Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Rekviem a családért 2. rész

 

2. rész

 

A család felbomlása

 

A zenit azonban mindig a hanyatlás előszobája, és a család bomlása gyorsan megkezdődött a század közepe után. A folyamat szoros összefüggésben volt az európai/nyugati társadalmakban bekövetkezett változásokkal: az úgynevezett ellenkultúrákkal,[1] a fogyasztói társadalom kialakulásával, a kapitalista gazdaság átalakulásával, amely globalizációba konkludált, és nem utolsósorban az individualizmus parttalanná válásával.

Az első ellenkultúrát az amerikai Dean-, Kerouac- és Presley-generáció képviselte az 1950-es években. Az akkori fiatalok lázadtak a szüleik – szerintük – képmutató értékei és közösségei (munka, pénz, vallás, család, egyház, iskola) ellen. Az 1960-70-es évek fiataljai már minden ellen lázadtak, megvetették a normákat, szokásokat, és kirobbantották az úgynevezett szexuális forradalmat, amivel a véleményük szerint „felszabadították” a testet, ledöntöttek minden (vallási és polgári) tabut, és fennen hirdették a társadalmi kötöttség nélküli szexualitás gyakorlását, ezzel viszont megtörték az imént említett szerelem-szexualitás-család- hűség négyszöget, ami a család fontos kohéziós erejét adta. A fiatalok egyébként nem tagadták a szerelem fontosságát, de amint arra több szerző is rámutatott, ha a szerelem a legfőbb, sőt egyetlen kritériuma a házasságnak/családnak, akkor annak elmúlása, különösen egy új szerelem felbukkanása már legitimálja a válást, tehát bomlasztó erővé válik.[2]

A család hanyatlása és felmorzsolódása jól dokumentálható statisztikai adatokkal: némi ingadozással és területi eltéréssel a házasságok és a gyerekszületések száma gyorsan csökkent, a válások, a házasulatlanok és az egyszemélyes háztartások száma viszont gyorsan növekedett.[3] Az okok sokrétűek voltak, bőséges szakirodalom ismerteti például a nők gazdasági függetlenségének vagy a fogamzásgátlás és az abortusz egyszerűségének és elterjedtségének következményeit. Európában/Nyugaton a gyerekvállalás elsősorban az emancipált nő döntése. Az állam, amely a 20. század első felében még arra törekedett (például a válás megnehezítésével), hogy egyben tartsa a családot, először semlegessé vált, majd az ezredforduló körül már aktívan közreműködött a család felbomlasztásában. (Lásd alább.) Hasonló folyamat zajlott le a társadalomban is – az állam tulajdonképpen csak engedett a társadalmi nyomásnak –, míg a II. világháború előtt a házasulatlanság vagy az elvált státusz stigma, ötven évvel később a közvélekedés szerint már természetes állapot volt, sőt kialakult az úgynevezett szingliség kultusza, ami egyértelműen családellenesnek tekinthető.

A nők társadalmi fölemelkedését mutatta, hogy egyre több feleség és anya vállalt munkát, és csinált karriert, ami nemcsak a függetlenségüket és az önbecsülésüket erősítette, hanem megváltoztatta a családhoz való viszonyulásukat is. Az állam, hogy segítse az emancipációt (és nem mellesleg, hogy hasznosítsa a nők munkaerejét), a bölcsődei és az óvodai ellátás fejlesztésével ösztönözte a folyamatot. (Ugyanakkor a gyermekgondozási segély kiterjesztésével igyekezett az anyákat a legkisebb gyerekek mellett tartani.) A feleségek és az anyák már egyre kevésbé voltak a „családi tűzhely” őrzői, a szerepük csökkent a gyereknevelésben is, sokan közülük már nem az utódaik jövőjének biztosításában látták az életük legfőbb értelmét, hanem fontosnak tartották az „önmegvalósítást”, a társadalmi (munkahelyi) sikereket és az élet élvezetét is. A szemléletük megváltozása, de különösen a munkavállalásuk alapjában rengette meg a korábbi családi szerep- osztást, így már képtelenek voltak kellő időt és energiát szentelni a gyerekekre. Támogatta törekvésüket az 1960-as években színre lépő feminista és újbaloldali mozgalmak ideológiája, amely szerint a nők a családban elnyomottak, mindent meg kell tenni a felszabadításukért, ennek pedig a legegyszerűbb módja a családi szerepek megváltoztatása, amelyek egyébként is csupán társadalmi konstrukciók. Az európai/nyugati középosztály lényegében elfogadta ezt az ideológiát. A férji/apai szerep is megváltozott: a férfiak egyre nagyobb részt vállaltak a házimunkában és a gyermeknevelésben. (A feministák és a baloldaliak messze nem elégedettek a változás mértékével.) Viszont nem várt következménye lett ennek a szerepmódosulásnak: a férj/apa, miután elveszítette a kizárólagos családfenntartói és -védelmezői szerepet, feljogosítva érezte magát, hogy ha az érdeke úgy kívánja, akkor kilépjen a családból. Külső tényezők már nem jelentettek akadályt: nem kellett komoly állami retorziótól vagy a társadalom megvetésétől tartania.

Az 1970-es évek óta növekvő első házasodási és gyerekvállalási kor egyértelműen a modernizáció és az azt kísérő individualizmus számlájára írható: a tanulás, a karrier építése sok időt igényel, és sokan nem is titkolják, hogy először kiélvezik az élet örömeit, utána jöhet a házasság és a gyerekáldás. Gyakori hivatkozás még a biztos egzisztencia megteremtése, ez azonban kevéssé állja meg a helyét, mert a korábbi korokban semmivel sem volt könnyebb az egzisztencia felépítése, mint a történelmileg példátlan jólétet hozó II. világháború utáni korszakban. Hasonló érveket hallhatunk a családalapítás elutasításának indokaként.

