Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magyar királyok vallásosságáról a kora újkorban

Annira betsüllötték [I. Rudolf és II. Ferdinánd] e Sácramentumot, hogy ha mikor utban létekben valamely Pap az Szentséggel [...] véletlen elöttök történt termeni, az Szekérből ki-szököllöttenek, és azon Tsaszari draga köntösjökben, sárban vizben neki térdeplettenek, és az Urat [...] ugy imádták. Ditserendö, ritka Ahétatossag! Mit nem miveltek volna ez buzgó Hatalmas Fejedelmek az igaz Valoság elöt, ha annak tsak szinének és kérgének-is illy nagy betsülletet töttenek?”1

 

Bevezetés

 

Az Ausztriai-házból származó kora újkori magyar királyok a hazai történeti emlékezetben távoli, gyakran ellenszenves hatalmasságként jelennek meg.2 Jellemzésük meglehetősen elnagyolt, sommás félmondatokban merül ki, valódi alakjukat elhomályosítja a romantikus nemzeti történetírás által kanonizált hősök ragyogása. Jelen írás célja, hogy az uralkodók vallásosságát, kegyességi gyakorlatát vizsgálva közelebb hozza az olvasóhoz e letűnt korszak szemléletmódját, azt az eszményt, amelynek őszintén igyekeztek megfelelni a 16–17. század királyai.

Az uralkodói személyiségportrék hitelességre törekvő vizsgálata segíthet megérteni a döntéseik mögött álló miérteket. Az uralkodó vallásossága nagy jelentőségű, már a középkori királytükrökben is magától értetődő alapja minden uralomnak. A kora újkorban is felekezettől független társadalmi elvárás, hogy az uralkodó, a vezető jó keresztény, hitvalló legyen, ezt a reprezentációban minden esetben hangsúlyozták. A kora újkori uralkodók szinte minden perce, minden tevékenysége szigorú etikett szerint, az udvar nyilvánossága előtt zajlott. A király a nap huszonnégy órájában király volt, a hivatalos és a személyes vallásgyakorlat, az áhítat alkalmai, formái nem különíthetőek el tisztán egymástól. Az uralkodók a kor legképzettebb papjai és lelkiségi irodalma által formált magánvallásosságukat, tudatosan megélt, mély hitüket állították követendő normaként egész udvaruk, sőt országaik elé. Hogy a vallásosság külső megnyilvánulásai mennyiben számítottak szertartásos kötelezettségnek, udvari kényszernek és mennyiben volt mögöttük igazi vallásosság, őszinte hit, az külön vizsgálat tárgyát képezheti. Fontos kérdés az is, hogy a reprezentációban megjelenő kép mennyire hozható összhangba az adott vezető tetteivel, döntéseivel, azaz a valósággal.

 

Idegenek-e a Habsburgok?

 

Magyar nézőpontból közelítve a 16–17. századi spanyol történelmet beárnyékoló fekete legendához hasonlóak a kora újkori magyar királyokról keringő történetek. Az Ausztriai-ház megítélését az 1848/49-es szembenállás, a 19. századi fogalmak anakronisztikus visszavetítése, a szabadságharcosok propagandájával való kritikátlan azonosulás, a sérelmi alapú felekezeti szemlélet negatív elfogultságai határozzák meg. A marxista propaganda elnyomó-rossz Habsburg és a jó kuruc leegyszerűsítését a mai napig nem sikerült kellően meghaladni, a látens Habsburg-ellenes elfogultság lépten-nyomon felbukkan. A tisztánlátást nehezíti, hogy az egyes kora újkori királyainkról mind ez idáig nem készültek magyarul korszerű szemléletű monográfiák. Pedig nemzeti önképünk szempontjából is fontos lenne, hogy a történeti kép egyensúlyba kerüljön.

Magyarként határoztam meg a dinasztia uralkodóit, mert azt hangsúlyozom, hogy királyaink nem idegenek, és nem elnyomók. Ezt a korszakban a Kárpát-medencébe benyomuló oszmán hatalomról lehet elmondani. A kora újkori identitáshierarchiában a felekezeti azonosságtudat, valamint a dinasztikus lojalitás áll az élen, ez a meghatározó a társadalom szinte teljes spektrumában. A nemzeti-nyelvi kategóriák csupán sokadrangúak, noha nem elhanyagolhatóak. A korabeli nemzetfogalomból kiindulva a dinasztia multietnikusnak tekinthető, illetve a nemesi-rendi nemzethez kötődnek. És ez kötődés a rengeteg konfliktus és érdekellentét ellenére kölcsönös! I. Miksától napjainkig az Ausztriai-ház tagjainak megnyilatkozásaiban a többi mellett békében megfér a magyar identitás is.

