Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az erdészekről másképp

Emberré válásunk legfőbb színtere az erdő volt. Ez a misztikumokkal, legendákkal, mesével átszőtt fás életközösség évezredekig élelmet, védelmet nyújtott a benne élő embereknek. A vad húsa nélkülözhetetlen tápláléka, bőre védelme volt a barlanglakóknak. Az erdőt csak a természet okozta tűz fenyegette. A vulkánkitörések, villámcsapások olykor megyényi erdőket égettek fel.

Amikor az ember kimerészkedett a barlangból, építkezni kezdett. Meg hajózni. Mindkét tevékenységéhez a fát használta, egyre nagyobb mennyiségben. Anglia, és a Földközi-tenger medencéje szép lassan lekopaszodott. Nem csoda, hiszen egy hadihajó építésének faszükséglete hozzávetőleg egy hektár erdő kitermelését igényelte.

Az első erdőóvók kezdetben nem az erdőt, hanem a vadállományt óvták. A vad elejtése idővel úri kiváltság lett, a vadászat harci játék, amiben a köznép nem vehetett részt. „Szép földjeinkből vadászni berkeket csinálnak, hová nekünk belépni nem szabad.”

A faállomány díszletként szerepelt. Hazánkban bizonyos erdőóvó utasításokat Zsigmond király 1426-ban hozott. Először elrendelte ugyanis, hogy minden évben más és más helyen végezzék a fakitermelést. Ezzel megakadályozták, hogy összefüggő „irtványterületek” jöjjenek létre.

Azután Mária Terézia megelégelte a mérhetetlen fakitermelést, és 1769-ben „Erdőrendtartási rendelkezés”-t adott ki („a fáknak és erdőknek neveléséről és megtartásáról való rendelés”), majd egy évvel később a Selmecbányai Bányászati Tanintézetben elrendelte az erdészeti oktatás tanrendbe való felvételét. Ezzel elkezdődött az erdők tudatos, szakszerű kezelése.

Az erdőhasználatról az első magyar nyelvű írásos kiadvány 1578-ban jelent meg: Meliusz Juhász Péter Herbarium az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól című munkája. A kötet tartalmazza az ismertebb gyógynövények, erdei fák és cserjék, dísznövények és más, vadon termő és termesztett növények leírását. Az 1595-ben megjelent Füves könyvben Beythe András úgyszintén a füvek, fák természetét és hasznát tárgyalja.

Oroszhegyi Mihály 1656-ban kiadott verses műve Az Fenyőfának hasznos voltáról és az Sendely tsenálóknak kellemetes és hasznos munkájokról való História. Mely szereztetett és mostan kibocsátatott Oroszhegyi Mihály Deák által. An. 1655. Nyomtatott az 1656. Esztendőben. Igaz, ez a verses mű inkább a fa feldolgozásával foglalkozik, mint az erdőben való tevékenységekkel.

Mágocsy-Diete Sándor a műről 1882-ben készített részletes leírásában a következőket írja: „Ki kell emelnem, különösen azt, hogy a fenyőfa akkori alkalmazásáról teljes tájékozással bír, továbbá, hogy a zsindelykészítés módjával is tisztában volt, s csak sajnálnunk lehet, hogy azt részletesebben nem írja le [...] Különösen műkifejezéseire kívánom felhívni erdészeti közönségünk figyelmét, mert azok tényleg oly magyarosak, hogy most is alig alkothatnánk azoknál jobbakat.” Idézzünk egy versszakot a műből:

 

Titulusát azért ím ezt adom annak,

Mivel malommester átsoknak hadnagyok,

szárnyas madaraknak az sólyom az urok,

az fene vadaknak Oroszlány királyok,

az fáknak Fenyő fa legyen a Tsászárok.”

