlátozottan épültek be a nemzetközi művészettörténet-írásba, annak ellenére, hogy az elszigeteltség leküzdésére kétségtelen erőfeszítések történetek. A magyar művészettörténet-írásnak 1953 óta jelenik meg idegen nyelvű folyóirata (Acta Historiae Artium). Az 1990-es évektől a nemzetközi sztenderdeknek megfelelő, általában idegen nyelvű összefoglalókkal vagy két nyelven kiadott kiállítási katalógusok is napvilágot láttak. A jelentős tanulmányok mellett az elmúlt években jónéhány, művészettörténeti szempontból is fontos kollektív várostörténeti monográfia készült.[5] Mindez azonban, a tiszteletreméltó igyekezet és eredmények ellenére sem pótolhatta azt az összefoglaló munkát, amely nélkül a nemzetközi szintézisekből óhatatlanul kiszorulunk, és amely mind ez ideig teljességgel hiányzott. Ez a hiány, és ennek következtében a nemzetközi diskurzusból való kimaradásunk annál is fájdalmasabb volt, mivel az elmúlt évtizedek kutatásai a középkori Magyarország művészetét egy egészen sajátos és izgalmas világnak mutatták be. Vagyis, másképp fogalmazva, nem azért nem ismerik a középkori Magyar Királyság művészetét az európai kollégák, mert ez a tudni nem érdemes, tökéletesen érdektelen és jellegtelen kategóriába tartozik, hanem mert mi nem tettünk eleget azért, hogy megismerjék.

Ennek a kiáltó ellentmondásnak a felismeréséhez egy külső szem, vagyis Barral professzor kellett. Beszélgetéseink során kirajzolódott az a vízió, amely miatt ő a középkori Magyarország művészetét egyedülállóan izgalmasnak és ezért a nemzetközi figyelemre méltónak tartja. Értelmezése szerint a középkori Magyar Királyság, amely a mediterrán, a transzalpin, a bizánci és később az oszmán kulturális univerzumok ütközőzónájában feküdt, részben geopolitikai helyzete, részben pedig a magyar monarchia középkori súlya miatt az egyik legérdekesebb és legeredetibb középkori művészeti örökséggel rendelkezik Európában. A Kárpát-medence területét tehát egyedülállóan sokféle kulturális befolyás érte, és az itt alkotó művészek ezeket a hatásokat nagyon kreatívan dolgozták fel. A Magyar Királyság uralkodója, egyházi és világi elitje olyan komoly anyagi és társadalmi-politikai súllyal rendelkezett, hogy ennek köszönhetően nagyon magas színvonalú műalkotásokat tudott megrendelni. Ez a mecenatúra és művészi alkotómunka az itáliai, francia, germán és bizánci művészet találkozási pontján nagyon kvalitásos műalkotásokat eredményezett, elég legyen itt a Szent Koronára, az esztergomi porta speciosára, a jáki templomra vagy a szentkirályi timpanonra utalni. Ezt az örökséget a magyar művészettörténet-írás a 19. századtól kezdve szisztematikusan és magas színvonalon dolgozta fel, sőt, az 1980-as évektől felnőtt egy új generáció is, amelynek kutatásai minden szempontból európai színvonalúak és jelentős mértékben megújították a diszciplínát. Ennek ellenére eredményei alig ismertek az európai művészettörténet-írásban, a középkori európai művészetről készült összefoglalókban Magyarország messze a súlyát alulmúló mértékben, vagy szinte egyáltalán nincsen jelen.

A fentiek értelmében az a nagyszabású szintézis, amelynek körvonalai a római és a budapesti megbeszéléseken körvonalazódtak, a magyar művészettörténet-írás friss kutatási eredményeit készült bemutatni a nemzetközi közönség számára. Ilyen mű azonban nem gyakran születik, sőt, mint láttuk, ez lenne az első a történelemben. Az alkotók felelőssége tehát óriási, hiszen ha nem a várakozásoknak megfelelő színvonalon sikerül, akkor évtizedekig biztosan nem lesz lehetőség új változat kiadására. Nagyon pontosan meg kellett határoznunk: mit, kikkel és hogyan kívánunk megvalósítani. A koncepció kialakításában egyértelműen kulcsszerepe volt a főszerkesztőnek, Barral i Altét professzornak.

