Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A krónikás emlékezete – Száz éve született Borbándi Gyula

"Borbándi Gyula többdimenziós életművét számos szempontból tekinthetjük páratlannak és pótolhatatlannak. Nincs még egy hozzá mérhető alakja a menekült magyarságnak, aki olyan alázattal és pontossággal mérte volna fel, segítette nyilvánosságra, alakította, szervezte és dokumentálta a magyar emigráció szellemi életét, mint ő."

Száz éve, 1919-ben született Borbándi Gyula Budapesten, és 2014-ben ott is halt meg. Ebből a két életrajzi adatból egy gyanútlan külső szemlélő azt is gondolhatná, hogy egy nyugodt, békés alkotóéletre emlékezünk, s talán hősünk ki se tette lábát szülővárosából. Akik azonban ismerik életét, a vérzivataros 20. századi európai-magyar történelmet, azok pontosan tudják, hogy micsoda megpróbáltatások, emberfeletti erőfeszítések, győzelmek és alkotások, emberi tragédiák, veszteségek húzódnak meg e két évszám határolta életútban. Borbándi Gyula a népi mozgalom kiemelkedő, a nagy parasztpárti generáció talán utolsó alakja volt, akinek halálával az eszmetörténet, a harmadik út gondolatának, a magyar folyóirat-kiadás és az emigrációs történelem egy szakasza is lezárult.

Munkáscsaládban született, édesapja lánckovács volt. A Kölcsey Ferenc Gimnázium elvégzését követően, 1942-ben szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen államtudományi doktorátust, 1941 és 1949 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője volt. 1942-1945 között három évet szolgált a hadseregben, a fronton megsebesült. 1945-ben a népi írók híveként a Nemzeti Parasztpárthoz csatlakozott, s 1949-ben, Kovács Imre harmadikutas parasztpárti politikus példáját követve, a letartóztatás elől elmenekült Magyarországról. „[...] nehezen búcsúztam el édesanyámtól. Nem sírt, és én sem mutattam meg- indultságot. Az utcáról még integettem, a második emeleti ablakban állt, ugyanúgy, mint amikor a frontra mentem. Soha többé nem láttam.”1 Két évig Svájcban szállodai mindenesként, majd 1951-től 1984-ig Gyulai Ernő álnéven a Szabad Európa Rádió munkatársaként, 1979-1984 között a magyar osztály helyettes igazgatójaként dolgozott. 1950-től, a Látóhatár – majd később Új Látóhatár – alakulásától annak megszűnéséig főmunkatársa, felelős szerkesztője. 1970-1980 között a Hontalan Írók PEN-központjában a német nyelvterület alelnöke. A Hitel folyóirat szerkesztőbizottságának alapításától, 1992-től a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja. Szinte valamennyi emigráns magyar újságban, kiadványban publikált, szerkesztőként és szerzőként számos kiadvány résztvevője, a nyugati magyarság konferenciáinak állandó meghívottja és előadója. A rendszerváltozás után kitüntették a Magyar Művészetért Díjjal, a Pro Cultura Hungarica-val és a Magyar Érdemrend középkeresztjével, 1992-ben Bethlen Gábor-díjat, 1995-ben Nagy Imre-emlékplakettet, 2000-ben Magyar Örökség díjat, 2007-ben Hazám díjat, 1999-ben Széchenyi-díjat kapott „esszéírói, történészi munkásságáért, a nyugati magyar emigráció kutatásáért”. 2011-ben irodalmi, történészi életművéért elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend középkereszt a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést.

Borbándi a népi mozgalom nagyformátumú alkotószemélyiségei sorába tartozik, akiknek nevei nemcsak a népi mozgalmat, hanem az egyetemes magyarság történelmét és kultúráját fémjelzik, amilyen például Németh László, Illyés Gyula, Kovács Imre, Bibó István, Sinka István, Szabó Zoltán. E kijelentés semmiképp sem a felsoroltak trónfosztása, hanem egy arra méltó személynek az őt megillető helyre történő illesztése. Egy jobb korban egyik első számú vezetője lehetett volna hazája korszerű konzervatív-keresztény eszmei közösségnek. A sors ezt nem adta meg neki – ebben is rokon a nagy elődökkel, akik száműzetésben, csak emberfeletti erőfeszítéssel alkothattak –, de élete ilyen körülmények között is korszakos és az egész magyarság szempontjából meghatározó jelentőségű.

