Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Találkozásaim Kodolányi Jánossal – Kodolányi János és Ignácz Rózsa barátsága

Mint már több interjúban említettem, szüleim igen elfoglalt emberek voltak, s engem az osztrák nevelőnőm gondjaira bíztak. Ennek következtében hibátlanul beszéltem németül, de a magyarról ezt nem mondhattam el. Egy alkalommal, úgy négyéves koromban, amikor csengett a telefon, én vettem fel a kagylót. Kodolányi János hívta anyámat, Ignácz Rózsát, s én bemutatkoztam: „Én fátyok a tyerek az anyukától”. Kodolányi erre azonnal anyámmal akart beszélni, és véleményét nem is rejtette véka alá: „Nem szégyelli magát, hogy a gyereke nem tud magyarul, amikor maga az Anyanyelve magyar szerzője?” Gondolom, hogy anyám minimum mélyen elpirult a vonal túlsó végén, mindenesetre Kodolányi Jánosnak köszönhetem, hogy anyám Benedek Elek tízkötetes meséivel jött haza másnap, és elkezdődtek az esti egyórás meseolvasások. Anyám ízes magyarsággal szinte előadta ezeket a meséket, ami még inkább megragadta gyermeki képzeletemet. így történt, hogy egy alkalommal a postás csöngetésére én nyitottam ajtót, és megkérdeztem: „Hát te hun jársz itt emberizink, ahun a madár se jár?”

Anyám írói köreibe tartozott Tamási Áron, Török Sándor, Sinka István, Németh László is, akikkel főként a könyvnapokon találkozott, tekintettel arra, hogy a vasúti közlekedés hosszadalmas és nehézkes volt azokban az időkben.

Kodolányi csak a Balatonon látogatott meg bennünket, de éppen elkészült regényeiket anyámmal kölcsönösen elküldték egymásnak. A Julianus barát ajánlására ma is emlékszem: „Ignácz Rózsának, a magyar nyelv szerelmesének a magyar nyelv egy másik szerelmese.”

Kodolányi Jánossal személyesen érettségim előtt egy évvel, 1953-ban találkoztam a Fonyód és Boglár közötti balatoni házunkban, a Jankovich-telepen. Modorát „tanáros”-nak tartottam, mivel a szomszéd kertjéből átnyúlt egy faág, s én leszedtem róla a három érett almát, s Kodolányi kitanított, hogy helytelenül viselkedtem. Én azzal védekeztem, hogy a római jog szerint ez megengedhető, mire ő azt válaszolta, hogy a római jog a rómaiakra vonatkozott, ez pedig a 20. század, és Magyarország.

Emlékszem, hogy később anyám, férje, Kotsis Lajos, Kemény László festőművész (későbbi apósom), Kodolányi és én arról vitatkoztunk, hogy mi a végtelen. Kodolányi szerint a végtelennél nincs nagyobb szám, mire én arcátlanul rákontráztam, hogy van, mégpedig a végtelen+1. Kodolányi azzal vágott vissza, hogy a végtelen felemészti a +l-et, ezért ez értelmetlen szofizmus. Persze, igaza volt.

Ezt követően kiselőadást tartott nekünk a világkorszakokról, megemlítve, hogy manapság a Halak korszakból a Vízöntő korszakba megyünk át. Jézus Krisztus tehát a Halak korszakának Messiása volt. Az új korszakban eleinte sok zűrzavar lesz, mert a Halak utolsó csillaga és a Vízöntő első csillaga átfedik egymást. Ezt az információt Várkonyi Nándornak tulajdonította, akit úgy szerepeltetett a Vízöntőben, mint az „Isteni süket könyvtáros”-t.

Később egy telefonbeszélgetése alkalmával arra kérte anyámat, hogy fogadja Juckát, a lányát, aki tanulni szeretné egy írótól, hogyan kell regényt szerkeszteni, főleg női témákról. Kodolányi világnézete férficentrikus volt, anyám pedig református paplány létére Szűz Máriát tisztelte. Volt is házi oltára: Matthioni Eszter színes mozaikját Máriáról, ami a balatoni házunkból a budai lakásunkba került, végül 2014-ben az akkor épülő budai Boldog Meszlényi Zoltán-templomnak ajándékoztam.

Jucka rendszeres látogató lett az Irinyi József utca 43. alatti lakásunkban. Bejáratos volt több író, így Németh László családjához is, hozta-vitte a híreket. Egyszer elvitt magával Akarattyára, ahol két napot töltöttem, és mind apja, mind Tildi (Matild) néni szeretettel fogadtak szerény, de kedves otthonukban. Kodolányi elmagyarázta nekem részletesebben a világkorszakokat, Jucka pedig Beethoven-lemezt tett fel az apja kézzel kurblizható fonográfjára, amelyen lejátszotta nekem a VII. szimfónia II. tételét, és próbálta megmagyarázni, hogy a VII. szimfónia mennyivel jobb, mint a IX. O maga egy klasszikus zenei klub tagja volt, amelyet Kristó Nagy István vezetett a bölcsészkari Gólyavárban.