Az első kérdést a mű pontos tárgya és az ezt tükröző cím meghatározása jelentette. A kötet címe és szándéka szerint a középkori Magyar Királyság területének művészetét kívánja bemutatni. Ez a témakijelölés nekünk, magyaroknak nem tűnik rendkívülinek, de még magyaráznivalónak sem, sőt teljesen magától értetődő. A nemzetközi tudományos diskurzusban azonban ez a felfogás mégsem teljesen evidens. Mindenekelőtt a kortárs a művészettörténet-írásban, akárcsak a történeti tudományosság egészében, a 19. századi nacionalista tehertétel miatt eleve bizalmatlansággal övezi a nemzetinek látszó (művészet)történeti koncepciót. A nemzetközi trendek ismeretében joggal merülhet fel a kérdés: mennyire jogosult a 21. században nemzeti keretek között művészettörténeti szintézist nyújtani? A művészettörténet-írás, a történetíráshoz hasonlóan, erősen kötődött a 19-20. századi nemzetépítéshez, és ezzel tudományosan kompromittálódott. Világos volt az a célkitűzés, hogy a művészettörténet-írásnak a nemzet konstrukciójához egy nemzetspecifikus művészetet, mégpedig a nemzetek eredetét a középkorba visszavetítő nézet értelmében középkori nemzeti művészeti stílust kellett kimutatnia. Ez a szerepfelfogás természetesen nemcsak a magyar művészettörténetre, hanem még hangsúlyosabban – és főleg időben jobban kitolódva – a szomszédos nemzetállamok nacionalizmusának és tudományosságának összefüggésére is érvényes. A középkori önálló szlovák és román művészet bizonyításának igénye szomszédainknál még erősebb, és ezeket a nézeteket nálunk hatékonyabban képviselték a nemzetközi térben. Ennek eredménye, hogy a magyar nacionalizmustól idegenkedő európai kollégákat a középkori szlovák művészet koncepciója vagy a három román vajdaság művészetének víziója mintha kevésbé zavarná.

Mindennek tudatában határoztuk meg a kötet alapkoncepcióját. A könyv a középkori Magyar Királyság, földrajzi értelemben a Kárpát-medence művészetének egészét vizsgálja, azt a művészetet, amely ennek a multietnikus, de politikailag és kormányzatilag egységes monarchiának a területén fejlődött ki és valósult meg, etnikai, és főleg a mai országhatároktól függetlenül. Annak jelentőségét, hogy ezt az alapeszmét egy európai hírű nem magyar kolléga képviseli főszerkesztőként, a fentebb elmondottak alapján lehetetlen túlbecsülni, hiszen ennek a kiállásnak nagyon komoly legitimációs súlya van a kötet, és mindenekelőtt a magyar (nem csak) művészettörténeti tudományosság szempontjából. Ezt fejezi ki a cím: A középkori Magyarország művészete.

Nagyon fontos döntést igényelt a kötet szerzőgárdájának összeválogatása. A cél a jelenleg hozzáférhető legkorszerűbb tudás közvetítése volt, ennek érdekében a főszerkesztő tudatosan a középgenerációra helyezte a hangsúlyt. Barral i Altét nemcsak a régi magyar művészetet, hanem annak kutatóit is kiválóan ismeri, a magyar szerkesztőkkel egyeztetve került kiválasztásra a kötetet jegyző 24 művészettörténész. Bár pontos átlagéletkort nem számoltam, az biztosan 50 év alatt van. Nyilván olyan klasszikusok, mint Marosi Ernő, egy ilyen reprezentatív vállalkozásból nem hiányozhatnak, de lehetőséget kaptak a 40 év alatti generáció legkiválóbbjai is. A résztvevők arányosan képviselik a tudományos műhelyeket, a kötetben megtaláljuk az akadémiai kutatóintézetek, egyetemek és múzeumok munkatársait. Bár a cél a magyarországi kutatásokat reprezentáló szintézis volt, ez nem jelenthetett nemzeti bezárkózást. A kötet két szerkesztője külföldi (katalán és olasz) kolléga, és a szerzők között van német (Evelin Wetter) és szlovák (Iván Gerát) is.

