Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Észak-Afrika stabil pontja – Helyszíni beszámoló Marokkóból

Az Európát érő migrációs kihívások miatt sokat említik Észak-Afrikát. Az úgynevezett arab tavasz óta – amely inkább egy külső, mintsem belső társadalmi igényen alapuló folyamat volt – nemcsak a szubszaharai régió lakosai jelennek meg nagy számban Európa kapujában, hanem a Magreb országok lakói közül is számottevő az elvándorolni igyekvők aránya. Mindez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Líbiában káoszt okozott a nyugati „segítőkészség”, Tunézia déli felében erősödik a keleti szomszédból beáramló szellemiség és emberanyag, Algéria pedig küzd a hasonszőrű beszivárgók, fegyver- és embercsempészek ellen. E szempontból Marokkó stabil pontnak számít a térségben, annak ellenére, hogy dél felől Ceuta irányába az országot átszelni igyekvők, ha nem is látványosan, de azért jelen vannak az ország utcáin.

Marokkónak szárazföldi határa van Spanyolországgal, ezért is górcső alá kell venni Rabat politikáját az Észak-Afrikában zajló társadalmi és politikai folyamatok jobb megértéséhez. Amit az európai kontinens keleti sarkában Törökország gyakorol – azaz a relatív stabilitás és szoros kapcsolatok Európával –, azt a nyugati végeken

Marokkó teszi. Annak idején az iszlám a Dardanellák felől, illetve Gibraltáron át jutott el az öreg kontinensre. Mindkét esetben (8. és 14. század) egy olyan helyzetből indultak el e folyamatok, amikor vagy kulturális vákuum, vagy kulturális értelemben alá-fölérendeltségi viszony állt fenn.

Marokkó modernkori külkapcsolataira - különösen Algéria vonatkozásában - a foszfátban gazdag Nyugat-Szahara ügye is árnyékot vet. A kétoldalú kapcsolatok fejlődését az 1991-ben kitört algériai polgárháború hátráltatta. Az algériai hatóságok azzal vádolták Rabatot, hogy segíti a kormány ellen fegyveres konfliktust kirobbantó FIS-t, vagyis az Iszlám Felszabadítási Frontot (franciául Front islamique du solut). Ezért a Vadzsda (Marokkó) és Hemcen (Algéria) közötti, jelentős áruforgalom lebonyolítására alkalmas útvonal 1994 óta le van zárva.[1] A múlt év tavaszán az borzolta tovább a kedélyeket, hogy egy repülőbalesetben 257 ember veszítette életét. A fedélzeten több, a Polisario, vagyis az algériai égisz alatt működő, Nyugat-Szahara számára önállóságot kivívni igyekvő tiszt is tartózkodott.[2]

Marokkó afrikai viszonylatban keveset, 1912-től 1956-ig összesen negyvennégy évig volt gyarmat, francia és részben spanyol fennhatóság alatt. Jóllehet a portugál és oszmán hódítók eljutottak idáig, az észak-déli kereskedelmi útvonalat azért többnyire helyi, berber és arab származású dinasztiák ellenőrizték. A jelenleg is a királyi családot adó Alavi dinasztia a 17. század közepétől kezdett vezető szerepet játszani az ország történetében. Algériával ellentétben a Franciaországtól való elszakadás Marokkóban nem követelt nagy emberáldozatot, így az egykori gyarmatosítók emléke nem okoz akkora fájdalmat, mint a keleti szomszédnál. Ráadásul Marokkó – Algériával ellentétben – nem gyarmati, hanem a több függetlenséget biztosító protektorátusi kategóriában volt. Faludy György önéletrajzi ihletésű, Pokolbeli víg napjaim című regényében plasztikusan ábrázolja a francia fennhatóság alatt álló országot a II. világháború éveiben: „Az út közepén idegenlégiós hadnagy állt, pisztollyal a kezében, mely reménytelenül csüggött csuklója mellett; előtte néhány arab kisfiú feküdt a földön, akiket már lelőtt. Vagy harminc gyerek rajzott körötte, ugyanazok a szakadt tarka dzsellabás, mezítlábas gyerekek, akik a kávéházba jártak be hozzánk, és parányi hangszereiket pengették az asztal alatt, vagy a szamarak farkát húzogatták az utcán. Téglákat és köveket tartottak a kezükben, és azokkal dobálták a hadnagyot, akinek az arca és a melle csupa vér volt. A lövés, amit hallottunk, utolsó lövése volt. Ekkor még mintegy tíz lépésnyire volt tőlünk; a következő pillanatban egy tégla nyakszirten találta, úgy, hogy hanyatt esett. Néhány lépéssel, a fal mellett, bicikli és holttest feküdt: a francia fűszerkereskedő fia, vagy segéde, akinél a szódavizet vásároltuk. Be kellett látnunk, hogy a pogrom kellős közepébe kerültünk.”[3] Az idézet elgondolkoztatja az olvasót az állam és az egyén viszonyáról, a francia urakról.