1954-ben a gimnázium utolsó évében jártam, amikor Mészáros Ági, aki 1949 után a második Kossuth-díját kapta, úgy érezte, hogy el kell jönnie anyámhoz „szégyenvizitbe”, ahogyan mi magunk között neveztük. A „szégyenvizit” lényege abban állt, hogy a művész, jóllehet örült a kapott kész nyaraló ajándékának, de szégyellte, hogy mástól vették el államosítás címén. Bár az új nyaralótulajdonosok közé tartozott Zathureczky Ede hegedűművész, Kónya Lajos költő is, egyedül Mészáros Ági színművésznő jelentkezett, Gobbi Hilda kíséretében, aki magával hozta hatalmas farkaskutyáját. (Gobbi 1949-ben lett Kossuth-díjas.)

Mészáros Ági könnyek között elpanaszolta, hogy ő nem ilyen lovat akart. (Mi ismertük a házak eredeti tulajdonosait: pl. az újdonsült Kónya-nyaralót Wimmer doktor családjától vették el, akinek felesége, Szilveszter Éva anyám osztálytársa volt a budapesti színiakadémián.)

Az én feladatom anyám mellett minden látogatásnál a kávéfőzés és felszolgálás volt, amit törökösen, findzsában készítettem. Mindenesetre én is jelen voltam, ha látogatók jöttek.

Anyám persze tökéletesen értette Mészáros Ági lelkiismeretfurdalásának alapját, és mesélni kezdett a magyar írótársadalom egyes tagjainak megélhetési nehézségeiről, s így terelte a szót Kodolányi Jánosra. A két ünnepelt színésznő igencsak csodálkozott. Mészáros Ági meg is kérdezte, mit tehetne, Gobbi Hildát nemigen érdekelte a dolog. Anyám azt válaszolta, hogy támogatni kellene egy bizonyos havi összeggel. Mészáros Ági felajánlott egy összeget, amelyre nem emlékszem pontosan, de arra igen, hogy több bankó volt a borítékban. A Bartók Béla út és a Bertalan Lajos utca sarkán álló ház második emeletén lakott, közel hozzánk, az Irinyi József utcához. Megbeszélés szerint minden hónapban kitett egy borítékot a lakása konyhaablakába, amely a gangra nyílt. Az adomány feltűnés nélküli elhozatala az én feladatom volt, amit aztán Juckán keresztül juttatunk el Akarattyára. Tudomásom szerint Kodolányi csak jóval később tudta meg a baráti hálózattól, hogy kinek köszönheti a havi segítséget.

Mint már említettem, Kodolányi és Ignácz Rózsa elküldték egymásnak kéziratban műveiket, amelyek akkoriban nem jelenhettek meg. Így kaptuk meg az Új ég, új föld és a Jehuda bar Simon emlékiratai fiók-regényeket. Ma is őrzöm Kodolányi háromoldalas levelét, amelyet anyámnak Az ünnepi férfiú regényére írt.

*

Kodolányi János első gratuláló levele Ignácz Rózsának Az ünnepi férfiú című, frissen készült regény-kéziratának olvastán.


Akarattya, 1952. május 7.

Kedves Rózsa!

Nem tudom befejezhetem-é írásomat egyvégtében, mert mára jelezte jöttét N. István s két ifjú barátja, de azért nekiülök, mert teli vagyok örömmel és izgalommal. Tegnap fejeztem be ugyanis nagy elmélyedéssel olvasott könyvét s nem tudom magamban tartani érzéseimet, gondolataimat. Szerettem volna még az este nagy tüzet gyújtani és körültáncolni, ünnep elvén azt a tüzet, ami Magában megfogant és gyönyör lángot vetett.

Hol s hogyan kezdjem? Okosnak kéne lennem, de nem vagyok okos. Hanem szinte tehetetlen. Egyszerre akarnék megmondani mindent, de úgy, hogy azért értelmes is legyen, ám ez képtelenség. De rögtön kikiáltom: nagy mű született s nagy az én szívemnek gyönyörűsége! Olyan mű, ami ott áll a Scientia sacra s annak (egyelőre ismeretlen, de nyilván jó) folytatása, az átdolgozott, új Szíriát, a mai Sinka-versek mellett s talán szabad az én Júdásomat is ide sorolnom. Maga ebben a műben igazi, nagy író lett. Ha körülnézek írónőink között, csak vigyorogni tudok s ha Európát veszem szemügyre, csupán Sigrid Undsetet, Lagerlöföt említhetem társként Maga előtt, de már a szintén nagy Virginia Woolfot alig.