A magyar történelmet végigkíséri a legkiválóbbak kényszerű menekülése a hazából, a börtön és kivégzés helyett a száműzetés. Aki tehát magyar történelmet akar írni, annak nemcsak a kivégzettekre, de a menekültekre, emigránsokra is figyelnie kell. Így van ez különösen azon időszakok, események, kiemelkedő személyek esetében, amikor az emigráció története válik a magyarság „igazi történetévé”. A 20. században gyakran találkozhatunk ilyen pillanatokkal: egyszerre és egy időben emigránsként élt és alkotott Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Nagy Ferenc, Márai Sándor, Jászi Oszkár és nem utolsósorban Borbándi Gyula, aki 1949. januári kényszerű emigrációját követően ennek a magyar száműzetésnek kiemelkedő egyénisége. Ha mindemellett tudjuk azt is, hogy a Magyarországon élő kiválóságok közül sokan börtönben, internáló táborokban vagy a teljes elhallgattatás és mellőzöttség között éltek, úgy a fenti állítás még kevésbé tűnhet túlzásnak.

Borbándi Gyula többdimenziós életművét számos szempontból tekinthetjük páratlannak és pótolhatatlannak. Nincs még egy hozzá mérhető alakja a menekült magyarságnak, aki olyan alázattal és pontossággal mérte volna fel, segítette nyilvánosságra, alakította, szervezte és dokumentálta a magyar emigráció szellemi életét, mint ő. A száműzöttek irodalmi és politikai tevékenysége és az arról szerezhető tudásunk lényegesen szegényebb volna, ha azokat Borbándi hiánypótló műveiben nem örökítette volna meg, meghatározó szerkesztői munkája nem segítette volna napvilágra. A magyarság 20. századi történelme – s itt ne csak a magyarországi magyarság történelmére gondoljunk – számos fejezettel volna szegényebb összefoglaló munkái nélkül. „Úgy élt az önként választott száműzetésben, ötszáz mérföldnyire hazájától, hogy a magyarság dolgaiban való otthonosságán, tájékozottságán negatív értelemben ne hagyhasson nyomot a távolság, szemléletének egyensúlyát se bonthassa meg semmiféle sérelem.” – írta Görömbei András Borbándi Bethlen Gábor-díjának laudációjában.

Borbándi Gyula életművének egyik legfontosabb dimenziója, hogy egyik alapítója és kezdetektől az utolsó lapszámig szerkesztője a Látóhatár, majd az Új Látóhatár című politikai és irodalmi folyóiratnak. Bár az alapítók és szerkesztők, így maga Borbándi Gyula is a magyar népi mozgalom, a népi szellemiség elhivatott követője volt, a folyóirat negyven évfolyamán keresztül a teljes nyugati magyar emigráció valamennyi szellemi irányzatának biztosította a szellemi otthont, nyilvánosságot, a megjelenés egyetlen feltételéül a minőséget és az értéket szabva: „Az Új Látóhatárban a kölcsönös türelem és megbecsülés jegyében egészséges együttélés és együttműködés alakult ki írói nemzedékek, alkotói iskolák, stílusirányzatok és személyes rokonszenvek alapján összeálló csoportok között.”2 Az Új Látóhatár negyven esztendeje nemcsak az emigráció, hanem Borbándi életének negyven esztendeje is, hiszen a folyóirat sorsa az első, 1950-es svájci stencilezett számtól egészen a rendszerváltozásig, 1989-ig összefonódott sorsával. A folyóirat és a szerkesztők munkájának jelentősége felbecsülhetetlen, és negyed századdal a rendszerváltozást követően lényegében még mindig felméretlen, történetét maga Borbándi Gyula dolgozta fel, a tőle megszokott alapossággal és részletező dokumentáltsággal, a Nem éltünk hiába című kötetben. Az Új Látóhatár mindvégig teret biztosított a magyar nyelvű szépirodalomnak, s fórumot a politikai, történeti és irodalomtörténeti írásoknak, figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket, tájékoztatta a nyugati magyarságot, és képet adott a magyar menekültek szellemi arculatáról. Amikor itthon Németh László, Illyés Gyula vagy Veres Péter a legszigorúbb elhallgattatás alatt álltak, az Új Látóhatár emlékszámokkal tisztelgett előttük. Szerkesztőként – és jegyezzük meg, hogy szerzőként is, közel másfélszáz esszéje, tanulmánya, közleménye jelent meg a folyóiratban – meghatározó szerepet játszott a lapnál, s azáltal is, hogy a munkatársak és szerzők ilyen szokatlan egységét és széles körét foghatta össze és tárhatta folyamatosan a világ magyarsága elé. Megítélésem szerint – amely ellen szerénysége okán Borbándi Gyula nyilván tiltakozna – eltökéltsége lendítette tovább a holtponton a lapot a kezdeti, a magyar belügyi szervek által is inspirált Horváth-Vámos, illetőleg a későbbi Bikich-Molnár/Borbándi szakadást követően. S ő az, aki a londoni „Szabók” – Cs. Szabó László és Szabó Zoltán – és Kovács Imre, illetőleg más mérvadó személyek, így az évtizedekig kitagadott Jászi Oszkár véleményét integrálta, szintetizálta és az emigráció széthúzó vagy vitázó sorai között összhangot teremtett, ha kellett, Londonba, vagy Amerikába repülve. Útjain, bármerre is járt, mindenkor az Új Látóhatár, s ezen keresztül a magyarság szellemi életének nagykövete volt, olvasókat és szerzőket toborzott, híveket a magyar kultúra ügyének. Neve az impresszumokban – a Hitelben és a Magyar Szemlében is – ugyanazt jelentette, mint az emigrációban: minőséget és elfogulatlanságot.