A házasodási kedv a fordulatot jelentő 1960-1970-es évektől kezdődően gyorsan csökkent szinte minden európai/nyugati országban, ellenben növekedett a válások száma: 2007-2015 között az Unióban 100 házasságra már 42-46 válás jutott. Franciaországban 1971-ben 416 ezer házasságot kötöttek, tíz évvel később 100 ezerrel kevesebbet, manapság (2013-2016) már csak 123-128 ezret.[4] A házasságok hanyatlásával párhuzamosan viszont gyorsan növekedett az élettársi kapcsolatok száma francia földön: 1957-ben még csak 155 ezret regisztráltak, 1990-ben már 1,72 milliót. A mintaadók a menedzserek és az értelmiségiek voltak, minél tanultabb volt valaki, annál valószínűbb volt, hogy egyedül vagy élettársi kapcsolatban él. 1959-ben a francia gyerekeknek csak 6 százaléka született házasságon kívül, 1982-ben már 15 százaléka, 1989-ben 26 százaléka, manapság (2016) pedig 60 százaléka.[5] Amerikában sem jobb a helyzet, ott 1970-ben még csak a gyerekek 5,7 százaléka született házasságon kívül, 1990-ben már 28 százalékuk. A 15 és 34 év közötti amerikai fekete nők között ugyanez a szám 70,3 százalék![6] Skandináviában már az 1990-es évek óta túlsúlyban varrnak az élettársi kapcsolatok. Az élettársi kapcsolat, amely ma a legtöbb európai országban jogilag lényegében egyenrangú a házassággal, egy lényeges dologban különbözik attól: a felek így deklarálják, többnyire hallgatólagosan, hogy nem mondanak le a potenciális szabadságukról, nem kívánnak hosszú távon elköteleződni, ezért ha a viszony közöttük megromlik, akkor majd elválnak az útjaik. Ezek után nem csodálható, hogy az élettársi kapcsolatok – gyerekkel vagy gyerek nélkül – sokkal bomlékonyabbak, mint a házasságok.[7]

Mindezek következtében rohamosan nőtt az egyszülős (csonka) családban nevelkedő gyerekek száma. Valószínűleg Amerikában a legrosszabb a helyzet: az ilyen gyermekek aránya 1960-1990 között 13 százalékról 25 százalékra nőtt. Az 1980-as években ott született gyerekek közel fele rövidebb vagy hosszabb ideig élt már ilyen családban.[8] Az újraházasodott apák nagy része elhanyagolja az első házasságából született gyerekét. Egy ottani kutatás szerint a válás után a gyerekek közel fele nem tart kapcsolatot az apjával, és tíz év után ez a szám kétharmadra nő.[9] A fekete lakosságnál a legtragikusabb a helyzet, ott az ezredfordulón a gyerekek 60 százaléka apa nélkül nőtt fel. Ezt sokan gazdasági okokkal, pontosabban a szegénységgel magyarázzák, ez azonban nem állja meg a helyét, mert ilyen nagy gyerekelhagyás nincs más, szintén szegény amerikai etnikumoknál, például a mexikói vagy indiai származásúaknál.[10] A jelek arra mutatnak, hogy az amerikai fekete gettók több tekintetben (házasságon kívüli születések, apa nélküli családok, durvaság, erőszak stb.) már mintává váltak nemcsak Amerikában, hanem Európában is.[11] A csonka családokban kb. 90 százalékában anyák élnek a gyerekeikkel, ami önmagában is csattanós cáfolata annak az előbb említett ideológiának, amely szerint a családi szerepek csupán társadalmi konstrukciók: az anyák túlnyomó többsége a nehézségek ellenére sem hajlandó lemondani a szerepéről és elhagyni a gyerekét, ugyanez az apákról már nem mondható el. Az állam minden európai/nyugati országban segélyekkel támogatja a csonka családokat, ezzel talán megóvja őket az elszegényedéstől, azonban az apát nem tudja pótolni.

Az 1970-es évek közepére a termékenységi ráta[12] majdnem minden nyugat-európai országban a reprodukciós szint alá csökkent, és azóta sem emelkedett e fölé. Hasonló tendencia érvényesült a dél- és a kelet-európai országokban. Még a sokáig kivételnek tekintett Írországban is rohamosan csökkent a fertilitás az 1970-1980-as években.[13] 2010-ben az európai átlag 1,62 volt, és még a legmagasabb rátával bíró Nagy-Britanniában, Írországban és Franciaországban sem haladta meg az 1,81-1,96-os arányt. A kutatók véleménye általában megoszlik az okokról, egyesek a szocioökonómiaiakat (iparosodást, urbanizációt stb.) hangsúlyozzák, mások a kulturálisakat (legfőképpen az individualizációt). Mivel Európában/Nyugaton a két okcsoport szorosan összefügg, az egyes okokat pedig lehetetlen számszerűsíteni, nem célravezető a szétválasztás és a súlyozás.

Egy civilizáció, egy nép vagy egy társadalmi csoport terméketlensége nem példa nélküli a történelemben, ha viszont tartós marad, akkor biztos a végkimenete: az adott civilizáció, nép vagy kihal, vagy feloldódik a termékenyebb népcsoportok áradatában. Oswald Spengler költőien, mégis lényegre törően írta le a jelenséget.

A születési szám „ésszerű” korlátozására már Polübiosz is Görögország végzeteként tekintett. A római korban szörnyű méreteket öltött a terméketlenség, Augustus kétségbeesett család- és gyermekjogi intézkedéseket (lex de maritandis ordinihis) hozott – hiába. Tömeges adoptációk, barbár katonák letelepítése, Nerva és Traianus eltartási alapítványai (hogy a szegény szülők gyermekeit felneveljék) sem tudták megakadályozni Itália, Gallia és Hispánia elnéptelenedését. A francia nemesi családok nem a forradalom alatt, hanem 1815 után haltak ki a terméketlenség következtében.