Maga ezzel a művel belépett a Nagy Kapun s meghatott elérzékenyüléssel gondolok arra, hogy ebben a Kapuban portásként állok és meghajolok Maga előtt. Kritikus elme vagyok, eléggé ismerem az írás, a művészi alkotás lelki és mesterségbeli nehézségeit, ritkán, nehezen lelkesedem, de akkor aztán szívből. Most így lelkesedem. Óriási akadályokat győzött le, nagy árat fizetett, nem ingyen, véletlenül, könnyen jutott az eredményhez, sok fáradsággal, izgalommal, fájdalommal, csüggedéssel, le-letöréssel, türelemmel vásárolta meg, – de most birtokában van és nem is veszíti el többé. – Boldog vagyok, boldog vagyok, életem legszebb gyönyörei közé tartozik ez az érzés, majdnem olyan diadalmat érzek, mintha magam cselekedtem volna, amit Maga cselekedett, de ez nem szemtelenség tőlem, hanem együttérzés. Fogadja olyan szívesen, amilyen szívesen kimondom.

Bár most egy kissé konkrétabban is kéne beszélnem a műről, meg is próbálom, de nehezemre esik, mert úgy vagyok, mint amikor az álom időtlen, szikrázó, lebegő, ámulatba ejtő dimenziójában jár az ember, s bár mindent tud, mindent érez, mégis képtelen a részletekről szólni.

A könyv egységes, egyszerre fogant, egyszerre, szervesen nőtt, alakult, kristályosodott, egyszerre támadt, öltött formát. A nyitány ózamatú, ősi és mégis modem. Stílusa tiszta, csiszolt, egyszerű. A drámai részek pergők, feszültek, élesek. A nő levele a nőhöz szívfacsaróan lázító, a futballista-fejezet zseniális, könnyed, finoman gúnyos, a diákbeszélgetés lesújtó, a kirándulás friss, mély, remekül érezteti az idő változását és állandóságát, egyben, jól alá van pincézve, minden kicsiség szimbolikus, a lírai részek őszinték, forrók, fojtott pátosz lebeg rajtuk, s egyben szerény restelkedés teszi emberivé, az értekező részletek pontosak, jól zártak, okosak s itt-ott gyilkosak. Az egész együtt egységes, tiszta, átlátszó és igen-igen mély. Szerkezete, módszerei meghökkentően egyszerűek s mégis furfangosak. Ez a modern regény, nem regény, nem konvencionális alakzat, nem is tanulmány, nem kegyes irat, nem riport, nem realizmus és nem expresszionizmus, hanem minden együtt, anélkül, hogy szétesnék, zavarossá, kapkodóvá válnék, sőt anélkül, hogy valami trükköt érezne benne az ember.

Csodálatos, hogy milyen könnyen, egyszerűen élte meg a misztikumot a realitásban, a változót a változtathatatlanban, az időt az időtlenségben! Egységes, mély, szerves világlátás van ebben a műben, nem üt ki belőle sem a mai falu képe, sem a krakkói váré, beletartozik a pár ászt asszony és a középkori lovag, a bokrokkal benőtt, elrejtőzött templom és a mai plébánia, a halfőző társaság és a traktor. Én még nem olvastam mostanában olyan művet, amiben ennyire egy lett volna Ég és Föld, test és Föld, test és lélek, lélek és Szellem, király és paraszt, racionalizmus és csoda.

Nyelve általában tele van eleven vérrel és tűzzel, ízzel, sóval, élettel. Érzékletes, egyszerű, rejtett izgalmakat eláruló nyelv, paraszti és patetikus, egyszerű és gazdag. Benne van az élő vegetáció duzzadása, illata, termékenysége. Finom, gyengéd, de olyankor vakmerőén kemény. Szép magyar nyelv, ritmus lüktet benne és dallam hullámzik. Hajlékony, mindenütt azt érezteti, amit kell. Szikrák pattognak belőle, mutatván, mekkora feszültségben születtek.

No és meghökkenve látom a saját nevemet is a műben. Sohasem hittem volna, hogy nem csupán portás voltam a Kapuban, hanem némileg segítettem is kinyitni. Ez az öröm sem csekélység számomra, mert íme, barátságunk során nemcsak vettem, hanem adnom is sikerült. Meghatottan olvastam leveleimből vett idézeteket s bámultam: én írtam volna? Sikerült hát itt-ott úgy a lényegre tapintanom, hogy Maga hasznát látta? Úgy biztatnom magát, hogy ilyen meredek útra mert és tudott lépni? Most már jól van, mind a ketten ugyanannak az úrnak a cselédei vagyunk, Maga Rozi, a komorna, én János, a komornyik. Egyformán beszélünk az úrról, akit szolgálunk, akinek a házát rendbe igyekszünk tartani, csizmáját keféljük, ételét készítjük, parancsait teljesítjük. Olykor, ha az úr bezárkózik, suttogva fecsegünk, össze is veszünk, kicsi dolgokon nyavalygunk, keveselljük a fizetést, de mind a ketten tudjuk, egyformán tudjuk, ki az az úr, mekkora és mit cselekedett velünk. És azt is, hogy amikor szól, vége minden lézengésnek, fecsegésnek, torkoskodásnak, veszekedésnek, akkor talpra és szolgálnunk kell neki!

