Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kinek a bűne a rossz béke?

Az esszé, mint műfaj, francia találmány, egy eredeti gondolat irodalmilag igényes kifejtése. Éric Zemmour az 1919-es párizsi békekonferencia káros döntéseiről és azok következményeiről írta meg az általánosan elfogadott tézisekkel sok tekintetben eltérő véleményét. Érvelése meggyőzően hat, de vitára is késztet, engem a NATO-val is szakító de Gaulle felfogására emlékeztet.

A francia jobboldali véleményvezér nem a túlzott keménységet, hanem a túlzott engedékenységet veti az I. világháború győztesei szemére. Ezzel szembemegy a békekonferenciát kiábrándultan otthagyó és A béke gazdasági következményei címen még 1919-ben nagy hatású könyvet megjelentető John Maynard Keynes felfogásával, aki óvta a világot a „karthagói” békétől, amire Clemenceau francia miniszterelnök törekedett. A később világhírűvé vált közgazdász szerint egyedül a Tigrisnek becézett politikusnak voltak határozott elképzelései, mit akar elérni a békekonferencián: újra naggyá tenni Franciaországot és elhárítani a német revans lehetőségét. „Egyetlen illúziója volt: Franciaország”, megvetette a „hóbortos” amerikaiak idealizmusát és a „képmutató” angolok álszentségét. A Népszövetséget ostoba ötletnek tartotta. Zemmour viszont a Magyarországot is alaposan elintéző békekonferencia házigazdája, a francia miniszterelnök nagy hibájának nem a vesztes Németországra kényszerített büntető békét tartja, hanem azt, hogy – Wilson elnök és az angolok nyomására – nem verte szét az 1871-ben létrejött német egységet, nem választotta le a porosz Németországról minimálisan a Rajna-vidéket és Bajorországot. Tartva a royalista és buzgó katolikus Franchet d'Esperey politikai ambícióitól nem engedélyezte, hogy a balkáni antanthaderő magyarokat lekezelő parancsnoka az 1918. november 3-án Ausztria-Magyar- országgal megkötött fegyverszünetet kihasználva 22 hadosztályával Magyarországon és Bécsen át Berlin ellen vonuljon, majd a november 11-én a nyugati fronton megkötött fegyverszünet alapján lefújta a november 13-ra tervezett nagy offenzívát, ami Németország megszállásához vezetett volna.

Zemmour lebecsüli az 1918 tavaszán Európába érkező amerikai hadsereg szerepét abban, hogy a márciusi breszti békét kihasználva a németek a keleti fronton felszabaduló erőikkel – kezdeti sikerek után – Párizs elfoglalásával és Franciaország kiütésével nem tudták kicsikarni a győzelmet. Márpedig aligha cáfolható, hogy a súlyos angol és francia emberveszteségeket csak az amerikai csapatok pótolhatták, és növekvő részvételük ítélte kudarcra a német tervet. Egyértelműen téves, hogy „A döntő segítség nem Amerikából jött, hanem az olaszoktól, akik a caporettói megalázásért visszavágtak a Vittorio Veneto-i csatában, és 1918. november 3-án békekötésre kényszerítették az osztrák-magyar hadsereget.” A '18. júniusi piave-i offenzíva kudarca után az osztrák-magyar haderő lerongyolódva éhezett, a hátország lázongott, így nem volt nehéz október végén fegyverszünetre kényszeríteni a már felbomlóban lévő Monarchiát.