A civilizált ember terméketlenségét nem lehet megmagyarázni a mindennapi kauzalitás alapján. Metafizikai haláligenlésről van szó, a világvárosok utolsó lakói már nem akarnak élni. A parasztot még rettegésben tartotta, hogy kihal a családja és a neve, ült a rögein, amit őseitől kapott és a leszármazottainak adta tovább, ez volt „az örök föld és az örök vér tartós és bensőséges egymáshoz kötöttsége”. Ez az intelligens városi ember számára már nem létezik. „A nagy fordulat akkor következik be, amikor egy nagy műveltségű nép mindennapi gondolkodásában a gyermekek létezésére „indokokat” kezdenek keresni. A természet nem ismer indokokat. [...] Ősi népek bő gyermekáldása természeti jelenség, melynek meglétén senki sem morfondírozik, még kevésbé hasznán vagy kárán.” A női „élettárs-választás” szellemi problémává vált a Nyugaton, a házasság „magasrendű szellemi közösséggé”, melyben mindkét fél szabad.[14]

Az európai/nyugati államok érzik a társadalmi veszélyt, ezért anyagi ösztönzőkkel igyekeznek rávenni a fiatalokat a gyerekvállalásra. Ez egy ideig működik – lásd a GYES bevezetését Magyarországon az 1970-es években –, de egy-két évtized után visszaáll a korábbi trend. Még a viszonylag bőkezű anyagi juttatások sem tudják felülírni a posztmodern ember individualista életszemléletét, amibe nehezen fér bele a gyerek, mert az felelősségvállalást, kötelezettséget, anyagi terheket jelent, és akadályozza a karriert, az önmegvalósítást és a társadalomban elérhető sikert.

Az emancipáció egyáltalán nem korlátozódott a nőkre, és a hatása sokkal kiterjedtebb és mélyebb volt, mint ahogy azt sokan vélik. A családban nemcsak a feleség/ anya emancipálódott, hanem a gyerekek is. Bár az ő emancipációjuk is az 1970-es éveket követően vált szembeszökővé, a folyamat ebben az esetben is sokkal régebbre nyúlik vissza. Christopher Lasch történész az amerikai viszonyokat írja le,[15] de az érvényes Európára is, a II. világháborút követően mindenképpen. Az 1920-1930-as éveket a behaviourizmus uralta, ekkor virágzott a „szülőnevelés”. A szakértők kárhoztatták a „túlzott anyai védelmet”, biztatták a szülőket, hogy tartsák tiszteletben a „gyermek érzelmi függetlenségét”. Az anyai szeretetet veszélyesnek ítélték, és áldásosnak tartották a gyereknek a „szüleiktől való érzelmi függetlenségét”. A következő fázist az engedékenység teóriája fémjelezte: a szeretet nem veszedelmes, hanem jó dolog, de egyék akkor a gyerek, amikor akar, és „mindent a gyerek szükségleteihez kellett igazítani.” Ennek eminens képviselője volt Benjamin Spock, akinek a könyvei az 1950-es évektől kezdődően hatalmas példányszámban keltek el világszerte, és sok millió szülőt befolyásoltak. Spock a spontaneitás fontosságát is hirdette: a szülő bízzon a saját érzelmeiben, bármit is tesz, helyénvaló, ha spontánul teszi. Folytasson önnevelést, kerüljön kapcsolatba a saját érzelmeivel, hogy azokat másokkal is közölni tudja. Ismerje meg a saját igényeit és kívánságait, és fogadtassa el a gyerekével, aki majd hasonló módon fog reagálni. A gyerekkel kerülni kell a konfliktusokat, az erkölcsi ítéletektől tartózkodni kell, a gyerek minden érzelme jogos, ezért – akkor is, ha indokolatlan – meg kell érteni. Mindez tudományos mezben azt sugallta, hogy a szülő ne irányítson, mert képtelen a gyereket eligazítani a világban, helyette majd megteszik az erre szakosodott szakértők és intézmények. Egy szakértői csoport kijelentette: „Tankönyveink a, demokratikus családformát és a tekintély megosztását tárgyalják.”[16] A csapongó, gyakran ellentétes megállapítások jelentősen meggyengítették a szülők nevelői önbizalmát, rombolták a tekintélyüket, és arra ösztönözték őket, hogy mondjanak le a gyerekek nevelésről és az értékeik továbbadásáról. Lasch nagyon keményen fogalmaz: amit a szakzsargon funkcióátruházásnak nevez, az valójában a gyermeknevelés lezüllesztése, végül a szülőnek „nem maradt egyebe, amit átadhatna a gyermekének, mint a szeretet, márpedig a szeretet kötelmek nélkül nem elegendő ahhoz, hogy biztosítsa a minden kultúra alapját jelentő nemzedéki folyamatosságot.”

Svédországban az állam úgy véli, hogy a gyereket, akit teljes értékű állampolgárnak tekint, meg kell védenie a családtól. A gyermek jogait kodifikálták, tilos bármilyen testi fenyítés, de még a lelki megpróbáltatás is, például a megfélemlítés, a fenyegetés vagy nevetségessé tétel.[17] Büntetés és tekintély helyett nevelési elvként a dialógust hangsúlyozzák és alkalmazzák óvodákban, iskolákban és családokban. Az elképzelés az, hogy ezáltal a felnőtt és a gyerek meg tud egyezni a probléma megoldásában, és így nemcsak a gyerek fogja megváltoztatni a magatartását, de a felnőtt is jobban fogja látni a dolgokat, és annak megfelelően tud reagálni.[18]

A családon belüli emancipációnak jellegzetes tünete volt, hogy a gyerekek elkezdték tegezni a szüleiket – Magyarországon ez a 20. század közepe után vált általánossá. A családon belüli kölcsönös tegezés még felfogható a bizalmi viszony elmélyüléseként és az érzelmi összetartozás nyílt kifejezéseként, de az, hogy a gyerekek a szüleiket keresztnevükön szólítják, már minőségileg új viszonyt mutat. (A nyugati országokban elsősorban értelmiségi családokban kezdett terjedni az 1980-as években.) Ezzel a családok azt demonstrálják, hogy a gyerekek teljesen egyenrangúak a szüleikkel, tulajdonképpen barátok.