Párizs jelenléte ennek ellenére – vagy éppen ezért – továbbra is kézzelfogható. A francia nyelvű kultúra (az írott sajtótól a könyvpiac egy részéig), az ipar (tangeri Renault-Dacia gyár), a mezőgazdaság vagy a turizmus területein egyaránt sok jelét mutatja a francia hatásnak. De Rabatnak az óceán túlpartjával is kiválóak a kapcsolatai. A marokkói vezetés büszke arra, hogy 1777-ben ők voltak az elsők, akik elismerték az Atlanti-óceán túloldalán fekvő, a britek ellen harcoló Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. A kapcsolatok továbbra is jók, Washington megbízható nem NATO- tag szövetségest lát az 1999 óta VI. Mohamed vezette királyságban. 2000 óta – vagyis korábbról, mint az EU-s viszonylatban – szabadkereskedelmi egyezmény van érvényben a két ország között. Napjainkban Marokkó sokat nyom a latba a nemzetközi terrorizmus elleni harcban is. Irakba marokkói katonák is mentek 2003-ban. Sőt, amikor Washington fokozta a terror elleni harcot[4], az egymással hűvös viszonyban lévő Marokkó és Algéria nyomban felvette egymással a kapcsolatot, és már 2013-ban igyekeztek bizonyos kérdésekben megegyezni.[5] Ezzel csupán azt a széles körben elterjedt képet árnyalnám, mely a nyugati hatalmakat tekinti az egyedüli ütőképes erőnek a világszinten jelentkező terror elleni harcban. A szélsőséges mozgalmakkal és a sokak számára eszközként szolgáló fegyveresek elleni küzdelemben ugyanis Marokkó, de főleg Algéria sokat veszített már eddig is. Ilyen szempontból ideológiai különbség nincs a királyság és a népi demokratikus köztársaság között. Washington marokkói jelenléte[6] Európából nézve nyugalmat adhat, de a helyi és főleg a 2003-as iraki, majd a 2010-től kezdődő észak-afrikai és egyéb közel-keleti tapasztalatok nem azonosak ezzel a percepcióval. Annál is inkább, mivel Marokkó – földrajzi viszonyainak és helyi elitjének köszönhetően – történetének nagy részében teljes, vagy relatív függetlenségét többnyire képes volt megőrizni. Egyébként a terror elleni harc hallatán néha az jut az ember eszébe, hogy anno, az 50-es években idehaza mi is fegyverkezve véd- tük a békét, ami, akárhogy akartuk is, nemigen akart „kitörni”. Nem véletlen, hogy a Nyugat terror elleni harcának őszinteségéről épp azokban az országokban negatív a vélemény, ahol emberéleteket követel a szélsőségesek térnyerése. Az amerikai erők egyik parancsnoka, Joseph Votel a DAES elleni harc kapcsán állítólag megfogalmazta a kérdést: „A kérdés az, hogy a DAES elleni harc végeztével milyen jogi alapja lesz arra az Egyesült Államoknak, hogy Szíriában jelen legyen?”[7]

Beszédes tény, hogy a marokkói mecsetek – a II. Hasszán mecset kivételével – imaidő után bezárnak, és a hatóságok figyelik, hogy a mecsetek körül ne alakuljanak ki olyan csoportok, amelyek a Korán sajátos értelmezésével bajt keverhetnek. Rabat komolyan veszi a veszélyes eszmék elleni fellépést, és nem bízza a véletlenre a dolgok menetét. Ennek ellenére a becslések szerint Marokkóból több, mint ezer ember harcolt a DAES mellett az utóbbi időben. A hazatérő fegyveresek és az őket támogató erők pénzügyi forrásai is sok gondot okozhatnak. A tunéziai folyamatok ezért is aggasztják Algír mellett Rabatot is. A két ország közötti párbeszédet nemcsak a területi viták miatt korábban kirobbant háború (sivatagi háború, 1963) és a nyugat-szaharai kérdés, de az is nehezíti, hogy Marokkó még 2017-ben is azzal vádolta Algériát, hogy a szíri- ai frontokról elmenekülőket nem állítja meg.[8] A vádaskodásban Algéria sem maradt adós: az afrikai kontinens kábítószer-kereskedelméből származó jövedelem fehérre mosásával vádolta nyugati szomszédját.[9]

Marokkóban járva-kelve szembetűnő, hogy a mecsetek a kevésbé frekventált vidékeken is rendre kiemelkednek az utcaképből. A vakolatlan házak és rendezetlen viszonyok közepette a tisztán tartott, sok esetben felújított vagy új építésű, mór stílusú, négyszögletes minaretek impozáns látványt nyújtanak.