Minden jól van, az élet, a lét csodálatos és nagyon-nagyon jó, hogy együtt szolgálunk, Maga is, én is és ebben a szolgálatban eltörpül minden.

De nem szabad megrekednie ezen a színvonalon. A lajtorja végtelen. Maga sok-sok fokát meghágta, s most nem szabad leülnie, henyélnie, megelégednie. Még nagyobb magasságok nyíltak meg Maga előtt, azokra kell vetnie a szemét. Minden eddig írt műve csekélység ehhez képest. Most lett művész, eddig író volt. Jó író, de csak író. Ahová most eljutott, az túl van az íróságon, a jó íróságon, az már nem író-szint. Óriási erőket gyűjtött s ezeket az erőket följebbjutáshoz kell használnia. A Kapun belépett, de most odabent kell járnia, tennie, látnia, élnie, íme, milyen messze van az a Rózsa, aki Makkai Jancsi oldalán szerepelt, társasági hölgy volt, akinek fényképeit a lapok közölték, akit „Erdély nagy írónőjének” neveztek. Ez a Rózsa, aki belépett a Kapun, már nem a régi! Több, mint erdélyi, több, mint magyar, több, mint református, több, mint asszony, több, mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg és ezt a teljes emberséget kell megtartania, fejlesztenie. Ehhez képest minden csekélység! Meg tudom érteni, hogy Magát fárasztja a főzés, untatja a stoppolás, bosszantják az emberek, keseríti a pénz gondja. Mindent meg tudok érteni. És nem is bánom, hogy így van, mert Maga arra rendeltetett, hogy a megfogant tüzet táplálja és továbbadja. Hogy részecske legyen abban az atommagban, amely egyszer rettentő erővel magához vonz majd mindent ebben az országban, ebben a világban. Részecske, ami a kiformálódás törvényeit hordozza. így áll a dolog, Rózsa. Csak attól mentse meg Magát az Isten, hogy elégedetten, gőgösen nézze önmagát és az embereket.

Ha tőlem függne, akadémiai taggá választanám, megadnám a becsületrend lovagi fokozatát, a Kossuth-díjat, három holdas kertet a háza köré, csónakot, vitorlást, állandó jegyet a világ minden vasútjára, hajójára, repülőgépére, örökké érvényes vízumokat, lefordíttatnám a könyvét angolra, franciára és oroszra, kinevezném Nagyasszonynak. Lajoskának ajándékoznék egy kitűnő belga puskát, lüttichit, az ország egész területére érvényes vadászjegyet és bőséges állami fizetést, azzal a kikötéssel, hogy ott, azt és akkor építsen, ahol, amikor, amit akar. Adámnak egy kitűnő hangverseny-zongorát adnék s olyan könyvtárat, amilyen neki tetszik, továbbá egy különszobát a majdani gyönyörű, tágas házban. Mit még? A fene tudja. Mindent, amit csak kívánnak.

Mégis elsősorban Jankovichnak köszönheti ezt a könyvet. A csendnek, a víznek, a tiszta levegőnek, a magánynak. Tehát legfőképpen csendet, vizet, tiszta levegőt és magányt biztosítanék Magának és egy derék, béres asszonyt, aki főzzön, stoppoljon.

Node a mű apró-cseprő hibáiról is hadd szóljak néhány szót. A kéziratban mindent megjelöltem, amit megjelölendőnek véltem. Nyelvi hibákat kijavítottam, vagy hullámos vonallal aláhúztam, hogy Maga keressen és találjon jobb szót. A henyeségeket, germanizmusokat kijavítottam, vagy legalább üldöztem (szeppent, adottság, -mentes, pld. vízmentes), kinézném azokat a részeket, amelyek valakire, pld. a diákra, a futballistára, a levélíró nőre jellemzők. Lapozza végig a kéziratot, és nézzen végig minden jelet. Ahol nem ért velem egyet, radírozza ki, puha ceruzával, gyengén írtam. Azt a két-három románizmust, amit leltem, kiöltem. A mai kommersz nyelv nyomait eltüntettem. Ámde felhívom a figyelmét arra, hogy a László elmélkedéséről szóló rész kissé csikorogva indul, majd terjengőssé válik, rövidíteni, tömöríteni kéne. A megerőszakolt nő egyhelyütt túlságosan brutálisan részletezi az esetet, ez lélektani hiba, az ilyesmit leírni, de elmondani is változatosabban kell. Találtatnak apró tévedések is. Pld. nem sámán, hanem sa-mán. Ez változtat a leányzó helyzetén a verses részben. A varázsdob használata helytelen annál a ráolvasásnál, amit leír. Nem akasztották nyakba, ezt csak a Nemzetiben tették a Pogány tűzben és az utasítás is benne maradt a darabom kiadásában, mert úgy utáltam a színházakat akkoriban, hogy magam korrigáltam. Rettentően helytelen, hogy a halfőző magyar kézzel keveri a fövő halat. Mint a képzett gasztronómus, de különösen, mint halszakértő, tudom, hogy ezt az ősi eledelt úgy főzték hajdan is, mint ma, de borssal, keverni tízezer évvel ezelőtt éppen úgy nem volt szabad, mint ma, hanem csak rázni, a több, mint százfokos lébe pedig nem nyúltak kézzel, hanem fakanállal. Néhány kicsi tévedés máshol is akad, majd megleli.