Az engedékenységgel, az autonómia maximális tiszteletével, a meggyőzéssel mint kizárólagos nevelési eszközzel és a szülő-gyerek baráti viszonnyal a felvilágosodás egyik sarkalatos eszméje vált valósággá a liberális családokban: a társadalom szabad, racionális, az emberek egyenlő és önkéntes társulása eredendően jó. Ezzel az emancipációs felfogással és gyakorlattal az a legfőbb baj, hogy semmibe veszi az emberi fejlődés törvényét, és kis felnőtteknek tekint olyan gyerekeket, akik képtelenek a megfelelő döntésekre, mert nincs meg sem a szükséges tudásuk, sem a szociális és érzelmi fejlettségük. Sok dolgot nem lehet racionálisan megmagyarázni, nem mindig célravezető a meggyőzés (hiszen gyakran még a felnőttek sem belátóak), a döntési szabadság megadása (engedékenység) pedig sokszor hibás döntéseket fog eredményezni. Minden emancipálódási folyamat a régi tekintélyek lerombolásával jár, itt is ez történik: a szülő – és analóg módon a tanár – autoritása semmivé válik, ami még inkább csökkenti a gyermeki szocializáció sikerességét, és a tudás, valamint az értékek átadásnak az esélyét. Ilyen feltételek mellett nem csodálható, ha az új generáció szélsőségesen individualista, nem tiszteli, hanem megveti az időseket, nem ismer kötelességet, nem hajlandó alkalmazkodni stb. – ezek mind olyan panaszok, amelyek a napi közbeszéd állandó részei.

A szülő-gyerek barátságnak van még egy szomorú következménye: kizárja a szülő-gyerek egyedi és megismételhetetlen érzelmi kapcsolatának a lehetőségét. Baráti kapcsolatok az egész emberi élet során kialakulhatnak, és ezek érzelmi tartalma nem hasonlítható ahhoz, ami a hagyományos szülő-gyerek viszonyban uralkodik – különösen akkor, amikor a gyerek még kicsi –, ez később pótolhatatlan, mert korhoz kötött.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a családon belüli emancipáció destruktív erőként érvényesült, és döntő szerepet játszott a család felbomlasztásában. De miért történt ez így, hiszen az emancipáció nem feltétlenül ilyen, láthattuk, hogy a polgári családban a feleség/anya felértékelődése még erősítette is a kohéziót, a 18-19. században bekövetkezett társadalmi emancipációk (nem nemeseké, zsidóké, rabszolgáké, nőké) ugyan lerombolták a régi rendet, de létrehoztak egy újat, ami másképpen volt integratív. A régi tekintélyek eltűntek, de születtek helyettük újak. A család viszont tekintély nélkül maradt, sem az apa, sem az anya autoritása nem volt rekonstruálható, legfőképpen azért, mert a családon belüli emancipációt a dezintegratív individualizmus hajtotta. Az egyenlővé vált apák és anyák elsősorban nem arra használták a szabadságukat, hogy összefogjanak és új munkamegosztásban munkálkodjanak elsősorban a gyerekeik érdekében, hanem inkább a függetlenséget és az önmegvalósítást helyezték előtérbe. (Az anyák kevésbé, lásd hősies helytállásukat a csonka családokban.) A gyerekek emancipációja pedig nem állt meg a méltóságuk respektálásánál, hanem kis felnőtté tették őket. Mindezek következtében a gyerekek pozíciója (az emancipációjuk ellenére!) meggyengült, és a családi élet súlypontja átkerült a szülőkre. A születéseket már úgy tervezik, hogy a szülők vágyainak (pl. a karriernek) rendelik alá, míg a polgári családban ez fordítva volt.[19]

A fordulópontnak tekintett 1960-as években és utána más, külső és erősen bomlasztó erők is hatottak a családra, amelyek lényege így foglalható össze: megváltozott a szexuális kultúra, és a változás hajtóereje az egyéni vágy kiélésének a szabadsága volt.

A szexualitás az emberi lét fontos része, nemcsak a reprodukciót szolgálja, hanem örömforrás, és két ember lelki kapcsolatának elmélyítője is (lehet). Minden kultúra kialakítja a szexualitásra vonatkozó normáit. A monoteista vallások, mint a judaizmus, a kereszténység vagy az iszlám, a szexualitásnak különleges jelentőséget tulajdonítanak és szigorúan szabályozzák, a gyakorlását csak a házasságban engedélyezik. Magyarázatot nem adnak, parancsolnak, tehát a szexualitás

