Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Notre-Dame és a szégyen

(Elmarad Macron beszéde) Április 15-e volt párizsi tartózkodásom harmadik napja. Már az előző héten közhírré tették, miszerint a köztársaság elnöke aznap este nyolc órától beszédet mond, és fontos bejelentéseket tesz. Válaszol a sárgamellényesek immár öt hónapja, szombatonként tartott tüntetéseire, bővülő követeléseire. A reggeli Le Figaro öles címekkel adta tudtomra, hogy este Macron nem követhet el hibát. Gérard Larcher, a Szenátus elnöke is figyelmeztette: nem lesz új esélye többé. Ezért siettem jóval korábban a Wattignies utcai szállodámba. Nagyon is érdekelt a tévécsatornákra telepedő politológusok okoskodása, béljóslása az elnök várható intézkedéseiről, és azok fogadtatásáról. Tanulságos lesz megfigyelni – gondoltam – a média előéneklőinek rituáléját. Tudtam, hogy ritka az ilyen ingyen gasztronómiai meghívás a politikai hírsűrítmények nyalogatására.

Hazafelé a 6-os metrón, a Montparnasse alatti metrócsomópontban magam is hallottam bemondani a Notre-Dame tetejét ért balesetet, de senki sem gondolta, hogy ebből szörnyűség kerekedik majd. A hangosbemondó arról értesített, hogy a főszékesegyház közelében haladó metró nem áll meg a szigeten. Aztán a főadókon – amelyekbe belenéztem odahaza – az elemzők jó háromnegyed órán át találgatták, hogy az újszerű francia Jupiter milyen bejelentést tesz, és hogy annak milyen lesz a „fogadjistene”. Folytatják-e a szombati tüntetéseket? Egy újabb kommunikációs „trouvaille-t” hallunk-e vagy kivitelezhető javaslatcsomagot a gyötrő bajokra?

18 óra 50 perc körül lehetett, amikor először mutatták a Notre-Dame tetejét emésztő tüzet, és ez maradt a fő esemény, különböző kameraállásokból közvetítve. Éjfél után két óta tájt lettek csak úrrá a lángokon a tűzoltók, miközben a kétségbeejtő látvány „kommentálása” méltatlan volt. Mindent elmondtak, és annak ellenkezőjét is: hogy mekkora a baj, hogy az egész világ együtt érez velük, hogy Trump is twitterezik róluk, de – ami a lényeg – ezek után Macron valószínűleg elhalasztja a beszédét, aztán odavonul a stábjával, aztán Macron újra felépíti!

Tény- és nem értékítélet: nem tapasztaltam egyik „hírkirályban” sem a szégyenérzet fikarcnyi megnyilvánulását – pedig sok „szakembert”, alkalmi „sztárt” hívtak fel adás közben a stúdióból, hogy értékeljék a látottakat, mert belőlük kifogyott az ajvékoló szusz. Tar Pál, volt amerikai és vatikáni nagykövetünk, a Batthyány Alapítvány egykori elnöke hívott dél-franciaországi otthonából, és kétségbeesetten kérdezte: – Látod-e azt, amit én? – Igen – hebegtem tehetetlenül. Épp a Viollet-le-Duc (1814-1879) által épített nyíltorony égő fénycsóvája nyaldosta az eget, és várható volt, hogy hamarosan ledől. Éreztem Pali bátyám hangjában azt, ami engem is kerülgetett: a mély és megsemmisítő szégyent.

(Marcel Gauchet, és a kozmopolita Voltaire-arc) A Le Débat folyóirat filozófus főszerkesztője, világnyelvekre lefordított könyvek szerzője másnap délután fogad a Szajnához közeli Gallimardnál. Ifjúkori olvasmányaim híres kiadója egy patinás zsákutcában gubbaszt, mint manapság az európai kultúra. A tegnapi tragédiáról nem beszél, tapintatból én sem hozom fel. Megérteni a francia boldogtalanságot (Comprendre le malheur frangais) című könyvét szeretném lefordítani, mert ez a legutóbbi, noha a kedvencem a korábban megírt Az önmaga ellen forduló demokrácia (Démocratie contre elle-méme) című munkája. Egyszer voltam Budapesten – válaszol kérdésemre –, mindjárt a rendszerváltás után, de nem emlékszem, melyik egyetemen tartottam előadást. A Nyugat nyakig úszik a korrupcióban, de ők – fogadkoztak – majd korrupciómentes demokráciát építenek fel. Sikerült? – villant rám évődve tekintete. Szemmel a pókhálót kerestem a sarokban, de nem találva, másra tereltem a szót. Majd sorra vettem elő könyveit a válltáskámból. Kivéve a Robespierre-ről nemrég megjelent monográfiáját. Ez a történelmi alak osztja meg a legjobban a franciákat – mondta –, amikor szóba hoztam ezt a könyvét. A lényeg – folytatta –, hogy ő volt a szekularizált vallássá fajult emberi jogok első élharcosa. Ebből a szempontból érdemes mérlegelni politikai tetteit.