A mű koncepciójának a középkori államiság mint tárgyalási keret mellett a másik sarokpontja a középkori magyarországi művészet európaiságának hangsúlyozása. 1526 előtti művészetünk, mint azt az előszóban a főszerkesztő hangsúlyozza, a finnugor nyelvrokonságtól (és tegyük hozzá: a keleti/sztyeppei/türk kapcsolatoktól) tökéletesen függetlenül, teljes egészében a nyugat-európai civilizáció része, a magyarországi romanika és gótika minden elemében a nyugati művészethez kötődik. Másképp fogalmazva, Európához, annak nyugati feléhez tartozásunk ezer esztendejének leglátványosabb és ma is kézzel tapintható bizonyítéka éppen a művészetünk. Mint ilyen, fontos helyet kellene elfoglalnia minden európai művészettörténeti összefoglalásban, ami ma egyáltalán nincs így. Ennek a fájó hiánynak a megszüntetését egy olyan szintézissel tudjuk elősegíteni, amely a középkori magyar művészet teljességét mutatja be, összegző tanulmányokkal, az emlékanyag és a gyűjtemények legfontosabb elemeinek ismertetésével, mégpedig olyan nyelven és koncepció szerint, amely a mai tudományosság számára izgalmas és kompatibilis.

A kötet három nagy szerkezeti egységre tagolódik. A mű központi részét 20 nagyobb, tematikus összefoglaló tanulmány alkotja, ezt követi a nagyon alapos mérlegelés után kiválasztott 21 műtárgy bemutatása, majd a középkori emlékanyagot őrző 7 legjelentősebb gyűjtemény ismertetése. Az írások egységesen jegyzetek nélkül készültek, de valamennyit alapos tematikus bibliográfia követ, ahol lehetőség szerint az idegen nyelven hozzáférhető szakirodalmat tüntették fel a szerzők. A kötetet a bibliográfiák egyesítésével készült átfogó irodalomjegyzék, illetve egyesített személy- és helynévmutató zárja, amely megadja az utódállamokhoz került magyar települések mai elnevezését is. A kötetnek a szövegekkel egyenértékű része a gazdag illusztrációs melléklet, amely az írásokhoz kapcsolódva igen jó minőségű 250 fekete-fehér és 94 színes képet tartalmaz. A mű tehát egy olyan lyuk nélküli szintézis, amely kézikönyv-igénnyel, egységes szerkesztési elvek mentén készült fejezetekkel a középkori magyarországi művészet teljességét kívánja bemutatni.

A kötet recepciója szempontjából nagyon lényeges, hogy az írások nem a hagyományos művészettörténeti kronológiát, a stíluskorszakokat (román, gótikus, reneszánsz) követik, ami ebben a formában merő unalomba fulladhatna. A tanulmányok hat nagyobb fejezetre tagolódnak, amelyek vezérfonalát az európai kapcsolódási pontok jelentik. A súlypontokat kijelölő Barral i Altét professzor számára egészen nyilvánvalóan nem a belső, nemzeti fogantatású megközelítések jelentették a referenciákat, hanem az európai művészettörténet számára releváns kérdések és szempontok. A kötet a várostörténet, a kultusz- és liturgiatörténet, a hatalomszimbolika megközelítéseiből indul ki, olyan széles kultúrtörténeti és szociológiai perspektívából vizsgálva a művészettörténetet, amellyel megteremti annak nemzetközi kontextusát és nyelvezetét. Ennek köszönhetően egy nemcsak tényanyagában, hanem szemléletében és narratívájában is abszolút friss, európai szinten értelmezhető és izgalmas mű jött létre.