 

E néhány sorból is kitetszik, hogy Oroszhegyi – székelyföldi lévén – a térségükben honos lucfenyő csúcsára tett „tsászári” koronát. Feltételezhetjük, nem tudta, hogy a magyarság ősi fája a kocsányos tölgy. Ez a fafaj az alföldi vidékeken honos, ahogy a magyar is a sík vidéket kedvelte. Azt, ahol szabadon tudott nyargalászni, harcolni. Az 1871-ben életbe lépett II. József-féle Erdőrendtartás Erdély számára bizonyítja az uralkodók erdő iránti figyelmét.

Kádár Zsombor, marosvásárhelyi erdész-kutató így méltatja a fordítást: „Dicséretes munka, érthető, latinosságoktól mentes. Apáczai Csere János óta – vagyis 1653-tól – elvétve olvashatunk ennyire magyaros nyelvezetű erdészeti szöveget, mely meggyőz arról, hogy mindig is volt egy idegen kifejezésektől majdnem mentes magyar erdészeti szaknyelv, és ha ezt egyesek nem alkalmazták, az elsősorban kényelmességből történt”.

A vélemény bizonyítja, hogy voltak, akik „látták a fától az erdőt”, de azt is, hogy nem volt kialakult erdészeti szaknyelv.

A Selmecbányán megalakult akadémián kezdetben németül, majd magyarul oktattak. Téglási Ertsei József 1827-ből származó tanulmánya, Az Erdősz Tudományi Mester-Szók nem jelent meg nyomtatásban, annak ellenére, hogy cenzori engedéllyel szabad utat kapott.

Szakmatörténeti kuriózum, hogy a nagy matematikus, Bolyai Farkas 1820-ban megpályázott egy erdőfelügyelői állást. Sajnos a pályamű eleje és a vége hiányzik, így, a szerző „erdészeti csonka munkája”-ként vált ismertté. A műben olvashatjuk a fák koráról: „.egyik fő dolog megtudni a meglévő fák korát, azzal együtt, hogy azon fanemek azon helyen mikor érik azon kort el, mikor legjobban használhatók, s meddig élnek? A tölgy jó helyen 200 év múlva éri el teljes korát, a bükk 150 év múlva, amaz elél 800 évig, sőt tovább is. Van olyan fa, melynek idejét ezredekkel számolják: olyan az Adansonia digitata, melynek koronája egy nagy udvart beárnyékozna, odvában szerecsen háznép lakik, amely azon fáról táplálódik is. S élhet most is egy, a hegyen mondott prédikációkori Cédrus.”

A mérhetetlen erdőkitermelés okaként megalakult Bányászati és Erdészeti Akadémia oktatni kezdte az erdőkben való munkálkodáshoz, a kitermeléshez és az újratelepítéshez szükséges tennivalókat. Az útépítéshez komoly geodéziai, a híd-, a gátépítéshez, a facsúszdák készítéséhez szükséges komoly műszaki tárgyakat hallgattak a diákok.

Fuchs Frigyes 1861-ben jelentette meg Magyarország őserdői című művét, természetesen németül. Ekkor, a forradalom után elindulhatott egy „erdészeti műszótár” összeállítása, melyet mellékeltek Fuchs könyvéhez. Azután, 1862-ben – már magyarul – megjelent az Erdészeti Lapok szakfolyóirat. Nem fogadta ezt mindenki lelkesen. Ne felejtsük, öt évvel a kiegyezés előtt vagyunk. A „magyarítás” már akkor nem tetszett egyeseknek. „A magyarizmus – a mitül már régen féltünk – az erdőszetben is kezd garázdálkodni. Mi a magyarizmustól a jogosultság bizonyos mértékét nem akarjuk megtagadni, sőt, teljes szívünkből óhajtjuk, hogy oly nemzetiség, mely annyi lovagiasságot, oly férfias kitartást, oly nemes, haza- és szabadságszeretetet tudott nagyra nevelni, mint a magyar, gyöngitlenül tartsa fel magát, virágozzék és gyarapodjék. De csak idáig, és ne tovább! A magyarizmus azonban e határon már túlment. [.] És ki tagadhatná, hogy a magyarizmus a többi nemzetiségek irányába hébe, korba ne fajult volna keménységgé, fejszecsapásokká a tudomány és művészet ellen?!” – írja a névtelen szerző.