Ámde nem tudok szabadulni egy hiányérzéstől. Szerepeltetni kellene egy nyugalmazott tábornokot is, egy jólnevelt, buta, lovagias vén tábornokot, elvégre László lovag volt, vagy mi. Ijesztően groteszk, jellemző volna egy tábornok, olyan finoman megírva, mint amilyen a futballista! Gondolkozzék ezen s a mű nyer humorban, tragikumban, érdekességben, teljességben.

Kodolányi János

*

Kodolányi János második gratuláló levele Ignácz Rózsának Az ünnepi férfiú című, frissen készült regény-kéziratának olvastán.

 

Akarattya, 1952. máj. 11.

Kedves Rózsa!

Korábbi levelére nincs mit mondanom, mert mikor Maga az enyémet megkapta, már idejét is múlta. Tegnap érkezett levele azonban több pontot tartalmaz, amire felelek. A levél tökéletesen mutatja, hogy Maga meghibbant, de ez nem baj, elmúlik. Magánál elmúlik. Pláne, ha figyelmeztetem, hogy őrizze meg józanságát s meg is okolom, miért.

Attól a káros exhibicionizmustól el vakítva, ami Magát a színészi pályára vitte s ami írói pályáján is ki-kiütközött, most szeretné művét körülhordozni a világban, mint macska a patkányt. Ugyan mi jutott eszébe? Ki akarja magát szolgáltatni azoknak az ellenséges erőknek, amik minden megszületett művet körülvesznek, mint a csecsemőt? A kéziratban lévő munkát csak a barátainak szabad megmutatnia. Vagyis azoknak, akik megütik a barátságnak azt a mértékét, amiről már többször beszéltem Magának. Jól megválasztott, tiszta embereknek, akik éppen úgy tudnak örülni, mint Maga, ahogy az újszülöttet sem szabad fűnek-fának mutogatni, csak azoknak, akik örülnek neki. És lám, Maga máris vinné, futvást vinné Németh Lacinak! Éppen és pont neki! Miért? Mert „komoly szakértő, esztéta” stb. Tudja, mit fog tenni. N. L., ha eszeveszett ötletét megvalósítja? 1.) Évekig kotlik rajta, löki ide, löki oda, szidja. 2.) Elláék tüzet gyújtanak vele, vagy úgy elhajigálják, hogy maguk sem tudják, hová. 3.) Laci villámgyorsan kiszívja belőle a lényeget, vagyis azt, amit ő a saját számára használni tud, mint görény a tojást, használja is mihamar, valamilyen formában s nyújtogatja az ujját, hogy ő előbb tudta, előbb mondta, mint bárki más, 4.) Véleményt nem mond, élőszóval azért nem, mert fél a szavaktól, írásban pedig azért nem, mert, még jobban fél az írástól.

Továbbá arról se álmodozzék, hogy „meggyőzi ellenségeit”, azaz a realistákat. Egy ilyen mű nem győz meg, hanem felháborít. És azokat kívánja meggyőzni, akiknek minden anyagi, erkölcsi, politikai érdekük a realizmus, – nem szólván arról, hogy fantáziájuk hiánya, tudatlanságuk stb. miatt realisták – s akik foggal-körömmel, sőt ennél veszélyesebb eszközökkel is védik a realizmusukat? Maga tökéletesen őrült. Vegye tudomásul, hogy egy rakás dinamitot őriz a fiókjában. Zárja el, titkolja el, mert ennél veszélyesebb írást még nem melengetett senki a kebelében. Erről a műről még beszélni sem szabad! Nem akarok többet mondani, ha megjön a józan esze és gondolkozni tud, megérti magától. Igen nagy veszedelem az exhibicionizmus. Magát is, mindnyájukat is, barátait is végső romlásba döntheti vele. Mutassa meg az írást N. Istvánnak s majd még annak, aki önként adódik, előre meg nem szabott terv nélkül, s jól megválogatva, megnézegetve minden oldalról az illetőt.

