Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Versek

 

KENYÉREN ÉS VIZEN

 

A mocskos padlón fekszem,

hátam vetem a falnak.

- A fájdalom... lehet-e versem

hatalmad?

 

Próbálgatom Anyám mosolyát.

Lelkére még dalaim szórnám...

Könnyeket, mik már nem fagynak át

a formán.

 

Másom sincs, Uram. Beérem

azzal, hogy arcodat viszem;

csak így bírtam még el: kenyéren

és vizen.

(Márianosztra, Szigorított, 1955. dec.)



 

[AZ ÍTÉLET]

 

Az ítélethozás. A bíró

belép, s az esküdtszék feláll.

Süt a nap. Valahol a Lídó

fövenyén mosolyt forr a nyár.

Itt megreped a csönd, a nyíló

szemeken átszáll a Halál.

 

Négyszer suhint kaszája éle.

A terem csöndes és komor.

S ők állják, mintha egy sem élne,

Hűsen, mint négy ezüst szobor.

S a négy vágás finom sebére,

kivérzik négy gúnyos mosoly.

 

S e gúnyos görbéjén a szájnak

arcunk fölér és visszanéz.

S egy pillanatig mind így állnak;

mert csúcspontja volt az a rész

a végtelen hiperboláknak,

amelyek íve visszavész.

 

(Hátrakötik a kezeit.

A hóhér a zsámolyt kirúgja.

A csigát ketten kezelik.

Az arc eltorzul, és kinyújtva

úgy ráng a test még percekig,

mint sátáni hegedűk húrja!)

 

Gyula teste már nem soká élt.

(Mészben a csontváz is elmállik.)

De mikor a hóhér hozzáért,

hangja kizúdult az utcákig,

süvöltve tovább: „a hazáért

és a népért mindhalálig!...”



 

BESZÉLŐ
 

A rácsok előtt öregen s tele könnyel,

megállt köszönőben anyám a szegény;

botjára hajolt s zokogott. De a lelkem

csókjául emelte az ujja hegyén!

 

Szeretet? Nem akartam alá menekülni.

A szív üresedve halálra valóbb.

S az emberi bűn? Viszi árja a szívem,

mint tiszta, papír-lebegésű hajót!

 

Ma láttam Anyám. Szemeim simogatták

szeme fátyolait, s örömén remegő

keze s arca szelíd erejét, amit egyszer

szobornak emel fölibém az Idő!

 

Emlék, min a lélek a fájdalom-ittas

virág, mely a porladozóra kihajt.

(Elég-e a fájdalom árnya szemében?

Megszűrik-e sorsom a könnyei majd?)

 

Most újra magam vagyok, és szememről

az Isten erős mosolyát leteszem:

ma láttam az Édesanyám s a szemétől,

szelíd, szerető, melegárnyú szemétől

ökölbe szorult a kezem!...

(Vác, 1955. jún.)




DARÓC A SZÜRKÉHEZ
 

Én nem utállak - én köszönnék.

Kis tökfilkó vagy, mint a többi,

akiknek, hogy a fém kiváljék,

a salakért kell létrejönni.

 

S mert téged is kohóba vetnek,

s a tűz mert mar és összeéget,

s eszköze vagy egy zord istennek:

emberbajtársnak tartlak téged.

 

Az én sorsom is fájó, dőre;

ha fölizzom, pöröllyel vernek,

így leszek csikorgó küllője

vérpadra vivő szekereknek.
 

S hogy véres pénzért hited adod?

Mihaszna vagy csak; nem bánt senki.

Csak homlokod túl szűkreszabott

a mások sorsát elviselni.

 

Én köszönnék... s tán elűzné a

sok meleg száj a metsző fagyot,

csak ismernéd el néha-néha

a puszta tényt, hogy ember vagyok.

(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.)



 

NOSZTRAI LEONINUSOK


 

Oly szép itt a vidék, és benne hasonlóbb

ember az Istenhez. Homloka tiszta, szelíd.

Jézust látom, a hűs Gecsemáné kertben elomlót.

Csönd van. Olajfák. S fönt már valahol közelít

Isten, a hajnal rőt poharát ajkához emelni.

 

Néha felizzik a dal, s rím lobban a nosztrai nőkre

- ott heverésznek a hűs gesztenye lombja alatt. -

Szépségük pedig úgysem más, mint visszaverődve

Csókok vágya, amely lelkemen égve maradt.

(Márianosztra, 1955.)



« vissza