A kötet húsz átfogó tanulmánya hat tematikus blokkba rendezve olvasható. Az első nagy fejezet két írása a historiográfiát és a forrásviszonyokat mutatja be. Marosi Ernő magisztrális esszéje a középkori magyarországi művészettörténet-írás történetét tekinti át, bemutatva a diszciplína formálódásának politikai és kultúrtörténeti kontextusát, szoros kapcsolatát a műemlékvédelem kialakulásával és fejlődésével, és mindvégig szem előtt tartva a nemzetközi tudományossággal való hol közelebbi, hol távolabb kerülő kapcsolatokat. Szovák Kornél a művészettörténet számára releváns írott források tipológiáját mutatja be, a teljes műfaji spektrumot átfogva a hivatali írásbeliségtől az elbeszélő forrásokon át a tárgyfeliratokig.

A második tanulmány-együttes a település szempontjából közelíti meg a témát, és a város és vidék keretében tárgyalja a művészeti kérdéseket. Szende Katalin a magyar városfejlődést az európai városhálózat kontextusában, funkcionális elemzéssel mutatja be, Lővei Pál pedig erre az alapra építve ismerteti a középkori magyar városok művészetét. A városi térre összpontosuló fokozott figyelmet egyrészt a nemzetközi várostörténeti kutatás indokolja, másrészt pedig felértékeli a magyar városfejlődést és ennek művészettörténeti vonatkozásait. Jékely Zsombor a vidék építészetéről, elsősorban a falusi templomokról ír, míg Féld István a középkori magyarországi vár-, kastély- és udvarház-építészetet foglalja össze.

A harmadik blokk öt tanulmánya az építészet és a képzőművészet liturgikus kontextusát tárgyalja, tehát lényegében a középkori magyarországi egyházi művészet összefoglalását adja. Lényeges szempont, hogy az előbbi tanulmánycsokorral egymás mellé helyezve a középkori művészettörténet-írás hagyományos egyházi túlsúlya kiegyenlítődik. Szakács Béla Zsolt a román építészetet tárgyalja, különös tekintettel a megrendelők személyének, társadalmi súlyának és motivációinak összefüggéseire. Havasi Krisztina a román szobrászat emlékeinek európai kapcsolódási pontjait vizsgálja. Takács Imre a korai gótika, Takács és Lővei közös tanulmányukban pedig az érett gótika építészetét és művészetét mutatják be, amely Magyarországon az Anjou-kornak felel meg, és ilyen értelemben szervesen kapcsolódik az itáliai trecento művészetéhez. Végül Endrődi Gábor a szárnyas oltárok művészetét tárgyalja, a fennmaradt gazdag emlékanyag miatt önálló tanulmányban. A dél-német hatásokat mutató művészeti korpusz létrejöttét Endrődi szorosan kapcsolja a dél-német központokkal való külkereskedelmi kapcsolatokhoz, ennek gazdasági és társadalmi hatásaihoz.

A negyedik nagy fejezet három írása a vallási kultuszok és hatalmi szimbólumok világába vezeti el az olvasót. Itt a szerzők ellépnek a szorosabban értelmezett művészettörténet hagyományos értelmezési és tárgyalási kereteitől, és az európai kutatás leginkább úttörő kérdésfeltevéseit alkalmazzák a magyarországi művészetre: a műalkotások szimbolikus funkcióit értelmezik, amelyeket a megrendelők kívántak kifejezni általuk. Klaniczay Gábor, az uralkodói szentség kutatásának egyik legjelentősebb európai kutatója a magyarországi hagiográfiai kutatások elmúlt 30 évét ismerteti. Vinni Luccherini az Anjou-királyság hatalmi szimbolikáját, a műalkotások retorikai és politikai funkcióit mutatja be két példa, a Szent Korona és a Képes Krónika alapos elemzésével. Lővei Pál a síremlékeket és epigráfiai emlékeket tárgyalja, három évtizedes vonatkozó kutatásainak magisztrális összefoglalásaként. Ennek a résznek a jelentőségét a köteten belül érzékletesen jelzi, hogy a borítóillusztráció – a főszerkesztő kifejezett kérésére – ehhez a témakörhöz kötődik. A híres és a fentebb már idézett Pannónia regia kiállítás katalógusának borítóján is szereplő kép az esztergomi székeskáptalan nagyobb pecsétnyomóját ábrázolja az 1320-as évek elejéről. A pecsétnyomó érdekessége, hogy nem a székesegyház patrónusát, Szent Adalbertét mintázza, hanem az uralkodót, Károly Róbertét megkoronázó esztergomi érseket, vagyis az uralkodói reprezentáció Európában is egyedülálló megnyilvánulásával van dolgunk.