Útban a kiadótól, a Francia Akadémiát megkerülve, a Rue de Seine útra fordulok, és mindjárt feltűnik egy zárt, kis kert, közepén a hófehér Voltaire-szobor. Úgy tűnik, mintha a tegnapi Notre-Dame pernyéje idáig kavargott volna, és rátelepedett az arcára. De mégsem. Közelebbről már látom, hogy feketére mázolták arcát, csak a fogsora vicsorít fehéren: „Tapossátok el a gyalázatost!” A katolikus egyházról és szolgáiról tombolt így egykoron, hogy válaszul – nem keresztényien – kapjon egy kis arcpakolást. Jót tesz az pókhálóráncú ábrázatának. Ez a 18. századi Cohn-Bendit liberális volt ugyan, de nem demokrata. „Szívesebben engedelmeskedem egy zsarnoknak – hetvenkedett –, mint háromszáz magamfajta patkánynak.” Ideálja a felvilágosult abszolutizmus, amit napjainkban is gyakoroltatnak velünk az emberi jogok kényszerítő ideológiájával. Amely a multimilliárdosok és kommunikációs katekistáik kezére játszik. Voltaire-rel kezdődik ama újszerű íródeákfajta, illetve a tévé- és rádióstúdiók Jerry egere, aki mindig túljár a „fascho” Tom kandúr eszén – vagyis az „entellektüel”. Különös sajátossága ezeknek a széltolóknak, hogy többnyire baloldaliak és imádják a zsarnokokat. Valaha Sztálinra, Maora, Pol Potra esküdtek fel, újabban a harcias iszlám, valamint az emberi jogok szekularizált világvallásának szekértolói. Voltaire sétabotos nagypapája a szokások, a rend, a tisztelet, a természetes tekintély, és a tízparancsolat értelmiség-ártalmisági rombolóinak, a „dekonstruálóknak”, az önimádó nihilistáknak. A jezsuiták elfajult neveltje most nem lelkendezik. Az Akadémia épülete eltakarja a szemének kedves látványt: a Notre-Dame üszkös tetejét.

(Pénzügyi rövidzárlat és a gondviselés) Az abszurditás csúcsa: ha a főszékesegyház tetőzetét nem restaurálják, a tragédia elmarad. Egyelőre. Nem elszigetelt esetről van szó, de a többiek nem kaptak ekkora nyilvánosságot, és jelentőségük sem vetekedett a keresztény Európa egyetemes jelképével. 1972-ben a nantes-i katedrálison kukorékolt a vörös kakas, 2013-ban La Rochelle-i városháza, illetve a párizsi Szent Lajos-szigeti Lambert szálloda, 2016-ban pedig az auxerre-i katedrális égett meg. És az ördögi „forgatókönyv” szinte mindig ugyanaz: a tetőn, farengeteg közepette történő ólom-, illetve cinkforrasztás, vagy elektromos rövidzárlat indítja el a lánglavinát. 1836-ban a chartres-i katedrális tetőzetét tette semmivé az emésztő tűz, amelynek szintén a munkahelyi hanyagság volt az oka. A biztonsági intézkedések alig fejlődtek, ha ilyen vérlázító eset megtörténhet. A szakértők régóta figyelmeztettek a veszélyekre a szabályozás hiányosságai miatt. A demokrácia jellemzője mindenhol: a hatóságok közönye, illetve az állampolgári kötelezettségét mellőző, élvezethajhász tömegember.

A Kulturális Minisztérium „sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna” alapon állt a kérdéshez, azért is, mert nagyon kevés a pénz a történelmi jelentőségű épületek állagmegőrzéséhez. Hervé Liffran írta két nappal a tragédia után a Le Canard enchainé hetilapban, hogy arra a több, mint kétszáz történelmi jelentőségű ingatlan karbantartására – ebből 86 katedrális –, amely a francia állam kezében van, a kormány csak 18,82 millió eurót irányzott elő az idén. Ez az összeg kevesebb, mint százezer euró épületenként. Ez alig valami. A párizsi Notre-Dame esetében is az állam a „Csip-csip-csókát, vak varjúcskát” játszotta éveken át. A 210 millió eurót igénylő restaurálási munkára a minisztérium 40 milliót engedélyezett – 2029-ig. Vagyis évente 4 milliót, noha csak az állványzat felállítása kétmilliót igényelt. A pénztárca-nyitogató milliárdos mecénásokra és a gondviselésre volt bízva a többi.