Az egy főre eső mecsetek számában jelenleg – Indiát és Egyiptomot megelőzve – Törökország a világelső.[10] Az adat azért kiemelendő, mert Marokkó legerősebb pártjának számító – szintén AKP (Igazság és Fejlődés Pártja, törökül Adalet ve Kalkmma Partisi) elnevezésű párt[11] – sok tekintetben mintául vette a törökországi AKP szellemiségét. Egyiptommal szemben az is közös a két pártban, hogy nem ápolnak ellenséges viszonyt a Muszlim Testvériséggel. Az iszlám társadalmi jelenléte természetes, hiszen sok helyen az állam által ellenőrzött mecsetek jelentik az egyetlen lehetőséget a tanulni vágyóknak. Jelképes, de legitimációs szempontból sokatmondó, hogy az uralkodó család Mohamed próféta családjától származtatja magát.

A marokkói illetőségűek milliós nagyságrendben rendelkeznek uniós állampolgársággal, elsősorban francia, belga papírokkal, de vannak, akik Svédországig jutnak el.[12] A spanyol médiában rendszeresen jelennek meg hírek arról, hogy többségében marokkói fiatalok ezreit szedik össze a hatóságok.[13] A szóban forgó fiatalkorúakkal kapcsolatban elindul egy párbeszéd a marokkói és a spanyol hatóságok között a gyerekek hollétéről és jövőjéről. Az észak-afrikai ország sok esetben csak akkor hajlandó visszafogadni fiatal állampolgárait, ha a spanyol fél kifizeti az oktatásuk költségét. Noha ez zsarolásnak tűnik, mindkét fél számára jó üzletet jelenthet. A fiatalok Marokkóban maradnak és oktatásban részesülnek. Ha az országban maradnak, hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak, ha viszont még így is Spanyolországban kötnek ki, nem feltétlenül fognak illegális tevékenységet folytatni az utcán. Helyi forrásaink arra is rámutattak, hogy bizonyos felmérések szerint a marokkói lakosság 91 százaléka(!) költözne szívesen Európába.

A Földközi-tenger délnyugati partvidékének beutazása után nem tartom megalapozatlannak ezt az arányszámot, noha minden bizonnyal túloz. A Rif-hegység – Bab Taza, Issaguen – vagy az algériai határhoz már közelinek számító Birkán körülményeit látván az ember elgondolkozik, hogy itt a csempészeten kívül – mami tényleg virágzik – vajon milyen jövője van egy huszonévesnek? De ne legyünk igazságtalanok, a kérdések kárpát-medencei viszonylatban is felmerülhetnek.

A turisták mindebből keveset érzékelnek, hiszen aki elutazik Marrákesbe, Agadirba, Casablancába és Fezbe, azt nem éri majd csalódás. A marokkói állam sokat tett azért, hogy ezek a városok rendezettek és jól megközelíthetőek, a közlekedési útvonalak jól karbantartottak legyenek. Érdemes felhívni a figyelmet például azokra a vasútállomásokra és a kétszintes szerelvényekre, vagy TGV-re, melyeket a magyar utazó eddig csak nyugaton láthatott. Sőt, a már említett Vadzsda egyetemvárosban olyan vasútállomás várja a látogatókat, ami a budapesti pályaudvarok állapotát is felülmúlja.

Az ország északi és északkeleti régiója az, ahová kevesen látogatnak el. Aki szereti az „extrém sportokat”, annak ajánlhatunk egy túrát Tanger városi buszpályaudvarától Vadzsdáig. A Rif-hegységet átszelő utak és az útikönyvekben már-már turisztikai paradicsomnak beállított Al-Hoceima és Nádor „felejthetetlen” élményt nyújtanak. Ez utóbbi városban az ember nem tud két percre sem megállni az utcán anélkül, hogy hajléktalanok vagy utcagyerekek ne kérjenek tőle valamit. A város még marokkói szinten is lehangoló képet mutat. Sötétedés után - minden igyekezetünk ellenére - nem találtunk olyan helyet a városban, ahol szívesen sétáltunk volna. Beszéltünk olyan fiatallal, aki saját elmondása szerint megjárta ugyan már Norvégiát, de az ott elkövetett „rossz dolgok” miatt kiutasították az országból, így kénytelen volt visszatérni hazájába. A késő esti órákra úgy döntöttünk, hogy befejezzük a szociológiai mélyfúrást, és inkább beültünk egy teára az immár hírhedtté vált Molenbeek városrészről elhíresült kávézóban. Az elnevezés nem provokatív. A hely tulajdonosa szemmel láthatóan európai kötődésű, arabul alig beszélő, megnyerő modorú úr volt. Azt tudtuk, hogy innen van út Molenbeekbe, de csak itt szembesültünk azzal, hogy van, aki Belgiumból Nádort választotta lakhelyéül.