Az esztergomi székeskáptalan nagyobb pecsétnyomója az 1320-as évek elejéről. Fotó: Mudrák Attila

Az ötödik témakör két írása, az egyházi-világi dichotómián túllépve, a nyilvános és magánhasználatra szánt műtárgyak művészetét foglalja össze. Evelin Wetter az ötvösség és textilművészet, Boreczky Anna a könyvművészet emlékeit mutatja be. Mindhárom, de különösen az ötvösművészet és a könyvművészet a rendkívül nagy pusztulási arány ellenére európai mértékben is jelentős hagyatékot hagyott az utókorra Magyarországon is.

Végezetül a hatodik, záró blokk három tanulmánya a középkor továbbélését, a középkor utáni középkort veszi górcső alá. A kötet koncepciójában nagyon markánsan megjelenik az a szemlélet, amely a középkort Zsigmond császár uralkodásával zárja le. A szerkesztők ezzel a döntéssel kapcsolódnak az európai művészettörténet-írás azon irányzatához, amely szerint a középkornak tekinthető művészet a trecentóval véget ér, a quattrocento már egy új korszak kezdete, és ettől kezdve lényegében egyenes vonalú az európai kultúra fejlődése. Ez a nézet uralja a kötet két utolsó előtti tanulmányát. Takács Imre már a középkor alkonyaként vagy az újkor hajnalaként aposztrofálja a Zsigmond-kori művészetet. Erre csak egyetlen példát idézek. Zsigmond uralkodói propagandája már modernnek tekinthető mintákat követett, amelynek az uralkodói portréfestészet az egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása. A magyar reneszánszot ez a felfogás álomnak hívja (Mikó Árpád tanulmánya), amely lényegében az uralkodói központra és néhány főpapi udvarra korlátozódott, nem rendelkezett talapzattal és igazából alig volt folytatása. Mátyás udvarának all'antica művészetének éppen kivételességében van egyedülálló jelentősége, miként erre Mikó Árpád rámutat. A záró tanulmány keretes szerkezetként kapcsolódik az elsőhöz: Papp Gábor György a középkor továbbélését vizsgálja a 19. századi építészetben, hangsúlyozva a középkori Magyar Királyság használatának szimbolikus jelentőségét a 19. századi magyar nemzeti identitás formálásában.

A második nagy szerkezeti egységet, az I. függeléket 21 műtárgy bemutatása jelenti. A műtárgy-korpusz nagyon célzott és átgondolt válogatás eredménye, elsődleges célja a reprezentativitás, illetve az átfogó esszékben elemzett művészeti jelenségek és kapcsolatok tárgyközpontú illusztrációja. Emiatt a szerzők jelentős része is a dolgozatok írói közül kerül ki, hozzájuk csatlakoznak még Papp Szilárd, Iván Gerát és Farbaky Péter. A rövidebb, átlagosan négyoldalas írások ismertetik két koronázási jelvényünket, a palástot és a Szent Koronát, 13 építészeti emléket: egyházi és világi központokat, illetve kolostorokat (Tihany, Székesfehérvár, Pécs, Esztergom, Buda, Gyulafehérvár, Lébény, Ják, Siklós, Visegrád, Vajdahunyad), továbbá a budavári gótikus szoborleletet, a szentkirályi timpanont, a kassai oltárt, Szent Margit síremlékét, az Anjou Legendáriumot és a Képes Krónikát.


A tihanyi apátsági templom kriptája (1055 körül). Fotó: Mudrák Attila

A II. függelékben hét közgyűjteményt mutatnak be a szerzők (a felsoroltakon kívül Biczó Piroska, Poszler Györgyi, Sarkadi Nagy Emese és Ziegler-Bálint Ágnes): a Magyar Nemzeti Múzeumot, a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményét, az esztergomi Keresztény Múzeumot, az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárt, a Budapesti Történeti Múzeumot, a nagyszebeni Brukenthal Múzeumot és a magyarországi lapidáriumokat.