Más kérdés, hogy miért oly kevés a francia állam pénze, miközben az ország milliárdosok klubjainak, és besurranó-betelepülő millióknak a hóna. Sokan mondják, és egyre többen, hogy az igazi megoldás az euróövezetből történő kilépés, a frexit lenne. Az uniós szerződésektől és szabályoktól gúzsba kötött francia államfő szerepköre – mondta a minap Emmanuel Todd antropológus – egy kiterjesztett hatáskörű polgármesterére hasonlít.

(Harouel professzor a népellenes emberi jogok ideológiájáról) A tragikus nap kora délutánján, a kellemes, napsütéses idő zsúfolttá tette a Le Soufflot teraszát. A Pantheon és a Luxemburgi-kert között félúton meghúzódó brasserie-ben alig találok helyet. Jean-Luis Harouel a Pantheos-Assas jogtörténet tanára, elmaradhatatlan csokornyakkendőjével két perccel utánam érkezik. – Maga hogy talált rám Budapesten? – szegezi nekem a kérdést. – Tar Pál úr küldte el nekem – mondom – a Nincs vége a jobb és bal megosztottságnak című könyvét. A YouTube-on többször is végignéztem az előadásait. Megtisztelő – mondja halkan, majd hallgatunk egy sort a koffeinmentes kávénkat kavargatva.

A 75 éves professzor felülmúlhatatlan érdeme, hogy részben már mások által is megírt vagy felkapott, bonyolult témákat világosan, közérthetően, elegánsan foglalja össze. És szembemegy az értelmiségi divatokkal. Meggyőzően vitatja Alain de Benoist és mások tételeit, miszerint a végét járná a jobb-bal törésvonal. Imponáló teológiai ismereteinek birtokában vezeti le, hogy napjaink politikai-társadalmi eszméinek éles küzdelmét – tudják vagy sem az ateista és képzetlen utódok – évszázados vallási tanítások táplálják. A baloldal világszerte a középkori eretnek mozgalmak – gnoszticizmus, millenarizmus – öntudatlan folytatója, míg a valódi jobboldal a kereszténység elvilágiasodott örökségét folytatja – vagy kellene folytatnia –, helyreigazítva a baloldalnak a médiában és a közbeszédben uralkodó utópikus tendenciáit, jelesül az emberi jogok dogmatikus ideológiáját. Európa egyetlen esélye – vallja – a magabiztossá váló jobboldal. Azt is megtudom, hogy ismeri Molnár Tamás munkásságát.

Hol kezdődött a Franciaországra zúduló baj – kérdezem? A kommunizmust követő, és ahhoz ikertestvérként hasonlító emberi jogok ideológiájának ránk erőltetése a fő ok – válaszolta. Ez a kényszerítő ideológia a bevándoroltatás szolgálatában áll, ellentársadalmat hoz létre nálunk, és azt hazudjék általa a szemünkbe, hogy gazdasági oka van a harmadik világ idetelepítésének. De a szakmámnál maradva – folytatja –, mindezt a felhatalmazott jogász-papság erőlteti ránk, amely az ellenvéleményt büntetőjogi eszközökkel némítja el. Minden kisebbségi szent, a többség pedig gyanús. Csak a kereszténységet és a még többségi társadalmat lehet becsmérelni büntetlenül, ellentétben például az iszlámmal. De inkább olvassa el az erről szóló könyvem – állt meg fejtegetése közepette. Beszédes című könyveket írt, és ha az ember beléjük lapoz, nehezen tudja letenni: A Nagy Hamisítás: a kortárs művészet (2009), A kereszténység igazi szelleme: laicizmus, szabadság, fejlődés (2012), Vissza a nemzethez (2014), A népellenes emberi jogok (2016).