Az 1912-es Fezi szerződés, melyben a francia és spanyol vezetés felosztotta Marokkót, úgy határozott, hogy az ország északi és földközi-tenger-parti sávja spanyol fennhatóság alá kerüljön. Bár nem ekkortól datálható, de Ceuta és Melilla a mai napig az a két pont, ahol az afrikai kontinens közvetlenül érintkezik az Európai Unióval. Melilla tőszomszédságában fekszik Nádor, ami a délről északra igyekvő, az Európai Unióba eljutni kívánó emberek egyik gyülekezőhelye lett. Nem csoda, ha Melilla városát drótkerítésrendszer és betonfal veszi körül.[14]

Nádor arról is nevezetes, hogy az itteni turisták döntő többsége a környékről elszármazott, azóta Európában letelepedett emberekből áll, akik nyaranta hazajárnak pár hétre kikapcsolódni. Számokra levetítve ez azt jelenti, hogy a mintegy 200 000 főt számláló városba évente több, mint 250 000 „vendég” érkezik rokonlátogatóba. A Marokkóból elszármazók tehát sokat tehetnek azért – legyen szó családegyesítésről vagy egyéb, hivatalos iratokat igénylő folyamatról –, hogy az otthonmaradtakat Európába hozzák. Vannak, akik az illegális utat választják Európába, méghozzá Törökországon keresztül.[15] A bolgár-török-görög hármas határon olyan marokkóiakat is tartóztattak már fel, akik hazájukból Isztambulba repültek, majd onnan a szárazföldön át igyekeztek az Unió területére lépni.

Marokkó kiváló hely az értő szemek számára, hiszen az összességében jól működő és stabil ország minden pozitívuma mellett magában hordozza azokat a problémagócokat, amelyekről Európában sokat beszélnek. Gondolok itt a népesedési politika aggályaira, a kultúrák keveredéséből fakadó helyzetekre, az arra adandó válaszok körüli vitákra, vagy az elszegényedésből eredő társadalmi problémákra. Hasonlatosan az Európát délről és keletről határoló területekhez, Marokkóban sem kell hangsúlyozni a kultúra és hagyományok védelmét. Sőt, azok elhagyását, lassú leépítését, modernizálását tűzi ki célul a mindenkori hatalom. Nyugat-Európának az évszázados gyarmatosítás okán kiemelkedő szerepe volt és van a térségben. Az ebből fakadó gazdasági, társadalmi és civilizációs pozitívumok mellett azonban – ne legyenek illúzióink – a marokkói társadalom sem akar a globalizáció vesztese maradni. A franciák sokkal több, primer forrásból származó információval rendelkeznek ezen országok viszonyairól és a lehetséges kihívásokról, mint mi idehaza. Az a szemlélet tehát, amely sok esetben – finoman szólva – tudatlannak és szűklátókörűnek igyekszik bemutatni a francia, vagy más nyugat-európai döntéshozó réteget, egészen bizonyosan félrevezető. Mert meglehet, hogy bizonyos kérdések mentén – mlegyen szó bevándorlásról, társadalmi kohézióról, a kereszténységhez való viszonyulásról – Budapesten máshogy gondolkodunk, mint nyugat-európai barátaink. Előfordulhat, hogy egyesek már úgy tekintenek az öreg kontinens nyugati felére, mint aminek a napjai – legalábbis kulturális értelemben – meg vannak számlálva. Az azonban bizonyos, hogy míg arrafelé egy birodalmi attitűd és civilizatórikus szemlélet uralkodott sokáig, mifelénk Herder és a „nemzethalál” alakította a tudatalattinkat. Vagyis mások a premisszák és ebből kifolyólag a konklúziók is. A mi felelősségünk azonban, hogy a nyugati begy- ázottságunkon túl lehetőleg minél több elsődleges információt szerezzünk azokról a vidékekről, amelyek befolyásolhatják kontinensünk jövőjét.


Jegyzetek:

[1] A határ lezárásában nagy szerepet játszott a marrákesi hotel ellen elkövetett fegyveres támadás. Rabat szerint a halálos áldozatokkal járó támadást az algériai titkosszolgálat szervezte. http://www.haber7.com/afrika/haber/1016943-arap-magrip-birliginden-isbirligi-karari

[3] Faludy György: Pokolbeli víg napjaim. Magyar Világ Kiadó, 1998. 134-135.

[11] A marokkói párt neve franciául PJD, Parti de la justice et du développement. https://www. gazeteduvar.com.tr/analiz/2016/10/16/fas-islamcilarinin-ucuncu-secim-zaferi/



« vissza