I. Miksa például többször is úgy érvelt, hogy mivel a bécsújhelyi vár legkeletibb tornyának (Ungarnturm) egyik szobájában született, ami már-már magyar felségterületen helyezkedik el, ezért ő is magyarnak tekinthető. A piros-fehér-zöld színek mint Magyarországra, magyarokra utaló jelkép első igazolható, tudatos és rendszeres használata a 16. század közepétől a királyi udvar által rendezett huszártornákon jelent meg először a történelemben, ahol az uralkodócsalád és az udvar tagjai tetőtől talpig magyar „nemzeti” színekben pompáztak. II. Mátyás király így nyilatkozott egyik levelében: „És megígérem ugyanezt a mi egész magyar nemzetünknek, mert én ebből a nemzetből származom, ahogy őseim is, és ezt az országot szülőhazámnak tekintem, amit én soha, de soha nem fogok cserben hagyni, sőt a végsőkig kitartok annak megőrzésében.”3 Természetesen nem a 19. században kialakult modern, hanem a korabeli rendi nemzetfogalom alapján értelmezendők ezek a megnyilatkozások. Ezzel együtt semmivel sem tarthatóak kevésbé magyarnak a Habsburg-házi királyok, mint például az erdélyi fejedelmek.

 

Szakirodalmi és forrásháttér

 

A vallásosságból kiinduló tudományos igényű uralkodói életrajz, vagy akár az egyes udvari államok ilyen szempontú vizsgálata alig néhány monográfiában, tanulmányban jelenik meg. Egy német szerző jegyzi meg I. Lipótról, hogy uralkodásának a katonai, politikai vetületére fókuszálnak a róla szóló kötetekben, míg a vallásossága, kegyessége teljesen háttérbe szorul.4 Ez a többi uralkodóról iselmondható. Ezzel kapcsolatban két alapmunkát emelek ki: egyrészt Anna Coreth rövid kötetét, a Pietas Austriacát, amelyben az uralkodóházhoz köthető kegyesség történetét, elemeit mutatja be. Inspiráló és példaértékű a nemrég elhunyt jezsuita történész, Robert Bireley munkássága is, különösen II. Ferdinándról szóló monográfiája.5

A forrásadottságok ugyanakkor kifejezetten jók a téma vizsgálatához. Uralkodói levelezés, diplomáciai jelentések, az udvari állam működése során keletkezett iratok, a korabeli írott és képi propaganda, a kor történetíróinak a munkái, tárgyi emlékek, építészeti örökség, de akár a vallási néprajz forrásainak bevonása számottevő segítséget adhat a kérdéskör vizsgálatához. A szakirodalom mellett a világhálón immár hozzáférhető számos korabeli nyomtatvány és egyéb források segítségül hívása révén dolgoztam fel a témát.

 

Az Ausztriai-ház kegyessége

 

A Pietas Austriaca fogalma a 16. században gyökerezik. Az Ausztriai-ház kegyességét és uralkodói erényeit értették alatta, és azt a meggyőződést, hogy a dinasztiának határozott küldetése, sorsa van az európai történelemben, amely egyaránt szolgálja a katolikus egyház, valamint a birodalom javát. És a birodalom alattvalóinak üdvét is. A 16–17. századi udvari történetírás művelői számára a legfontosabb uralkodói erény ez a felekezetileg meghatározott kegyesség, amely szoros összefüggésben áll az igazságossággal és az irgalmassággal.

Az első jelentős Habsburg-házi uralkodóhoz, Rudolfhoz kötötték a küldetés kezdetét, az ő örökségét utódainak túlnyomó többsége – még II. József is – kötelező érvényűnek tekintette. II. József körmenetekkel szembeni tartózkodása közismert, mégis, az úrnapi körmeneten gyertyával a kezében ő is felvonult, és szinte naponta részt vett szentmisén.

A jezsuita laibachi prépost Johann Ludwig Schönleben szerint három oszlop támasztja alá az Ausztriai-házat: a buzgó vallásosság, az oltáriszentség tisztelete, valamint a szeplőtelen fogantatás tanának védelme, terjesztése. Mindezek megkülönböztetik a Habsburg-ház tagjait a korabeli más dinasztiáktól: míg például a korabeli francia királyok egyéni teljesítményükkel és vélt nagyságukkal tetszelegtek az alattvalóik előtt, a földi dicsőséget és fényűzést helyezték előtérbe, addig a Habsburgok I. Ferdinándtól kezdve a nyilvánosság különböző színterein saját isteni kiválasztottságukra és Isten-kegyelmiségükre helyezték a hangsúlyt. A késő középkori kegyességi gyakorlatokhoz nyúltak vissza, felélesztették az elhalványult kegyességi formákat. Az oltáriszentség tiszteleténél egyértelmű Rudolf példájának követése.

Az oltáriszentség mély tisztelete a nagyobb nyilvánosság előtt is megnyilvánult, a megújult egyházi életben a családtagok napi misehallgatása magától értetődő szokássá vált. A szentáldozás ritkábban, de egyre gyakrabbá válva fordult elő, úgy tekintettek rá, mint egyfajta erőforrásra, amely a császári uralom konszolidációját és a békés kormányzást segíti elő. II. és III. Ferdinándról egyaránt írják, hogy órákon át térdepelve tudott az oltáriszentség előtt elmélkedve imádkozni.