Borbándi Gyula szinte az indulás pillanatától munkatársa a Szabad Európa Rádió magyar osztályának, s nyugdíjba vonulásáig fő hivatásaként itt dolgozott, ez életének második dimenziója. „Ez a nap [a munkába állás napja – P. B.] az én életemben is döntő fordulatnak és jövőmet befolyásoló eseménynek bizonyult. Egyfelől új korszak beköszöntője volt, amennyiben nemcsak azt látszott véglegesíteni, hogy egyhamar nem térek vissza Magyarországra és hosszabb tartamú emigráció áll előttem, de azt is, hogy hol és milyen formában hasznosíthatom Istentől kapott képességeimet és szüleim áldozatkészsége folytán megszerzett tudásomat. Másfelől új hivatási pályát és olyan munkálkodási teret kínált, amely mindinkább arról győzött meg, hogy megtaláltam életem értelmét és feladatait. Egyúttal olyan megélhetési lehetőséghez jutottam, amely lehetővé tette az értelmiségi létet, szellemi dolgokkal való foglalkozást és akadálytalan közreműködést abban a vállalkozásban, amely egy évvel korábban a Látóhatár című folyóirattal elindult. [...] Szándékom az volt, hogy megtanulom a rádiós mesterséget és igyekszem hasznosítani magam a folyóirat körüli tennivalókban. Szerény program, de, gondoltam, megvalósítható, és ami mindennél fontosabb volt, a fizikai munkát felválthatta a szellemi tevékenység.” Borbándi által szerénynek ítélt rádiós lehetőségből azonban olyan összmagyar érdekeket szolgáló fórum alakult keze alatt, amelybe fokozatosan bevonta a nyugati magyar írók jelentős hányadát, s velük alakított ki egy határoktól független, egységes magyar irodalmat, mely összekapcsolta a nyugati magyarság, az anyaország arra érdemes, és az elszakított, kisebbségi magyarság irodalmát. Ez a fórum biztosította később az '56 után induló nyugati magyar értelmiségi körök működésének nyilvánosságát is.3

Borbándi Gyula az emigráció legtermékenyebb krónikása, aki kötetek sorában dolgozta fel történetét, minden valamire való személyt, eseményt, fórumot megörökítve az utókornak. Fő műve A magyar emigráció életrajza 1945-19854 című, közel ötszáz oldalas kötet, amelyet számos kisebb-nagyobb dolgozat, továbbá a már Magyarországon, a Hitel kiadásában megjelentetett nyolcszáz oldalnyi terjedelmű könyv, amely az öt kontinensre szétszóródott magyarság irodalmi értékeinek lexikális összefoglalása, a Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia és az Emigráció és Magyarország, Nyugati magyarok a változás éveiben 1985-1995.,5 valamint az Anyanyelvi Konferencia által megjelentett Emigránsok (2002) című könyve egészített ki. Az emigráció 1995-öt követő történetének megírásához ugyan még hozzákezdett, de azt már nem tudta könyv alakban összefoglalni.