szabályozása isteni jogkör, azaz szent. Amikor Európában az egyház/társadalom kontrollja gyengült – például a reneszánsz alatt, vagy háborúk idején, vagy az ipari forradalom kezdeti szakaszában, amikor tízezrek tódultak a gyorsan növekvő ipari városokba – a (moralizáló) kortársak állandóan panaszkodtak a romlott szexuális erkölcsök miatt. Bár a 19. században a polgárság a szigorú erkölcséről volt híres, mégis kiépített olyan intézményeket (pl. bordélyházakat) és megtűrt olyan kapcsolati formákat (pl. titkos szeretőket), melyek lehetőséget adtak a normaszegésre. Maupassant vagy Zola írásai hitelesen ábrázolják ezt a képmutatást. A művészvilág azonban nemcsak a valóságot ábrázolta, hanem alakította is, és élharcosa volt a normák lazításának. A folyamat folytatódott az egész 20. században, majd az ideológiai áttörés, azaz az évszázadokig uralkodó szexuális normák nyílt és tömeges kétségbevonása – amint azt az előbbiekben már említettem – az 1960-as években következett be, és azóta sincs megállás. A 20. század végén az erősen individualista, független és autonóm nyugati/európai ember már kinyilvánította, hogy nem tűr beleszólást a szexuális életébe, nem ismeri el az isteni autoritást. A szexualitás azonban nem maradt a magánélet keretei között, ellenkezőleg, annyira nyilvánossá vált, mint az európai történelemben soha korábban. A vágyakat és az ösztönöket kiszolgáló fogyasztói társadalom erős támogatást nyújt ennek a törekvésnek, ezért állt elő az a helyzet, hogy szép új világunkban csak akkor lehet „elbújni” a mindenhonnan tolakodó szexualitás elől, ha valaki megszakítja a kapcsolatát a civilizáltnak mondott élettel: nem néz TV-t, nem hallgat rádiót, nem olvas újságokat, nem használja az internetet, nem megy az utcára stb. Az új szexuális kultúrának része többek között a promiszkuitás, a homoszexualitás felmagasztalása, a pornográfia könnyű elérhetősége, a prostitúció legalizálása és a szado-mazochizmus elfogadottsága, melyek külön-külön is súlyos csapásokat mérnek a családra.

A szerelem és a szexualitás közötti kapcsolat racionálisan nem magyarázható, és hasonlóképpen nem tudjuk megfelelően megmagyarázni, hogy miért társul hozzájuk a hűség kívánalma. Még az úgynevezett nyitott házasságokban sem ritka a (titkolt) féltékenység, viszont egy idő után bizonyos az érzelmi kihűlés. A hűség, ami egy (akár két személyből álló) közösség melletti kitartást jelent jóban-rosszban, az egyén részéről potenciálisan feltételezi az áldozathozatalt, és azt demonstrálja a közösség tagjai felé, hogy számíthatnak rá, ami erős biztonságérzetet ad mindenkinek. Kikényszeríteni nem lehet – az ilyen álhűség a kényszer megszűnésével eltűnik –, mindig belülről fakad, ami természetes, mert erkölcsi bázisú. A hűtlen egyén azt hirdeti: nem érdekelsz, közömbös/kevésbé fontos vagy számomra, ami erősen erodálja a kapcsolatokat, azaz magát a közösséget. Mint az embertársaink irányában tanúsított minden pozitív viszonyulás, a hűség is feltételezi a viszonosságot, az azonban nem kalkulált, adok-kapok jellegű, hanem a kapcsolat életben tartásához szükséges visszajelzés: a közösség elismeri és értékeli az egyén oda tartozását, aki számíthat a tagok segítségére és együttműködésére.

Napjaink társadalma nem kedvez a hűségnek: egyre nagyobb a szabadság, egyre fontosabb szempont az önmegvalósítás, egyre több a csábítás és a választási lehetőség, egyre rövidebb távúvá válik a szemlélet. Az ezredfordulóra a hűség és a lojalitás – legyen szó akár munkahelyről vagy párkapcsolatról – ritka tulajdonsággá vált, és inkább a lúzer, az élhetetlen vagy a lusta ember asszociációját váltja ki. Az individualizált egyén számára azért nyűg a hűség, mert korlátozza a szabadságát, vágyai kielégítését. Hűség nélkül viszont a család nem marad fenn.

Homoszexuálisok – amennyire tudjuk – mindig voltak az emberi társadalomban, viszont Európában/Nyugaton egészen a közelmúltig üldöztetésnek, megkülönböztetésnek voltak kitéve. (A keresztény egyházak sokáig bűnnek tekintették a homoszexualitást, és ezt még az egyébként ateista diktatúrák is átvették.) A nagy fordulat a II. világháború után következett be: először tolerálttá, majd támogatottá vált. Az úttörő Svédország volt az, ahol 1980-ban egy kormánybizottság azt javasolta, hogy nemcsak a teljes törvény előtti egyenlőséget kell biztosítani, hanem államilag kell támogatni a homoszexuális kultúrát és szervezeteteket. Ezt a javaslatot egyes leszbikus csoportok erősen kritizálták, mondván, hogy az még mindig a szerintük már teljesen elavult családot preferálja, amely nem érdemekre támogatást. A törvénynek nem a családokkal, hanem az individuumokkal kellene foglalkoznia – hangoztatták a jogvédők.[20]

Az európai/nyugati közvélemény is egyre megértőbbé vált a homoszexuálisok iránt, ezt több nemzetközi felmérés is kimutatta.[21] Sorra alakultak meg az olyan érdekvédő és civil egyesületek, intézmények, amelyek komoly erkölcsi és anyagi támogatást kaptak baloldali és liberális személyektől, a médiától és a politikusoktól. A nagyobb európai városokban évente megrendezett és kulturális eseménynek (karneválnak, fesztiválnak) kikiáltott, de valójában erős szexuális tartalmú, úgynevezett pride-felvonulások élén gyakran vonulnak közéleti személyiségek, akik lehet, hogy heteroszexuálisok.