Lényeges szerep jutott az Úrnapi körmenetnek, amelyen az uralkodó csupán egyszerű kísérője Krisztus diadalmenetének. Már V. Károly az 1530. évi augsburgi körmeneten csak egyszerű fekete ruhát viselt. Ez olyan szokás, hagyomány, amit a későbbiekben is követtek, egészen a 18. századig. Évszázadokon átívelő hagyománya alakult ki a Szent Kereszt tiszteletének is. A II. Ferdinánd által csodásnak tisztelt feszületet Mária Terézia magával vitte 1741-ben a nevezetes pozsonyi országgyűlésre, majd később minden egyházi ünnepen nyilvánosan kitétette az udvari kápolnában, Ferenc József pedig halálos ágyához vitette.

A Szűz Mária-tisztelet gyökerei még I. Ferdinánd spanyolországi gyermekkorához kapcsolódnak, nagyszülei spanyol királyságban tagjai, támogatói a szeplőtelen fogantatás tiszteletére alakult társulatnak, az innen kisugárzó Mária-tisztelet hatással volt az ifjú Ferdinándra is. Ezt később a dinasztia bajor és magyar kapcsolatai tovább erősítették. Bajorországi szokást vett át például II. Ferdinánd akkor, amikor a Szűzanyát tette meg csapatai főparancsnokává, Generalissimának nevezve el. A Katolikus Liga zászlójának mintájára számos birodalmi hadizászló egyik vagy akár mindkét oldalára Mária alakját helyeztette a kétfejű sas helyett, s elvárta, hogy katonái is a fővezért tiszteljék Máriában. I. Lipót pedig a szentistváni országfelajánlást ismételte meg.

Szentháromság tiszteletének nyilvános aktusai nem csak a törökkel, illetve az unitáriusokkal szembeni kiállást jelentették, hanem elsősorban a 17. század második felétől a Szentháromság egysége a Habsburg monarchia egységének és feloszthatatlanságának eszményi analógiáját is kínálta. II. Ferdinándtól kezdve kimutatható a törekvés, hogy a monarchia országai közti integrációt közös kultuszok, és közös védőszentek révén erősítsék. Szent József előtérbe kerülése is ennek köszönhető, II. Ferdinánd kérésére hirdette ki XV. Gergely 1621-ben a március 19-i József-napot általános egyházi ünnepnek, József lett az egész birodalom egyik főpatrónusa, a belső katolikus megújulás jelképes alakja. De ugyanilyen fontos Mariazell szerepe is, amelynek magyar-osztrák-cseh hagyományai egyaránt vannak, így vált az összetett monarchia közös zarándokközpontjává, egy országok feletti integrációs ponttá.

Ez a tudatos vallásosság a Habsburg uralom rendkívüli, évszázadokon átívelő spirituális megalapozását eredményezte. Nem egyszerűen az uralkodó kegyességéről volt szó, amely többé-kevésbé egyéb dinasztiák önreprezentációjában is megjelent, hanem egy sajátos katolicizmus megvalósulásáról, ami a családtagok többségét is érintette és kisugárzott az alattvalókra is. Pozitívan hatott az alattvalók vallásosságára az uralkodóház példája, és Anna Coreth szerint ez a hatás példátlan az európai történelemben.


Szent István Szűz Mária oltalmába ajánlja az országot című freskó részlete, Szentháromság római katolikus templom, Zalakomár, festő: Dorfmeister István, 1780-as évek. (Fotó: Guitman Barnabás)

Esterházy Pál, aki lemásolta I. Lipót udvarát saját nádori udvartartásában, a vallásosság és a kegyességi gyakorlat terén is mintának tekintette az uralkodót. Így tettek az erdélyi arisztokrata családok tagjai is, ahogy az Wesselényi István naplójából is kiderül: „Ma reggel felmenvén a generált és fejedelemasszonyt látogatni az úr és asszony szavával, minekutána a ceremóniás és muzsikás mise végbement volna a magok szállásán, a kúdusokat felgyűjtötték oda, és hosszú asztalt terítvén nekik leültették, és maga a fejedelemasszony több német úrasszonyokkal együtt gazdálkodtanak és forgolódtanak körülöttük a bécsi szokás szerint, amint a császár és a császárné szokott cselekedni.”6

Ausztria és a Magyar Királyság katolizálása is ennek a hivatástudatnak köszönhető, sőt kihatott a lengyel királyság katolizálására is.

Ebben a közép-európai Habsburgok által motivált katolizációs folyamatban különböző egyháziak, szerzetesek különösen fontos szerepet játszottak, közvetítő szerepük az alattvalók és a dinasztia között vitathatatlan. A gyóntatók, udvari káplánok számos döntésnél jelen voltak, befolyásolták az udvar politikáját. Fontos tényező a család asszonyainak hatása is, ők egyrészt aktív művelői a különböző kegyességi gyakorlatoknak, másrészt mint a gyermekek nevelői, azok későbbi életére döntő hatással voltak.