Látom, szeretné, ha megismételném a mű jóságáról mondottakat. Nos, amit mondtam, megmondtam. Sőt megmondom másoknak is, amint megírtam már egy-két szellemfinak. De azért sorra megyek a levele passzusain. Tehát:

Lehetséges, hogy a művet teljesebbé tenné egy regényszerű rész, amely a király ítélőszéke előtt játszódnék, de nem úgy, ahogy gondolja. Tudnia kell, hogy púpit csak táltos, vagy, igen ritkán, táltos asszony csinálhatott valakinek, egy családnak stb. a kérésére. Akármilyen közönséges asszony nem, pláne asszony nem! Továbbá: asszonynak, édesanyának, nem csináltak púpit tiszteletadás céljára, legföljebb fejedelemasszonynak, a szentség jeleit viselő nőszemélynek, akiben transzcendens erők nyilvánultak meg. Mindennapi asszonynak, anyának nem. Csináltak púpit (német: puppe, baba) rontás céljára, de az ilyet képletesen megölték, szemét, szívét átszúrták stb. s végül elásták, vagy a vízbe dobták. Ilyen púpik ma is akadnak hazánkban Szatmár megyében s másutt is. A bábu készítője ekkor is egy-egy vajákos asszony, vagy tudós ember, akihez a megrendelő bizalmasan elmegy s elmondja, ami a szívét nyomja. Pláne így volt ez a korai időkben.

Hogy a mítoszt újra és újra megéli az ember, korának adekvát formájában, annyiszor említtetik a könyvben, ahányszor kell. Megjelenítve is annyiszor van. Aránytalanságot nem érzek ezen a ponton.

László portréjából nem hiányzik a nemiség. Mégpedig 1.) tudjuk, hogy szent, 2.) tudjuk, hogy nem mindennapi kapcsolat fűzte feleségéhez, hiszen imádkozás közben látja őt, 3.) mert a nemiség erős szublimálása nélkül nem is lehetnének transzcendens erői. A mű egységes, szerves voltáról már beszéltem, ezt nem billenti föl, nem bontja meg László nemiségének képe.

A könyv tanulmányi és kritikai része tökéletesen megállja a helyét. A történészek mondhatják, hogy fölényesen pimasz, én azt mondom, hogy csak annyira fölényes, amennyire a Hóman-féle politikai keresztyénség alantasságát megilleti s annyira pimasz, amennyire pimasz maga az ún. szellemtörténeti irány. A fölényt természetessé teszi az írottak tökéletes igazsága, a pimaszságot feledteti Hómanék még sokkalta nagyobb pimaszsága. Nem fér hozzá kétség, hogy Hómant a velejéig kiforgatja mindenéből s mint egy kirázott zsákot, veti a szemétre. Ez helyes is, végre meg kellett valakinek mondani, méghozzá jól megmondani. Hóman cinizmusa – Szekfűé is a Mária Terézia és korában – azért olyan aljas, mert a forrásokat kitűnően ismeri, az ómagyarságról tudományosan helytálló képet ad, de mindezt politikai célra használja, mégpedig kiszámítottan, kíméletlenül. Nem ostobaságból s nem naivságból. Nem is politikai hitből. Hanem egy uralkodó rendszer kiszolgálására. Személyes haszonért.

Nagyon sajnálom, hogy egy igazi, tipikus ókori generálisról nincs tapasztalata. Mert a lovagi életformát a nomád népek teremtették és valósították meg, tőlük került Japánba, Kínába, a Kaukázusba, Iránba, Indiába s a nyugati országokba.

Hogy ez a lovagi életforma miként vált bokacsattogtató, kardcsörtető, párbajozó, kurizáló, flangáló, pökhendi, fölényes, üres lovagiaskodássá, hogy milyen ordító ellentétek vannak a mi magasrangú katonatisztjeink, a ferenc józsefi és horthysta lovagi társadalmi formalizmus és az eredeti lovagság, mint életforma között, azt igen hálásan lehetne érzékeltetni. Éppen, mert Szt. Lászlóról van szó, az ősi nomád lovagság európai s keresztyén típusáról. Gondolkozzék még ezen, nézzen körül díszpéldány után, akit tollára tűzhet. Milyen kár, hagy nem írhatom meg ezt a fejezetet!

Dicséreteimet nem a „mester” mondatja velem, aki örül, ha a „tanítvány” jót művel, mert tárgyilagos tudok lenni még a forrólázban is. Istenem, emlékszik, mennyire nem voltam tárgyilagos Finnországról írt cikkeimben – s mégis mennyire igazam volt! Legyen nyugodt, jól megnéztem én a Maga művét mindenfelől s jól meg is rágtam. Hibái nem kerülték el a figyelmemet. Van érzékem a forma, a súly, a feszítőerő iránt. Azért bízzék a bírálatomban s a bírálót ne keverje össze a baráttal, aki itt-ott igyekezett megnyitni a szemét a helyes, tiszta látásra. Csak megnyitottam a szemét olykor-máskor, de azért, hagy azt lássa vele, amit Maga lát s ne azt, amit én látok. Ezt a könyvet én sohasem tudtam volna megírni, csak Maga írhatta meg. A saját ugyanis egyéni, eredeti, önálló módján. N. Pista a tanúm, mennyire arra törekszem vele folytatott beszélgetéseinkben, hogy ő lásson, ő nyissa ki a szemét s ne azt lássa, amit én látok, hanem, amit a belső látása láttat. Ha ez sikerül, örömöm határtalan. Ne is képzelje el ezt a határtalanságot ellenkező előjellel: ami nálam pozitív, azt negatívval és fordítva. így látnak, így éreznek azok, akik nem feltétlenül barátai. Az én bírálatomban bízhat, mert megvan bennem az együttérzés öröme. De ne bízzék senkiben, aki erre képtelen.