Farbaky István, az akadémia professzora a „magyarításra”, a megjelent Erdészeti Lapok hivatalos fogadtatására így emlékezik vissza: „De a bécsi ministériumnak az egész dolog nem tetszett, és csakhamar szétrobbantotta a kis társaságot. Dívald Adolf, a vukovári uradalomba lett vezető erdőmester, Wágner Károly pedig az erdészet tanára lett a keszthelyi Gazdasági Intézetben.” De hamar helyreállt a rend: „Wágner Károly 1867-ben ismét Selmecbányára került, ahol a nagyon elhanyagolt erdészeti szakoktatásra nézve javaslatot dolgoztunk ki, amelynek eredményeképpen az erdészet magyar nyelvű előadása már 1867 októberében életbe is lépett. Az erdészeti akadémia tehát megmagyarosodott, a bányászati akadémián azonban az előadások továbbra is német nyelven folytak.”

Pályázatot írtak ki az erdészeti szakszavak addig használt formájának „magyarítására”. Néhány példát említek: huporcs=göröngy, lappancs=csapóajtó, binyó=bogyó, surján=sűrű fiatalos, ültönc=csemete.

Engedtessék meg, hogy egy mai példát is felhozzak. Erdélyben járva hallottam az ott használatos sajátos kifejezést egy erdésztől. Döntéskor ugyanis a törzset a kívánt döntési irányban, ék alakban fejszével bevágjuk. A bevágást hajknak, a műveletet hajkolásnak nevezzük. Az erdélyi erdővidéken ezt a mozzanatot féligelésnek mondják. Nagyon szép.

Az erdészek életében a kiegyezés után meglehetősen nyugodt évek következtek. 1879-ben megjelent az „igazi” erdőtörvény. Ez szabályozta az erdőben, erdővel való munkálkodást: a tervezést, a kihágásokat (lopás), a szállítást (tutajozást), az országos erdei alapot.

A kopárfásításról, és a futóhomok megkötéséről is rendelkezik (morbus hungaricus): „A beerdősítendő területeket a kir. erdőfelügyelő előmunkálatai alapján az érdekelt földbirtokosok, községek, és törvényhatóságok, valamint az illetékes közigazgatási bizottság meghallhatása után a földmívelés-, ipar és kereskedelmügyi minister határozza meg, s azok beerdősítését, ha azt az érdekelt vagy érdekeltek önként nem akarnák, esetről-esetre a törvényhatóság útján a 177.§ értelmében elrendelheti, még pedig ha több törvényhatóság területén fekszik a birtok, akkor a szükséges intézkedések megtételével, valamint a további felügyelettel ezek egyikét megbízza és a többit erről értesíti”.

Kálnoki Bedő Albert erdőmérnök 1882-ben A magyar állam erdőségeinek gazdasági és kereskedelmi leírása címen 1882-ben kiadott művében olvashatjuk (mely franciául és németül is megjelenik) a kor valamennyi településének erdőterületét és állományalkotó fafaját.

1898-ban napvilágot lát a szakmai körökben híressé vált B1-es méretű, a történelmi Magyarország erdeit ábrázoló térkép. Trianon után a magyar „erdőpolitika” alapjaiban megváltozott: az erdők java része az új határokon kívül maradt.

1935-ben Kaán Károly erdőmérnök már nem csak a gazdasági szempontokat vette figyelembe. Hathatós közreműködésével megszületett az erdőkről és a természetvédelemről szóló törvénycikk. Mondhatni az elsők között ismerte fel, hogy az erdőknek „a gazdasági haszonvételen kívül közjóléti, túrisztikai és egészségügyi hasznuk is van.” Ma úgy mondjuk, k ö z j ó l é t i.