Milyen korabeli művek hatottak e pietas eszmény kialakulásához? Kik a lényegesebb szerzők? Kezdetben Erasmus A keresztény fejedelem neveltetése és V. Károly udvari prédikátorának Antonio de Guevarának keresztény-humanista szellemű udvari képzésről szóló írásai hatottak leginkább, ehhez kapcsolódott a 17. században Justus Lipsius sajátos államelmélete, valamint a II. Ferdinándnak tulajdonított Princeps in compendio című kézikönyvecske. II. Ferdinánd udvarában keletkezett, talán szerzőként is közreműködött a későbbi III. Ferdinándnak szóló kis kézikönyv, a Princeps in compendio. Az 1632-es első kiadást számos másik követte. II. Ferdinándnak ez az összeállítása egyfajta zsinórmérték, a keresztény kormányzás kézikönyve, amelyhez az utódai is igyekeztek tartani magukat. Eszerint a király legfontosabb feladata az istenszolgálat, küldetése és nem saját akaratának függvénye, hogy védenie, támogatnia kell a katolikus egyházat, küzdenie kell az eretnekségek ellen. Ebből a szempontból a jó uralkodó Isten akaratának végrehajtója. A korabeli felfogásban, a felekezeti sokféleség az állam betegsége, az egységet, a békét töri meg. A király kötelessége ennek a nyavalyának az orvoslása, és ezt kívánja a közjó is.

 

I. Ferdinánd, a békeszerző király

 

I. Ferdinánd abból a szempontból különleges, hogy ő az első a magyar uralkodók sorában, akit a ránk maradt írott források és képi ábrázolások révén minden korábbi királynál hitelesebben megismerhet az utókor, a régmúlt homálya nem rejti el az uralkodó emberi arcát. Míg az idealizált ábrázolás bátyja, Károly számára volt fenntartva, addig Ferdinánd portréi gyerekkorától haláláig valósághűek. Külső és belső tulajdonságairól, személyiségéről, döntéseinek hátteréről, gondolkodásáról, érzelmeiről kora ifjúságától kezdve éppúgy árulkodik kiterjedt levelezése – elsősorban a családtagjainak és a bizalmasainak írottak –, mint az őt ismerő kortársak leírásai, beszámolói.

Az uralkodó személyét részletesebben bemutató írásokra életének utolsó tizenöt-húsz évéből bukkanhatunk. Ezek közül elsősorban két diplomata levelét használtam forrásként. A kora újkori követek – akik egyfajta hírszerzőként is működtek – leglényegesebb feladatai közé tartozott, hogy legjobb tudásuk szerint hiteles tájékoztatással szolgáljanak megbízójuk számára, így az általuk írottak forrásértéke különösen magas. A Ferdinándot jellemző két követ közül a velencei Lorenzo Contarini (1515–1552) tekinthető talán az elfogulatlanabbnak. Ogier Ghislain de Busbecq (1522–1592) esetében, aki Ferdinándot, majd Miksát és Rudolfot egyaránt szolgálta, az uralkodó iránti őszinte elköteleződés nem kérdéses, ugyanakkor Ferdinándról szóló méltatását nem egy követjelentés tartalmazza, hanem egyik barátjának, Nicholas Michault-nak címzett Török levelek közül a negyedik, amely a Rajna menti Frankfurtban íródott 1562. december 16-án, így – minden bizonnyal – az ő tollát sem a hízelgés szándéka vezette.

Forrásul szolgálhatnak a Ferdinánd halála után született és szinte azonnal kiadott halotti orációk, gyászbeszédek is, amelyeket természetesen műfaji sajátosságaikat figyelembe véve, megfelelő kritikával szükséges kezelni. A felhasznált gyászbeszédek szerzői között két magyart (Forgách Ferenc, Berzeviczy Márton) és több külhoni humanistát (Johannes Artopoeus, 1520–1566; Giovan Battista Adriani, 1513 k.–1579; Johann Basilius Herold, 1514–1567) találhatunk, valamint az öreg király gyóntatóját, a békülékeny, kiegyezésre hajló valláspolitikát szorgalmazó Matthias Sittardot (1522–1566), aki a pápának, IV. Piusnak egy hosszabb levélben is beszámolt Ferdinánd utolsó napjairól.

A források egybehangzóan magasztalják Ferdinándot, mint férjet, mint családapát. Erkölcsös, a keresztény eszményt megközelítő magánéletével nemcsak saját kora, hanem az azt megelőző és követő időszak európai uralkodói közül is kiemelkedett. Feleségével, Annával őszinte, mély szeretetkapcsolatban élt. Házassága előtt szűzi életmódot folytatott, házassága alatt pedig végig hűséges volt feleségéhez.

Contarini és Busbecq az uralkodó értelmi képességei mellett dicsérték lelki tulajdonságait, erényeit. Az igazi erény élő képmásának tartották, aki ellenállt az uralkodással járó csábításoknak, tiszta életével példát mutatott alattvalóinak. Buzgón vallásos volt, kegyesen szolgálta és imádta Istent, mindig úgy élt, mintha a közvetlen jelenlétében volna, minden cselekedetét az ő törvényével mérte, és így igazgatta egész életét, egyszóval már itt a földön úgy élt, ahogy a szentek élhetnek a mennyben. Ferdinánd szerény életvitelt folytatott, a saját kényelmét, az öncélú fényűzést nem tartotta sokra. Contarini szerint sem a palotái, sem azok felszerelései nem illettek ilyen rangú uralkodóhoz. Busbecq már-már aszkétának láttatja: nem érdekelték a léha szórakozások, a bolondok, zsonglőrök, bohócok, paraziták ki voltak tiltva palotájából; naponta csak egyszer evett igazán, s csupán két korty bort ivott az ebéd végén; keveset aludt, mert országa jóléte állandó éberséget kívánt. Kerülte a tétlenséget, s ha a szüntelen munka közben akadt egy kis szabadideje, akkor tanult emberekkel való beszélgetésben lelte örömét.