Manuel Castells az identitásról szóló könyvében hosszasan és nem kevés szimpátiával ír a feminista és a homoszexuális civil mozgalmakról, amelyeknek komoly szerepük volt abban, hogy megrendült a család „patriarchális modellje” (értsd: a polgári család). Az 1960-as évektől kezdődően a feminista mozgalomban egyre fontosabbá vált a szexualitás: míg a „klasszikus” szárny elvetette a nőiességet mint értéket, az új generáció már hangsúlyozta azt, és – nem kevés feszültséget keltve a mozgalomban – egyre erősödtek a leszbikusság nagyszerűségét hangoztató csoportok, melyek már nem idegenkedtek szövetséget létesíteni férfi homoszexuális szervezetekkel.[22] A radikális feministák elhatárolták magukat a férfiaktól, és kiemelt fontosságot tulajdonítottak a szexualitásukkal kapcsolatos értékeiknek, egyenesen nő-sovinisztákká váltak. A szerző ezt nevezi (eufemisztikusan) esszencialista feminizmusnak, amely „kikiáltja egyrészt a nők alapvető biológiai és/vagy történeti okokból fakadó különbözőségét a férfiaktól, másrészt a nőiség mint életmód morális, illetve kulturális felsőbbrendűségét”.[23] (Megjegyzendő: a virulens férfi-sovinizmus ugyanezt csinálja, csak a másik oldalon.) Még a feministák heteroszexuális szárnya is megütközött a leszbikusok életstílusán és tudatos törekvésén, hogy felbomlasszák a heteroszexuális családmintát. A 1990-es években a „melegek, s még inkább a leszbikusok között az egyik legerősebb kulturális trenddé az azonos nemű családok iránti vágy vált. [...] Az azonos neműek házasságának törvényesítése a mozgalom egyik fő követelésévé vált [...] Ami valamikor a szexuális emancipáció mozgalmaként indult, az most [...] azzal kísértette a patriarchális családot, hogy heteroszexuális gyökereit támadta, s kétségbe vonta annak jogát, hogy magának sajátítsa ki a családi értékeket.”[24]

A homoszexualitás mára már nemcsak emancipálódott – amit mi sem bizonyít jobban, mint a házassági jog kiterjesztése az egynemű párokra – Hollandia 2001, Belgium 2003, Spanyolország 2005, Svédország, Norvégia 2009, Portugália, Izland 2010, Franciaország, Nagy-Britannia 2013, Luxemburg 2014, Finnország, Németország 2017 stb. –, hanem társadalmi mintává vált. Az egynemű (nevelőszülők alkotta modell támogatóinak hivatkozási alapja az az előbbiekben már említett ideológia, miszerint a családi szerepek nem természeti, hanem társadalmi konstrukciók, tehát nő is eljátszhatja az apai szerepet, és férfi is az anyait, ez azonban egyszerűen a természet megerőszakolása, az ideológia hívei sok mindenen nagyvonalúan túllépnek, mint például azon, hogy eddig még egyetlen gyerek sem született homoszexuális párok szerelméből – hogy egyéb példát ne is említsek. De van más probléma is ezzel a mintával, ennek kifejtéséhez röviden ki kell térni a nemi identitás kérdésére.

A tapasztalat azt bizonyítja, hogy az emberek különböző erősségű férfi vagy női nemi identitással születnek, és az erősség mértékétől függ, hogy a környezetük mennyire tudja őket befolyásolni e tekintetben. A börtönpopulációban feltűnően magas a homoszexuálisok aránya, és ez nem azért van, mert ők hajlamosak a bűnözésre, hanem mert az ott uralkodó homoszexuális közeg a viszonylag gyenge heteroszexuálisokat „átbillenti” homoszexuálisokká. Ezek többsége aztán, a szabadulás után, visszakerülve a társadalomba – amely kevésbé támogatja a homoszexualitást –, ismét heteroszexuálissá változik. A család szempontjából tehát egyáltalán nem mindegy, hogy a társadalom mennyire támogatja, mutatja mintaként a homoszexualitást.

Nem mindenki elégedetlen a család jelenlegi állapotával, sokan egyenesen pozitívan ítélik meg a változásokat. Tudósok hangoztatták, hogy az egyszülős család nem rossz, a gyereknek is jobb ott élni, mint egy konfliktusokkal terhelt készülős családban (azaz egy rossz kétszülős családot hasonlítottak egy jó egyszülőshöz), a gyerek akkor lesz boldog, ha a szülő is az (itt is tetten érhető a szülő felértékelődése), a média pedig magasztalta a szexualitást, és a nukleáris családot a képmutatás, a bigottság, az elnyomás melegágyaként mutatta be.[25] Castells egyetértőleg idézi Nancy Chodorow társadalomkutató elméletét, miszerint a patriarchális családmodell felbomlott, és egy új, nőközpontú, azaz matriarchális modell van kialakulóban. A nők és gyermekek alkotta családban „időről időre felbukkannak férfiak is, akikkel a heteroszexuális nők sorban partnerkapcsolatot kötnek, amiből további gyermekek származnak, s újabb indokkal szolgálnak a különélés erőltetésére.” A felnövekvő lányok maguk is anyává lesznek és reprodukálják a rendszert. Az anyák pedig nagyanyai korba érve támogatják a gyerekeiket és az unokáikat. „A nőközpontú modell fő problémája [...] a gazdasági alapok gyengesége.” – sajnálkozik Castells.