(A gnosztikus baloldal országot fojtogat, amelyben nem lát hazát) A napjainkban tomboló emberjogi ideológia forrása a keresztény tanításokat kiforgató gnosztikus szektaalapítók tanítása. A Kr. u. első században már gyomnövényként szaporodó gnosztikusok az embert az Isten szintjére emelték, és a hibát, a bűnre való hajlandóságot nem az egyénben, hanem kizárólag az intézményekben keresték. Amelyeket vég nélkül alakítgatnak. Önmagukat az isteni lélekből részesülő lényeknek fogták fel, akik fölötte állnak a lenézett, hétköznapi társadalomnak, és akikre nem érvényes az emberiség egyik legnagyobb vívmánya: a Tízparancsolat. Később, és több változatban jelentkező gnosztikus gondolkodók megvetették a társadalmi rendet, a családot, a hazát, és – egyáltalán – a Biblia tanításait. Ahogy a kommunista ideológia végrehajtói felmentik magukat a közösségi élethez szükséges szabályok alól, és az erőszakkultusz jegyében élnek, hasonló „elvek” mentén cselekszik a félmúlt és napjaink balliberálisa is, akinek semmi sem szent, csak a maga teremtette bevándorló szűziesen tiszta fekete-sárga fantomja. Azért küzdenek – az adófizetők közpénzén persze – hogy a „harmadik világból” érkező „ártatlanok” megváltsák a gyarmatosítás bűnétől, minden – általuk kiötlött – kisebbséget diszkrimináló, a „fasizmus” varázsszótól fertőzött fehéreket. Az őslakók szó kiejtése (français de souche) veszéllyel jár. Hányszor tapasztaltam az országot járva, hogy milyen sikeresen fagyasztja be a hétköznapi ember gondolkodását a közvéleményt tenyésztő média, amely a világháború után a baloldal, ma a balliberálisok kezén van? 2008-ban egy vidéki város, Compiégne egyik vendéglőjében Madách Ember tragédiájáról beszéltem a barátomnak és feleségének. Amikor az eszkimó szóba botlottam, megijedtek, körbenéztek, hogy hallottak-e minket a szomszédos asztaloknál. Az eszkimó szót tilos kiejteni, mert hozzá diszkriminációs képzetek tapadnak. Ilyenek a kereskedelmi és a fősodor tévék tanítványai. E „megdolgozott” választók, Isten ígéretes képmásai, balliberális kormánykecskékre, és a médiarágalomtól tartó jobboldali társaikra bízták a székesegyház-káposztákat. A balliberális-jobbliberális politika az emberi magatartást átalakító természete, a kommunikációs gyufapróbálkozások – áttételesen ugyan, de – elvezettek a Notre-Dame füzéhez.

A Marianne nevű politikai hetilap nem sokkal a tűz után szellőztette meg, hogy Paolo Vannucci, a Versailles-i Egyetem gépészmérnöki professzora három évvel ezelőtt kutatást végzett a párizsi Notre-Dame támadásveszélyeinek és biztonságának kockázatáról. Vészjelző tanulmányát Manuel Valis kormánya a szőnyeg alá söpörte.

(Notre-Dame: a francia sors jelképe) A jövőbe senki se lát, csak annyit mondhat: ha minden úgy folytatódik, mint ma... Ezzel a feltétellel a franciákra váró jövő az erdélyi magyarok jelenére hasonlít. Kisebbségbe kerülnek saját hazájukban, annak minden következményével. És ezt a Trianont a magukból kitermelt, de őket és múltjukat megvető „francia” elittől kapják ajándékba. Amikor mifelénk recsegett-ropogott a megvalósult kommunizmus, Mitterrand elnök 1987. május 28-án, a Sorbonne amfiteátrumában az alábbiakat mondta a családostól betóduló és a francia kisemberek által kiharcolt szociális vívmányokra ácsingózó bevándorlókról: „Azt akarom, hogy ide, Franciaországba jöhessenek, hogy löketet adjanak a francia kultúrának és szokásoknak.” A „löket” előbb-utóbb ott fog feketélleni az ő arcán is, mint Voltaire-én. Talán a lábát is feketére mázolják, hogy ő legyen az utolsó, a hazáját cserbenhagyó feketelábú.

Franciaország történelmi múltja, civilizációs vívmányai, művészi, irodalmi értékei ma alig számítanak. Az iskolákban is apró lángon pislákolnak az erről szóló tanítások. Franciaország civilizációs örökségét, mint érték nélküli, fölösleges relikviát a bevándorlók többsége, de újabban a helyi fiatalok múlttól elszakított, és a jelenbe dermedt tömege is megveti. Az emberi jogi aktivisták azért küzdenek, hogy a többség igazodjon a még kisebbségben levő bevándorlók szokásaihoz. Ismerd meg, és tiszteld a másságot, egészen addig, míg te is más nem leszel! Ismerős nóta, a kilencvenes években ezt fújta nálunk szaxofonján (horgas kürtjén) a hatalmat birtokló SZDSZ. Akinek sok tanítómestere ebből párizsi entellektüel galeriből került ki.