Summázom a mondottakat: ne hurcolja művét, ne érezzen diadalt, óvakodjék az exhibicionizmus halálos veszélyétől, ne kapálódzzék az én „hatásom” ellen, mert a védekezés is hatás. Tekintse művét pokolgépnek, ami fenekestül-velőstül forgatja ki ezt a világot s jól tegye el. Ez a mű, mint minden súlyos mű, amely energiákat koncentrál és fog vissza, életveszélyes, csak elzárva lehet és szabad tartogatni, vagy kiadni többezer példányban. Akkor az ember ölhetett kézzel nézheti, mit művel. A szilaj tiltakozást, a gúnyos sértettséget, az ádáz dühöt és a rajongó lelkesedést.

Jankovichra akkor megyek, amikor Magának alkalmas és amikor lesz, aki vigyen-hozzon. Ez nem probléma. Mózes megkezdéséből egyelőre aligha lesz valami, óriási szellemi stupiditásba estem, aminek oka a fárasztó tél s a tavasz. A hirtelen kinyílt szépség, a természet csodálatossága. Várkonyi írja, hogy jún. 1.-től 15.-éig Kenésén pihen a nénjénél, ezt az időt nem lehet távol töltenem, méginkább, mert alighanem vele lesz egy pécsi fiatal barátom, aki rólam szóló könyvén dolgozik. Az is lehetséges, hogy autó vagy oldalkocsis motorkerékpár elvihet Pécsre a közeljövőben, hogy végre láthassam fiamékat s a múzeumokat. Fontos volna ez az út azért is, mert Dombay most írja a várkonyi ásatásokról szóló könyvének befejező részét s mindent elkövettem, de el is követek, hogy a kellőleg meg nem alapozott „kiértékelést” ne írja meg. Fiamtól hallom, hogy el is állt veszedelmes szándékától, de ott van most Fettich Nándor, félek, ő mégis rábeszéli. (Bár Fettichnek is megírtam aggályaimat és érveimet.) De ha Magának ideje, kedve, jó egészsége s pénze kerül, jöjjön le, amikor jólesik, hétköznapon, egyedül. Utazásom még úgyis a Holdban lappang. N. Pista és társai nyomtalanul eltűntek, még csak egy sor magyarázatát sem kaptam, csupán Pistától egy kis pénzt. Bosszant a dolog.

Minden jót! Pihentesse, borogassa a lábát, gyorsan meg fog gyógyulni. A két nő szeretettel csókoltatja, én barátilag ölelem Mindnyájukat. János

Summa summarum: hibátlan mű nincs és nem lehetséges, de a hibák olyan aprók, hogy könnyen kijavíthatok, ami pedig pótolandónak látszik, egy könnyed, nyugodt délelőtt elvégezhető, feltéve, hogy véleményemben osztozik.

Mármost én úton-útfélen, világszerte hirdetni fogom a Maga írói nagyságát s teszem ezt meggyőződésből, hitből, kötelességből és örömmel. Továbbá optimistább vagyok, mint valaha, mert látom a fény jeleit nemcsak Magánál, hanem másoknál is. Nézzen csak körül egy kicsit. Hát nincsenek nagyszerű emberek mindenfelé? Nem kellenek sokan, elég négy-öt, vagy tíz, sőt ennyi már sok is. Emlékszik, Sodomát, Gomorrát milyen könnyű lett volna megmenteni, ha az Isten csak tíz, vagy ennél is kevesebb igaz embert talál vala bennük. Hát ezt az országot is meg lehet menteni, mert van tíz igaz ember benne, bár igaz, hogy hazánk Sodománál és Gomorránál javai nagyobb.