Hadd kapjon szót ellenvélemény is. A család (így, jelző nélkül) felbomlását én a posztmodern társadalom katasztrófájának tartom, ami pusztítóbb, mint más közösségek hanyatlása (munkásosztály, polgárság, nemzet, civil közösségek stb.). A legnagyobb vesztesek az apa nélkül felnövő gyerekek és a gyereküket egyedül nevelő anyák, de nem nevezhetők nyertesnek a családjukat elhagyó apák, a gyermeküket elhanyagoló szülők vagy a gyermektelen felnőttek sem, legfeljebb csak későn döbbennek rá a veszteségükre. Az egész társadalom vesztes, mert a gyerekkori szocializáció hiányosságait később nem, vagy csak részben lehet pótolni, így veszélybe kerül a társadalmi integráció. A gyerekkor az emberi élet legfontosabb szakasza: ha valaki nem tanul meg négyéves koráig beszélni, akkor sosem fog; az első tizenvalahány évben bevésődött emlékek az egész életre kihatnak; és még sorolhatnánk. Csak a családban elnyert értékekre támaszkodva tud az egyén ellenállni a tömegkultúra nyomásának, és képes olyan tudatot kialakítani/ megőrizni (pl. tanulási vágy, munkaetika, együttműködés stb.), ami jó esélyt ad neki a társadalmi boldogulásra. Ha ez nem megy, akkor marad a céltalanság, a gyökértelenség, a kiégettség vagy a deviancia (önpusztító életmód, aszociális magatartás, bűnözés).

Az 1960-as években az amerikai polgárjogi mozgalmak és a faji feszültségek ráirányították az ottani politikai és kulturális elit figyelmét arra a kérdésre, hogy száz évvel a rabszolgaság eltörlése után miért nem sikerült a fekete lakosság társadalmi fölemelkedése. 1965-1966-ban két fontos társadalomkutatási kiadvány jelent az USA-ban: a Moynihan- és a Coleman-jelentés.30 Bár főként jogvédők, feministák és liberálisok hevesen kritizálták, a jelentések megállapításai mind a mai napig fontos hivatkozási pontok a szakirodalomban, és az azóta eltelt fél évszázad történései nem cáfolták azokat.

Daniel Patrick Moynihan a tanulmányában azt hangsúlyozta, hogy az amerikai fekete lakosság szegénységének legfontosabb oka nem a faji megkülönböztetés vagy a rossz iskola – bár ezek is közrejátszanak hanem a torz családszerkezet. Akkor (1965-ben) a fekete gyerekek 26 százaléka született házasságon kívül, később ez az arány fokozatosan emelkedett, és 2010 körül tetőzött 70 százalék fölött.[26] A Coleman-bizottság elsősorban azt vizsgálta, hogy az oktatás mennyire tudja befolyásolni a társadalmi mobilitást. A jelentés (1966) kimutatta, hogy az iskola (így az integrált iskola is) jóval szerényebb hatással van a diákok tanulmányi teljesítményére, mint a családi környezet és a kortárs csoportok, ezt bizonyítja, hogy a távol-keleti származású amerikaiak gyerekei – még akkor is, ha szegények voltak – jól teljesítettek.[27] A kitartó szociális programok és jóléti intézkedések ellenére a jelentések óta (főként az 1980-as években a kokainfogyasztás robbanásszerű terjedése miatt) sokat romlott a helyzet a gettókban. A közép- osztály felé törekvő fekete lakosság elmenekült onnan, és az életvitele hasonló, mint a fehér középrétegeké, a lecsúszott negyedekben pedig a bandák vették át az uralmat. A feketék a kriminalisztikában túlreprezentáltak, az 1990-es években az afro-amerikaiak 1,86 százaléka ült börtönben, ez 6,4-szer volt magasabb, mint a fehérek megfelelő aránya.[28]

A tradicionális társadalmakban a közösségek jelentettek védelmet az egyén számára, majd amikor a kapitalizmus lerombolta azok gazdasági alapjait, akkor az állam épített ki – a 19. század végétől kezdődően – egy szociális védőhálót. A fogyasztói és globalizált posztmodern társadalomban azonban ez a védőháló elkezdett szakadozni, ráadásul minden gyorsan változik és bizonytalan: a tudomány, a technikai környezet, a munkahely, a munkaerőpiac, az értékek, és mindenütt versenyezni kell. A család szétesésével az egyén teljesen védtelenné válik: egyedül kell megküzdenie munkanélküliséggel, leértékelődéssel, betegséggel és egyéb problémákkal, kudarcokkal, amelyekkel előbb vagy utóbb mindenki óhatatlanul szembesül.

A bizonytalanság mellett ugyanis a posztmodern nyugati/európai ember másik mindennapi tapasztalata a magány. Többféle magány van – például a társas magány, amikor az egyén fizikailag nincs egyedül –, ezeket sok minden kiválthatja, akár a gyakori költözés is, amikor nincs idő új közösségekbe integrálódni, mégis a legfőbb ok a család felbomlása, ami erős individualizmussal párosul. A magány terjedése is jól dokumentálható statisztikai adatokkal, erre utal ugyanis az egyszemélyes háztartások számának gyors növekedése. Amerikában 1950-ben a 64 évnél idősebbek 14,4 százaléka, 1990-ben közel 31 százaléka élt egyedül.[29] Az 1990-es években az amerikaiak, franciák és németek 26 százaléka nyilatkozta, hogy magányos, a franciák 54 százaléka, hogy korábban magányos volt. Párizs- bán ekkor a háztartások harmada egyszemélyes volt.[30] Nagy-Britanniában ugyanez a szám 1972-ben 6 százalék volt, 2008-ban viszont annak a duplája. Becslések szerint 2018-ban már 9 millió brit polgár szenvedett a magánytól.[31] Az Európához/ Nyugathoz hasonlóan gyorsan individualizálódó Japánban új szavak születtek a súlyosbodó probléma leírására: kodokusi-nak nevezik az olyan idős emberek magányos halálát, akiknek a holttestét csak későn fedezik fel; hikikomori-nak hívják a társadalommal (majdnem) minden kapcsolatot megszakító embereket, akik évekig ki sem mozdulnak a lakásukból – gyakran a szüleikkel élnek és őket terrorizálják –, becslések szerint 2000-ben kb. félmillióan voltak, most már 700 ezernél is többen vannak. Japánban több, mint 18,4 millió ember él egyedül, ez a szám duplája a harminc évvel ezelőtti adatnak.[32]

A probléma lényegét Hankiss Elemér tömören foglalja össze: a civilizációk legfőbb funkciója az, hogy „értelemmel töltsék fel az emberek életét”, hogy minden baj és szenvedés ellenére van értelme az életnek. Ezt a szerepet az európai civilizáció már nem tudja betölteni.3s Hozzátehetjük: család nélkül pedig lehetetlen feladat.