Ferdinánd nem egy megközelíthetetlen trónuson ült alattvalói felett, közvetlensége a velencei követ számára már-már túlzónak tűnt. Ugyanezt jegyzik fel a kortársak kései utódjáról, I. Ferencről is. Contarini és Forgách is megerősíti, hogy a szegény emberek is megszólíthatták, kérhettek tőle. Egyenes, nyílt embernek látták Ferdinándot, akitől távol állt a ravaszkodás; amit megígért, azt igyekezett megtartani. Contarini, Busbecq és Berzeviczy egyaránt nagyon szelíd emberként mutatja be őt, akire nem jellemző a haragtartás. Konfliktuskezelési hajlamának, adottságának köszönhető, hogy a rengeteg vita és huzakodás ellenére nem idegenítette el magától legidősebb fiát, Miksát, aki végül betartotta utolsó ígéretét, és lutheránusokhoz fűződő rokonszenve ellenére a nyilvánosság előtt megmaradt katolikusnak és a dinasztiát is megtartotta annak.

Ferdinánd békeszeretete az államügyek területén és a reformáció okozta hitszakadás kezelésében is megnyilvánult. A kereszténységen belüli konfliktusok megoldásában nem az erőszak, hanem az észérvek voltak azok a kézenfekvő eszközök, amelyekhez először nyúlt. Monográfusa, Alfred Kohler 2003-ban joggal nevezte Ferdinándot az 1555-ös vallásbéke atyjának. Éjjel-nappal szünet nélkül dolgozott a megegyezés érdekében, ellentétben a többi német fejedelemmel.

Napirendjének szerves részét képezték a mindennapi vallásossághoz tartozó tevékenységek, és hogy e téren is példamutató kötelességtudással járt el. Minden nap hajnali öt órakor kelt, elvégezte a reggeli imáját, naponta részt vett szentmisén, nagyobb ünnepeken több prédikációt is végighallgatott, valamint zsolozsmát imádkozott, évente többször gyónt, áldozott.

Buzgó vallásossága ellenére a reformáció korát beárnyékoló vallási türelmetlenség nem volt jellemző rá. Nemcsak egyházpolitikai, hanem teológiai kérdések is komolyan foglalkoztatták, tanult emberekkel szívesen beszélgetett hittani problémákról. Ferdinánd felfogása szerint a protestantizmus az egyház betegségének tünete, ő pedig uralkodói hatalmával e betegséget kívánta gyógyítani. Mint erazmista a pápaság és az egyház morális megújulását próbálta előmozdítani. Az uralkodó protestáns orvosa, Johannes Crato von Krafftheim (1519–1585) visszaemlékezése szerint, Ferdinánd boldog volt élete végén, hogy az ágostai vallásbékével sikerült a felekezeti békét helyreállítania.

A király lelkiségét, Istenhez és alattvalóihoz való viszonyát kitűnően jellemzi az a latin és német nyelven fennmaradt imádság, amely a gyóntatója, Matthias Sittard által Ferdinánd halálát követően írt gyászbeszéd mellékleteként látott napvilágot. Az általa gyakran imádkozott fohász egy lelkiismeretes, népeinek boldogulásáért felelősséget érző, igazi keresztény uralkodó képét tükrözi, aki az ellenségeit nem nevezi antikrisztusnak, nem dehumanizálja, démonizálja, aki őszintén óhajtja a felekezeti békét, és mélyen együtt érez a töröktől sújtott nép szenvedésével.

A források szerint Ferdinánd halálának körülményei méltóak voltak életéhez. Életének végét érezvén tudatosan készült a halálra, csendes imádkozással, elmélkedéssel teltek utolsó napjai, de országai ügyeit sem hanyagolta el teljesen. A halála előtti órákban hosszasan szemlélte szeretett felesége arcképét. Haláltusája és szenvedés nélküli távozása az életből a szentek halálára emlékeztette kortársait.

 

II. Ferdinánd, hajlíthatatlan király

 

II. Ferdinánddal mostohán bánt a történeti emlékezet. Uralkodásának teljes idejét kitöltötte a harmincéves háború, ismert borzalmaival és kegyetlen pusztításaival. A háborúskodás miatt a róla meggyökeresedett kép sokkal negatívabb, mint nagyatyjáé, I. Ferdinándé, noha kortársai, és az udvari történetírás a „kegyes” jelzővel illette őt is.

A II. Ferdinánddal új lendületet kapó katolikus megújulás a Habsburgok mindhárom fő országában – Ausztriában, a Magyar Királyságban és a Cseh Királyságban – a hatalom és a kegyesség, az állam és az egyház sajátos, identitásteremtő és kultúraformáló összefonódását indította el. II. Ferdinánd tudatosan igyekezett megfelelni azon uralkodói eszményképnek, amely szerint a legfontosabb királyi erények a kegyesség, az igazságosság és a méltányosság, irgalom. Komolyan hitt abban, hogy nemcsak az alattvalók földi jólétéért és a földi igazságszolgáltatásért, hanem azok túlvilági üdvösségéért is felel a mennyei ítélőszék előtt.