Megváltozott az erdészek munkája is, sokan úgy gondolják, hogy az erdész a vállán puskával járja az erdőt, s ha kell, használja is. Ebben nem tévednek sokat, mert olykor valóban szükség van a fegyverre. A dúvadak elejtésére, az oly gyakori falopások megakadályozásakor a tekintély nyomatékosítására.

Másként kell gondolni a fával való gazdálkodásra is. A sokak által kifogásolt tarvágáskor a vágásra érett korú erdőállományt döntik le. Ilyenkor sem irtják, hanem tarra vágják az erdőt, a kivágott fák helyén pedig törvényileg kötelező erdőt nevelni. Irtást ott láthatunk, ahol az erdők helyén autópályák, házak, városok épülnek.

A természetes felújítás már évekkel a tarvágás előtt kezdődik. Az öreg fák az évek során magjaikkal több éves periódusban bőségesen teleszórják a területet. A magvakból – ha nem eszi fel a vadállomány – csemete, majd erdő lesz. Ha nem nő csemete, az erdész csemetekertben gondoskodik a hektáronként 5-10 ezer darab szükséges utódról.

A felújításkor nem éppen szép látvány tárul az erdőt járó elé. Ami az állatoknál pici, aranyos utódot jelent, az az erdőnél a kezdeti években gaztenger. Néhány éves korban az erdész megtisztítja az erdőt a nemkívánatos fafajoktól is, melyek többnyire konkurenciát okoznak az ott tenyésző, erdőt alkotó fafajoknak.

Amikor az állomány 10-15 méter magasra és kocsirúd-vastagságúra növekedett, már motorfűrész hangja veri fel az erdő csendjét. Ritkítani kell az állományt. Kiemelni a betegeket, a villás alkatúakat és a „tolakodókat”, amelyek elnyomják a körülöttük növőket. Az állomány életének nagyjából kétharmadánál ismét a fűrészek hangja hallatszik. Az úgynevezett növedékfokozó gyérítéssel több fényt kapnak a meghagyott fák. Híznak is, mint a bőségesen etetett jószág. De az erdész feladata manapság elsősorban a minél több faanyag neveléséről eltolódott a közjóléti igény felé. Ez a cél egyben az ökológiai sokféleségnek is eleget tesz.

Különösen a nagyvárosok közelében van igény a zöld „tüdőre”. De szükség van tanösvényekre, kilátókra, erdei szálláshelyekre, a virtuális valóságban felnövő nemzedékek természetközelbe csalogatására és az erdő életközösségeinek, sokszínűségének védelmére.

A ma erdészének azon is el kell gondolkoznia, hogy mennyi és milyen minőségű faanyagot ad át az energiatermelő kazánoknak. Az olykor száz évig gondozott erdő faanyaga sokszor nem bútorban, parkettában tárolja évtizedekig a beépült szenet: a fa elégetése ezért a legkevésbé sem környezetkímélő energianyerés.

Meg kell találni a vadállomány nagyságának optimális mértékét. A ragadozók hiánya, az egyre gyakoribb enyhe telek, a hatalmas mezőgazdasági táblák fokozzák a nemkívánatos szaporodást. Fokozza a vadkárt a nem éppen olcsó vadvédelmi kerítések hossza is, a kerítésen kívül tartott vadállomány megnövekedett koncentrációja csak nehezíti az erdőnevelést.

Minőségi erdők területnövelésére nemigen számíthatunk, de fát kell ültetnünk minden lehetséges területre. A futóhomok helyén már lényegében középkorú, vágásérett erdők vannak. De a magán földtulajdonosok felajánlásával – és ha a mezőgazdaság növényvédelme engedi – erdősávok létesítésével is növelhetjük hazánk faborítását.



« vissza