Borbándi azonban nem csak írta és dokumentálta az emigráció történetét, de kötetek – és folyóirat – szerkesztőjeként a legjobbak írásait is nyilvánossághoz segítette. Így születhetett meg a Nyugati magyar esszéírók antológiája6 és a Nyugati magyar tanulmányírók antológiája című kötetek, amelyek olyan szerzők műveit sorakoztatták fel, mint például Békés Gellértét, Czigány Lórántét, Fejtő Ferencét, Ferdinandy Mihályét, Gombos Gyuláét, Hanák Tiborét, Határ Győzőét, Kabdebó Tamásét, Schöpflin Gyuláét, Vatai Lászlóét és másokét. E névsor is rávilágít Borbándi titkára: annak ellenére, hogy ő maga „megrögzött népi” volt, olyan szakszerű hitelességgel, értékközpontúsággal válogatta össze az igazán értékes műveket és szerzőket, hogy az általa így létrehozott egész felülemelkedett az elfogultságok szűk körén. „Noha sehol és soha nem volt titok, hogy a folyóiratot a népi írók köréhez és mozgalmához tartozó vagy azokhoz közel álló személyek alapították és tartották életben, sem a népi-urbánus ellentét, sem irodalmi és politikai viszályok vagy más természetű marakodások nem ütötték fel a fejüket. A nézeteltérések és véleménykülönbségek legfeljebb tisztázó eszmecserékhez és vitákhoz, de sem mérges összetűzésekhez, sem ellenségeskedésekhez nem vezettek.”7 Szakmai pártatlansága garantálta, hogy bármely oldal és gondolat képviselője benne feltétlenül megbízzon, s e magatartásával az irányzatok közötti közvetítő szerepét betölthesse.

Szerkesztői és rádiós tevékenysége, az emigráció történetének feldolgozása mellett megírta, nem Magyarországon élő szerzőként, a magyar történelem és irodalomtörténet egy külön fejezetét, A magyar népi mozgalom történetét. A kitaszítottság, a források elzártsága hátrányt jelenthetett, de a gondolat szabadsága, elkötelezetlensége, elfogulatlansága miatt azonban feltétlen előnyt is. A könyv először német nyelven jelent meg,8 amelyhez Bibó István, a népi mozgalom teoretikusa fűzött kötetnyi terjedelmű észrevételt, hogy aztán annak átírt, nem csupán fordított változata 1983-ban, a barát Püski Sándor kiadójánál is megjelenhessen. Ez a mű jelentette a magyar népi mozgalom rehabilitációját, igaz történeti feldolgozását, abból az ideológiai karanténból történő kiszabadítását, amelyet 1958-ban, éppen Nagy Imre és társai kivégzésének időpontjában az Állampárt elméleti munkaközössége által megfogalmazott állásfoglalással zárta be, melyben – nem minden alap nélkül – bélyegezték meg a népieket évtizednyi „hajófenékre szorítást követően” a forradalom előkészítésének „bűnével”, s vált így évtizedekre a népi mozgalom szervezése a szocializmus elleni összeesküvéssé. A magyarországi pártfórumok a népi mozgalom elítéltetésével egy kalap alá vették a Látóhatárt, s az állásfoglalás szellemében azt antikommunista és szovjetellenes sajtóterméknek minősítették, szerkesztőjével egyetemben. Gróh Gáspár értékelése ma is helytálló: Borbándi Gyula kötete máig az egyetlen érvényes alternatívája a népiekről szóló paradigmának, cáfolata a harmadikutas világkép évtizedeken keresztül erőltetett, ideológiailag torz beállításának. Monográfiáját a témakört feldolgozó írásainak sora egészítette ki, a Népiség és népiek (Püski, 2000), illetőleg az alkotói pályát több önálló kötetnyi írás szegélyezte, mint például az Ötszáz mérföld (Borla, 1989), az Alkony és derengés, írások a posztemigrációról (Antológia, 1999), Értékőrzés (Trikolor, 2001).