Ferdinándnál – ahogyan majd utódainál is – a felekezeti homogenitásra való törekvés elsősorban lelkiismereti, kegyességi indíttatású. Az egységes dinasztikus ideológia és dinasztikus hazafiság megteremtése, az állam kormányzásának hatékonyabbá válása mind csupán hasznos melléktermékei annak a magasztosnak vélt célnak, hogy a katolikus hit egyeduralkodóvá váljon az általuk uralt országokban. E tekintetben II. Ferdinánd uralkodása sikeres volt, joggal tartja Robert Bireley a Habsburg Monarchia igazi alapítójának e kegyes uralkodót.

Ferdinánd mindennapi, személyes vallásgyakorlatáról a király gyóntatója, Wilhelm Lamormaini (1570–1648) tollából közvetlen és hiteles adatokat tartalmazó tudósítás áll rendelkezésünkre. A mű spanyol Németalföldről származó szerzőjét 1596-ban szentelte pappá Kutassy János kalocsai érsek és győri püspök Pozsonyban. Gráci működése alatt együtt dolgozott Pázmány Péterrel, illetőleg elnyerte az uralkodó család tagjainak bizalmát. 1624 után lett a császárnak sorrendben harmadik gyóntatója. A császár rendkívüli módon támaszkodott a tanácsaira, nem volt kétséges előtte, hogy Isten a gyóntatóján keresztül vezeti őt, bizalma a kezdetektől élete végéig töretlen volt iránta. Ugyanakkor ez a bizalom nem hiányolta az ésszerűséget, Ferdinánd életének alapos kutatója, Bireley úgy jellemezi az uralkodót, aki tud önállóan dönteni és dönt is számos esetben, nem lehet a papok bábjaként értékelni.

Lamormaininak az uralkodó halála után szinte azonnal napvilágot látott munkája egy eredetileg négykötetesre tervezett terjedelmes életrajzi mű utolsó része, amelyben a gyóntató II. Ferdinánd lelki életét, erényeit összegzi. A kis kötet propagandacélból készült, annak terjesztését az uralkodóház és az udvari körök támogatták. A barokk irodalom e klasszikus műve műfaja szerint a fejedelmi tükrök és a hagiografikus életrajzok közé egyaránt sorolható. A gyóntató és barát nagyra törő célja ezzel az írással a király szentté avatásának előkészítése is lehetett.

A műben Lamormaini többször idéz levelekből és egyéb iratokból, ezek az idézetek pontosak és azonosíthatóak. Ott, ahol bizonytalan a gyóntató, mert nem volt jelen egy konkrét eseménynél, vagy nincs pontos ismerete arról, amiről éppen ír, mindig jelzi, hogy másodkézből származik az értesülése. Jó példa erre az 1619 júniusában történt nevezetes eset, amikor a fegyveres protestáns lázadóktól szorongatott imádkozó Ferdinándot állítólag megszólította Krisztus a feszületről. Lamormaini, mivel nem volt tanúja az eseményeknek, nem foglal egyértelműen állást. A Ferdinánd uralkodásához kapcsolódó negatívumokat sem hallgatja el, ezeknél azonban hosszasan magyarázkodik. Azok véleményét is közli például, akik szerint az állam kormányzásának szempontjából kívánatos lett volna a császárban két főbűnre, a haragra és a fösvénységre való hajlam.

Lamormaini a császárt vidám és élénk természetűnek írta le. Nem volt rá jellemző a bajban és veszedelemben a panaszkodás, rossz híreket hallván is megőrizte higgadtságát és a Gondviselésbe vetett töretlen bizalmát. Könnyen megbocsátott a kegyelmet kérőknek. A szerző egy mondást is felidéz, amely Ferdinánddal kapcsolatban terjedt, miszerint Ausztria urát jobb megsérteni, és utána kegyelmet nyerni, mintsem ellene soha semmit nem tenni, azoknak ugyanis jobb dolga volt, akik egyszer megbántották, és kegyelmet nyertek, mint akik végig hűen szolgálták.


II. Ferdinánd magyar király (részlet a II. Ferdinánd adománylevelet ad a nagyszombati szeminárium számára című freskóról), Szentháromság római katolikus templom, Zalakomár, festő: Dorfmeister István, 1780-as évek (Fotó: Guitman Barnabás)

Sem élőkre, sem halottakra nem lehetett rossz szót szólni a jelenlétében. Egy hosszú listát állított össze azon elhunytakról, akikért naponta imádkozott: ide tartozott minden pápa, császár és király, a szolgálatában meghalt tanácsosok, egykori gyóntatói és más kedvelt papjai. Még esküdt ellenségéről, Gusztáv Adolfról is dicsérőleg szólt, csak azt sajnálta, hogy gonosz ügyet védelmez. Nem gyűlölte a protestánsokat, Lamormaini szerint állította: ha tudná, hogy halálával az igaz hitre téríthetné őket, boldogan halna meg. Az egyszerű nép iránti szeretet vezérelte, hogy a tévelygésből az igaz hitre, ezáltal az üdvösségre vezesse őket. Mai szemmel talán bizarr, de 1621. június 21-én, amikor a csehországi lázadás felelőseinek kivégzése zajlott, II. Ferdinánd családjával Mariazellben Pázmány Péter miséjét hallgatva a Nagy Lajos által adományozott kegyképnél imádkozott a kivégzettek lelki üdvéért.