A Notre Dame tűzén óbégató francia médiában az első mondatok egyike arról szólt, hogy a muzulmán világ is együttérez velünk. Még az életveszélyben is van gondjuk arra, hogy hódoljanak a nem keresztény univerzumnak, akárcsak I. Ferenc pápa. Ki tagadná, hogy sokan voltak ilyenek? De ne áltassuk magunkat: a muszlim hívő szemében megvetésre méltóak azok az európaiak, akiknek csak ekkora gondba telik az őseik teremtette csodák megőrzése.

(Jean Sévillia, Alain de Benoist, és Dominique Venner búcsúja) Szerdán, a tüzet követő második napon Jean Sévillia úrral, a Figaro Magaziné főszerkesztő-helyettesével beszélgettem a Le Figaro halijában, délután pedig Alain de Benoist fogadott a lakásán. Mindkettő hallgatott a tűzről, az a tudatalattiban lobog. Sévillia három könyve is olvasható magyarul, de egyszer sem hívták meg Budapestre. (Bukarestbe viszont igen.) Ezt ő nem is sérelmezi, csak én csodálkozom a későn érkezők avítt naivitásával. Nem tartozom a hivatalos Franciaország kegyeltjei közé – mondja mosolyogva –, amikor dedikálja az Amikor a katolikusok törvényen kívül voltak című könyvét. Még mindig jobb – teszi hozzá –, mint amit a portugálok műveltek, akik kalózfordításban adták ki az egyik könyvem. Minden magyar történelemtanár ismeri az 1905-ben a francia republikánusok által kikényszerített törvényt. A megdöbbentő újdonság számomra a végrehajtás kegyetlensége volt. Harmincezer szerzetesnek és apácának tette ki a szűrét a helyszínre vezényelt csendőrség. Az erőszakból kijutott azoknak a vallásos vidéki embereknek is, akik a testükkel védték a templomok szolgáit. Tizennégyezer iskolát zártak be és megfélemlítették a vallásos állami alkalmazottakat, katonatiszteket. Merészelje nekem azt állítani valaki e könyvet elolvasva, hogy a világias életérzés elterjedése, a keresztény hit és gyakorlat látványos regressziója természetes folyamat, sőt immanens törvényszerűség volt! A bolsevikok innen vehettek példát, csak magasabb fokozatra állították ateista láncfűrészüket.

Benoist úr átadta a Molnár Tamással folytatott harmincéves levelezését tartalmazó dossziét. Természetes arisztokratizmusa szervesen egészült ki a kedves fogadtatással. – Kávét hozhatunk? – kérdezi. – Mester – mondom rátartian –, Ön amúgy is nagy adag koffein nekem. Nagyot nevet, és hellyel kínál, miközben macskái fel s alá sétálnak a könyvein és kézirat halmazain. Még eme négyszemélyes, mini-tigris őrző-védő kft.-éjből is füstöl az arisztokratikus emanáció. A legnagyobb, a szürkésszínű kandúr szerintem királypárti, és leereszkedően tekint rám: „Mi sütsz, kis szűcs?” Végezetül titkárnője, Aurélie közös fényképet készít rólunk, majd dedikáltatom a januárban megjelent könyvét: A liberalizmus ellen. A társadalom nem piac. Csak hetekkel később nyilatkozott a székesegyházat letaroló tűzről. A lángoló Notre-Dame a kereszténység mai állapotát tükrözi – mondta a Boulevard Voltaire című hírportálnak, majd hozzátette: – Mit mondhatnék még, amit már nem mondtak? Dominique Venner-re gondolok, és újraolvasom Péguy-t.

Dominique Venner a kitűnő esszéista, történész és militáns jobboldali személyiség Benoist mestere volt. A szolgálatkész francia kormányok bevándorláspárti politikája ellen tiltakozva, 78 éves korában, 2013. május 13-án a Notre-Dame főoltára előtt főbe lőtte magát. Nem volt kétségbeesett, példát akart mutatni a birka türelmű európaiaknak. Merítsünk erőt és akaratot Domique Venner reménykeltő szavaiból: „Hiszek az európaiak páratlan képességeiben, akik még alszanak. Hiszek tetterős jellemükben, találékonyságukban, és abban, hogy felébred erejük. El fog jönni az ébredés ideje. Hogy mikor? Nem tudom, de nincs kétségem, hogy be fog következni.”



« vissza