Közben vagy két órát vártam Nagy Istvánékra, de nem jöttének, vagy talán lerohantak a Balatonra, fürdeni. Sajnálnám, ha a találkozóból nem lenne semmi. Meg kell vallanom, a mi találkozásunk sem sikerült, nem merülhettünk olyan beszélgetésbe, amilyen jó, szükséges lett volna, Délelőtt a két hülye fiatalember telepedett ránk, délután a pápa, meg itteni hű tisztelőm, a Dunántúl legostobább embere. (Budapesté Magyar Bálint, az egész országé viszont Baránszky-Joób Laci, ezen nem lehet vitatkozni.) Továbbá már ittlétekor kínozni kezdett gyötrelmes nyavalyám, ami miatt máig ülni sem tudtam. Mit kerteljek: aranyér. De most kaptam gyógyszert egy kitűnő barátomtól s mára jobban vagyok. Annyira meggyötört ez az alávaló kór, hogy még a gyomrom is elfacsarodott tőle, arról nem szólván, hogy mintha parázsba, vagy darázsfészekbe ültem volna, továbbá olyan gyenge voltam, mint a harmat. És hát szédelegtem is; mert ez vérkeringési zavarral jár. Ezenkívül semmi nevezetes nem történt. M. Áginak sem tudtam írni mindmáig, de holnap írok. Levelezésem megbénult. Apró események: elsejét, szokás szerint, Joó Sándorral s két pasaréti presbiterrel töltöttük. Sándor, mint mindig, előbb órákat töltött a parton, napszúrással ért ide, egész nap feküdt, orvosságot szedett és hallgatott. (Ez mindig így szokott lenni, ha nem télen jön.) Elhozta a ludast 22 oldal híjján, mondanom sem kell, hagy abból a részletből hiányzik, amit Draskóczy vett át múlt év okt. 6.-án s aztán kiadott albérletbe a segédlelkésznek. Esz a méreg. Megjegyzést azonban nem kívánok fűzni az ilyen szolgálatkészséghez. Dühömet elütötte az a barátom, aki gyógyszert szerzett, igen derék, művelt, okos és hűséges ember. No de vasárnap megjelent az Őrült is, az az adóügyi tisztviselő, aki tavaly rámtört ismeretlenül, majd elintézte fenyegető adóügyemet Pesten. Mondom, szabályos őrült s nem túlozok. Leveleit így szokta kezdeni: Kodolányi Jánosnak, az írónak, a Magyar Tenger partján. Búsmagyar, turánista s a fene tudja, még mi, olyan tiszta magyar, hogy már mongolnak tartja magát, bár apai ágon porosz. Egész nap fejtegette monumentális terveit a magyarság fölemelésére.

Jucka Almádiba tojást vitt, de képzelje, fizetni nem tudtak, már az ÁLLAM sem fizet, az elsejei ellátási összeg tegnapig nem érkezett meg. Vájjon miféle gazdasági következtetéseket fűzzek ehhez? Mindegy, így is jó. Tildi pedig tegnapelőtt este 11-ig vitatkozott a volt tábornokkal, aki a németeket imádja ma is. Ezalatt én a Maga művét olvastam. Tildi múzeális tárgy, az ő számára semmi sem érthető, csak ami magyar. Gondolhatja, mekkora dühbe kellett gurulnia, ha három órán át képes volt vitatkozni s engem étlen-szomjan hagyni, sőt, többet mondok, még a két ülő kotlóst is! Most Kenésén jár rézgálicért. Eső nem esik, a fene enné meg, megint kiszárad a kertben minden. Na, ez is mindegy. Továbbá, nem tudom, tudja-e: Borzi kutyánk leharapta a disznó farkát, meg is ette. O evett belőle elsőnek. Minden állatot gyűlöl irigységből, ezért szűz máig, még a kutyákat is gyűlöli.

Cseresnye sok mutatkozik, máris készítse a kosarat, de csak személyesen vihető el. Találkoznunk kéne, beszélni a könyvéről. Számítson rá, hogy személyesen vigye el ezt is.

Más írnivalóm nincs, ha volna is, nem folytatom, mert gyötör a nyavalyám. Várni nem akarok, hadd menjen el ez a levél még ma, vigye meg az én nagy örömemet, üdvözletemet mennél előbb. Most már bátran mondhatja: „Anch' io sono pittore!” Foglaljon helyet az istenek körében. Ezt még asszonynak nem mondtam. Apropos: asszony! Tévedés, hogy Kisasszonyból lett Boldogasszony. Boldogasszony, éppen ezen a néven, a harmadik isteni személy, a Szellem, az anyai princípium, a világot szülő Anya, zsidóul Ruach, görögül Sophia, a Bölcsesség. Kisasszony pedig az ő leánya, a Földanya, az életet szülő, a Mariam, a Venus-Astarté, az Istár, lényegében azonos a Boldogasszonnyal, mert annak megnyilvánulása. Amikor Szent István fölajánlotta az országot a Boldogasszonynak, a Szellemnek, a Ruachnak, a Sophiának ajánlotta föl s az ő megnyilvánulásának, Máriának. Egyszersmind a földművelésnek, a települt életmódnak is, vagyis a Földanyának. így igazítsa ki, vagy húzza át azt a hibás mondatot. Tildi, Jucka csókoltatják, szívből minden jót kívánnak. Én nagy örömmel, szeretettel ölelem Magát is, az egész Családot is, mert immár mindnyájan az én családom.

János



« vissza