Írásom végén ismét a kiindulóponthoz, a kötet keletkezéstörténetéhez térek visz- sza. Amikor 2014/2015 telén összeállt a végleges koncepció, valamennyiünk számára világossá vált, hogy egy egészen rendkívüli vállalkozás részeseivé váltunk, hiszen ezzel a szintézissel a magyar művészettörténet-írás, és ezen keresztül a magyar humán tudományosság, sőt, Magyarország európai helyiértékének tudatosítása (nevezhetjük országimázsnak is) több fokozatot léphet előre. Nem egy generáció lemaradását hozhatjuk be, hanem jóval többet. A szerkesztők lelkesedése megfertőzte a kollégákat is. Ennek köszönhető nemcsak az, hogy a felkért szerzők közül végül csupán három nem tudta vállalni a tanulmány megírását, hanem az is, hogy a közreműködő 24 szerző a dolgozatokat rekordidő alatt elkészítette. Szinte kivétel nélkül teljesen új írásokkal jelentkeztek, amelyek a szerkesztők kérésének megfelelően nem a korábbi cikkek újrafoldozása, hanem a nemzetközi közönség számára szánt összefoglaló jellegű írások lettek.

Mint tudjuk azonban, jó ötletekkel és lelkesedéssel tele van a padlás. Az ambiciózus tervet a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Fodor Pál azonnal felkarolta, és beillesztette nagyszabású, angol nyelvű kiadási programjába. Neki köszönhető, hogy a Magyar Nemzeti Bank támogatásával a kötet elkészülhetett és 2018 őszére napvilágot láthatott. Emellett külön ki kell emelnem a római Viella kiadó rendkívül gondos munkáját, amelynek során minden kérésünket figyelembe vette és magas szinten teljesítette. Cecília Palombelli és csapata valóban azt az egyszerre nagyon igényes és nagyvonalú szerkesztői és kiadói ethoszt képviseli, amely egyre ritkább egész Európában és a tengerentúlon is.

Mit bizonyít számomra, számunkra ennek a könyvnek a története? Elsősorban azt, hogy ha múltunknak az európai történelemmel szorosan összefüggő, azt jelentős mértékben gazdagító részét kívánjuk prezentálni határainkon túl, abban nagyon komoly szövetségesekre lelhetünk a külföldi kollégáink között. 2013-ban egy minden tekintetben (elsősorban szemléletmódjában és tekintélyében) európai tudós, a középkori európai művészet egyik legnagyobb súlyú kutatója ajánlotta fel magyar kollégáinak, hogy segít bemutatni a nemzetközi közönségnek a középkori Magyarország művészeti értékeit. Mégpedig azért, mert az, ami a középkori Magyar Királyság művészetéből fennmaradt, egyedülállóan érdekes és értékes európai szemmel is. Nem kevesebbről van tehát szó, mint hogy az a nagyrészt elpusztult örökség, amelynek „bús düledékei” felett mi magyarok nemzetközi összehasonlításban általában kesergünk vagy szégyenkezünk, és sokszor a legkevésbé sem gondoljuk, hogy ez a Lajtán túl bárkit is érdekelhet, mégsem olyan kevés és érdektelen annak, aki tudja, mit érdemes keresni és nézni a középkori Európa művészeti hagyatékában. Európa lényege ugyanis egymás kultúrájának tanulása és kreatív tovább gondolása. Nem az egyirányú recepció és a szolgai, provinciális színvonaltalansággal elvégzett másolás, hanem a folyamatos kulturális kölcsönhatás, interakció, amelyhez Közép-Európa és benne Magyarország ugyanúgy hozzátette a maga részét. A magyar kutatók feladata pedig ennek a folyamatnak az európai tudományosság szemléletmódjával kompatibilis nyelven történő bemutatása – erre kaptunk felhívást és baráti ösztönzést Barral i Altét professzortól.