Ferdinánd a saját életében és a politikai döntéshozatalnál is Isten akaratát fürkészte. A gyóntató szerint távol állt tőle a megtévesztés és a hazug beszéd. A látszatra, színlelésre épülő kormányzatot ingatagnak tartotta. Ennek az eszményi képnek némileg ellentmond, hogy vélt vagy valós ellenségeivel szemben Ferdinánd hol tanácsadói javaslatára, hol államérdekre hivatkozva esetenként sem a színleléstől, sem a vérontástól nem tartózkodott.

Ferdinánd és környezete őszintén hitt Domingo de Jesús Maria (1559–1630) karmelita szerzetesnek, aki látomásaiban megjövendölte a katolikus tábor győzelmét a fehérhegyi csatában, és az ütközetben személyes jelenlétével bátorította a császári csapatokat. A sikert a győzők Mária személyes segítségének tulajdonították, a Domingo atya által hozott kegykép másolatát a csatatéren épített kápolnában helyezték el, az eredeti kegyképet pedig Rómába küldték.

Ferdinánd buzgó szenttisztelete megnyilvánult ereklyegyűjteményében is, amelyet házi oltárának falán helyezett el. Mindig tartott magánál egy ereklyét egy szentostyával együtt, napközben a nyakában viselte, éjjel az ágyára helyezve. Különösen tisztelt védőszentje volt Keresztelő Szent János, Szent Péter és Pál apostol, Páduai Szent Antal, Szent Ágoston, Szent Ferenc, Szent Ignác és Szent Teréz.

Ferdinánd gyakran és szívesen olvasott, s ha hosszabb időre elhagyta szálláshelyét, akkor is mindig vitetett magával könyveket. Egy alkalommal azt mondta, inkább az életét, mintsem az olvasni tudását veszítse el. Kedvenc könyvei közé tartozott a kölni karthauzi szerzetes, Laurentius Surius (1522–1578) számos kiadást megért, sok kötetes, szentek életéről szóló műve, amit többször is végigolvasott. A szentekén kívül különösen érdekelte még az egyházatyák élettörténete, illetve az újonnan felfedezett területekre irányuló keresztény missziókról szóló beszámolók.

Édesanyjától, bajor Mária Annától örökölt Mária-tiszteletét a magán vallásgyakorlatból a legteljesebb hivatalos állami ideológiává emelte. Az első Mária-társulattal még ingolstadti egyetemi évei alatt találkozott, az itt szerzett tapasztalatai alapján is támogatta és előmozdította a Mária-társaságok létrejöttét. Mária-kegyhelyeken tett fogadalmaira hivatkozva hozta meg katolizációs intézkedéseit. A loretói kegyhelyet oly nagy tiszteletben tartotta, hogy a Szűzanya ott őrzött házának, az úgynevezett Casa Sacrának a másolatát 1627-ben felállíttatta a bécsi ágostonos templomban. Az uralkodó itt imádkozva kérte Patronájától hadai számára a győzelmet, a zsákmányolt hadijelvényekből és egyéb tárgyakból pedig egész seregnyit helyeztetett el a kápolnában. Kérte a pápát a szeplőtelen fogantatás dogmájának kihirdetésére, a fogantatás napján koronáztatta magyar királlyá fiát.

Egész életében nagy lelkesedéssel vett részt különböző liturgikus szertartásokon. Különösen nagy örömet jelentett számára, ha ott is látta, hogy tömegek borulnak le az oltáriszentség előtt, ahol korábban a protestánsok túlsúlya miatt erre nem volt lehetőség. Amikor politikai ügyekben utazott, közben gyakran felkeresett kegyhelyeket, vagy megállt körmeneteket tartani.

Az úrnapjához kapcsolódó szertartásokról sosem hiányzott, az azokon való részvételt 1622-ben kötelezővé tette az egész udvar számára. Az úrnapi körmeneteken gyalog, hajadonfőtt, egy egyszerű rózsakoszorúval a fején, kezében lámpással vonult. A szentségimádást rendkívül fontosnak tartotta, órákon át képes volt térden állva imádkozni. Évente részt vett a jezsuitáknál a hamvazószerda előtti három napon tartott negyvenórás imán, amit még VIII. Kelemen rendelt el a török veszély elhárítására. A király szavajárása volt, hogy három dolog nem lehet sosem elég hosszú: az istentisztelet, a tanács (az államügyek intézése) és a vadászat.

A nagyböjti időben, de különösen a nagyheti napokon keményen gyötörte magát: Lamormaini állítása szerint volt egy vezeklőostora, amit saját vére festett pirosra, és ezeken a napokon durva szőrruhát viselt. Ezeket az önmegtartóztató és önmegalázó szokásokat azok számára tartotta igazán hasznosnak, akik amúgy bíbort hordanak. Ferdinánd önfegyelmét, erkölcsi tartását dicséri, hogy első házassága előtt, illetve özvegysége idején, 36–42 éves korában egyáltalán nem érintett nőt.