S van ennek az életműnek a rádiós és folyóirat-szerkesztői, a többrétegű tanulmányíró-monográfusin túl egy negyedik dimenziója is: a szellemi közösség összetartójáé, az organizátoré. Levelek ezreiben, személyes találkozókon, konferenciák résztvevőjeként, előadójaként, földrészek között utazó „szellemi nagykövetként” nem csak a folyóirat szerzőivel tartotta a kapcsolatot, építette és bővítette folyamatosan az Új Látóhatár szellemi bázisát, de tudósított, közvetített, ösztönzött, s ha kellett békített és félreértéseket simított el az emigráció számos résztvevője, szervezete között. „A nyári hónapok alatt több látogatóm volt, akikkel időszerű kérdésekről cseréltem véleményt, részben a Látóhatár ügyeiről, részben a magyarországi eseményekről, részben az új emigráció különféle kezdeményezéseiről és előtérbe került személyeiről. A látogatók között volt a többi között Borsody István, Aczél Tamás, a bécsi Sebestyén György, Kiss Sándor, S. Szabó Pál, Király Béla, Fenyő Miksa, Cs. Szabó László, Krassó Miklós.”9 Szinte felmérhetetlen, hogyan élt rádiós szerkesztői és folyóiratkészítői szerepével annak érdekében – szabadsága alatt és a rádiós munkájából adódóan is, szinte az egész földet többször körbeutazta –, hogy a nyugati magyarság szellemi életének szálait összefogja, a közvéleményt formálja, a szándékokat a legjobb irányba terelje, hogy az eltérő vélemények egymást erősítsék, s ne kioltsák, hogy irányzatok egymással kibéküljenek vagy legalább a modus vivendit megtalálják egy közös cél, a magyarság érdekében. A kapcsolattartásnak ez a közvetlen és személyes formája a nyugati és magyarországi írókkal, tudósokkal és barátokkal felbecsülhetetlen értékűek voltak, hiszen ahogy Borbándi fogalmazott: „pótolták azt a közéletet és szakmabeliek közötti rendszeres eszmecserét, amelytől mi emigránsok a lakóhelyeink közötti nagy távolságok miatt meg voltunk fosztva.”10

Amikor a magyarságról, a magyar szellemről és kultúráról, irodalomról gondolkodunk, sokszor megfeledkezünk a kisebbségi és a száműzött, nyugaton élő magyarság eredményeiről: még mindig nem integráltuk értékeiket. Mintha ma sem hangsúlyoznánk eléggé, hogy Borbándi a magyar kultúrtörténet, mind szellemiségében, mind színvonalában szinte egyedülálló folyóiratát hozta, hozták létre; szerkesztőként földrészeket, generációkat és szellemi irányzatokat fogott össze és integrált; szerzőként több olyan monográfiát írt, amely másoknak egy élet munkásságát jelenti. Az 1945 utáni magyar emigráció történetét oly pontosan és hitelesen írta meg, hogy nélküle ma már a magyar kultúra e fontos szelete nem volna teljességében megismerhető és rekonstruálható. Erkölcsi tartásával például szolgált és szolgál nemzedékek sorának, rendkívüli helytállásával és a magyarság jóhíréért folytatott küzdelmével nap mint nap áldozatot hozott a magyar nyelv, kultúra és szellem fennmaradásáért és ápolásáért. Borbándi Gyula minden időben igazodási pontként, iránytűként szolgált a nyugati magyarság számára.

Az 1945-1949-es és 1956-os emigráció történetének utolsó fejezete halálával megíratlan maradt, az utolsó szemtanú és az események résztvevője elment közülünk. Nem csak a nagy generációt, a száműzetésben küzdőtársait élte túl, Kovács Imrééket, Szabó Zoltánékat, Cs. Szabó Lászlóékat, de saját generációját, Gombos Gyuláékat, Sztáray Zoltánékat, Molnár Józseféket és az utána jövők egy jelentős részét is. Ránk maradt a feladat, hogy életművének jelentőségét felmérjük, értékeljük, és ami ennél is fontosabb, ne hagyjuk kikopni gondolkodásunkból azt a tiszta, világos, egyszerű és megkérdőjelezhetetlen tartást, világnézetet, amit Borbándi Gyula képviselt.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Borbándi Gyula: Két világban, Életem és pályám – Európa Könyvkiadó, 2003, Budapest, 177.

2 Borbándi Gyula: Két világban, 422.

3 A SZER magyar osztályának történetét személyes hangvételű, félezer oldalas monográfiában dolgozta fel: Magyarok az Angolkertben, a Szabad Európa Rádió történetéről szóló könyv. Európa Könyvkiadó, 2003.

4 Bern, 1985, EPMSz.

5 Basel-Budapest, 1996.

6 Bern, 1986, EPMSz és Bern, 1987, EPMSz.

7 Borbándi Gyula: Két világban, 422.

8 Der ungarische Populismus, 1976, München, Auróra.

9 Borbándi Gyula: Két világban, 316. – De számos ilyen feljegyzését idézhetnénk még: „Nyári látogatóim közül hadd említsem még meg időrendi sorrendben Nyeste Zoltánt és Magdát, Szabó Zoltánt, Ignotus Pált, Cs. Szabó Lászlót, a Kelet-Németországból menekült Alfred Kantorowicz professzort és írót [...], Kannás Alajost, Földes-Papp Károlyt, Varga Józsefet Bécsből, a Petőfi Kör hajdani titkárát, Nagy Balázst, Molnár Miklóst.” Uo. 328-329.

10 Borbándi Gyula: Két világban, 386-387.



« vissza