Ugyancsak vitatható, amit Wilson amerikai elnök szerepéről olvashatunk. Osztom John Maynard Keynes jellemzését presbiteriánus elhivatottságáról, hiúságáról, kompromisszumképtelen doktrinerségéről, és hogy „tűrte, hogy napról-napra együvé zárják, tanácsadók nélkül, nála sokkalta élesebb eszű emberekkel.” Zemmour ezen túllép és olyan cinikus hipokritának tekinti az elnököt, aki az idealista frázisok máza mögött és a Nemzetek Szövetsége utópisztikus céljaival az Egyesült Államok világuralmát akarta kiépíteni. Szerintem Wilson egyszerűen hitt az amerikai mitológia egyik alaptételében, hogy az Államok a Krisztus Hegyi beszédében megfogalmazott „city upon the Hill”, az isteni tanításokat követő ország, „a hegyen épült város” evilági megvalósulása. Az általa, majd F. D. Roosevelt által elképzelt és 1990-ben egy rövid időre létre is jött új világrend, a liberális demokrácia világméretű elterjedése ugyan utópiának bizonyult, de én nem tagadnám, hogy a szabadságra és az emberi jogokra épülő politikai rendszer nemcsak a diktatúráknál jobb, de az egymással a „nemzeti érdek” jegyében vetélkedő nagy- és kishatalmak előbb-utóbb háborúkhoz vezető vetélkedésénél is jobban biztosítja a békét és a jólétet. Azzal végképp nem értek egyet, hogy a Szovjetunió felbomlásával csupán „a nyugatiak pénztárcája gyarapodott,” s hogy Putyin Grúzia, majd Ukrajna elleni háborúja mögött „a telhetetlen Amerika” szerzésvágya áll.

Kevés történész osztaná a francia publicista véleményét, hogy az amerikai Dél rasszizmusát osztó Wilson – tudatosan vagy tudat alatt – elégtételt akart venni azért, amiért az amerikai polgárháborúban a franciák támogatták (vagy nem kellő erővel segítették) a Dél szeparatizmusát, és hogy az 1919-es békekonferencián brit és amerikai részről Németországgal szemben tanúsított (csak relatív! – JG) mérséklet „ördögi paktum” volt, egyben „halálos csapda” Franciaország számára, mert lehetővé tette Németország későbbi megerősödését és Hitler hatalomra kerülését. Az igaz, hogy a Németországra kirótt 132 milliárd aranymárkás jóvátételnek csak kisebb része (Zemmour szerint 20 milliárd) került kifizetésre 1933-ig, de az eredeti összeg és az ahhoz fűzött indokolás, hogy Németországot és szövetségeseit kizárólagos felelősség terheli a Nagy Háborúért, a német közvéleményt érthetően sokkolta és fölháborította. Egyébként a II. világháború után az NSZK folytatta a jóvátétel törlesztését, az utolsó részletet – tudomásom szerint – 2010-ben utalta át.

Zemmour írása alapján nehéz eldönteni, hogy Clemenceau Franciaország becsapott bajnoka, vagy a „grandeur”, a francia nagyhatalom helyreállítását elmulasztó politikus, így a II. világháborúhoz vezető út bűnbakja volt. Márpedig nem Briand és Stresemann megbékülése, „a béke illúziója” és az 1920-as években Németországba áramló dollárok vezettek Hitler hatalomátvételéhez, hanem a weimari demokrácia által elkövetett súlyos hibák és még inkább a gazdasági világválság. „A nemzetiségek elve alapján kis nemzetállamokra felaprított Európa csábító zsákmány lett Németországnak,” ez igaz, de Európa „balkanizálását” nem a győztesek puhasága okozta, hanem éppen Clemenceau és politikus-társai, és brit kollégáik rövidlátása és az általuk részlehajlóan meghúzott határok. Nem az önrendelkezés Wilson által történt meghirdetése, hanem annak szelektív és részrehajló megvalósítása tette könnyűvé két totális diktatúra számára Közép-Európa felosztását és bekebelezését. Nem 1919-ben kellett volna az angoloknak és a franciáknak keményebbeknek lenni Németországgal szemben, hanem 1936-ban a Rajna-vidék német remilitarizálásakor, az Anschluss és München idején. A megbékítés politikája rosszul volt időzítve, nem az agresszív Németországgal szemben kellett volna követni. És az 1940-es francia összeomlás oka sem az volt, hogy az angolok cserbenhagyták. Éppen fordítva történt: De Gaulle a Normandiában partraszálló angol és amerikai katonáknak köszönhette, hogy győztesként térhetett vissza Párizsba. Igaza van Zemmournak, hogy ismerni kell a történelmet, nem kiiktatni az iskolából és köztudatból, de ne prekoncepciókat próbáljunk igazolni a múlt önkényes értelmezésével.

(Az írás vitairat, Éric Zemmour: Clemenceau, avagy bűn és bűnhődés című, a Magyar Szemle a 2019. május-júniusi (Új folyam, XXVIII. 5-6.) számában megjelent esszéjére.)



« vissza