A császár a könyv szerint a szegényekben meglátta Isten képmását, méltóbb dolognak tartotta szegények ügyeivel foglalkozni, mint a társadalom felsőbb rétegeinek tagjaival bajlódni. Grácban szokott hozzá, hogy évente kórházlátogatáson vett részt, együtt ebédelt a városi szegényekkel, betegekkel, míg az udvari előkelők felszolgáltak, ő etette őket, és beszélgetett velük. Császárként minden vasárnap tucatnyi szegényt ebédeltetett a saját asztalánál, a nagycsütörtöki szertartás keretében pedig szintén tizenkét szegény öregember lábát mosta meg.

Ferdinánd hivatásnak és szolgálatnak, nem pedig örömforrásnak tekintette az uralkodást. Gyóntatója szerint nem szerette hallani a magasztaló szavakat, magáról sosem beszélt így. Ünnepi alkalmakkor a trónon ülve, miközben a hatalmasok hódolatát fogadta, a zsoltárokból vett idézeteket recitált magában.

 

Összefoglalás

 

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy Lamormaini vagy akár a többi kortárs beszámoló mennyiben tükrözik az említett királyok valódi énjét, mennyiben valós tények és legendás leírások keveréke az udvar propagandacéljainak alárendelve.

A leírások mindkét Ferdinándnál számos olyan tulajdonságot említenek, amelyeket az ókor óta toposzként használtak a jó uralkodó jellemzésére: atyai, nyájas, szelíd, szenvedélyein úrrá lévő, igazságos, istenfélő, állhatatos, alattvalói jólétén fáradozó, könnyen megszólítható, békeszerető, de ha kell, országáért bátran küzdő, uralkodásra termett, példa népe számára. Megtalálhatók bennük a magyarországi fejedelmi tükrök jellegzetes toposzai is: például a napi két mise- (prédikáció-) hallgatás, az elődök követése, a törvénytisztelet. A kegyes, könyörgő király képének, az imádkozó fejedelemnek szintén számos párhuzama ismert. A történeti adatok azonban arra utalnak, hogy az I. és II. Ferdinándról szóló írásokban az uralkodó „pius rex”-ként való bemutatása nem pusztán egy ilyen szövegekben szokásos beszédmód eredménye. A vonatkozó szakirodalom áttekintése, valamint a kortárs megnyilvánulások vizsgálata során arra a következtetésre jutottam, hogy minden motiváltságuk mellett vagy ellenére azok a királyok hű képét örökítik meg.

Az Ausztriai-ház hatalma csúcsán abban a szilárd meggyőződésben élt, hogy a hatalmuk egyenlő egy Istentől kapott küldetéssel, valódi istenfélelemmel kell ezt gyakorolniuk, miközben nem szabad szem elől téveszteniük az őseik vallásosságát, elsősorban az oltáriszentség tiszteletében kell jeleskedniük, amelynek a megléte, virágzása a Habsburg hatalom fennmaradásának is a záloga.

Az Ausztriai-házhoz tartozó kora újkori magyar uralkodók többségének nemcsak az európai történelem alakításában volt kiemelkedő jelentőségű szerepe, hanem a korabeli, tényekkel, konkrét tetteikkel alátámasztható beszámolók szerint olyan rendkívüli emberi kvalitásokkal, jellemmel, erkölcsi tartással is rendelkeztek, amelyek magasan kortársaik fölé emelték őket, ezáltal méltán megérdemelnék az utókor megbecsülését Európában és Magyarországon is.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Medgyesi Pál (1604–1663) református lelkész és teológus szavait idézi Fazakas Gergely Tamás: A könyörgő uralkodó reprezentációi és az alázatosság beszédmódja a 17. század első felében. In: Fazakas Gergely Tamás – Miru György – Velkey Ferenc (szerk.): „Politica philosophiai okoskodás”: Politikai nyelvek és történeti kontextusok a középkortól a 20. századig. Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézet, 2013, 99–115., itt: 113.

2 A Szent István Társulat felkérésére Budapesten, 2019. február 25-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.

3 II. Mátyás 1607. november 13-án kelt levelét idézi: Kees Teszelszky: Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás. Pannonhalma, Bencés K., 2009, 169.

4 Stefan Samerski: Hausheilige statt Staatspatrone. Der misslungene Absolutismus in Österreichs Heiligenhimmel. In: Petr Mata – Thomas Winkelbauer (Hg.): Die Habsburgermonarchie 1620 bis 1740. Leistungen und Grenzen desAbsolutismusparadigmas, Stuttgart, Franz Steiner, 2006, 251–278, 251.

5 Robert Bireley: Ferdinand II., counter-reformation emperor 1578–1637. New York [u.a.]. 2014.; Robert Bireley: The image of Emperor Ferdinand II (1619–1637) in: William Lamormaini, S.J.'s „Ferdinandi II Imperatoris Romanorum virtutes” (1638). In: Archivum Historicum Societatis Iesu, 78 (2009)130, 121–140.; Anna Coreth: Pietas Austriaca: Österreichische Frömmigkeit im Barock. München, Oldenbourg, 1982.

6 Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703–1708.1.1703–1705. Bukarest, Kriterion, 1983, 287.



« vissza