A második élményem, hogy ugyanezért a nemzeti ügyért a hazai szakmai közösség is képes a példás szakmai összefogásra. Mint a szerkesztő is kiemeli bevezető tanulmányában: ennek a könyvnek a megszületése tudós baráti hálózatok működésének köszönhető, olyasfajta barátságokénak, amelyeket humanista eleink működtettek Európa-szerte. Ha ezt nem tudatosítjuk, akkor ennek a könyvnek a genezisét és létrejöttét sem érthetjük meg. Nyilvánvalóan csakis ezzel magyarázhatjuk, hogy ez a sok szerzőt mozgató vállalkozás a legkisebb konfliktus nélkül született meg. Azt is mondhatnám, ha nem lenne blaszfémia a sok munkát tekintve, hogy szinte magától ment. Másképp fogalmazva, enélkül az összefogás és együtt gondolkodás nélkül sokkal nagyobb fáradsággal is csak sokkal kisebb utat tudunk volna megtenni.

Végezetül, a kötet legfőbb tanulsága számomra teljesen megegyezik az elmúlt évek legfontosabb tapasztalatával. Róma megtanít arra, hogy merjünk ne kicsik leírni, a szó nem fizikai értelmében. Kishitűség és kislelkűség helyett bátran mutassuk meg a világnak, amire büszkék lehetünk, ne mondjunk le arról, ami a miénk, hiszen akkor el is veszítjük azt. Borromini loggiájával kezdtem az írást, hadd fejezzem be ugyanott, a tetőteraszon. Ha a magasból letekintünk Rómára, magunk előtt, magunk alatt látjuk egész Európát: a francia, német, spanyol intézeteket, az egyes nemzetek templomait, az európai kultúra évezredes bölcsőjét. Minden magyar, aki megfordult Rómában, és feljött erre a teraszra, érezte, tudta, elmondta, hogy mennyire otthon érzi itt magát. Ennek a közös otthonnak, hazának, háznak egy nagyon súlyos téglája, a szó eszmei és fizikai értelmében is, ez a kötet. Aki belelapoz vagy elolvassa, magyar vagy európai hazánkfia, biztosan megérez valamit abból a közös kultúrából, amelynek valamennyien részesei vagyunk.

 

 

Jegyzetek:

 

[1] The Art of Medieval Hungary. Ed. by Xavier Barral i Altét, Pál Lővei, Vinni Lucherini, Imre Takács. Roma, Viella, 2018, 553,172. (Bibliotheca Academiae Hungáriáé – Roma. Studia 7.)

[2] La Chiesa cattolica dell'Europa centro-orientale di fronte al comunismo. Atteggiamenti, strategie, tattiche. A cura di András Fejérdy. Roma, Viella, 2013. (Bibliotheca Academiae Hungariae – Roma. Studia 2); L'Ungheria angíoína. A cura di Enikő Csukovits. Roma, Viella, 2013. (Biblioteca Academiae Hungariae – Roma. Studia 3); Osservanza francescana e cultura tra Quattrocento e primo Cincjuecento: Italia e Ungheria a confronto. Atti del Convegno Macerata-Sarnano, 6-7 dicembre 2013. A cura di Francesca Bartolacci e Roberto Lambertini. Roma, Viella, 2014. (Bibliotheca Academiae Hungariae – Roma. Studia 4); The Vatican »Ostpolitik« 1958-1978. Responsability and Witness during John XXIII. and Paul VI. Ed. by András Fejérdy. Roma, Viella, 2015. (Biblioteca Academiae Hungariae – Roma. Studia 5); Chiese e nationes.

[3] Journal des Savants (1931/1) 41-43.

[4] Ernő Marosi: Die Anfange der Gotik in Ungarn. Esztergom in der Kunst des 12.-13. Jahrhunderts. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.

[5] The Medieval Royal Town at Visegrád. Royal Centre, Urban Settlement, Churches. Ed. by Gergely Búzás, József Laszlovszky, and Orsolya Mészáros. Budapest, Archeolingua, 2014; Medieval Buda in Context. Ed. by Balázs Nagy, Martyn Rady, Katalin Szende and András Vadas. Leiden, Brill, 2016.



« vissza