 

 

Jegyzetek:

 

[1] Az ellenkultúrákat részletesen elemzem egy korábbi tanulmányomban, lásd Körmendy Lajos: A posztmodern fogyasztói társadalom és ellenkultúrái. In: Magyar Szemle, Új folyam, XXVI. (2017) 9-10. és 11-12. sz.

[2] Burguiére, André & Klapisch-Zuber, Christiane & Segalen, Martine & Zonabend, Francoise: A History of the Family II. The Impact of Modernity. Polity Press, 1996, Cambridge, 408., 418.; A History of the Family II.; Bellah, Robert & Madsen, Richard & Sullivan, William M. & Swidler, Ann: Habits of the Heart: Individualism and Commitment in American Life. University of California Press, 1996, Berkeley, 107.

[3] A nemzetközi szakirodalomban bőségesen találhatók utalások és adatok, lásd pl. Fukuyama, Francis: A nagy szétbomlás. Európa Könyvkiadó, 2000, Budapest, 62-70., 133-134.; Tomka Béla: Európa társadalomtörténete a 20. században. Osiris, 2009, Budapest, 88-96., 126-135.; Inglehart Ronald & Welzel, Christian: Modernization, Cultural Change, and Democracy. The Human Development Sequence. Cambridge University Press, 2005, New York, 39.; Prost, Antoine: Public and Private Spheres in France. In Prost, Antoine & Vincent, Gérard (eds.): A History of Private Life, V. Riddles of Identity in Modern Times. Harvard University Press, 1991, 81-83., Saraceno, 470-471., Tyler May, Elanie: Myths and Realities of the American Family. In: Prost, 582-589.; Segalen, Martine: The Industrial Revolution: from Proletariat to Bourgeoisie. In: A History of the Family II.; 402-405.; Segalen Martiné & Zonabend, Francoise: Families in France.

[4] Prost, Antoine: Public and Private Spheres in France. In Prost, 83. és Eurostat.

[5] Segalen Martiné & Zonabend, Francoise: Families in Francé. 504-505. In: A History of the Family II.; és Eurostat.

[6] Castells, Manuel: Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra (III. kötet.) Az évezred vége., 255.

[7] Fukuyama, 70. Tomka, 82, Prost, 82. Murphy, Cait: Europe's Underclass. In: National Interest, No. 50 (1997), 51.

[8] Tyler May, 587.

[9] Etzioni, Amitai: The spirit of community: The Reinvention of American society. Simon and Schuster, 1997, New York, London, 73.

[10] Patterson, Orlando: Taking Culture Seriously: A Framework and an Afro-American Illustration. In Harrison, Lawrence E. & Huntington, Samuel P. (Eds.): Culture matters. How values shape human progress. Basic Books, 2000, New York, 214-215. A házasságon kívül született és a csonka családban nevelkedett gyerekek aránya nem feltétlenül esik egybe, mert az első kategóriába beletartoznak az élettársi kapcsolatok is. Ez utóbbi inkább Európára jellemző.

[11] Tyler May, 592.

[12] A szülőképes korú (15-49 éves) nők átlagos gyerekszáma. A lakosság reprodukciójához minimum 2,1-es szám szükséges.

[13] Tomka, 52.

[14] Spengler, Oswald:A Nyugat alkonya. I-II. kötet. Európa Könyvkiadó, 1995, Budapest, 146-149.

[15] Lasch, Christopher: Az önimádat társadalma. Európa Könyvkiadó, 1984, Budapest, 196-205.

[16] Orfali, Kristina: The Rise and Fall of the Swedish Model. In: Prost, Antoine & Vincent, Gérard (eds.): A History of Private Life, V. Riddles ofldentity in Modern Times. Harvard University Press, 1991, 430.

[17] Orfali, 430.

[18] Gaunt David & Nyström, Louise: The Scandinavian Model. In A History of the Family II., 494.

[19] Segalen, 409. In A History of the Family II.

[20] Orfali, 431.

[21] Lásd Inglehart Ronald & Norris, Pippa: Muslim Integration into Western Cultures: Between Origins and Destinations. In: Political Studies Vol. 60, Issue 2, 239. vagy Inglehart, Ronald & Welzel, Christian: Modernization, Cultural Change, and Democracy. The Human Develoyment Sequence. 2005, New York, 40.

[22] Castells, Manuel: Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra I-III. CL kötet.) A hálózati társadalom kialakulása., 294-295.

[23] Castells, I., 310.

[24] Castells, L, 295., 334.

[25] Fukuyama, 364.

[26] Forrás: CDC National Center tor Health Statistics.

[27] Bell, Daniel: The Corning of Post-Industrial Society: A Venture in Social Forecasting. Basic Books, 1976, New York, 429-430. és Fukuyama, 161-162.

[28] Castells, II. 160., 164. és Castells, I., 88.

[29] Etzioni, 121.

[30] Lane, 85. és Segalen & Zonabend, 503. In .A History of the Family II.

[31] Griffin, Jo: The Lonely Society? Mental Health Foundation, 2010,11.; Jopling, Kate & Howells, Anna: Connecting Communities to Tackle Loneliness and Social Isolation. Learning Report. British Red Cross, 2018 September, 2.

[32] Josikazu Nango, a tokiói Meidzsi Egyetem szociológusának adatai, idézi (HVG) 2018. november, 34-35.



« vissza